Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Közösség  >  Tabló  >  A hegyen épült város  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Örömhírt a szegényeknek

    Az alább hivatkozott körlevelek végén felhívás szerepel, amely szerint a Magyar Katolikus Püspöki Kar „párbeszédre hívja minden olvasóját”. Ennek értelmében az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért (<pf.-cím: időközben megszűnt>) a következő reflexiót juttatja el a Magyar Katolikus Püspöki Kar Tömegkommunikációs Irodája – és ezzel együtt a sajtó – számára:

    Immáron másodízben fordul a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevéllel „a hívekhez és minden jóakaratú emberhez”. 1996-ban Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel „a magyar társadalomról” fejtette ki gondolatait, 1999 Karácsonyán pedig A boldogabb családokért címmel „a házasságról és a családról Magyarországon” (a továbbiakban: IT és BCS).

    Mindkét dokumentum címe pontosan fedi a tartalmat. Közös vonásuk, hogy érzékenyen mutatnak rá a mai magyar társadalomban jelentkező számos problémára. Kivezető útként – végső soron és kevéssé meglepően – mind össztársadalmi, mind családi, illetve személyes vonatkozásban a katolikus egyházhoz való meg- illetve visszatérést ajánlja. Tételes elemzés helyett álljon itt egy-egy idézet a két körlevélből, amelyek jellemzően adják vissza a Püspöki Kar emberséges, progresszív hozzáállását, legalábbis az elvek szintjén:

    „Veszedelmesen meggyöngült a másik ember megbecsülése, tisztelete, az egymáshoz való alkalmazkodás képessége, szándéka, holott ezek nélkül nem létezhet emberi közösség. Mélyen gyökerező, nemritkán rasszista előítéletek élnek sokakban (sajnos olykor magukat kereszténynek mondó emberekben is) a más vallásúakkal vagy más nemzetiségűekkel, a kisebbségekkel, végső soron minden idegennek tartott emberrel szemben. Egymás megbecsülése hiányzik a politikai és az üzleti életben, gyakran még a mindennapi érintkezésben is. Nem fogadjuk el a másik embert olyannak, amilyennek Isten megteremtette, és amilyenként Isten őt szereti.” (IT, 85.)

    „Az emberi személynek két arculata van. Egyrészt önálló, senki máshoz nem hasonlítható, helyettesíthetetlen, autonóm egyed, aki védi önállóságát, és önmaga kibontakoztatására törekszik. Másrészt olyan öntudatos és szabad lény, aki csak a többi személlyel együtt találhat önmagára: szabadsága a szeretetben, léte az együtt-létben válhat teljessé. Természetéből adódik, hogy lénye kiteljesítéséhez fizikai, szellemi és lelki téren egyaránt rászorul másokra. Magába zártságát csak egy társ, egy „Te” tudja feloldani, aki által valóban „Én”-né, tudatos személlyé válhat. Énje, egész benső valója csak a többiekre nyitottan, önmagát ajándékozva tud igazán kibontakozni.” (BCS, 58.)

    Amikor e sorokat írom, a mise aznapi evangéliumi részlete Jézus názáreti programbeszéde: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lk 4,18). Ez Jézus programja, és elvileg ez az egyház küldetése is, „a hívek és minden jóakaratú ember” felé. Ezt az üzenetet próbálják átadni a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelei is.

    Próbálják, azonban – mint az alábbi idézetekből kitűnik – a Magyarországon élő, a legszerényebb becslések szerint is több százezer homoszexuális férfit és nőt nem tekintik jóakaratú embernek.

    A katolikus egyház hivatalos tanításában a homoszexuálisokkal kapcsolatban többek között ez a kitétel olvasható: „Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 2358.)

    Az excellenciás urak 1993-ban az igazságosságból és testvériségből zártak ki minket, most a boldogságot és a családot akarják megvonni tőlünk. Nem feladatom, hogy tételesen felsoroljam a hatályos magyar jog diszkriminatív rendelkezéseit a homoszexuálisokra vonatkozóan. Statisztikákat sem akarok hozni pontos adatokkal a melegeket érő fizikai és mentális atrocitásokról, a serdülőkorú homoszexuálisok kiugróan magas öngyilkossági arányáról. A püspök atyák is a világban élnek, s a tényekkel ők is tisztában vannak. Ha felidézik azokat az éveket, amikor még nem egyházi diplomaták, hanem lelkipásztorok voltak, és nem tételeket vagy érdekeket, hanem embereket próbáltak védeni, akkor szükségszerűen látniuk kell, hogy a melegek a mai magyar társadalomban védelemre szoruló kisebbséget képeznek, függetlenül attól, hogy mit tart erről a morálteológia. Jézus, amint fentebb idézett szavaiból is kiderül, nem erkölcsnemesítésről beszél, hanem az elesettek fölkarolásáról. A házasságtörő asszonyt (Jn 8) nem oktatta ki a Törvény felől – hanem megmentette az Isten nevében lincselni akarók kezéből.

