Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  I. Egyháztörténet, társadalomtudományok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Christie Davies

    Szexuális tabuk és társadalmi határok1

    In: Tóth László (szerk.): A homoszexualitásról (Budapest, T-Twins, 1994.), 151–190. o.

    [bevezetés]
    [zsidók]
    [párszik]
    [görögök]
    [keresztények]
    [a hadsereg és az egyház hasonlóságai]
    [a brit hadsereg]
    [a görögök még egyszer]
    [az SA]
    Következtetések

    [bevezetés]

    Sok nyugati társadalomban azért léteznek erős tabuk a homoszexualitással, az állatokkal való fajtalankodással és a transzvesztitizmussal szemben, mert ezek a társadalmak erős etnikai, vallási vagy intézményi határokat így próbálnak megvonni és fenntartani. Ha vallási, katonai vagy politikai vezetők elhatározzák, hogy megerősítik csoportjuk határait, általában szigorú büntetéseket rónak ki a szexuális magatartás társadalmi vagy szimbolikus határokat sértő formáira. Ennek valószínűleg az az oka, hogy olyan hiedelmeket és magatartási szabályokat tettek magukévá, amelyek a különböző, így az emberek és az állatok, illetve a férfiak és a nők közti határok fenntartásának szükségességét emelik ki, vagy az, hogy így kívánják megakadályozni az olyan szexuális kapcsolatok kialakulását, amelyek nem egyeztethetők össze a belső és külső csoport- vagy szervezeti határokkal. A vizsgált fő csoportok és intézmények a következők: az ószövetségi zsidók, a párszik, a görög államok és hadseregeik, a korai és középkori kereszténység, a német nemzetiszocialista mozgalom és a modern brit hadsereg.

    Régóta misztikum lengi körül a szexuális magatartás olyan formáival kapcsolatos tabukat, mint amilyenek az európai és észak-amerikai társadalmakat jellemző homoszexualitás, az állatokkal való fajtalankodás és a transzvesztitizmus. E tabuknak nem lehet egy általános pszichológiai vagy biológai gyökere, hiszen sok más társadalomban jóval gyengébbek az ilyen magatartással kapcsolatos tabuk, vagy nincsenek is ilyenek (Carstairs 1964, 419–433. old.; Ford and Beach 1952, 125–158. old.; Gebhard 1970, 214–215. old.; Suggs and Marshall 1971, 229–231. old.; West 1977, 132–136 old.). A tabuk eredete gazdasági jellegű sem lehet, hiszen sem a társadalom mint egész, sem valamely társadalmon belüli hatalmi csoport nem húz gazdasági vagy anyagi előnyt a szóban forgó tabuk érvényesítéséből. A tabuk ereje és az a szigor, amellyel ezek a társadalmak a tabuk megsértését büntetik a nyugati társadalmakban, arra vall, hogy e társadalmak szerint nemcsak az egyéneket vagy családjaikat veszélyeztetik a magatartás olyan formái, mint a homoszexualitás, az állatokkal való fajtalankodás és a transzvesztitizmus, hanem „az egész közösséget” (Brown 1952, 142. old.)2. A nyugati társadalmak és intézmények történetének vizsgálata megmutatja, hogy az ilyen tabuk kialakulásának és fenntartásának forrása a vallási és katonai vezetők meggyőződése, hogy a létfontosságú társadalmi határokat veszélyeztetik e magatartásformák. Azért büntették a homoszexuálisokat, a transzvesztitákat és más szexuális deviánsokat, hogy egyrészt a határok hangsúlyozásával erősítsék a csoportidentitást, másrészt fenntartsák a katonai vagy vallási hierarchia különböző rétegei közötti választóvonalakat.

    [zsidók]

    E folyamatok legkorábbi példái az európai és amerikai kultúra alapjául szolgáló zsidó-keresztény tradíción belül az Ószövetségben találhatók (Weinburg és Williams 1974, 17–18. old.; West 1960, 64–65., 70–72. old.). A bibliai szövegek nagyon egyértelműen fogalmazzák meg a homoszexualitással és az állatokkal való fajtalankodással kapcsolatos tabukat, Mózes III. könyve pedig ennek indokait teszi világossá.

