Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Teázó  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Nádasdy Ádám

    Angol keringő

    (Mások, 1996/7., 46–49. o.; megjelent a 2000 című folyóirat 1996/11. számában és a Már nem tabu című tanári kézikönyvben is 2002-ben, német fordítása pedig a Sodom ist kein Vaterland c. novelláskötetben)

    – Ja képzeld, még nem is mondtam. A nagyszünetben szóltak, hogy a Bella néni akar velem beszélni, és menjek föl hozzá – mondta Dénes.
    – A lánytornaterembe? – kérdezte Lajos, és aprót vihogott.
    – Igen – mondta Dénes sértetten –, miért, hova?
    – Bocs, mondd tovább.
    – Különben is, be kellett kopognom és ő kijött. Elég ciki volt, mert a harmadikos srácok ott röhögtek mögöttem, hogy mi van, mi van, negyedikben már egyben van a tornaóra a lányokkal? Kurva pimaszok. Na szóval, azt mondta a Bella, hogy ő ilyen hogyishívják, szóval művészitorna-tanfolyamot indít a csajoknak, pénzért, és kell neki zongorakísérő, és hogy hallotta, hogy én tanultam dzsessz-zongorát.
    – És?
    – Kedd és péntek lenne, óránként tíz forint és rögtön fizet. Na dehát csak nem képzeli, hogy odaülök neki.
    – Vállald el, te állat – mondta Lajos. – Tíz forint óránként!
    – Nem kell – mondta Dénes. – Pont ennyi zsebpénzt kapok egy héten, nagyon jól megvagyok vele, sőt megvagyunk, mert még neked is… – Elharapta a végét. Fölemelte az ujját és Lajos homlokából kisimította azt a hajtincset, ami mindig belógott a szeme elé. – Pulikutya – mondta.
    – Ne pulikutyázz, bazmeg – mondta Lajos –, és ne nyúlj hozzám. Most arra vagy olyan nagy, hogy kifizetted a fagylaltot? – Kotorászni kezdett a zsebében. – Tessék, megadom a két forintodat.
    – Lajos, ne csináld!… És hadd nyúljak hozzád.
    – Na jó, nyúlj hozzám. De ne olyan feltűnően.
    Az alsó rakparton ültek, a budai oldalon, a Halász utca magasságában, ahol fönt azok a nagy gesztenyefák vannak. Éppen a Kossuth-híd bontása folyt, azt figyelték. Sokszor kijöttek suli után, bámulták a vizet, szorosan egymás mellett ültek. Itt legalább nem kellett mondat közben elhallgatni, ha bejött egy nagymama vagy húg. Néha az ölükön átvetett kabát alatt fogták egymás kezét, néha egymás haját vagy gallérját igazgatták, egyszer Lajosnak el is sült a farka a nadrágjában egy ilyen gallérigazgatás során, elvörösödött, szégyellte magát, mint egy gyerek, Dénes vigasztalta és mulatott rajta és irigyelte, neki csak a fantáziája volt nagyobb, a testét nem tudta így kiengedni, mint egy kismegszakítót, de Lajos csak feszengett, szeretett volna megmosdani, végül fogta magát és hazament, Dénest meg otthagyta teljesen felizgatva és összezavarodva.
    – Megvehetnénk belőle az erősítőt – mondta Lajos. Egy-két hónap alatt összejönne. Óránként tíz, az heti húsz, az havi nyolcvan.
    – Kilencven – javította ki Dénes –, ugyanis egy hónapban négy egész…
    – Hagyjál békén, kérlek, és ne javíts ki állandóan. Már annyiszor tisztáztuk, hogy nem érdekel a nagy eszed, mert ha valaki –
    – Szeretsz? – kérdezte Dénes.
    – Ezzel ez nincs megoldva – mondta Lajos. – Különben is, vedd már tudomásul, hogy két fiú között nincs olyan, hogy szerelem. Folyton ezzel jössz. Szerelem! Ahhoz egy fiú kell meg egy lány. Jó, parancsolj, akkor most melyikünk a lány?
