Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  II. Sorsok és utak  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Hidak a vízválasztón keresztül

    (Forrás)
    (A le nem fordított szövegek linkjei az angol szövegekre mutatnak.)

    Justin Lee, 21 éves egyetemi hallgató célja az, hogy nyíltan megossza személyes tanúságtételét, hogy segítsen másoknak megérteni a hit és a szexualitás közötti küzdelmet, amivel sok mai fiatal szembenéz. Weboldala, „Justin világa”, a http://www.angelfire.com/nc/yakkow/ címen található.

    Ron Belgau, aki 23 éves, a Washingtoni Egyetem friss diplomása. Önkéntes munkát végez a Multifaith AIDS Projectben („Ökumenikus AIDS-projekt”) Seattle-ben, a St. James Cathedral Catholic Churchbe („Szt. Jakab Székesegyház Katolikus Templom”) jár, és aktív tagja a Gay and Lesbian Employees at Microsoft-nak („Meleg és Leszbikus Alkalmazottak a Microsoftnál”).


    A „Hidak a vízválasztón keresztül” projektben számomra az egyik leghasznosabb dolog, hogy sajátos terminológiát alakítottunk ki: az „A oldal” és a „B oldal” kifejezésekkel hivatkozunk a homoszexuális cselekedetekről való két fő álláspontra. A projekt a következőképpen határozza meg ezeket:

    A oldal:
    A homoszexuális kapcsolatoknak ugyanolyan értékük van, mint a heteroszexuális kapcsolatoknak.

    B oldal:
    Nemiségünket illetően a Teremtő csak férfi és nő közötti, házasságon belüli kapcsolatot tervezett.

    Justin világának bemutatkozásából:

    Az élet nem mindig alakul egészen úgy, ahogy eltervezzük. Velem legalábbis egyáltalán nem úgy alakult. Egy igen konzervatív déli baptista családban nőttem fel, amellyel talán időnként nem volt könnyű együtt élni, de teljes őszinteséggel el voltak kötelezve amellett, amiben hittem. Soha nem gondoltam volna, hogy néhány héttel 19. születésnapom előtt egy lelkipásztor szobájában ülve azt mondom majd: „Anyu, Apu… meleg vagyok.” Tudom, ők se álmodtak volna ilyesmit. Sokan azt mondták, tegyem félre az engem „elnyomó” hitemet. Ők nem értik, miről is szól a kereszténység. Mások megkérdezték, miért nem tagadom le a nemiségemet. De amint a következő oldalakon látni fogod, ez nem olyan egyszerű. Ez az oldal az igazságkeresők számára készült – nem azoknak, akik mindenben egyetértenek velem, hanem azoknak, akik rázós kérdéseket tesznek fel és akik azokat a dolgokat is megpróbálják megérteni, amelyeket nem tudnak elfogadni.

    Nekem sincs meg mindenre a válaszom – távolról sem. De azt hiszem, többet tanulunk, ha meghallgatjuk egymást, mint ha egyedül járjuk az utunkat. Ha nemiségeddel kapcsolatos kérdésekkel viaskodsz… ha megpróbálod kitalálni, hogyan állj hozzá valakihez, aki fontos számodra, és aki elmondta magáról, hogy „meleg”… ha szeretnél jobb kapcsolatra szert tenni eltérő gondolkodású emberekkel… ha lelki kérdéseid vannak, vagy egyszerűen valamiféle Igazságot keresel… remélem, hogy az oldalaim egy kicsit talán a hasznodra lesznek. – Justin Lee

    Linkek Justin írásaihoz:
    A spárga és a nemiség
    Egy megjegyzés a terminológiáról
    Választás?
    Kizárja egymást, hogy „keresztény meleg”?
    Valaki, aki fontos számomra, azt mondja, meleg.
    Meleg vagyok és keresztény. Hogyan tud ez a két világ összeállni?
    Ismertető az Egyenes és keskeny című könyvről
    [Magyarul: Hogy jutottam el oda, hogy melegnek nevezzem magam (kétrészes történet)]