    Hogyan valósítja meg ezt az embermentést a Püspöki Kar?

    1996-ban így:

    „Sajnálatos, hogy az azonos neműek együttélését a médiumok is nemegyszer pozitív színben tüntetik fel. Így a közvélemény is egyre inkább elfogadja azt, amit korábban természetellenesnek tekintett, keresztény felfogásunk szerint pedig teljességgel elfogadhatatlan.” (IT, 90.)

    1999-ben pedig emígy:

    „Nem házasságra, hanem élettársi kapcsolatra épül a családok mintegy 7 %-a (nem számítva családnak az egyneműek együttélését).” (BCS, 38.)

    „Az ún. alternatív családformák és más, a keresztény felfogással és az évezredes emberi hagyománnyal ellentétes együttélési formák mentesülnek minden diszkriminációtól. Ez azonban nem jár – és nem is járhat – együtt azzal, hogy a házasságra lépett férfi és nő, valamint gyermekeik közössége – mint alapvető közösség – ne élvezne elsőbbséget minden más együttélési formával szemben. Azok az „alternatív” törekvések, amelyek a szülők és gyermekek szeretetközösségén alapuló családdal azonos jogokat követelnek maguknak – például, hogy az egynemű együtt élőknek is joguk legyen gyermeket örökbe fogadni és nevelni –, nincsenek tudatában a család pótolhatatlan és helyettesíthetetlen szerepének a társadalomban. Ezekkel a mozgalmakkal szemben az állami jogrend feladata, hogy a hagyományos család intézményének megszilárdítását és fennmaradását biztosítsa még akkor is, ha egyidejűleg megnyitja a jogi elismerés kapuit e kisebbségi közösségek előtt.” (BCS, 142.)

    Tételezzük fel, hogy csak az események véletlen egybeesése, hogy a Püspöki Kar, úgy is, mint jelentős politikai erő, a liberális kormányciklus közepén beszél igazságosabb és testvériesebb világról, és a konzervatív, jobbos kormányzat idején emeli fel szavát a boldogabb családokért. Akárhogy is, a magyar meleg emberek (férfiak, nők, hívők, ateisták, püspökök, papok és laikusok) mindkét megnyilatkozásból csak elutasított, másodrendű állampolgár szerepüket olvashatják ki. Mert mit tudunk meg e szövegekből?

    A homoszexuális ember „természetellenes”. Életmódja – ezen keresztül ő maga is – a társadalom szemében „elfogadhatatlan”, és nemcsak a kereszténységgel, de az évezredes emberi hagyománnyal is ellentétes. Persona non grata.

    Megtudjuk továbbá, hogy az „alternatívok” súlyosan retardáltak, mert nem tudják, hogyan születik a kisbaba („nincsenek tudatában a család pótolhatatlan és helyettesíthetetlen szerepének”).

    Hiába, hogy az Alkotmánybíróság felszólításának eleget téve a törvényhozás az élettársi viszony definícióját módosította, és e kapcsolati formát immáron nem „egy férfi és egy nő”, hanem „két személy” életközösségeként határozza meg. A körlevélben a Magyar Katolikus Püspöki Kar ezt semmibe veszi: amíg az „élettársakat” a család egy formájaként kezeli, az „egyneműek együttélését” nem, azaz, ha nem is meri nyíltan kimondani, de sugallja, hogy a homoszexuálisokat nem tekinti élettársaknak. A dolog nagyon súlyos szépséghibája ott van, hogy a hivatalos katolikus teológia semmilyen összefüggésben nem ismeri az élettársi viszonynak mint intézménynek a fogalmát. Csak házasságról vagy házasságtörésről tud. Ha a szót mégis használja, akkor azt a világi jogból veszi kölcsön. Azonban a kölcsönszót más értelemben használni, mint azt a hatályos világi jog teszi: megengedhetetlen egy hivatalos dokumentumban, többek között azért, mert megtéveszti a hívek (jogban járatlan) többségét.