    Dénes hallgatott. – Én fiú vagyok – mondta aztán.
    – Én is – mondta Lajos.
    – Hát ezt megbeszéltük – mondta Dénes.
    Lajos maga elé nézett. – De azért… szívesen csinálom veled – morogta.
    – Én is veled – mondta Dénes. – Szívesebben, mint a csajokkal.
    – Mit dumálsz, még nem is voltál nővel. „Csajokkal”, aszongya, többesszámban. Azt se tudod, milyen… Azért a pina, Déneském, az csak pina!
    – Akkor menj innen, mit ülsz itt velem, és minek jársz velem… a Duna-partra és… – Elszorult a torka, és különben se tudta, milyen szóval folytassa.
    – Mert jó veled – mondta Lajos, és megfogta Dénes könyökét. A keze izzadt volt és erős. – De a pina akkor is pina. Akkor is, ha egy hónapban négy-egész-huszonkilenc-százalék hét van, te nagyokos eminens.
    – Század, nem százalék.
    – Dénes, téged egyáltalán nem érdekelnek a nők? – kérdezte Lajos.
    – Nem. Engem te érdekelsz.
    – Hát te hülye vagy. Ez nem ilyen egyszerű. Mit tudod te tizennyolc éves korodban, hogy mi lesz belőled.
    Azt én is szeretném tudni, gondolta Dénes, de nem szólt semmit. Erről itt nem lehetett beszélni. Egyáltalán, erről sehol se lehetett beszélni. Hogy mi lesz aztán. Érettségi után. Majd egyszer beszélnek erről, egy nyugodt pillanatban.
    – Na jó, elvállalom. De nem fogtok kiröhögni?
    – Én biztos nem. A többiek se. Miért? Irigyelni fogunk. Nézheted a csajokat.
    – És megvesszük az erősítőt?
    – Meg.
    – Megcsókolhatlak?
    – Meg.
    A „csók” ilyenkor, a Duna-parton csak egy villanásnyi száj-összeérintés volt, előrehajolva, mintha egymás cipőfűzőjét akarták volna megkötni, vagy egy érdekes kavicsot akartak volna egyszerre fölkapni. Dénes még így is elszörnyedt, ha évek múlva rágondolt, milyen merészek voltak.
    Kedden háromkor volt az első művészitorna-óra. Dénes pontban három órakor kopogott a lánytornaterem ajtaján, Bella néni hátraszólt az öltözőbe: „Kész vagytok, lányok? Jöhet a kísérő úr?” Egy-két lány visított, hogy „nem!”, várni kellett, Dénes kint toporgott, rühellte. Amúgy sem igen akart hencegni az új munkájával, de persze elterjedt a dolog, a Bella elmondta a csajoknak, a csajok a fiúknak, már az osztályfőnök is tudta, aki hamiskásan megropogtatta Dénes vállát a lépcsőn: „Aztán csak nyomjad a pedált, Dénes!” – mondta.
    Végre kinyílt az ajtó, Dénes beléphetett. Járt már, persze, a lánytornateremben, nyáron, mikor üres volt, meg talán heccből is beszaladtak egyszer-kétszer elsős korukban, de aztán ezt az ember abbahagyja, gyermeteg hülyeség. Nőszag volt. Leült a zongorához, Bella néni hadrendbe állította a lányokat, valamit magyarázott a művészet és torna összefüggéseiről, az új testkultúráról (le kellene fogynom, jutott eszébe Dénesnek), hulahopp-karikákat osztott szét, és kiadta a vezényszót: angol keringő!