    Barátság a vízválasztón keresztül

    Ron Belgau gondolatai Justin Lee-vel való barátságáról

    Martin Luther King napján, 1998-ban, elmentem a Washington Állami Kormányzat reggeli imájára. Az ismert szónok Dr. Tony Campolo volt, és az elköteleződésről beszélt: az olyan emberek melletti elköteleződésről, akik közel voltak Jézus szívéhez: a szegényekről, a kiközösítettekről, az elnyomottakról. És e beszéd folyamán Dr. Campolo egy huszadik század végi amerikai keresztény számára szokatlan dolgot tett: a melegeket és leszbikusokat is azok közt említette meg, akik mellett egy kereszténynek elkötelezettnek kell lennie. Ezt mondta:

    Nagy bajban vagyok e napokban az evangéliumi közösségben, ugyanis van egy elnyomott emberekből álló csoport, amelyet szívem szerint szeretnék. Olyan csoport ez, akikre manapság mindenki haragszik. E téren konzervatív vagyok: ellenzem az azonos neműek közti házasságot. De hadd meséljek el valamit. Középiskolás voltam. Volt egy fiú az iskolában, akivel mindenki gonoszkodott, mert rájöttünk, hogy meleg. Csúfoltuk, gúnyoltuk – tudják, milyenek tudnak lenni az iskolás kölykök, ha rájönnek, hogy valaki meleg. Minden elképzelhető módon megaláztuk, amit csak ki tudtunk találni. Pénteken, amikor a többi fiú torna után zuhanyozni ment, ő soha nem ment be – félt. Amikor nedves törülközővel kijöttünk, megcsapkodtuk vele, hogy égesse apró testét.

    Aznap nem voltam ott, amikor megfogták Rogert és belökték a csempézett zuhanyzó sarkába, és amint embrió módjára összekuporodott, öt fiú rávizelt. Hazament, este lefeküdt, éjjel kettőkor pedig felkelt, lement a garázsba, és felakasztotta magát. Tudom, hogy akkor még nem voltam igazán keresztény. Hittem mindazt, amit egy kereszténynek hinnie kell. Templomba jártam. Hittem az egészben. De ha tényleg Jézus követője lettem volna, Roger barátja lettem volna. Kiálltam volna mellette, átkaroltam volna, és ha jönnek, hogy megtámadják, megvédtem volna, és ha rosszakat beszéltek volna rólam, képes lettem volna azt mondani: „Boldogok vagytok, amikor gyaláznak és üldöznek titeket és mindenféle szörnyű dolgot mondanak rólatok hamisan énértem; örvendjetek, legyetek boldogok, mert nagy lesz a ti jutalmatok a mennyben.”

    Ezt jelenti elkötelezett embernek lenni, és azon a napon nem voltam az. Nem voltam elkötelezett, hogy kiálljak a bántalmazottakért, a legyőzöttekért, az elveszettekért és az elnyomottakért.

    Nem divatos manapság a konzervatív keresztények között az az elköteleződés, hogy kiálljanak a melegek mellett, akik bántalmazottak, legyőzöttek, elveszettek vagy elnyomottak. Sokat írtak konzervatív körökben, hogy ellenzik a Nemzeti Művészeti Alapítvány támogatását olyan művek iránt, mint Andre Serrano „Pisi-Krisztusa”. Ellenzik (szerintem nagyon is helyesen) a keresztény vallás oly módon való megalázását, hogy egy Krisztus-képet egy korsó vizeletbe merítenek. Mégsem tudom megállni, hogy bele ne gondoljak, hogy a Törvény súlyosabb kérdéseit figyelmen kívül hagyják: az igazságosságot, az irgalmasságot és a lelkiismeretességet. Mert amíg csatlakozom hozzájuk a „Pisi-Krisztus” elleni tiltakozáskor, amiért Isten képmását vizelettel alázzák meg, ez pusztán egy fémből való képmása a megalázottnak. És kétségbe vonom a tiltakozásuk valódiságát, mert mikor Krisztusnak egy hús-vér képmásáról van szó, akit a zuhany alá löknek és rávizelnek, gyakran nem törődnek a kérdéssel, úgy tesznek, mintha nem is létezne, és elmennek mellette a túloldalon.