    „Férfiúval ne hálj úgy, a mint asszonnyal hálnak: utálatosság az. És semmiféle barommal se közösülj, hogy azzal magadat megfertőztessed, és asszony se álljon meg barom előtt, hogy meghágja őt; fertelmesség az. Egyikkel se fertőztessétek meg magatokat ezek közül; mert mindezekkel ama pogányok fertőztették meg magokat, kiket én kiűzök ti előletek.” (Mózes III. könyve 18:22–24)3

    „És ha valaki férfival hál, úgy a mint asszonnyal hálnak: utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak; vérök rajtok.” (Mózes III. könyve 20:13–14)

    „Ha pedig valaki barommal közösül, halállal lakoljon, és a barmot is öljétek meg. Ha valamely asszony akármely baromhoz járul, hogy az meghágja őt: öld meg mind az asszonyt, mind a barmot, halállal lakoljanak; vérök rajtok.” (Mózes III. könyve 20:15–16)

    Az első idézet félreérthetetlen világossággal indokolja az utóbbi szövegekben kilátásba helyezett kegyetlen büntetéseket. A tabuknak az a rendeltetésük, hogy a kiválasztott zsidó népet elkülönítsék a pogány szomszédoktól. A tabuk elősegítik a csoport határainak fenntartását és erősítését, és lehetővé teszik, hogy a csoport mostoha körülmények között is megőrizze identitását. Az ilyen tabuk létjogosultsága még világosabban fogalmazódik meg a szentség törvényében, a zsidók étrendjéről szóló tabukban, amik különbséget tesznek tiszta és tisztátalan állatok között:

    „Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, a ki kiválasztottalak titeket a népek közül. Tegyetek különbséget azért a tiszta és tisztátalan barmok között, a tiszta és tisztátalan szárnyas állatok között, és ne fertőztessétek meg magatokat barommal vagy szárnyas állattal, sem semmiféle földön csúszó állattal, a melyeket megkülönböztettem előttetek, mint tisztátalanokat. És legyetek nékem szentek, mert én, az Úr, szent vagyok, a ki kiválasztottalak titeket a népek közül, hogy enyéim legyetek.” (Mózes III. könyve 20:24–27)

    A zsidókat pogány szomszédaiktól elválasztó magatartásszabályok nem önkényesek, és többségük nem a szomszédok szokásainak elvetése vagy megfordítása. Az étrendről szóló törvények eltilthatják a zsidókat a szomszédok étrendjét jellemző ételek fogyasztásától, a szexuális tabuk pedig tilthatnak olyan szexuális szokásokat, amiket a szomszédos népek rutinszerűen vagy rituálisan gyakorolnak. Az erre utaló bizonyítékok azonban ingatagok és ellentmondásosak (Bailey 1955a, 59–60. old.; 1955b, 44. old.; Gray 1964, 15. old.; Hooke 1938, 26–27. old.; Wooley 1936, 172. old.), és nem magyarázzák a szabályok és tabuk egészét.

    A tabuk ereje nem annyira tartalmukban, mint inkább struktúrájukban rejlik, abban a módban, ahogy az Istennek tetsző és nem tetsző kategóriák különbözőségét kiemelve, a kiválasztott népet a pogányoktól, a törvény nélkül élő, alacsonyabbrendű emberektől megkülönböztető vonásokat a mindennapi élet részévé teszik. A kategóriáknak ez az elválasztása vörös fonalként húzódik végig Mózes III. könyvén, és, amint arra Mary Douglas (1970, 54–72. old.; 1975, 207–209. old., 306–310. old.), J. R. Porter (1976, 82–93. old.) és J. Soler (1973) rámutatott, az elválasztás az ehető és tiltott ételek megkülönböztetésének lényege. Az étrendi szabályokról mint ilyen rendszerről adott douglasi értelmezés messze meghaladja azokat az étrendi tabukról szóló ad hoc magyarázatokat, amelyek egészségügyi (Maimonides 1963, 598. old.), ökológiai (Harris 1975, 36–46. old.) vagy demográfiai (Bailey 1955a, 58. old.; Darlington 1968, 182–186. old.; Harris 1975, 44. old.) szempontokra támaszkodnak.