    Dénes játszani kezdte a „Nyolcvan nap alatt a Föld körül”-t, a csajok mindenféle mozdulatokat végeztek és alakzatokat vettek föl, le kellett állni, majd újra indulni, meg megint újra, meg onnan hogy „pá-pámmm”, nem volt nehéz munka, csak nagyon kellett figyelni, annyira, hogy föl se emelte a szemét a billentyűkről egész óra alatt. Négykor Bella néni azt mondta: mára végeztünk, elővette a bukszáját és átadott egy igazi zöldhasú tízest Dénesnek. A lányok vártak. Dénes fogta a kottáit és a lányok sorfala között kivonult, kezével csókot hintve feléjük, ők vihogtak és tapsoltak, és azt kiabálták: bravó, bravó.
    Lassan ment lefelé a lépcsőn, üres volt a lépcsőház. Lenézett a korlátok között, és a földszinten egy villanásra meglátta Lajost, amint ment le az alagsorba. Megismerte a vállát, a feje búbját. Lajos magas volt és sovány, fürtös fekete haja volt és nagyon fehér bőre, amin már egy nap leforgása alatt kékesen kiütközött a borosta. Naponta kellett borotválkoznia, bajuszt is akart növeszteni, de ezt Dénes kerek-perec megtiltotta neki, Lajos maga se tudta, miért engedelmeskedik, végül is felnőtt ember, kinek képzeli magát Dénes, hogy mindenbe belepofázik. Dénesnek jobb alakja volt, széles válla, izmos combjai, egészen jóképű srác lett volna, csak kicsit alacsony volt és a haja jellegtelen keseszőke. A Lajos most persze azt hiszi, hogy ő is le fog jönni az alagsorba, a kazánház előtti kis folyosóra, ott szoktak cigizni tanítás közben meg után, néha kicsit fogdosták egymást, arrafelé csak a fűtő járt meg a politechnika-tanár, akik jóindulatú cinkossággal vették, hogy két negyedikes srác ott dohányzik. Mindenki dohányzott, még a lányosztályok is, a Martin Tomi egyszer meg is kérdezte: „Mit bújtok úgy el a pincébe azért a nyavalyás cigiért, itt fönn a vécében is elszívhatnátok, úgyse szól ezért már senki.” Hát a dohányzásért nem is, gondolta Dénes, de a buziságért…? Mert ez sajnos az, akárhogy is nézzük, akármilyen ronda szó, és akármennyire megtiltotta is Lajos, hogy ezt még egyszer ki merje mondani.
    Nem fogok utána menni, gondolta, nem beszéltük meg, felőlem álldogáljon a sötétben, különben is minek van még itt, miért nem ment haza, este úgyis följöhet, ha akar, mit ólálkodik itten. Egy házban laktak, régi körgangos bérház volt, Dénesék a negyediken, Lajosék eggyel lejjebb, Dénes szobájának (kis cselédszoba volt) a gangra nyílt az ablaka, át lehetett lépni az ablakpárkányon, ott jött be esténként Lajos azzal a hosszú lábával, mikor már Déneséknél mindenki lefeküdt aludni. Dénes olyankor a sötétben ült a rongyos öreg fotelban és várta a kaparászást, aztán pattant is föl és nyitotta az ablakot, és mire Lajos a szobában volt, már úgy kívánta, hogy meg se bírt szólalni. Nem is volt sok, amit mondhatott volna, Lajos mindenre húzta a száját, hogy nyálas meg romantikus meg nekem ne udvarolj, menj a lányokhoz, ha szépeket akarsz mondani. Így aztán csak a bőre beszélt, meg a keze, meg az ölelő karjai, és tudta, hallotta, hogy a Lajos bőre se mond mást, mint az övé, és unisono énekelnek a kezek.
    Ma még enyhe volt az őszi este, nyitva volt az ablak, Lajos egyszercsak ott állt a szobában.
    – Na, mi volt? – suttogta.
    – Hol? – kérdezte Dénes.
    – Hol, te hülye, hát a művészi tornán. Vártalak utána a kazánháznál, azt hittem, lejössz. Hova lettél? – Már benn is ült Dénes ölében, az öreg fotelban, kellemesen fészkelődött. Így szoktak ülni, pusmogni, egymás fülét nyalogatni, amíg az ágyra nem hevertek, ennyi volt a berendezés: egy nagy öreg fotel, az íróasztal meg az ágy.