    Bár melegnek tartom magam, keresztényként arra jutottam, hogy egy másik férfival való szex helytelen volna. Jó barátom, Justin másfelől úgy véli, hogy két azonos nemű ember egy házasságban éppolyan meghitt kapcsolatba kerülhet, mint egy férfi és egy nő, és úgy véli, hogy Isten megáldja ezt a kapcsolatot. A véleményünk tehát elég élesen különbözik egy nagyon fontos kérdésben. Mégis, túl könnyű volna ezt azzal elintézni, hogy Justin téved és kész.

    Egy napon, amikor Justin és én a mi különböző véleményünkről beszélgettünk, kapott egy e-mailt egy 16 éves meleg sráctól. Ebben az e-mailben ez a fiatalember elmondta, hogy éppen öngyilkosság előtt állt. Keresztény családban nőtt fel, de olyan sokszor találkozott a melegek elítélésével a szülei és a lelkipásztora részéről, hogy úgy érezte, nem tudna senkivel sem beszélni a küzdelmeiről. Miközben a búcsúlevelét gépelte be a számítógépbe, tartott egy kis szünetet és felment az internetre, ahol, látszólag véletlenül, ráakadt Justin tanúságtételére. És amint Justin történetét olvasta, talált egy másik embert, aki nagyon hasonló dolgokon ment keresztül, mint ő, és ez egy kis reményt öntött bele, hogy talán találhat olyan keresztényeket, akik segítenek neki megbirkózni a küzdelmeivel és gyötrődésével. És végül úgy döntött, nem lesz öngyilkos.

    Isten Lelke jól láthatóan vezette ezt a fiatalembert Justinhoz. Én pedig arra kényszerülök, hogy feltegyem magamnak azt a kérdést, amit Jézus feltett a Szentírásban az írástudónak: „Ki ennek az embernek a felebarátja?” A szülei, a lelkipásztorai, a körülötte élő keresztények, akik révén úgy érezte, hogy nincs hely számára az Egyházban, nincs remény, és nincs hova fordulni? Vagy Justin volt a felebarátja?


    Jézus mondott pár igen szokatlan dolgot a szolgálata során. Amikor a kútnál a szamaritánus asszonnyal beszélt, világosan elmondta neki, hogy a zsidók többet tudnak Istenről, mint a szamaritánusok. A Hegyi beszédben azt mondta: „ha nem vagytok igazabbak a farizeusoknál és a törvénytudóknál, nem fogtok belépni a mennyek országába”. Mégis, amikor egy törvénytudó (aki a zsidók közt a legnagyobb tudású volt) megkérdezte őt, „Ki az én felebarátom?”, elmondta az irgalmas szamaritánus példabeszédjét. A példabeszédben egy pap és egy levita (mindketten igen tanult emberek, aki jól ismerik a zsidók Istenét) elhaladnak egy sebesült ember mellett. A szamaritánus megáll, hogy segítsen rajta. Jézus nem hagyott kétséget afelől, hogy melyikük viselkedett helyesen. Néha az embernek csupa jó tudása van, és csupa gonoszságot tesz. Néha pedig szamaritánus, és csupa jó dolgot tesz.

    A Meyers-Briggs személyiségtesztje szerint én INTJ vagyok. „Az INTJ-k úgy állnak hozzá a valósághoz, mint egy nagy sakktáblához, amelyen mindig olyan stratégiákat keresnek, amelyek jól kifizetődnek, és mindig terveket szőnek a véletlenekre, ha netán valami nem megfelelően alakul… Az INTJ-k olykor könyörtelenek tudnak lenni, amikor hatékony ötleteket váltanak valóra, s néha idő és energia formájában számolnak a személyes veszteséggel.” Másfelől viszont, Justin INFP. Az INFP-k „láthatóan nyugodt és figyelemre méltóan kellemes arcot mutatnak a világ felé, és minden látszat ellenére, miszerint tartózkodónak, sőt félénknek tűnhetnek, lelkük mélyét tekintve semmi sem mondható el kevésbé róluk, mint hogy tartózkodóak lennének; és olyan képességük van a törődésre, amely más típusoknál nem mindig lelhető föl. Mélyen – mi több, szenvedélyesen – törődnek néhány kiválasztott emberrel vagy egy kedvelt ügyükkel, és buzgó céljuk, hogy békét és egységet hozzanak szeretteik és a világ számára.”

