Nincs többé. Egyszerűen megszűnt. 2002. szeptember 3-án hosszú, dicstelen élet után váratlanul kiszenvedett. Váratlanul, mondom, de nem várakozás nélkül. Hiszen nem szerettük, hiszen reméltük, hogy egyszer eltűnik az életünkből.

A bejelentés – telefonon kaptam a hírt – számomra az 1988–89-es változásokat idézte. Amikor a Kádár-korszak egy andalító májusi estén egyszer csak véget ért. Amikor – számunkra úgy tűnt, minden átmenet nélkül – bejelentették, hogy ‘56 nem ellenforradalom volt. Amikor anyám a munkahelyemen hívott fel (majd utána ismét, negyedóránként, hogy tudósítson), és izgatottan újságolta, hogy Ceauşescu menekül Bukarestből. Akkor is egymást érték a telefonok, mindenki nagyon fontos lett, hirtelen mindenki baráttá, testvérré vált, és kérdezgettük: „Hallottad? Tényleg igaz?! Egész biztos?! Mit szólsz hozzá? Vajon most mi lesz?”

Vajon most mi lesz?

Az izgatottság csitulásával az összes többi kérdés bulvárossá, idejétmúlttá válik. Az egyetlen továbbra is aktuális kérdés: vajon most mi lesz? Hogyan tovább?

Mert kár tagadni, világunk egészéhez, komfortos voltához az ellenségeink is hozzátartoznak, és távozásuk, eltűnésük, meghódításuk űrt hagy maga után. Az érettségi vagy egy nyelvvizsga réme, amitől évekig szorongtunk. A szomszéd néni, aki állandóan az ajtónk előtt hallgatózott, meg a macskája, aki folyton a lábtörlőnkre piszkított. Utáljuk őket, küzdünk ellenük, de ha küzdelmünk célt ért, valami hiányérzet marad bennünk.

A Btk. 199. §-ára a hazai melegmozgalom legendáriumában a Negatív Hős szerepe lett kiosztva. Szimbólum volt; identitásunk, mozgalmi létjogosultságunk testesült meg benne. Ő volt a Nagy Ellenség. Jumurdzsák, Áts Feri és Voldemort nagyúr. Nekem személyes ismeretségem is fűződött hozzá: 1993-ben az Alkotmánybírósághoz írt beadványt – mint a melegmozgalom újonnan avatott, lelkes kiscserkésze – egy gépelt szövegből én vittem számítógépre, még valami DOS-os szövegszerkesztővel, sok órán keresztül. Amikor két éve, a felvonulás előtt egy órával derült ki, hogy kevés a tábla, hirtelen ötlettől vezérelve fölmázoltam egy lapra, hogy „199. §”, és két átlós, piros vonallal keresztülhúztam. Nem kellett megmagyarázni. Mindenki tudta, miről van szó. Szóróanyagok gyártásakor, előadások, interjúk során nem kellett absztrakt jogi fejtegetésekbe bocsátkozni, hajánál fogva előráncigált példákkal élni. A 199-es kéznél volt: egy elegánsan laza csuklómozdulattal rá lehetett mutatni: „Tetszik látni? Igen, 18, nekik meg 14”. Praktikus volt, könnyen idézhető, jelszóvá emelhető. Az ellenség – amennyiben neve van – egy bizonyos látószögből barátságos háziállat.

És ha nincs neve?

1989-ben megszűnt a népköztársaság, 1990-ben, a szabad választások kiírásával végleg megszűnt az egypártrendszer. Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki azt hitte akkor: beköszöntött a Kánaán, aki úgy érezte: mostantól minden szép lesz, állandóan dalolni fognak a rigók, és éjszaka is sütni fog a nap.

Az eufória elmúltával aztán kiderült, hogy a rigókat néha lelövik, néha berekednek, hogy éjszaka továbbra is sötét van, néha, bizony, még nappal is. A Nagy Ellenség elpusztult, de tétlenül pihenni nem lehetett.

„Akkor mostantól, ugye, nincs is szükség melegmozgalomra?” – kérdezte valaki ártatlanul aznap este a telefonban. A kérdés lélektanilag teljesen érthető. A válaszhoz azonban célszerű átgondolni, hogy mi is voltaképpen a melegmozgalom célja, mi volt valójában a baj a 199-essel, és hogy hogyan tovább.

Valószínűleg viszonylag kevés felnőtt van (akár meleg, akár heteró), aki társát pont a 14–18 éves korosztályban keresi. Ha pedofil, akkor a nemileg ténylegesen éretlenek, vagyis a 14 alattiak felé fordul (és ez már teljesen más történet), ha pedig egészséges, akkor jó eséllyel a saját korosztálya érdekli, plusz-mínusz 15 év különbséggel, márpedig egy átlagos 35 éves ember lehetséges partnere (így számolva) már bőven kívül esik a kérdéses intervallumon. Olvasom, hogy az eltelt kilenc évben 16 személy ellen született jogerős ítélet. Túl az evidencián, hogy egyetlen ártatlan ember meghurcolása is tűrhetetlenül sok, profán módon kiszámoltam: ha félmillióra becsüljük a hazai melegek és leszbikusok összlétszámát, akkor ez a 16 fő ennek 0,0032 %-a. Vajon egy ilyen arányért kellett annyit cikkezni, meg rekkenő hőségben kilométereket talpalni? Természetesen nem.