    – Ja? Semmi. Angol keringőt kellett játszani végig, csak az volt a nehéz, hogy sokszor taktus közben kellett…
    – Ne ökörködj már, Dénes! A csajokról beszélj!
    – Hát, szépek. Vagyishát van köztük szép. És tényleg érdekesek ezek a gyakorlatok, ahogy a zene meg a mozgás…
    – Melyiknek van a legjobb combja?
    – Ööö… a Czeglédi Erzsinek. Olyan hosszú, és… bazmeg, Lajos, én nem tudom, nem néztem oda.
    – Nem néztél oda?!
    – Szóval nem úgy igazán. Örülök, ha a billentyűkön kiigazodom. Meg valahogy illetlenség is lenne, visszaélés a helyzettel. Nekem úgy kell tennem, mintha nem is látnám őket.
    – Tiszta agyalágyult vagy. Más le se venné a szemét róluk, te meg… Azt hittem, most végre kipakolsz rendesen, ha már délután úgy eltűntél a francba.
    – Ha beszélni akartál velem, miért nem vártál meg fönt, a lánytornaterem előtt?
    – Majd ha megvesztem! Hogy rajtam is elkezdjenek röhögni! – Ahogy kimondta, rögtön meg is bánta, érezte, ahogy Dénes öle megfagy alatta. – Úgy értem, nem rajtad röhögnek, hanem az egész faramuci helyzeten. Hogy te bemehetsz, meg minden. Irigyelünk érte. Érted? Nem érted?
    Dénes hallgatott. Faramuci. Igen. Miért hitte, hogy nem fognak összenevetni mögötte? Szerették az osztályban, jól focizott, erős gyerek volt, meg jó matekos is, segített, súgott. Még most is sokat hülyéskedtek együtt, de érezte, hogy kezd kilógni a fiúk közül, néha már nem tudja pontosan, miről beszélnek – azóta van ez, hogy a Lajossal úgy egymásba… nem is tudom. Hogy elkezdtek… Megköszörülte a torkát.
    – Figyelj, Lajos, ha röhögtök, én otthagyom az egész kurva művészitornát, és akkor nincs erősítő, meg semmi.
    – Senki se röhög, csak én röhögök azon, hogy te, aki mindig okoskodsz, hogy így nem érdekelnek, meg úgy nem érdekelnek, pont te fogsz ki egy ilyen bulit, és látom az orrodon, hogy egész föl vagy ajzva a dologtól.
    – Te csak ne láss semmit – mondta Dénes, különben is tök sötét volt, villanyt nem lehetett gyújtani, mert a gangról beláttak volna. – Talán te vagy fölajzva, azóta csak erről beszélsz. Inkább csó… – Nem tudta folytatni, mert Lajos megcsókolta.
    – A Czeglédi Erzsi – mondta aztán Lajos –, az szerintem is nagyon jó nő. Fog ez menni, meglátod, rá fogsz kapni az ízére. Van neked szemed, lurkó. – Dénes imádta, ha Lajos lurkónak nevezi, ettől azonnal fölállt a farka, bárhol és bármikor, Lajos néha a villamoson kínozta azzal, hogy a szemébe nézett és halkan, lassan azt mondta: „lurkó”, Dénes meg csak állt, kivörösödve és szédülve, de most nem örült igazán. Erzsit látta maga előtt, ahogy rámosolygott egy villanásnyira a művészitornán, amikor észrevette, hogy Dénes nézi, és az is látszott, hogy Erzsi nem bánja. Többet kell kukucskálni zongorázás közben, mert még az lesz, hogy fatökű vagyok, gondolta. Lajos már az ágyon ült, húzta maga felé Dénest. Dénes kigombolta a sliccét, de az esze másutt járt.
