Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Homoszexualitás  >  Melegek a társadalomban  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Ott a küszöb, lépd át!

    (Mások, 1999/1., 16–19. o.)

    Zoli új élete karácsonykor kezdődött, pontosabban akkor fejeződött be a régi. Egy szál ingben, pénz nélkül a jeges, téli éjszakában. A szeretet ünnepén veszítette el a családját, és nem úgy nézett ki akkor, hogy valaha is újat talál magának. Új családot, új barátot, új célt, ami életben tartja.

    MÁSOK: Az nyilvánvaló, hogy nem saját elhatározásodból változtattad meg az életed, hanem a körülmények kényszerítettek rá. Véletlenül derült ki, hogy meleg vagy, vagy te magad mondtad el?

    Zoli: Egy levél következtében „buktam le”. Magyarországi barátaim meghívtak a karácsonyi bulijukra. A meghívót, amit anyám bontott fel, két fiú írta alá. Anyám azzal fogadott, amikor hazaértem, hogy „írtak a szeretőid”. És öntötte rám a szidalmakat, hogy te ezt műveled Magyarországon, kurva vagy, AIDS-es vagy… meg ilyeneket.

    M.: Hány éves voltál, amikor ez a botrány kirobbant?

    Z.: Huszonegy.

    M.: Az egész család ellened fordult?

    Z.: Akkor már csak egy öcsém élt a szüleimmel otthon. A nagy vitára előkerült az apám és az öcsém. Nézd meg a bátyádat – mondta neki az apám –, fiúkkal baszik Magyarországon. Kurválkodik. Miatta a te becsületed is veszélybe került a faluban, a lányok előtt. Téged is meg fognak vetni a buzi bátyád miatt. Az öcsém azonnal telefonált a legidősebb testvérünknek, aki másodperceken belül megérkezett, és se szó, se beszéd elkezdtek orrba-szájba püfölni. Se anyám, se apám nem kelt a védelmemre. Végül a szomszéd jött át és mentett ki a kezeik közül.

    M.: Ez volt az a perc, amikor mindenedet hátrahagyva elmenekültél?

    Z.: Még nem. Az apám fogta a telefont és tárcsázta a rendőrséget, hogy feljelentsen. Szerencsére beázott a vezeték (ami gyakran előfordult), és nem kapott vonalat. Fölkapta a kabátját, hogy személyesen tegyen bejelentést.

    M.: Az elegendő indok lett volna, hogy homoszexuális vagy?

    Z.: Nálunk Romániában azokban az években a homoszexuálisokat börtönbe zárták a 200-as paragrafus alapján. Saját szememmel láttam, amikor valakit emiatt kékre-zöldre vertek a rendőrök. Előzetes letartóztatásban volt, és akkora verést kapott, hogy orvost kellett hívni hozzá, mert elvesztette az eszméletét. Nagyon féltem a rendőrök brutalitásától.

    M.: Érthető, hogy ezek után mindenedet hátrahagyva menekültél, mint egy bűnöző.

    Z.: Talán még akkor sem mentem volna el, de az édesanyám kinyitotta az ajtót és azt mondta, hogy van öt percem arra, hogy elhagyjam a házat. Egy szál ingben, egy szál nadrágban és az útlevelemmel a zsebemben kitett a félméteres hóba december 23-a éjszakáján. Kétszer kérdeztem meg: „Anya, jól meggondoltad a szavaidat?”. De hajthatatlan volt. Azt mondta: „Ott a küszöb, lépd át. Mától kezdve nem vagy a fiam!”. Öt kilométerre van tőlünk a vasútállomás. Ott mostam le hóval az arcomról a vért. Hajnalban jött az első vonat, amivel Nagyváradig be tudtam menni, és ott végre kaptam az ismerőseimtől egy nagykabátot és annyi pénzt, hogy át tudjak jönni Magyarországra.

    M.: Ha nem derül ki egy véletlen folytán, hogy meleg vagy, akkor is elmondtad volna előbb-utóbb otthon?

    Z.: Már vagy másfél éve vártam az alkalomra, egy meghitt pillanatra, hogy őszinte lehessek velük. De nem számítottam ilyen súlyos fogadtatásra. Úgy éreztem, hogy egymásra vagyunk utalva, egymás nélkül nem létezhetünk, és ezért el kell fogadnunk egymást olyannak, amilyenek vagyunk. Anyám részéről főképp nem vártam azt, hogy ellenem fordul. Anyámnak a szeme fénye voltam, és mégis ő indította el a lavinát, ami aztán maga alá temetett.

    M.: Visszatérve a történetre: megérkeztél Magyarországra karácsony szentestéjének napján.

