Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység  >  Egyház- és társadalomkritikai gondolatok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Kollektív révület

    Tillmann József választási keresztekről és nemzeti pogányságról

    (168 Óra, 2002/29. szám, 2002. július 18.)

    Nemcsak a választási kampányban, de az elmúlt négy év során újból és újból a közélet figyelmének középpontjába került az egyházak politikai szerepvállalása. Ez volt a témája nemrég a Mérleg Keresztény Közéleti Klub által rendezett konferenciának, ahol az egyik „aláíró”, Tillmann József filozófus kifejtette: „Az egyházak tagjainak és vezetőinek tömeges választási szereplését a leszereplés szóval lehet leírni.” Mi történt? SÁGHY ERNA interjúja.




    – Előadásában megrendítőnek, botrányosnak és szánalmasnak nevezte, hogy a keresztény templomokban nemzethalálról, Krisztus keresztje helyett választási keresztekről beszéltek a papok. Honnan származnak a tapasztalatai?

    – Gyakorló katolikusként volt szerencsém a saját bőrömön beszerezni tapasztalataimat, amikor családunkkal a közeli templomokban az evangélium helyett gyakran politikai agitációt hallgathattam Így volt alkalmam hallani a szeged–csanádi püspököt is, amint Klebelsberg Kunót idézte lelkesen: „nacionalista egyházpolitikára van szükség.” Ami felveti a kérdést: vajon tudja-e, hogy mit beszél? Ha tudja, annál rosszabb. A katolikus szó ugyanis keresztény egyetemességet jelent. Egyáltalán nem jelent nacionalista egyházat, „kereszténynemzetiséget” vagy más effélét. A katolikus egyház az első olyan nemzetek feletti intézmény, amely kétezer éve „globális játékos”, és képesnek bizonyult az univerzális és a lokális kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatának kialakítására.

    – Mit jelent az, hogy nacionalista egyházpolitika?

    – Épp az ellenkezőjét annak, mint amit Pilinszky mond: „A kereszténység egyetemességében elsősorban kozmikus érvényű és időtlen. Kereszténynek lenni annyi, mint gyökértelenné válni.” A legkevésbé sem tősgyökeresség, nem az „itt élned, s halnod kell” földies paganizmusa. Az ilyesféle énekeknek egyébként sem volna helyük a templomban. Külföldi keresztények – reformátusok is! – igencsak álmélkodnak azon, hogy keresztény templomokban az állami himnuszt éneklik.

    – Ez nem magyar sajátosság?

    – Előfordul ugyan kivételesen, mint például Lengyelországban, de ott sajátos történeti okai vannak. Egyébként a himnusz mint műfaj eredendően istendicsőítő ének, ebből lesz a romantikában nemzetisten-dicsőítés. A földhöz való kötődés, a hely és szellemeinek kultusza vallástörténeti értelemben maga a pogányság. Míg Krisztus – ahogy egy barátom megfogalmazta – „keresztez minden helyet, minden rend-, uralom- és várakozásteret”. Az őt követő egyház pedig – a II. vatikáni zsinat megfogalmazásában – „Isten vándorló népe”. Ez a vándorló nép megint egyre inkább a nemzeti kereteken kívül közlekedik a világban, és nem fajul el úgy, mint a helyi – a nemzeti pogányság irányába.

    Egy velejéig pogány politikai formáció
    – Mit ért ezen?

    – A keresztény egyetemesség felmondását. A nacionális alapon szerveződő közösségeket – szoros szellemi kötelékben a minden határon túli magyarokkal. Az egyetemes szolidaritás helyét ez foglalta el. Emlékeztetnék arra: amikor két évvel ezelőtt különböző helyszíneken pápai bocsánatkérések sorát hallottuk, akkor a mi püspöki karunk sietve kijelentette, nincsenek olyan problémáink, amelyek miatt szembe kellene nézni a múlttal. A kereszténység millenniuma nagyszerű alkalmat kínált volna erre. Ehelyett görögtüzeket s olykor a különböző törzsi-totemisztikus vallások rítusait is felülmúló kollektív révületeket láttunk. De arról például nem esett szó, hogy ötven évvel ezelőtt a keresztény Magyarországon hatszázezer honfitársunkat a nemzet nagy részének asszisztálása mellett lemészárolták. Ez persze nem csupán egyházi ügy, ez a magyar nyelvet beszélők közösségének olyan sebe, amit nem lehet tovább takargatni.