    Az Egyenes és keskeny c. munkában Thomas Schmidt remekül jellemzi a homoszexualitással kapcsolatos nézőpontok közti alapvető különbséget. Az A oldal, magyarázza, inkább a „történeteken” és „tapasztalaton” nyugszik, míg a B oldal „érvekre” és „tekintélyre” támaszkodik. Schmidt így fogalmaz: „Bármelyik irányban tévedünk, az ugyanazt a büszke állítást hozza létre: 'Én jobban tudom, mint te.' Csupán az a különbség, hogy akik a tapasztalatot állítják szembe a tekintéllyel, azok az én-t hangsúlyozzák, akik pedig a tekintélyt állítják szembe a tapasztalattal, azok a tudást. Mindketten azt állítják, hogy Krisztus ügyét szolgálják. Mindketten elveszítették szem elől Jézus útját.

    Isten azonban azt kívánja, hogy teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeressük. Justin és én mindketten arra törekszünk, hogy megfeleljünk ennek a hivatásnak. Én arra koncentráltam, hogy kialakítsak egy érvényes teológiai megközelítést a meleg keresztények számára, amely a Szentírásban és az egyházi hagyományban gyökerezik. Én azonban ezt intellektuálisan közelítem meg, „amely ritkán számol a személyes veszteséggel”. Justin ezt személyesebben közelíti meg, és a felmerülő érzelmekre összpontosít. Barátságunk révén Justin és én segítünk fenntartani a fej és a szív közti egészséges egyensúlyt.


    Amikor Tony Campolo beszédét hallgattam, mélyen megérintett érzelmileg. Sohasem hallottam még, hogy egy keresztény tagadta volna a melegekre alkalmazva a „gyűlöld a bűnt és szeresd a bűnöst” elvet. De míg számtalan keresztény papot hallottam szenvedélyesen prédikálni a homoszexualitás bűnéről, Tony beszéde előtt még soha nem hallottam papot elszántan beszélni a melegek és leszbikusok iránti szeretetről. A legtöbb keresztény csak színleli az odaadást a melegek szeretetével kapcsolatban, de nem szeretik őket teljes szívükből.

    Azt hiszem, Jézus szavai találóan jellemzik sok konzervatív keresztény hozzáállását: „Az írástudók és farizeusok (és a konzervatív keresztények) Mózes tanítószékében ülnek. Tartsátok és tegyétek meg tehát mindazt, amit mondanak, de tetteiket ne kövessétek, mert mondják ugyan, de nem teszik. Elviselhetetlen nehéz terhet rónak és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Máté 23,2–4) És azoknak a konzervatívoknak, akik ezt teszik (és nem minden konzervatív tesz így), Pál apostol ezt mondaná: „Miattatok káromolják Isten nevét a pogányok.” (Róm 2,24)


    Szörnyen frusztráló tud lenni számomra, hogy konzervatív keresztény vagyok és meleg vagyok, noha cölibátusban élek. A konzervatív kereszténység a „családi értékek” hátországa. A „jó keresztény életről” vallott képük szinte szétválaszthatatlanul összefonódik a házasságról és családról vallott képükkel. A legtöbben nem is tudják elképzelni, hogy találni lehet valami örömöt vagy célt a cölibátusban. Amiben Pál a házasságnál valami jobbat látott, abban ők csak egy nehéz helyzetben talált második legjobb megoldást látnak. A legtöbben elfogadják ezt így; de nem tudják meglátni, hogy ebben lehet valami jó is, vagy hogy én valami örömöt is találhatok ebben.

    S ami még rosszabb, hogy mivel a kereszténységről való képük olyannyira le van határolva a családra, nagyon magányos dolog lehet olyan család nélküli kereszténynek lenni, aki nem is törekszik a családalapításra. „Az egyedülállók szolgálata” a legtöbbször lehetőséget jelent, hogy az emberek kapcsolatba lépjenek és találkozzanak potenciális társukkal. Ha valaki egyedülálló, az gyanús. Ezért, a magányon kívül, ami a kapcsolat hiányából fakad, van egy mélységes elkülönülés, ami abból származik, hogy nem tartunk lépést a közösséggel.