    Z.: Szegedre mentem, ahhoz a párhoz, akinek a levele anyám kezébe került. Megpróbáltak ők mindent, hogy lelket öntsenek belém. Ajándékot vettek, társaságot hívtak, körülajnároztak. De én bárkire néztem, csak azt láttam, hogy mindenkiről sugárzik a karácsonyesti meghitt hangulat, az öröm, a szeretet. Állandóan az anyám arca jutott eszembe, ahogy gyűlölettől eltelve ajtót mutat nekem. Senki nem tudta begyógyítani azt a sebet, amit az előző nap ütött rajtam a családom.

    A szilvesztert már Budapesten töltöttem, a Margit-híd közepén. Annyira magam alatt voltam, hogy nem bírtam az emberek társaságát elviselni. Ennél mélyebbre ember már nem juthat. A poklok poklát álltam ki. Lóbáltam a lábam a jeges Duna fölött és vártam egy hangot, amelyik azt mondja, hogy ugorj már, mire vársz! Szilveszter éjszaka volt. Mögöttem tömegével mentek az emberek. Vidámak voltak, hangoskodtak, fújták a trombitát és senki nem foglalkozott velem. Végül jött egy fiatal nő a kislányával. A gyerek megállt a hátam mögött és megkérdezte: Anyúúú, mit csinál ott az a bácsiii? Amíg élek, nem fogom ezt a kérdést elfelejteni. Azt hittem, hogy a szívemet tépi ki. A mamája meg csitítgatta és el akarta vonszolni, de ő tántoríthatatlan volt. Nem ment egy lépést sem tovább. Akkor visszafordultam, és az ölembe vettem, amitől persze megijedt és sírni kezdett. Szerintem neki köszönhetem az életem. Én is sírtam, sírt a gyerek is, az anyja meg állt, nézett és nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Végül beszélgetni kezdtünk és mindent, de mindent kitálaltam neki. Nem tudtam visszatartani, ömlött belőlem a szó. Meghívott magukhoz vacsorázni. A férje egy kicsit furán nézett, de amikor elmondta neki az asszony a találkozásunk történetét, akkor ő is nagyon barátságossá vált. Annyira kedvesek voltak, hogy egy-két óráig szinte már elfelejtettem a bánatom. Ott aludtam náluk.

    M.: Munkahelyed volt Budapesten?

    Z.: Igen, azzal nem volt gond. Volt munkám is, meg egy kis megtakarított pénzem az egyik itteni bankban. De nem tudtam odafigyelni semmire. Állandóan az elmúlt napokra gondoltam: a családra, ahogy elmartak otthonról, az édesanyámra… Mindenki látta, hogy valami emészt, de nem tárulkoztam ki a kollégáim előtt. Úgy éreztem, hogy teljesen magamra vagyok utalva, támasz nélkül állok a világban. Ahogy véget ért a munkaidő, egyenesen mentem haza az albérletembe, és magamra csuktam az ajtót. Mindennap megkérdeztem magamtól, hogy minek tovább élni? Mi értelme van az életemnek?

    M.: Nem voltak meleg barátaid vagy nem kívánkoztál szórakozóhelyekre, hogy megismerkedj valakivel?

    Z.: Talán két vagy három alkalmi kapcsolatom volt már, de azért nem voltam nagyon járatos a meleg világban. Akkor még nem tudtam a meleg bárok létezéséről, egyedül a Hegedűs Gyula utcai moziba jártam el néha-néha. De nekem támogatás kellett volna. Valaki, akihez bármikor fordulhatok, aki tanácsot tud adni, ha bajban vagyok. Hosszú ideig őrlődtem így, talán másfél évig. Mindig azzal kínoztam magam, hogy élnek a szüleim, testvéreim, de még sincsenek. Az utcán, ha szembe találkoztam egy kirakatot néző vagy fagylaltozó vagy sétáló családdal, mindig az enyéimet láttam bennük.

    Ez persze nem tarthatott így a végtelenségig. Lassan-lassan elkezdtem új ismeretségeket kialakítani, egyre többet beszélgettem másokkal, és lassacskán elkezdtek gyógyulni a sebeim is. Mégis, az alapvető fordulatot az jelentette, amikor találkoztam Petivel. Vele, úgy éreztem, teljesen tiszta lappal, elölről kezdhetem az életem. Igyekeztem mindent elfelejteni, kitörölni a múltat – már amennyire ez lehetséges –, és csak előre néztem. Úgy akartam érezni magam, mint a csecsemő, amikor világra jön. Persze, bármennyire is igyekszik az ember, a múltat kitörölni nem lehet. Ha összefutok egy honfimmal, ösztönösen az az első kérdésem, hogy hát a családom hogy van, tudsz-e róluk valamit? De tudatosan csak a jövőre gondolok. Különös álmaim vannak, és nagyon bízom abban, hogy mindig napsütéses lesz az égbolt, és nem jönnek a felhők, nem lesz több szenvedés, fájdalom. Megpróbálok ura lenni a helyzetnek, és nem hagyom, hogy a múlt fölém kerekedjen.

