Láner László:
– … két melegegyesület és két vállalkozás közös akaratából és összefogásának eredményeként elkészült az emlékmű. Kertbeny Károlynak, a már-már elfeledett irodalmárnak, a „homoszexualitás” szó megalkotójának maradandó emléket állított a melegközösség. Takács Judit szociológus kutatásai derítettek fényt arra, hogy a híres művész itt nyugszik a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben. A Lambda Budapest Meleg Baráti Társaság felhívására megmozdult a melegközösség, és közadakozásból létrehozta ezt az emlékoszlopot, amely akár e közösség összefogásának a szimbóluma is lehet. A síremlékért köszönet illeti a Connection Bt.-t, a Háttér Baráti Társaság a Melegekért egyesületet, a Magnum Szaunát, a 35 névtelenségben maradó adakozót és nem utolsósorban Takács Juditot. – Most megkérem Takács Juditot, aki legjobban ismeri Kertbeny Károly életét, hogy mondja el nekünk, kinek a síremlékét is avatjuk most föl:
Takács Judit:
120 évvel ezelőtt, ugyanebben a temetőben, ugyanerre az emberre így emlékeztek: „A haza szolgálatában élte életét, még akkor is, mikor nem volt a hazában. Ott hirdette idegen népek közt a mi dicsőségünket. Első irodalmi működését gúny fogadta, de ő nem csüggedt el, s fényt, világosságot vetett a magyar irodalomra idegen népek előtt.” 35 évvel később, 1917-ben Hatvany Lajos így emlegette Kertbenyt: „Ez a szeszélyes, csapongó, tökéletlen író egyike a legjobb s méltatlanul elfeledett magyar emlékirat-íróknak.”
Ma azért jöttünk itt össze, hogy ismét tisztelettel adózzunk Kertbeny Károly munkássága előtt, hiszen mi már teljes bizonyossággal állíthatjuk azt, aminek elismerését életében annyira áhította: maradandót alkotott.
Kertbeny Károly Mária, Karl Maria Benkert néven, Bécsben született, 1824. február 28-án – ahogy életrajzában hangsúlyozza: „mint magyar szülőknek fia” –, és családja 1826-ban költözött Pestre. Nevét 1847-ben magyarította Benkertről Kertbenyre. 1846 és 1875 között bekalandozta Európát, majd 1875. augusztus 15-én, „51 évesen, már elbetegesedve, a kormány segélyében is részesülve, a sokat hányatott, agg író – ahogy Szinnyei József írta – visszatérhetett Budapestre, hol a város gyógyítását elősegítve, lakást adott neki a Rudas fürdőben”. 1882. január 23-án halt meg Budapesten: „Senkije sem volt, az Írói Segélyegylet temettette el.”
A magyar irodalomtörténet „nem túl jelentős műfordítóként és íróként” tartja őt számon, akinek talán legnagyobb irodalmi érdeme az a lelkesült szándék, hogy a magyar irodalmat, mindenekelőtt Petőfi és Jókai műveit, külföldön – elsősorban német nyelvterületen – népszerűsítse.
Kertbeny életét végigkísérték a kettősségek, amit Hatvany így fogalmazott meg: „Furcsa ember vagy te, Karcsi – kötekedett vele Petőfi Sándor –, hogy meg nem elégszel becsületes férfineveddel, hanem még egy női neved is van. Tényleg: Károly Mária furcsa ember volt: kétnevű és két-természetű. Nőies, gyöngédnek született, ellágyulónak, hívőnek, becsületesnek, fogékonynak és szépért hevülőnek. Szeretett szeretni, szerette, ha szerették; csak a szépet szerette, és a legkülönbek szeretetére vágyott. Mária. – Vén, hiú, svindler, komisz, komédiás, kérges lelkű, irigy irodalmi kalandor lett belőle. Károly. Szegény Károly.”
Bécsben született, német volt az anyanyelve, de magát magyarnak vallotta. Ahogy 1880-ban írta magáról: „Én Bécsben születve mégsem bécsi vagyok, hanem törvényesen magyar.” Nyilvánvaló irodalmi ambíciói voltak, de névtelenül közreadott politikai pamfletjeiben síkra szállt a homoszexuálisok jogaiért, és a homoszexuális-emancipáció ügye köré egész elméletrendszert fabrikált. Magát több helyen talán túlzott nyomatékkal is „normálszexuálisként”, azaz heteroszexuálisként határozta meg, de személyes naplójegyzetei arra engednek következtetni, hogy nem volt érzéketlen a férfiszépség iránt. A maga után hagyott nyomok is nehezen követhetők, hiszen, Móra Ferenc szavaival élve: „nagyon össze van nála keverve a valóság és a költészet. Sokat téved – írja Móra –, mikor másokról beszél, de a legmegbízhatatlanabb, ahol magáról szól.”
Alakját azonban éppen e kettősségek teszik különlegessé. Kertbeny csapongásai többszörös identitáskeresési kísérletként értelmezhetők, amire azért kényszerült, mert a XIX. századi monolitikus identitások korszakában a társadalmi elfogadás hiányában nem volt sem eléggé magyar, sem eléggé irodalmár, sem eléggé „normálszexuális” talán.
Kertbeny az irodalomban kívánt maradandót alkotni és nyilvánosan sikereket elérni, de ma leginkább szexualitás-terminológiai újításai miatt emlékezhetünk rá, hiszen, ahogy Manfred Herzer német kutató sokéves kutatómunkával bizonyította, az 1860-as évek végén ő alkotta meg az azóta széles körben elterjedt „homoszexuális” és „heteroszexuális” szavakat.