    A gyakorlatias és haszonelvű ad hoc magyarázatok érvényüket vesztik az egyik isteni parancsolat fényében: „Az én rendeléseimet megtartsátok: barmodat másféle állattal ne párosítsd, szántóföldedbe kétféle magot ne vess, és kétféle szövetű ruha ne legyen rajtad.” (Mózes III. könyve 19:19). E korlátozások semmiféle gazdasági, egészségügyi vagy demográfiai hasznot nem ígérnek az őket betartó népnek. Egy mezőgazdasági nép számára biztosan hátrányt jelentett az értéktelen, de steril, keresztezett fajtájú öszvérek tenyésztésének tilalma (Leighton 1967, 46. old.)4 Sok szabály nyilvánvalón a zsidó nép gyakorlatias megfontolásait tükrözi (Weber 1952, 351–354 old.), de nem azokból következik.

    A szentség törvényének legtöbb szabálya a természeti világ és az emberi tapasztalat alapvető kategóriáival függ össze. Az olyan kategóriák, mint az élők és a holtak; a halandó és az isteni; az ember és az állat; a levegő, tenger és szárazföld; a férfi és a nő; múlt, jelen és jövő; általában a legtöbb ember előtt ismertek. E kategóriák alkotják az univerzumnak értelmet adó alapvető „természetes” kategóriák keretét. A zsidó nép esetében az a sajátos, hogy náluk a természetes kategóriái erkölcsi kategóriák is, és utálat tárgya mindaz, ami kétértelmű, vagy azzal a veszéllyel fenyeget, hogy összemossa a szóban forgó kategóriák határait. E tőről fakad a rákfélék, a nem egyértelműen tengeri vagy szárazföldi, hanem a víz és föld határán élő lények, vagy a levegő világához nem tartozó, repülésre képtelen, de nem is igazán szárazföldi madarak fogyasztásának tilalma (Douglas 1970, 54–72. old.). Hasonlóan magyarázhatók az állatok táplálékszerzési célú lemészárlásával kapcsolatos szabályok, amelyek kikötik, hogy elfogyasztása előtt a (halott, s így fogyasztható) húsról el kell távolítani a vért (azaz az életet) (Mózes III. könyve 17:10–14).

    Az is átlátható, hogy miért tilos a varázslás, a szellemidézés és a boszorkányság (Mózes III. könyve 12:26–27, 20:6–7; Mózes V. könyve 18:9–15; Sámuel I. könyve 15:23, 28:7–20; a Krónika II. könyve 33:6), és mi a magyarázata annak, hogy „és akár férfi, akár asszony, hogyha igéző vagy jövendőmondó lesz közöttök, halállal lakoljanak; kővel kövezzétek azokat agyon; vérök rajtok” (Mózes III. könyve 20:27). Az ilyen emberek veszélyesek, mert semmibe veszik az élőket a holtaktól vagy a jelent a jövőtől elválasztó határvonalat (Ézsaiás próféta könyve 8:19–22, 47:13–15).