    A következő óráig, péntekig, több fiú is odajött, hogy Dénes megnézné-e ezt vagy azt a csajt, milyen az alakja, hogy mozog, szőrös-e a combja ott belül, amikor szétrakja, meg ilyesmiket. Dénes komoly arccal fogadta a megbízásokat, jó, megnézzük, megnézzük, mondta, bár én ugye nem csak azért vagyok ott, a billentyűket is kell nézni, fiacskám. Lajos is folyton szóbahozta, meg hogy milyen kár, hogy gitárkíséretre nincs szükségük, meg hogy Dénes vallja be, hogy őrá, Lajosra, már nem is néz úgy, mint azelőtt. Egyébként nem jött föl Déneshez se szerdán, se csütörtökön este, beletemetkezett valami regénybe.
    Péntek délután Dénes pár perc késéssel ment, ne kelljen kint toporognia. Ment minden, mint a karikacsapás. Bella néni csúnya volt és öreg, de jópofa nő volt és volt stílusa. Mély, kidohányzott hangon beszélt, nagyokat nevetett. Lehet, hogy a lányokat szereti? Dénes megrótta magát, hogy a Bella nénin tűnődik, ahelyett, hogy a csajokat stírölné. Összeszedte magát, és gondos beosztással nézte a lányokat zongorázás közben, se túl sokat, se túl keveset. Szerette a lánytársaságot, jól érezte magát köztük, talán jobban is, mint a fiúk között, olykor azt is észrevette, hogy tetszik ennek vagy annak a lánynak, de az ilyesmi elől mindig kitért. Volt a lányokban valami otthonos, valami veszélytelen, valami meghitt. Ezt érezte itt is, a lánytornateremben. Levetette a zakóját, kényelmesebben elhelyezkedett: most vette észre, hogy addig úgy ült, mintha nyársat nyelt volna. A lányok se pillogtak már annyit rá, mint a múltkor, nyilván rájöttek, hogy ártalmatlan. Nagy kedvvel zongorázott tovább, még cifrázta is, Bella néni nevetett, hogy ezt majd elég a bemutatón.
    Megunta a „Nyolcvan nap”-ot, úgyhogy áttért a Gyertyafény-keringőre. „Jut még eszedbe, kedvesem, a boldog ifjúság.” Ezt énekelték Lajos születésnapján, májusban, az 58-as villamoson jöttek le a Zugligetből éjjel, már be voltak rúgva, nem volt más utas, kínálták a borral a kalauzt is, de az csak mosolygott. Átkarolták egymás vállát, Lajos akkor mondta először, hogy „lurkó”, és csókolóztak, amikor kiment a kalauz, bár a peronról alighanem figyelte őket, kiment-bejött, mint aki kísérletezik. Dénes is szerette volna Lajost becézni, mindenféle nevekkel földíszíteni, de neki csak olyan lányos dolgok jutottak eszébe, hogy „édesem”, „virágszálam”, meg „picim”, Lajos ebből nem kért. Aztán egyszer, az ágyban, mikor már túlcsordult a szíve, és nem bírta ki, hogy ne mondjon valamit, azt suttogta neki: „szaros Lajos!” Meg is ijedt, hogy mit mondott, de Lajos boldog mosollyal nézett rá, és még jobban markolta. Szóval ez a férfias becézés, gondolta Dénes, de azóta is röstellte, hogy ilyen baromság csúszott ki a száján. Hirtelen felocsúdott: Bella néni erélyesen kopogott a zongorafedélen. „Kísérő úr, nem hallja, hogy elég??! Hol jár az esze?” Dénes elvörösödve hagyta abba a zenélést. A lányok már pihenjben álltak, vigyorogtak. Ártalmatlan, újra ez a szó jutott eszébe, és most nagyon rossz szónak tűnt. Ártalmatlan az, aki ki-be járhat, ahol másnak tilos a bemenet. Viszi-hozza a férfiak üzeneteit. Mint a háremben a… Na nem. Nem csinálom tovább. Bólintott, mint aki végzett valakivel, a csúnya Sztrókay Rózsi meg, akire épp ránézett, azt hitte, pozitív eredménnyel végződött a megfigyelés.