    És ami mélyen szerencsétlen dolog, az az, hogy én azért nem tartok lépést a közösséggel, mert a közösség nem tart lépést a Szentírással. Sem Jézus, sem Pál nem volt nős. Ha a keresztény élet „Krisztus követése”, akkor a cölibátus bizonyosan valóban jó dolog egy keresztény számára.

    Amikor elmondom konzervatív keresztényeknek, hogy meleg vagyok és cölebszként élek, a legtöbbükre nagy hatást tesz, hogy ezt a nehéz döntést meghoztam. De egyre csak azon tűnődnek, nem lennék-e boldogabb, ha sikerülne valahogyan megházasodnom. Vagy pedig azt mondják, mennyire respektálnak, mert a házasság egy olyan csodálatos dolog, ami nélkül nem is tudnának meglenni, és különösen azért, mert idővel egyre nehezebb lesz számomra féken tartani a szexuális késztetéseimet, de ez igazán remek példa arra, hogy hajlandó vagyok elviselni egy ilyen nehéz – ha nem lehetetlen – terhet. Jelenleg én azt hiszem, hogy ezt bóknak szánják. És azt hiszem, ezt bátorításnak szánják. De nem az, mégpedig azért nem az, mert noha elismerik a döntésem érvényességét, nem tudják elismerni, hogy bármi jót is lehetne találni ebben a döntésben. Azért választom a cölibátust, mert valódi gyümölcsöket látok az út végén és útközben is. Senki nem tagadja, hogy választhatom a cölibátust; s lényegében mindenki tagadja annak gyümölcseit, vagy legalábbis súlyos kétségei vannak azok létezése felől.

    Ez nem csak frusztráló, hanem mélyen demoralizáló is. Krisztus teste azért van, hogy egymást építsük általa. A konzervatív keresztények megértik, milyen destruktív a gyerekek számára folyton azt hallani a világi kultúrából, hogy nincs értelme várni a szexszel a házasságig, mert a kultúra tagad egy meglévő értéket, amelyet felismernek. Tisztában vannak vele, hogy ha a gyerekek elvesztik szem elől a házasság értékét, valószínűleg nem fognak tudni ellenállni a világi kultúra kísértéseinek. Felismerik annak a kultúrának a komoly spirituális veszélyességét, amely tagadja a házasság értékét. És mégis pontosan ezt teszik velem azáltal, hogy folyamatosan kétségbe vonják a cölibátus értékét.


    Ha valaha is elpártolok a B oldaltól, szinte biztos, hogy erre azért fog sor kerülni, mert a kozervatív keresztények aláásták a cölibátus melletti elkötelezettségemet, azáltal hogy aláásták azt a reményemet, hogy találhatunk valami igazi jót a cölebsz életben. Ez mentségnek hangozhat, próbálkozásnak, hogy kibújjak a saját döntésem iránti felelősség alól. De nem az. Végül is, attól függően fogok állva maradni vagy elesni, hogy mit választok: elfogadom-e vagy elutasítom Isten Kegyelmét és Erejét. Azonban frusztráló, mikor a konzervatív keresztényeket panaszkodni hallom amiatt, hogy „a liberálisok” pusztítják a társadalmat, amikor úgy találom, hogy sokkal több sebet okoztak nekem a konzervatívok, mint a liberálisok. Remélem, hogy valahogy rá tudom ébreszteni a konzervatív keresztényeket, hogy milyen nagy számban vannak áldozatai annak a „baráti harcnak”, amelyet ők generálnak. Ugyanakkor Isten minden sebet be tud gyógyítani, amit a konzervatív keresztények ejtenek rajtam; ezek a sebek nem mentenek fel a saját döntéseim és Istennel való utam iránti felelősség alól. De a felelősségem, ahogyan ezekre a sebekre reagálok, sem teszi semmissé a konzervatív keresztények morális hibáját, amint azokat a sebeket ejtik. Nehéz megtalálni az egyensúlyt – attól függően, hogy a bűnös, akivel farkasszemet nézel, egy önelégült konzervatív keresztény, vagy egy promiszkuus homoszexuális. Attól félek, hogy néha olyan önelégült vagyok a konzervatív keresztényekkel szemben, mint ők voltak velem szemben.