    Mózes III. könyve egy, az Ótestamentumon végighúzódó nagyon fontos erkölcsi különbségtételt fogalmaz meg – a zsidóknak vagy a gondosan szétválasztott kategóriák világában kell élniök (azaz meg kell őrizniük azonosságukat), vagy egy teljesen zavaros világban (Douglas 1970, 67. old.; Davies 1975, 97. old.). A teremtés bibliai leírása magába foglalja azt is, ahogyan az ősi zűrzavart felváltotta a világ felosztódása világos kategóriákra (Mózes I. könyve 1:1–19), az özönvíz pedig azt jelképezi, hogy amikor megszűnt a szárazföld elkülönülése a tengertől, visszatért a zűrzavar. Bábel tornyának építését, a mennyország és a föld különálló kategóriáinak összekapcsolására tett istentelen próbálkozást az Úr azzal büntette, hogy zűrzavart idézett elő az építők körében. Ez a különböző nyelveket beszélő emberek közötti kölcsönös értetlenség kezdete (Mózes I. könyve 11:1–9)5, ami csak a nyelv isteni adományával szűnik meg (Apostolok cselekedetei 2:2–12).

    Ma már világos, hogy a szentírás miért bánt ilyen kíméletlenül a homoszexualitással, az állatokkal való fajtalankodással és a transzvesztitizmussal. Ezek a szexuális magatartásnak mind-mind olyan formái, amelyek ledöntik a határokat az emberi tapasztalat néhány legalapvetőbb kategóriája – a férfi és a nő, az ember és az állat kategóriái között. Mózes III. könyve ezért ítéli el a homoszexualitást és az állatokkal való fajtalankodást, és Mózes V. könyvében Isten ezért mondja prófétája, Mózes szájával Izrael népének: „Asszony ne viseljen férfiruházatot, se férfi ne öltözzék asszonyruhába; mert mind utálatos az Úr előtt, a te Istened előtt, a ki ezt míveli.” (Mózes V. könyve 22:5).

    Könnyű belátni, hogy a transzvesztiták miként rombolják szét a férfiasság és a nőiesség kategóriáit, ám valamivel bonyolultabb a helyzet a homoszexualitás esetében. A döntő az, hogy a „férfi” és a „nő” egymást kiegészítő kategóriák, amelyek egymáshoz való viszonyukban határozhatók meg. A férfi kétségtelenül kiegészíti a nőt, és csak addig marad férfi, amíg szexuális magatartása kizárólag nőkhöz kapcsolódik. Minden olyan szexuális magatartás, amely egy biológiai férfit egy másik férfi felé fordít (legalábbis ami a Bibliát illeti), automatikusan ugyanabba a kategóriába sorolja őt, ahová egy nő tartozik, aki számára ez a normális szexuális orientáció6.

    Mivel a homoszexuális magatartás azt jelenti, hogy egy személy más szexuális kategóriába helyezi magát, mint amelyikbe tartozik, ez a magatartás aláássa a határt a két kategória között. Mózes III. könyvében a homoszexuális magatartás ezért kapcsolódik össze az állatokkal való fajtalankodással, egy olyan szexuális magatartással, amely ledönti a határt az ember és az állat hasonlóképpen alapvető kategóriái között (lásd még Epstein 1948, 135. old.).

    Hangsúlyozni kell, hogy semmi természetes vagy szükségszerű sincs ebben a „természetes” kategóriákon alapuló erkölcsi keretben. Ez a keret a zsidó nép meghatározott társadalmi struktúráiból és történelmi tapasztalatából származik. Mózes III. könyvének az általunk ma ismert szövege arra az időre nyúlik vissza, amit nem sokkal követően száműzték a zsidókat Babilóniába (Porter 1976, 2–6. old.). Ha egy nép ép identitástudattal akarja túlélni száműzetését, találnia kell valamit, ami társadalmival helyettesíti a természetes területi és távolsági határokat, mivel ilyen határok már nem léteznek, és nem választják vagy szigetelik el a népet szomszédaitól. A zsidók a szent törvényekben találták meg a megoldást erre a problémára. A törvényeket papok származtatták Mózes idejéből, amikor Izrael népe egyiptomi száműzetésben és rabságban élt, amiből sikerült megmenekülnie, s letelepednie az Ígéret földjén. Mózes III. könyve nyilvánvalóan jóval régebbi, a zsidók egyiptomi száműzetéséig visszanyúló hagyományokban gyökerezik (Porter, 1976, 6. old.).