    Óra után lement a kazánházba, hogy megmondja Lajosnak: abbahagyja a zongorakísérést, de nem találta. A fagylaltosnál se volt, a többiek se látták, nyilván hazament. Otthon becsöngetett Lajoshoz, valahogy meg akarta előzni, hogy följöjjön, és vett egy nagy levegőt, de végül nem mondott el neki semmit. Egy órán át locsogott, mint a vízfolyás, mindenféléről, kicsit a művészitornáról is, aztán fölment haza, mert tanulnia kellett.
    Másnap, szombaton, az első szünetben a folyosón Dénes köré gyűltek a fiúk, izgatott várakozással bökdösték: Na, mondjad már! Mondjad!
    – Kivel kezdjem? – kérdezte fontoskodva Dénes. Lajos is ott volt, kiflit evett.
    – A Soós Klárival! – harsogta Martin Tomi – azt én annyira csípem.
    – Klári nem rossz – mondta Dénes –, hegyes cici, finom boka, csak sajnos hézag van a combjai között, át lehet látni közte, amikor áll. Azt én nem szeretem; szerintem egy nő combjai legyenek teltek és simuljanak össze.
    – Henrietta? – kérdezte egy másik srác.
    – Tömör gyönyör – nyilatkozott Dénes –, nem klasszikus szép alakú nő, de nagyon szexepiles. Széles csípője van, nagy segg, minden. Jól mozog az a csaj. Sóhajtott. – Egyáltalán, apám, már azt se tudom, hova nézzek, az a sok nőstény teljesen elveszi az eszemet.
    – És a Czeglédi Erzsi? – kérdezte Lajos. – Arról mesélj. Mit nem adnék, ha láthatnám dresszben, ahogy lemegy spárgába, és szép finoman leteszi a punciját a parkettre.
    – Háát… – mondta Dénes zavartan.
    – Vagy azt magadnak szemelted ki, fütykös? Azért vagy ilyen szemérmes, mi? – Lajos hangja furcsán csengett, szinte fémesen. – Figyelitek? Alamuszi macska nagyot ugrik!
    Dénes nyelt egyet. – Ami igaz, az igaz – mondta –, azon a lányon úgy rajta felejtettem a szemem, hogy a végén azt se tudtam, hány negyedben van az angol keringő. Az a vékony derék! – Lajos szemét kereste, megpróbált a pillantása mögé hatolni, de hiába.
    – Beszarás, Dénes – mondta Martin Tomi –, még a végén beismered, hogy te is be tudsz gerjedni? Te, a nagy diszkrét? Már azt hittük, te csak a Lajossal tárgyalod meg a nőügyeidet.
    – A Lajossal? – nézett Dénes. – Mi nem szoktunk a nőkről beszélgetni.
    – Hát? – röhögte el magát a kis Czeller Imre. – Talán a fiúkról szoktatok beszélgetni?
    Kitört a vihogás.
    – Nagyfokú a barátság, ez tény, ez tény – bólogatott Martin Tomi. – Szóval, hogy van ez, Dénes? Nekünk bevallhatod, ha őszinte emberbaráti érzelmek fűznek a Lajoskához.
    – Tűnjetek a sunyiba – mondta Dénes. – Hamarabb basznám meg a Bella nénit, mint hogy ez a buzi hozzám érjen – és Lajos felé bökött a hüvelykujjával. Czeller Imre elismerőleg füttyentett.
    Lajos összeszorított szájjal állt egy pillanatig, aztán sarkonfordult és elment. Dénes tovább részletezte a fiúknak, hogy melyik lánynak mik a jó és rossz tulajdonságai, szigorúan anatómiailag persze, míg be nem csöngettek. Lajos már a helyén ült, mikor bementek, valakivel beszélgetett, nevetgélt. Dénesre rá se nézett a nap hátralévő részében, suli után pedig olyan nyílegyenesen vette a táskáját és ment ki az iskolából, hogy Dénes nem mert még a nyomába se szegődni. Aztán csak hazakecmergett valahogy, leült a rongyos fotelba és nézte a plafont.