    Egy dolog, amit nagyon nagyra tartok Tony Campolóban, az az, hogy felismeri annak a szükségességét, hogy a konzervatívok, akik ellenzik a homoszexuális tevékenységet, támogassák a melegeket a cölibátusban:

    Ami azt illeti, én amellett érvelnék, evangéliumi, konzervatív nézőpontomból, ami mellett fel is emelem a szavamat, hogy nekünk mint egyháznak igazából azzal kéne törődnünk, hogy hátteret nyújtsunk azon fivéreinknek és nővéreinknek, akik cölebszek kívánnak maradni, hogy azok maradjanak. Szükséges, hogy imádkozzunk értük. Szükséges, hogy bátorítsuk őket. Szükséges, hogy támogassuk őket. Mellettük kell állnunk.

    A támogatásra valóban szükség van, és csak korlátozottan áll rendelkezésre. Mi több, voltak időszakok, amikor közel álltam hozzá, hogy feladjam. Nemrégen olyan közel kerültem lassanként a kétségbeeséshez, mint hosszú ideig nem, és a „léleknek e sötét éjszakájában” Justin segített rajtam, hogy keresztüljussak.

    Sokszor beszéltem vele akkortájt, és megosztottam vele a konzervatív egyházzal kapcsolatos frusztrációimat. Együttérzően hallgatott, lévén ő maga is sok mindenen keresztülment ezek közül. De arra is biztatott, hogy integritással cselekedjek – ne adjam föl az elképzeléseimet a cölibátusról csak azért, mert frusztrálnak a konzervatívok. És végül kiláboltam ebből az állapotból és visszanyertem a reményt. De sohasem tudom elfelejteni, hogy amint megverve és vérezve feküdtem az út szélén, aki odajött, hogy mellém álljon és meggyógyítson, az egy meleg keresztény volt, aki hisz a meleg-házasságban. „Ki volt az én felebarátom?”

    A zsidók és a szamaritánusok ellenségek voltak – és valamilyen értelemben Justin és én is azok vagyunk. Justin hisz benne és nyilvánosan hirdeti, hogy a meleg-házasságot Isten áldása kíséri. Én abban hiszek és azt tanítom, hogy a szex csak házasságon belül érvényes, nyitottan a fogamzásra. Egyikünk vagy mindkettőnk félrevezeti a többieket. Ugyanez állt a zsidókra és a szamaritánusokra. Jézus azt mondta a szamaritánus asszonynak, hogy a szamaritánusok nem ismerik Istent. Azonban sohasem mondta, hogy jaj a szamaritánusoknak, azt viszont mondta, hogy jaj a farizeusoknak.


    Justin és én hasonló háttérből származunk – konzervatív déli baptista családból. És mindketten közelről ismerjük a vívódást egy meleg ember és az ő Istene között. Ugyancsak megértjük a küszködést a huszadik századi keresztény szexuális etikával is. Mindketten James Dobsontól tanultunk a szexualitásról. Dobson azt állítja magáról, hogy a „családi értékeket” közvetíti. Mégis, azt tanultuk tőle, hogy a maszturbáció és a születésszabályozás helyénvaló – ezek olyan álláspontok, amelyekről száz évvel ezelőtt minden egyházban úgy tartották, hogy radikálisan aláássák a hagyományos keresztény szexuális etikát. Megtudtuk, milyen ostobaságot követett el az egyház, hogy száz évvel ezelőtt összekapcsolta a maszturbációt a mentális betegséggel. És azt is megtudtuk, hogy a homoszexualitás határozottan mentális betegség. Az egyház korábban úgy tartotta, hogy a szex csak házasságon belül fordulhat elő, nyitottan a gyermek fogantatására. E században a legtöbb nyugati keresztény elvetette ezt az álláspontot.

    Justin úgy véli, hogy a múltbeli egyház túlságosan tiltó jellegű volt szexuális téren. A legtöbb amerikai keresztény, James Dobsont is beleértve, egyetértene vele ebben. Ő úgy véli, hogy a házasság célja egy életre szóló érzelmi, lelki és fizikai kötelék két ember között. És abban hisz, hogy egy ilyen kötelék két férfi között is lehetséges. Noha ezt nem tudom elfogadni, úgy vélem, ésszerű az álláspontja.