A „homoszexuális” szót ma sokan orvosi ízű kifejezésnek érzik, ami főként annak köszönhető, hogy a XIX. század végétől az 1970-es évekig e kifejezést az azonos neműek közötti vonzalmakat egyfajta patologikus jellemzőként, degenerációként, illetve betegségként kezelő, medikalizált megközelítést sajátítottak ki. Pedig a „homoszexuális” szó éppen a homoszexuálisok jogainak korlátozása elleni korai fellépés során egy meglepően modern emberi jogi érvelés részeként jelent meg Kertbenynél.
Kertbeny nem a homoszexuálisok jogi felszabadításához hasznosítható biológiai érveket kereste, hanem azt hangsúlyozta, hogy a modern államnak ki kell terjesztenie az állampolgárok magánéletébe való be nem avatkozás elvét a homoszexuálisokra is. Így ír: „A veleszületettség bizonyítása veszélyesen kétélű fegyver. Bármilyen érdekes is legyen ez a természeti rejtély antropológiai szempontból, hiszen a törvénykezés nem kérdezi, hogy a hajlam veleszületett-e, hanem csak e hajlam személyes és társadalmi veszélyei, a társadalomhoz való viszonya érdekli. Így semmit sem nyernénk azzal, ha sikerülne akár a legkétségbevonhatatlanabb módon is bizonyítani a veleszületettséget. Sokkal inkább arról kell meggyőzni az ellenfeleket, hogy éppen az általuk használt jogi fogalmak szerint nincs semmi közük ehhez a hajlamhoz, akár veleszületett, akár szántszándékos, mivel az államnak nincs joga beavatkoznia abba, amit két 14 év feletti ember önként, a nyilvánosság kizárásával, harmadik személyek jogainak megsértése nélkül egymással művel” – írta Kertbeny 1868-ban.
Majdnem másfél évszázadnyi távlatból visszatekintve elmondhatjuk, hogy Kertbeny szavai, érvei hozzájárultak az azonos neműek kapcsolatainak megkülönböztetése elleni küzdelmet célul kitűző, nagy jelentőségű modernkori társadalmi mozgalom kibontakozásához. Meggyőződésem szerint Kertbeny Károly új síremlékének mai felavatása is azt a célt szolgálja, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk a jogtalan társadalmi megkülönböztetés és annak minden formája elleni küzdelem fontosságára. A mai ünnep Kertbenyé és mindazoké, akik tenni akarnak és tenni tudnak az emberi méltóság tiszteletben tartásáért. Az, hogy itt vagyunk, hogy a mai ünnep létrejöhetett, az összefogás példája. Az összefogásé, ami erőt ad, és amire büszkék lehetünk. Ez a büszkeség nem bánt, hanem közelebb hoz egymáshoz. Illesse köszönet és elismerés mindazokat, akik mertek és mernek büszkék lenni.
Sándor Bertalan:
Kedves barátaim, a Példabeszédek könyvének 10. fejezetéből olvasok egy rövid részletet:
„Aki hazugságra támaszkodik, szelet legeltet és repdeső madarat kerget. Az Úr áldása nyugszik az igazak fején, a gonoszok száját pedig gonoszság borítja. Az igaz emlékezete áldott, a gonoszok neve pedig elmállik.”
Nem kell nagy égbelátó képességekkel rendelkeznünk ahhoz, hogy fölfogjuk ennek a rövid kis részletnek az értelmét. Elég csak visszatekintenünk az emberiség történelmében akár rövid, akár hosszabb szakaszra, hogy a diktátoroknak talán a feje kilátszik a homokból, a feledés homokjából, de az akkori csinovnyikok teljesen elvesztek. És történik ez azért, mert a rosszindulatnak nincs és nem is lehet történelme, hála Istennek, csak epizódszerep jut neki, mert a kispolgár méretei korlátozottak.
Keresztényként hiszem, hogy jóvá lehet tenni azt, ami megtörtént, és személy szerint azokkal, akikkel megtörtént. Itt és most, személy szerint Kertbeny Károllyal, de az életünk valamelyik szakaszában mindannyiunkkal.
Pilinszky, halála előtt néhány nappal, talán az egyik utolsó vagy utolsó levelében a következőt írja. „A halálom nem érdekel. A legjobb lenne talán, ha meztelenül bekaparnának a földbe. Ugyanakkor tökéletesen megértem, hogy rendezzünk élőink sírját. Ugyanis ők az élők, mi pedig valamilyen szinten haldoklunk, összekeveredve az ő porukkal.”
Hiszem azt, hogy az életnek iránya, értelme és értéke van. Hiszem, hogy minden vércsepp és minden könnycsepp számít. Hogy az élet értelmét János örömhírében lehet megtalálni, ami úgy szól, hogy „Deus caritas est”, vagyis hogy „Szeretet az Isten”. Ezért most nem egy márványtömböt áldunk meg, nem egy síremléket, hanem haló porában is magát Kertbeny Károlyt, mert az igazak emlékezete valóban áldott.
[áldás héberül]
Áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged. Ragyogtassa rád arcát az Úr és könyörüljön rajtad. Fordítsa feléd tekintetét az Úr és adjon neked békességet. Amen.
A mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjének szent jele legyen rajtad; e jelben váltott meg téged a Megváltó, e jelben van üdvösségünk.
Most kérjük azokat, akikkel a hitünkben is osztozunk, hogy imádkozzuk el közösen azt az imádságot, amit Jézus Krisztus hagyott ránk.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Amen.
Béke legyen veletek.