    Szombat délután rég ült így egyedül, itthon. Mindig szoktak valamit csinálni. Zenélgetni. Nagyokat barangolni a Sasadi út felé. Vagy Duna-part. Hídbontás. Mozi. Most mi lesz? Kurvára túllőtt a célon. Pedig mennyire megígérte Lajosnak, hogy azt a szót soha többé nem mondja ki. Kettesben se, bizalmasan se, szeretettel se. Pedig ha valakire, hát először saját magára kellett volna rámondani. Sőt: eunuch. Akinek számolgatnia kell magában, hogy eleget nézi-e a csajokat. Jó, hogy nem strigulázza. Lajos legalább egy normális férfi. Igaz, hogy már egy jó féléve, azóta, hogy ennyire összekerültek, Lajos se volt nővel, de azt megelőzően három nővel is lefeküdt, úgyhogy nála ez csak átmeneti, majd minden visszazökken a rendes kerékvágásba.
    Nem bírta tovább. Fölvette a cipőjét, és egy papírra ráírta: „Lurkó!!!!” Összehajtotta és lement Lajosékhoz. A húg nyitott ajtót, zavartan nézett, mint aki fél, hogy megkérdezik: itthon van-e a Lajos. Dénes nem kérdezte meg. Odaadta a cédulát, hogy adja oda a Lajosnak. Aztán visszament és visszaült a rongyos fotelba. Egy óra, kettő is eltelhetett. A nyitott ablakból egyszercsak Lajos hangját hallotta: Nem vagyok lurkó! – és mielőtt Dénes odanézhetett volna, fejen találta egy papírgombóc. Aztán csend. Dénes föltápászkodott, kikotorta a sarokból a gombócot, kisimította: az ő levele volt. Hát ennyi.
    Most már juszt se hagyja abba a zongorakísérést, gondolta. Eunuch, hát eunuch. A lányok bizonyisten kedvesebbek, mint a fiúk, és az öreg Bella nagyonis jó fej. Igaz, igaz, tegnap elhatározta, hogy nem csinálja tovább, hogy le van szarva az erősítő, hogy ez a hülye művészitorna nem ér meg annyit. De most már juszt se hagyja abba. És lesz pénze. Hogy minek? Mihez? A zongorához…? Az erősítő a Lajos tromosgitárjához kellett volna. „Volna…” Most először öntötte el a mély, tehetetlen keserűség.
    Órákig ült ott, háttal az ablaknak, a nagyanyja egyszer-kétszer benézett, hogy nem kér-e enni, meg hogy segítsen valami villanyt becsavarni, de meg se mozdult. Besötétedett, végül szuroksötétben ült ott. Még ahhoz se volt ereje, hogy fölálljon az ablakot becsukni, pedig már fázott. Egy szennyes gatyát vágott az ablakhoz, attól kicsit beljebb csukódott.
    El is bóbiskolhatott, mert arra riadt föl, hogy valaki áll mellette. Lajos volt. Dénes fölkiáltott ijedtében:
    – Ne, Lajos, ne bánts! – Karját védekezőleg a feje fölé tartotta.
    – Nem bántlak. Csak azért jöttem, hogy megmondjam, hogy igazad volt. Buzi vagyok. – És már lépett is ki az ablakon. Dénes utánaugrott, még el tudta kapni a bal bokáját, annál fogva húzta vissza a szobába. Lajos beverte az állát az ablakpárkányba.
    – Én meg szeretlek – suttogta Dénes. – Szerelmes vagyok beléd. Mint fiú a lányba. Érted?
    – Mint fiú a fiúba, te seggfej.
    – Szaros Lajos.
    – Mézes Dénes.


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…