    A keresztény jobboldal sokat beszél morális abszolútumokról. Azonban olyan szexuális etikát támogatnak, amiről e századig nem hallott a kereszténység. Amikor 1930-ban a Lambeth Konferencia volt az első keresztény testület, amely elfogadja a születésszabályozást, a katolikus egyház úgy reagált, hogy a születésszabályozás elfogadása a nemi betegségek elterjedéséhez, tizenévesek teherbe eséséhez, házasság előtti és házasságon kívüli szexualitáshoz, váláshoz, és a jegyességgel való visszaéléshez vezetne. Akár van ok-okozati kapcsolat, akár nincs, mindegyik fönti kategóriában mélyen lejtősre fordult a helyzet 1930 óta. Amíg egyetértek azzal, hogy az egyház olykor szexuális téren sok területen túlságosan tiltó és elnyomó jellegű volt, azzal nem értek egyet, hogy a modern kísérlet sikerrel járt. Nem tudom elhinni, hogy a keresztények, akiket a Szentlélek vezetett, tizenkilenc évszázadon át folyamatosan tévedésben éltek volna a radikális elnyomás irányában.

    De nem szeretnék farizeus lenni. Intellektuálisan arra kényszerülök, hogy nemi téren radikálisnak tekintsem James Dobsont, és jóval veszélyesebbnek, mint Justint, mivel igen kevés ember figyel Justinra, míg milliók hallgatnak Dobsonra. De az a tény, hogy Justin segített keresztüljutnom „a lélek sötét éjszakáján”, arra figyelmeztet, hogy az intellektuális meggyőződés nem minden a hitben, amelynek központi parancsa az, hogy „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Nem elég tudni az igazat és a túlsó oldalon haladni. Szükséges, hogy szeressük „a bántalmazottakat, a legyőzötteket, az elveszetteket és az elnyomottakat”.

    Ez az egyik központi „titka” annak a reményemnek, hogy a cölibátus pozitív út lehet. Pénzügyileg és időbelileg egyaránt a család egy nagy elköteleződés. Nagyobb ház, étel, ruha, egyetemi tanulmányok – mindezek időbe és pénzbe kerülnek. Egy család nélküli embernek többje van, amit „a bántalmazottakra, a legyőzöttekre, az elveszettekre és az elnyomottakra” fordíthat. És amikor a cölebsz melegek összejönnek, hogy összedobják, ami a rendelkezésükre áll, nemcsak közösségre lelnek, amelyben egymást támogatják, de arra is többjük van, hogy továbbadják másoknak, akik nagyobb szükséget szenvednek.


    Jézus tanúnak hívott el bennünket. A tanúk nem ítélkeznek. A tanúk nem hajtanak végre ítéletet. A tanúk nem ugranak talpra a bíróságon és nem kiabálnak be rosszkor. A tanúk elmondják a bíróságnak, hogy mit láttak. Nem kéne, hogy meglepjen minket, ha a tanúságok nem mindig vágnak egybe: a legőszintébb és legmegbízhatóbb tanúk is ritkán mondják pontosan ugyanazt a történetet egy konkrét eseménnyel, például egy közúti balesettel vagy gyilkossággal kapcsolatban. Egy ilyen szörnyen bonyolult kérdésben, mint ez, valószínű, hogy egy Salamonnál nagyobb valaki bölcsességére lesz szükség, hogy kihámozzon valamit mindezekből az ellentmondó tanúságtételekből.

    De éppannyira, amennyire Justin és én ellentmondunk egymásnak, szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy mennyire egyet is értünk egymással. Egyetértünk abban, hogy Isten valóságos, hogy Krisztus eljött azért, hogy meghaljon értünk. Egyetértünk abban, hogy a szeretet az Istennek való szolgálatunk gyökerét alkotja. Pál apostol azt írja: „Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot, úgyhogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét.” (2 Kor 5,14–19).