    Megint csak hangsúlyoznunk kell, hogy a zsidó nép fennmaradása egyáltalán nem volt szükségszerű. A történelem folyamán sok néppel megesett, hogy száműzetésbe kényszerült, és aztán egyszerűen eltűnt a süllyesztőben. A zsidók abban voltak egyedülállóak, ahogyan száműzetésük körülményeire reagáltak: olyan erkölcsi szabályokat alakítottak ki maguknak, amelyek lehetővé tették, hogy megőrizzék önálló identitásukat egy ellenséges környezetben. Ez az, amit „társadalmi oltás” effektusnak fogok nevezni. Az egyiptomi rabság és a babiloni száműzetés korai tapasztalatai, amelyek a zsidók identitását veszélyeztették, arra késztették őket, hogy kialakítsák maguknak azokat a törvényeket, hagyományokat és szokásokat, amelyek segítségével később, a görög és a római hódítások idején, az újabb száműzetésben és a diaszpórában elszenvedett üldöztetések évszázadai ellenére önálló népként fenn tudtak maradni. Ezek a zsidó identitást fenyegető korai veszélyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy azt megsemmisítsék, ám elég erősek voltak ahhoz, hogy ösztönözzék a tartós társadalmi határok kialakulását, amelyek viszont lehetővé tették, hogy a zsidó identitás túlélje a rákövetkező évezred fenyegetéseit és viszontagságait.

    [párszik]

    Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy más túlélő népek hasonló szexuális tabukkal rendelkeznek-e, nehéz még egy olyan népet találni, amelyik hasonló viszontagságon ment keresztül, mint a zsidók. Mi több, a történész és klasszika-filológus Michael Grant (1973, 18. old.) egyenesen azt állítja: „Az a tény, hogy a száműzött zsidók fennmaradtak, miközben a földrajzi körülmények csak módosították, de lényegében érintetlenül hagyták nemzeti és vallási szokásaikat, a történelem egyik legkülönösebb jelensége.” Bizonyos tekintetben azonban mégis párhuzam vonható egyfelől a zsidók és másfelől egy másik „nyugati”7 nép, a párszik története között, akiket gyakran neveznek „India zsidóinak” (Duchesne-Guillemin 1961, 2. old.)8 Iráni őshazájukból a párszik „1200 évvel ezelőtt távoztak, nehogy a hódító arabok iszlamizálják vallásukat, Zoroaszter tanításait” (Kulke 1978, 13. old.). Azóta száműzetésben éltek, főként a nyugat-indiai Gujaratban és Bombayben (Kulke 1978, 23–40. old.), később pedig Nagy-Britanniában és Kanadában. Akárcsak a zsidók, a párszik is úgy élték túl a száműzetést, hogy szigorú társadalmi határokat tartottak fenn maguk és szomszédjaik között (Dhalla 1914, 323–325, 367–369. old.).

    A párszik vallása sok tekintetben hasonlított a zsidó valláshoz, és nagyon alkalmas volt egy önálló párszi identitás megőrzésére.9 Akárcsak a zsidó vallás, a Zoroaszter-vallás is prófétai, egyistenhívő, a bálványimádást elvető vallás volt, amely nagy hangsúlyt helyezett bonyolult erkölcsi és rituális szabályok szigorú betartására (Carter 1918, 38. old.; Dhalla 1914, 81. old.). Carter például (1918, 89. old.) „Mózes III. könyvénél is aprólékosabbnak” nevezte „a Vendidadot, a zoroaszteriek vallási kódexét”. A zsidó törvényekhez hasonlóan a pársziakéi is kiemelték, hogy a testet tisztán kell tartani a beszennyeződéstől, és óvni kell az egyértelműen különálló kategóriák világát. A legfontosabb kategóriák eszerint az élők és holtak, s az olyan „természetes elemek”, mint a föld, a tűz és a víz (Carter 1918; Dhalla 1914). A hagyomány szerint még a meteoritot is Ahriman (a zoroaszteri teológia Sátánja) művének tekintették, mert az gyalázatosan megsérti a határt a föld és az ég között, s így elcsúfítja a természet rendjét (Carter 1918, 73. old.).10