    – Maradt az aktuálpolitika. Bár a katolikus egyház választási körlevele még egyes szocialista politikusok szerint is visszafogott volt. Ön hogyan látja?

    – Alapjában a probléma nem is ez az irat, hanem az, hogy mi történt, illetve mi nem történt az egyházban, illetve mit tett és mit nem tett az egyházi vezetés az elmúlt években. Például úton-útfélen olvashattuk: „Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar.” Ezt állította magáról egy végtelenül keresztényietlen és velejéig pogány politikai formáció, melynek szóhasználatában – mint tudjuk – a keresztény jelző semmi mást nem jelent, mint hogy „nem zsidó”. És egyetlen egyház vezetősége sem szíveskedett felszólamlani: „Kedves polgártársak, ezt kikérjük magunknak.” Amikor egyházi rendezvényeken felbukkantak a különböző pártpreferenciákat a testükön hordozó emberek, igen kevés papi ember mondta: „Feleim, szíveskedjetek fegyvereiteket a templom bejárata előtt letenni, Krisztus nevében összeülni és megbékélni.” És elfelejtették figyelmeztetni az egész országot, élén annak botrányos politikai elitjével – pártállásra való tekintet nélkül –: ami történik, az nem polgári, hanem mélyen alpári. Méltatlan éppúgy a konzervatív, mint a különféle egyéb európai hagyományokhoz.

    Látványos díszletek között
    – Mi az üzenete annak, ha a politikusok egyre gyakrabban mutatkoznak vallási vezetők oldalán?

    – Az elmúlt évek számos adalékkal szolgáltak arra, hogy az uralgó urak és hölgyek mennyire szeretnek látványos díszletek között szerepelni. A meglepő ebben az a megvezethetőség, amit a különféle egyházi vezetők tanúsítottak. Hiszen nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy felfogják: ez a történet nem róluk szól. Bizonyos papi emberek abban a tudatban élnek, hogy a politikai erőteret fel lehet használni valamiféle evangelizációra. S hogy keresztény értékekről beszél az a politikus, aki az „Isten, haza, család” jelszavát szajkózza. Pedig ezek nem keresztény értékek. Mindenkinek vannak istenei, családja vagy családjai, hazája, az animistáktól kezdve a dzsainistákig. Ezek általános emberi értékek. Az igazi keresztény értékek egyrészt a közös biblikus tradícióból származnak – ilyen az özvegyek, árvák és idegenek pártfogása –, másrészt az újabb zsinati dokumentumokból, amelyek a szolidaritást és igazságosságot hangsúlyozzák. Nem emlékszem rá, hogy ilyesféle értékek melletti kiállást hallottunk volna. A politika kisajátított bizonyos fogalmakat. De milyen értéket, gondolatot, eszmét nem sajátítottak ki a posztmodern politika művelői?

    – Más, például Balogh Zoltán, Orbán Viktor volt egyházügyi tanácsadója a konferencián azt fejtegette: nem a politika használta ki az egyházakat, hanem épp fordítva, az egyházak használták a politikát.

    – Bizonyos egyházférfiak és -hölgyek használták ki a politikát abban a hiszemben, hogy egyházuk javára tesznek. Jóllehet súlyosan és hosszú távon megkárosították azt. Egyeseknél hihetetlen tanácstalanság és félelem van a tekintetben, hogy az európai világ elveszíti vallását, ehhez kapcsolódó hagyományát, nemes értékeit. Ez a jelen folyamatainak nem ismerését jelzi, ami az izolációból, a képzés hiányából s abból a kontraszelekcióból adódik, amely nem ötven éve kezdődött, hanem sokkal régebben.

    Isten, haza, család...
    – A félelem jogos.

    – Kétségtelenül vannak ilyen folyamatok. De nem lehet kétséges, hogy ezen nem „trón és oltár” felvizezett frigye fog változtatni.

    – Mintha az utóbbi időben a Fidesz-politika hatására újra divatba jött volna vallásosnak lenni.