    Az egyház Krisztus menyasszonya. De itt a földön, ez csupa elesett emberekből áll, mint Szt. Ágostonból, Justinból, James Dobsonból vagy belőlem. Krisztus testének tagjai itt a földön nem tökéletesek, de folyamatosan tökéletesedünk. Amíg marad bennünk bűn, az a bűn megakadályozza Istennel való kapcsolatunkat, és árt a többi emberi lénnyel való kapcsolatunknak is. Ez a bűn felveheti az önelégült gőg vagy harag formáját, vagy öltheti a vágy alakját. És mindig könnyebb mások bűnét észrevennünk, mint a magunkét. Közben pedig arra kell törekednünk, hogy megbánjuk a saját bűnünket, elnézzük a többiek bűnét, és bízzunk Krisztusban, hogy kiengesztel minket egymással és Istennel.

    Tony Campolo és felesége, Peggy, nem ért egyet a homoszexualitás kérdésében. Mégis együtt maradnak. Nyilvánosan vitatkoznak a kérdésről. De együtt maradnak. Amikor a North Park Egyetem Kápolnájában nyilvánosan vitatkoztak a kérdésről, Tony azt mondta:

    Be kell jelentenem, hogy mi két olyan ember vagyunk, aki nem ért egyet. Nagyon-nagyon eltérő álláspontunk van ezen a téren. Én például úgy hiszem, hogy a Biblia nem engedi az azonos neműek szexuális házasságát. Nem hiszem, hogy az azonos neműek szexuális kapcsolata megengedhető, ha úgy olvassuk a Bibliát, ahogyan én.

    Peggy a monogám kapcsolatban hisz. Röviden, ahhoz az elképzeléshez ragaszkodik, hogy az evangéliumi kereszténység keretében megengedhető a meleg-házasság, és törekszik is rá, hogy ezt másoknak is átadja…

    Igen, valóban különbözünk, és amiért mégis szeretem ezt így csinálni, az az, hogy van valami mondandónk, ami fontosabb, mint bármi, amit szavakban mondunk el. Azáltal mondunk valamit, hogy itt vagyunk, és erről van szó, hogy lehetséges, hogy két ember élesen különbözzön valamilyen alapvető véleményben, és ne váljanak el egymástól. Lehetséges két ember számára, hogy élénk vitáik legyenek vacsora közben, és érdekes szellemi kölcsönhatásban legyenek egy fontos, döntő kérdésben – ez nem apró kérdés, ez fontos kérdés –, és mégis együtt maradjanak egy szerető kapcsolatban. És ez a mi reményünk, hogy mindazok közül, amit ma átadunk neked, mindenekelőtt erről kell, hogy tudjál, hogy szükséges, hogy tiszteletben tartsuk egymást a különbségeinket túl, szeressük egymást és felismerjük, hogy együvé tartozunk, még akkor is, ha nem értünk egyet egy fontos, akár olyan alapvető kérdésben sem, mint amilyennek ez bizonyult. Ne rombolhassa le egy téma a kapcsolatot. Ne idegeníthessen el bennünket egymástól egy véleménykülönbség. Legyünk egyek Jézus Krisztusban, mivel ezt végig kell csinálnunk. Azt hiszem, ez száz év múlva már meg lesz oldva. Addig is, maradjunk együtt. Szeressük egymást. Legyünk együtt. Úgyhogy én szeretem ezt a helyzetet, amint egy férj és egy feleség, akik törődnek egymással, különböző véleményen vannak.

    Amint Tony és Peggy, Justin és én sem értünk egyet. De remélem, csodálkozni fogsz, ahogyan egy isteni perspektíva kiengesztelődést hozhat közénk, amint kinyújtjuk kezünket a vízválasztón keresztül. És amint én elmélkedem annak titkán, hogy lehet, hogy nem értünk egyet, és mégis nagyon-nagyon jó barátok vagyunk, és hogy lehet, hogy úgy érzem, oly sokan nem szeretnek, akikkel egyetértek, Pállal kiálthatok fel:

    „Milyen nagy Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának mélysége! Mennyire megfoghatatlanok az ő ítéletei, és kifürkészhetetlenek az ő útjai! Mert ki ismerte az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója? Vagy ki adott előbb neki, hogy vissza kellene fizetnie? Mert minden belőle, általa és érte van. Dicsőség neki mindörökké. Ámen.” (Róm 11,33–36)


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…