    M.: Meg lehet tanulni, hogy az ember a gondolatait irányítsa, elhessentse a nyomasztó emlékeket, és vidámnak lássa az előtte álló éveket?

    Z.: Arra jók voltak a velem történtek, hogy tanuljak belőlük. Azt hiszem, ezentúl ennél keményebb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni. Ha rám törnek az emlékek, akkor rögtön elkezdek csinálni valamit, ami maximálisan leköt. Valami olyasmit, amit szeretek, és ami eltereli a gondolataimat. Ha egyedül vagyok, olyankor támad legjobban a múlt. A főzés például egy nagyon jó elterelő manőver.

    M.: Lehetséges, hogy az elveszített családod a szerelmen túl még egy kötelékkel fűz a barátodhoz, mert őket is benne keresed? Lehetséges, hogy számodra ez a kapcsolat több, mint általában egy meleg társkapcsolat?

    Z.: Azt hiszem, hogy ez így van. A legtöbb ember mellett nemcsak a párja áll, hanem a családja, a rokonai is. Én minden szeretetet, érzést, törődést a Petitől és az ő hozzátartozóitól kapok. És a bennem felhalmozódott szeretetet is csak neki tudom átadni. Anyagilag nem függök tőle, nem vagyok beteg, el tudom látni magam egyedül is, de mégis tudatában vagyok, hogy nekem csak ő van és senki más, és erre a kapcsolatra olyannyira szükségem van, mint a levegőre az életben maradáshoz.

    M.: Mióta éltek együtt?

    Z.: Tavasszal lesz két éve.

    M.: A párod családja befogadott téged?

    Z.: A szülei nem tudják, hogy milyen jellegű kapcsolat van közöttünk, de az édesanyja tavaly karácsonykor már első látásra is nagyon kedves volt velem. Azt mondta, hogy „édes fiam, úgy jöttél ebbe a házba, mint haza”. Rögtön felkavarodott minden bennem, és alig tudtam úrrá lenni a meghatottságomon. A húga ismeri legrégebb óta a kapcsolatunk valódi jellegét, de azóta az öccsével is tisztáztuk a helyzetet. Kezdetben úgy adtuk elő, hogy albérlőként lakom a Petinél, de amikor megfordultak nálunk a feleségével, látták, hogyan élünk egymás mellett, hogy szólunk egymáshoz, hogy nézünk össze. Sejtették, hogy ez nem egy egyszerű lakótársi közösség. De ők nem kezdeményezték az őszinte beszélgetést, ránk bízták, hogy mikor akarunk színt vallani. Így aztán nem olyan régen tiszta vizet öntöttünk a pohárba: kimondtuk, hogy minket szerelem fűz egymáshoz, az öccse pedig hálásan fogadta, hogy beavattuk az életünkbe. Nagyon toleránsak voltak mindketten. Azt mondták, hogy még inkább szeretnek, mint azelőtt, és családtagként akarnak kezelni.

    M.: Azóta, hogy kitagadott a valódi családod, eltelt néhány év. Közben voltál már otthon a faludban, hiszen szükséged volt papírokra, igazolásokra, bizonyítványokra. Nem változott semmi? Még mindig ellenségesen fogadnak és úgy bánnak veled, mint egy idegennel?

    Z.: Többször is megfordultam otthon, de csak apámmal és anyámmal találkoztam, a testvéreimmel nem. Soha nem töltöttem egy-két óránál többet a házban. Ugyanaz az álláspontjuk, semmi sem változott. Nem érdeklődnek, hogy mi van velem, hogy élek, mintha nem is léteznék a számukra.

    M.: Ha vissza lehetne fordítani az időt és te megint azon a karácsony előtti estén találnád magad, amikor kitudódott, hogy meleg vagy, és tisztában lennél a családod homoszexuálisok iránt érzett olthatatlan gyűlöletével, akkor mit csinálnál? Vállalnád újra a vesszőfutást, vagy csendesen megpróbálnál manőverezni, hogy ne derüljön ki rólad az igazság?

    Z.: Ha nem így alakultak volna a dolgok, ha valamennyire eltűrtek volna melegként is otthon, akkor másképpen viszonyultam volna a meleg élethez. Lehet, hogy lettek volna futó kapcsolataim, amit szégyenkezve, titokban élek meg, de semmiképpen nem mentem volna bele egy teljes értékű érzelmi kapcsolatba. Így viszont, hogy kitagadtak, nem kellett kompromisszumokat kötnöm, teljesen vállalhattam saját magamat, az érzéseimet, a vágyaimat. Szabad utat adhattam magamnak, kiteljesedhettem. Ez vagyok én.

    Láner László


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…