    Ugyanezen passzust olvasva felmerül egy probléma. A 77 oldalas körlevél hosszasan taglalja a család fogalmának, szerkezetének és szemléletének változásait a történelemben (mármint keresztény kultúrkörön belül), különös tekintettel az utóbbi néhány évtizedre. Egy dolog maradt ki belőle: a család definíciója. Nem mondja meg a szöveg, mi a család, a tételes felsorolástól is tartózkodik, csupán példákat ad rá, itt ilyen, ott amolyan kontextusban. Mint látjuk, nemcsak a szentségi házasságot, hanem az élettársi kapcsolatot, sőt a gyermekét egyedül nevelő egy darab szülőt is családnak nevezi. Úgyszintén a családmodellek között szerepel az a felállás, amikor a házastársaknak nincs gyermekük – erről a helyzetről egyébként a II. vatikáni egyetemes zsinat mondta ki, és a Katolikus Egyház Katekizmusa is tanítja, hogy teljes értékű kapcsolat. Tehát – esetleg meglepő módon – nem a gyermek léte vagy nem léte a döntő kritérium, ami viszont indokolttá teszi a kérdést: Miért nem tekinti a dokumentum a melegek együttélését családnak? Mert ezek szerint két férfi vagy két nő, akik húsz éve élnek együtt hűségben, élet- és vagyonközösségben – az nem család. Vagyis az érzelmek nem számítanak. A lázas beteg társ mellett átvirrasztott éjszakák szintén. A közös nyaralások, ünneplések, adott esetben együtt valamelyikük szüleivel, testvéreivel – mit sem érnek. Az együtt végzett munka, szórakozás, a közösen vezetett háztartás, történetesen a közös ima, a sírások, nevetések – mindez semmi. Vagy legalábbis kevés ahhoz, hogy a kapcsolat családnak legyen tekinthető, és a püspökkari körlevélben egy odavetett megalázó megjegyzésnél többet érdemeljen.

    Hazánkban elvileg az állam és az egyház szétválasztva működik, ez sine qua non-ja minden demokráciának. Ehhez képest a Püspöki Kar mintegy utasítja a törvényhozást, amikor leszögezi, hogy „az állami jogrend feladata” a hagyományos család intézményének megszilárdítása és fennmaradásának biztosítása, méghozzá ezen mozgalmakkal szemben. Gyakorlatilag felkéri, felszólítja az államot a hagyományos családok pozitív diszkriminációjára.

    A hátrányos helyzetű kisebbség pozitív diszkriminációját ismeri a jog. A túlnyomó többség pozitív diszkriminációja azonban nem más, mint a kisebbség burkolt hátrányos megkülönböztetése. Ugye érthető? Ne azt írjuk ki a bejáratra, hogy „Négereknek belépni tilos!”, mert akkor hőbörögnek, hanem azt, hogy „Üdvözöljük kedves fehérbőrű vendégeinket!”.

    Annak idején a katolikus sajtóban rossz visszhangja volt a „Tégy a gyűlölet ellen!” kampánynak. Kifogásolták a negatív megfogalmazást, szemben a bibliai „Szeress!” felszólítással. Magyarországon a keresztény melegek önszerveződése – imacsoport formájában – kisebb zökkenőkkel, de immár hatéves múltra tekint vissza. Realistaként nemigen dédelgetünk olyan reményeket, hogy záros időn belül kivívnánk a közszeretetet, de szeretnénk elérni, hogy lehetőleg ne gyűlöljenek bennünket. Hogy a prédikáló (és publikáló) papok letegyék a kezükből azt a titkos bibliafordítást, amelyben a János 3,16 így szerepel: „Úgy szerette Isten a heteroszexuálisokat, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Hogy ne érezhessék magukat feljogosítva a homoszexuálisok (vagy bárki más emberfia!) elleni nyílt vagy burkolt uszításra. Hogy ne fordulhasson elő még egyszer olyan, hogy a Nemzetközi AIDS-világnapon Budapesten alig lehet papot találni, aki hajlandó szentmiseáldozatot bemutatni az AIDS áldozataiért. (Emlékeztetőül: világszerte kisgyerekek milliói HIV-fertőzöttek, akiknek soha semmi közük nem volt a homoszexualitáshoz.)

    Amennyiben pedig a püspök urak nem veszik észre bennünk a testvért, és elzárkóznak a velünk való párbeszéd elől, akkor legalább a minket érő gyűlölet ellen tegyenek. Ha a mások gyűlöletével nincs erejük megbirkózni, akkor próbálják meg a sajátjukkal. Ha pedig hitükből, reményükből és szeretetükből minderre nem futja, akkor legalább a „nil nocere” (csak ártani ne!) elvét tekintsék magukénak, és hagyjanak minket békén.

    Az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevében:

    Birtalan Balázs

    Budapest, 2000. január 6.




    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…