    – Antropológiai adottság, hogy az ember hisz. A vallás nélküli ember is hisz, ki ebben, ki abban, a felvilágosodásban vagy a feng-suiban. A zsidó-keresztény kultúrkörben a teológiai és filozófiai hagyomány az Istenről szóló kinyilatkoztatást sok évszázada törekszik értelmezni. Nem hiszünk „bele a világba”, akármit akárkinek. Kételyek tüzében edzzük a hitünket, s racionális apparátusokkal mérlegeljük. Amit sokszor hit és kereszténység címén mostanság láthatunk, annak kevés köze van Krisztus tanainak követéséhez. Annak a hiszékenységhez és a képzetlenséghez van köze. Alapja pedig kulturális hiányosság, teológiai képzetlenség, a civilizatorikus problémák kiváltotta frusztráció és a populizmusra való fogékonyság. Amitől a magukat önállónak és szabadnak tartó individuumok milliói – és nemcsak Magyarországon – elképesztő mértékben manipulálhatóak.

    – Úgy érti: az egyház ebben a manipulációs térben fejti ki tevékenységét?

    – Történetileg ez a modernitás kiváltotta válsággal kezdődik. Az ellenreformációnak is nevezett katolikus megújulás idején kezdtek élni a „propaganda fide” eszközeivel, ami nemcsak nyelvi formájában hasonlít a Fidesz-propagandára, hanem a látszatok teremtésének technikáiban is mutat bizonyos párhuzamokat. A barokk illúziótechnikák – a „virtuális” égboltoktól az első vetített képekig – képezik a modern médiumtörténet s vele a manipuláció nyitó fejezetét. Ugyanakkor a különbség a korabeli és a mai propaganda között nem elhanyagolható. A „propaganda” ebben az értelemben a múlté; az egyházban az evangelizáció terminusa váltotta föl. Ez sem túl szerencsés kifejezés, mivel az evangélium eredendően semmiféle hittérítő-eltárgyiasító mozzanatot nem tartalmaz. Jézus azt mondja: „Tegyétek tanítványommá az egész világot!” Ez azt jelenti: olyan tanítóknak kell megjeleníteniük a krisztusi tanítást, hogy hatásukra tanítvánnyá akarjanak válni az emberek. Ez egy lehetőség felkínálása. Nem manipuláció, nem az illúziótechnikák és a reklám előírásainak használatát jelenti, hanem személyes hitelességet és nyíltságot.

    Barokk illúziótechnika
    – Ismerjük a magyar népesség vallásosságára vonatkozó a felméréseket: a lakosság nagy része vallja magáról, hogy „a maga módján hívő”. Az egyházak pedig nyilvánvalóan arra törekednek, hogy ezeket az embereket templomjáróvá tegyék. Ez érthető.

    – Bizonyos népegyházi vallásfelfogás szempontjából ez valóban érthető lehet, de ez a múlt évszázad, sőt, az elmúlt évezred vallásossága. A kereszténység nem nézettségi mutatók mintájára mérődik. Jézus azt mondja, hogy az egyház eredendően az, amikor „ketten-hárman együtt vagytok a nevemben”. Nem az egyház hivatalain, intézményein, de még csak nem is a püspök létén múlik a kereszténység, hiszen ilyen funkciót nem ismer az ősegyház. A kelet-európai egyházi emberek többnyire ebben a premodern tudatállapotban leledzenek. Tévedésüket rafináltan, végtelen cinizmussal használják ki ennek a régiónak a különböző politikai szereplői. S nemcsak Magyarországon. Aggasztó, hogy semmilyen szellemi kötődéssel sem bíró, posztmodern politikai nihilizmust praktizáló figurák határozzák meg a jobboldali politikai spektrumot, ennek az összes kártyáját kijátszva.

    – Új a kormány, de látható: a mostani hatalom is igyekszik jóban lenni az egyházakkal. Jól teszi?

    – Azzal tenné a legtöbbet, ha hozzájárulna az európai normalitás feltételeinek megteremtéséhez e téren is. Ez kölcsönös távolságtartást feltételez, ami természetesen nem zárja ki az együttműködést számos területen. De állam és egyház két különböző világ.


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…