Tekintsünk el – önző módon – a húszévesek világától, akiknél az egy-két éves korkülönbség valós problémát jelenthetett. Szőrös szívvel mellőzzük azt a kérdést is, mit érezhetett egy-egy 17 éves srác, amikor a hirdetése végén ott volt a vastagon szedett figyelmeztetés a válaszolóknak, hogy „Vigyázat! Tiltott vad!” Hidegen állapítsunk csak meg annyit, hogy ez (mármint a túl fiatal életkor) múló állapot, amit mindenki kinő, sajnos inkább előbb, mint utóbb. A „természetelleni fajtalanságot” büntetni rendelő jogszabály ennél alattomosabb volt, és nemcsak a melegek fent körülírt kicsiny részének életét mérgezte, hanem – közvetetten – valamennyi melegét.

A 199. § ugyanis nemcsak a melegek, hanem a homofóbok számára is szimbólum volt. Gyűlöletük, undoruk, megvetésük szimbóluma, törvénykönyvbe foglalt hivatkozási alap a melegekkel szembeni bármilyen visszaélésre. „Mit is mond a magyar jog a buzikról?” – kérdezhette az egyszeri munkaadó, és ha történetesen fellapozta a passzust, ott találta leírva fehéren-feketén saját véleményét: „speciális állatfajta, amellyel az ember nem lehet elég elővigyázatos”. Ezek után nyugodt lelkiismerettel, az állam által erkölcsileg megtámogatva rúghatta ki meleg alkalmazottját. Ugyanez állt a családból való kitagadásra, a baráti társaságból való kiközösítésre is. Nem is volt szükséges, hogy ténylegesen kézbe vegyék a törvénykönyvet. Elég volt a puszta jelenlét, mint valami háttérsugárzás, amiről a többség talán tételesen nem is tud, de mégis mindenki a hatása alatt áll. És ezen az alapon érezte az egyszeri meleg, hogy titkolózni kényszerül, mivel ő is tudta: írva vagyon, hogy ő más.

A Nagy Ellenség holtan hever a lábunk előtt. Szeptember 4-étől a jogban járatlan személyek számára bonyolult művelet elmagyarázni, hogy mitől is diszkriminálja a magyar jog még mindig a melegeket. Márpedig diszkriminálja. De engedjünk meg magunknak egy gondolatkísérletet! Tegyük fel, hogy fél éven belül az összes problémás jogszabály eltűnik, hárfaszóval, angyalsereggel aláereszkedik az égből a Nagy Antidiszkriminációs Törvény, és a melegmozgalom eddigi összes követelését hirtelen biztosítja az állam. Jelentené-e vajon ez a papíron idilli állapot a mozgalom további céltalanságát? Semmi esetre, sajnos.

Közhely, hogy minden mozgalom végső célja önmaga feleslegessé válása. Esetünkben azonban ez a cél nem esik egybe a papírformával. A célunk az, hogy minden homo- és biszexuális az élet minden területén ugyanolyan jól érezhesse magát a bőrében, mint a heteroszexuálisok. Gyerekként, fiatalként, öregként, otthon, munkahelyen, az utcán és a templomban. A melegek jogilag deklarált egyenlősége nem cél, hanem eszköz. A fent leírt célnak csupán lehetőségi feltétele, vagyis egy szükséges állomása. A törvénykönyvek halott papírból vannak. Márpedig ha mi rosszul érezzük magunkat, annak nem kódexek és okmányok az okai, hanem apáink, anyáink, gyerekeink, papjaink, szomszédaink, kollegáink – vagyis: emberek. A változásnak végső soron nem az iratokban, hanem a szívekben és fejekben kell megtörténni.

Az Alkotmánybíróság határozata sürgős volt. Magyarország az EU-csatlakozás küszöbén áll, és ha egy ilyen jogsértő paragrafussal a batyujában kocog be a célegyenesbe, esetleg az utolsó pillanatban tör ki a gyalázat. Ennek az ódiumát nem lehetett felvállalni. A döntés tehát európai volt, s mint ilyen, megelőzte a korát, mert a társadalmunk még messze nem az; sokan még Vereckénél ugratják a lovukat. Magyarország embereinek – melegeknek és heteróknak – föl kell nőniük ahhoz a tényhez, hogy azonos a beleegyezési korhatár. Meg kell szokniuk, a hétköznapjaik részévé kell, hogy váljék. Ha holnap engedélyeznék a melegek házasságát, azzal is ez lenne a helyzet. Hosszadalmas tanulási folyamat elején-közepén járunk valamennyien. E folyamatban most átléptünk egy pontot. Nagyon vártuk, nagyon fontos volt, sokat harcoltunk érte, nagyon örülünk neki. De a folyamat végén, valahol a távolban, egy olyan világ van, ahol az emberek képesek szeretni, tisztelni, elfogadni egymást, a mindennapokban is, evidensen, zsigerből. „Bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségek nélkül.” (Alkotmány, 70/A §) Ehhez a szemlélethez kell felnőnünk. Hogy ne csak a jogrendszerünk ne legyen alkotmányellenes, hanem mi magunk sem.

Akkor abbahagyhatjuk a mozgalmasdit, és hallgathatjuk napestig a rigók énekét.

Birtalan Balázs

Kapcsolódó anyagok:

• Eltörölték a természet elleni fajtalanság bűntettét (cikkgyűjtemény)