    Tekintettel arra, hogy sok a hasonlóság a zoroaszteriek és a zsidók társadalmi helyzete és hitrendszere között, nem lényegtelen, hogy a zoroaszteriek hasonlóan erős és szilárd hagyományos tabukat állítottak fel a homoszexualitással szemben, mint a zsidók, és hogy szent irataik hasonlóan kíméletlen büntetéseket helyeznek kilátásba a határsértők számára. Dhalla a következőképpen összegezte a hagyományos felfogást:

    „Zoroaszter [a természetellenes bűncselekményt] az erkölcsiség ellen elkövethető legsúlyosabb bűncselekményként ítéli el. A természetellenes bűncselekmény Ahriman (a Sátán) műve (Vendidad, 121). Nincs nagyobb bűn ennél, és az az ember, aki ezt a bűnt elköveti, rászolgált a halálra (Sad Dar, ix. 2). Ez az egyetlen bűncselekmény, amely bárkit feljogosít arra, hogy a törvényt saját kezébe véve levágja a szodomiták fejét és felvágja hasukat (uo. ix. 3f). A Datistan-i Denik (lxxvi. 3) módosítja ezt, és megállapítja, hogy mielőtt valaki a saját kezébe venné a törvényt, próbálja megértetni a bűncselekmény förtelmes voltát a gonosz bűnösökkel, ám ha erre nem nyílik mód, azon nyomban megölheti őket. A szent írások a szodomitát démonnak nevezik, démonok hódolójának, a démonok férfi szeretőjének, a démonok feleségének, aki ugyanolyan gonosz, mint egy démon; élete során egész lénye démoni, és halála után is az marad (Vendidad viii. 32). A hívők semmiféleképpen ne érintkezzenek ilyen emberrel, hacsak nem azért, hogy megpróbálják eltántorítani ettől a jóvátehetetlen bűncselekménytől (Datistan-i Denik, lxxii. 10). (Dhalla 1911, 296. old.; lásd még Dhalla 1914, 290. old.).

    [görögök]

    A zsidó vallás és a Zoroaszter-vallás következetes ellenségességét a homoszexualitással és a szexuális deviancia idevágó formáival szemben alkalmasint érdemes szembeállítani egy másik olyan kultúra, az ókori Görögország attitűdjeivel, amely nagy hatással volt a nyugati civilizációra. Az ókori görögök bizonyos értelemben merőben különböztek a zsidóktól: olyan népet alkottak, amelynek határai kétségesek és mégis háborítatlanok voltak, és amely soha nem állított fel erős, szilárd és következetes tabukat a homoszexualitással, az állatokkal való fajtalankodással vagy a transzvesztitizmussal szemben (Bullough 1976, 119. old.). A görögök „mindaddig megtűrték a legtöbb szexuális tevékenységet, amíg az nem veszélyeztette a család fennmaradását” (Bullough 1976, 119. old.), és „a szex kevés aspektusát tiltották rituálisan” (Bullough 1976, 119. old.). A homoszexualitás ellen irányuló tabuik ingatagok és következetlenek voltak (Bullough 1976, 100–102. old.; Karlen 1971, 26–38. old.)11, és az idő függvényében változtak.12 Jellemző, hogy a klasszikus időszakban egyes városokban13 bizonyos társadalmi csoportok14 elfogadható és jóváhagyott magatartásformája volt a homoszexuális interakció.

    Nincs semmi meglepő a görögök felfogásában a homoszexualitásról, hiszen ők nem rendelkeztek olyan szilárd társadalmi, erkölcsi és vallási határokkal, mint amilyenek a zsidókat jellemezték. A népként értelmezett görögség határa főként kulturális és nyelvi határ volt, és abban az értelemben gyenge határ, hogy bárki, aki magáévá tette a görög nyelvet és kultúrát, göröggé válhatott. Ezt a határt tovább gyengítette az erősebb belső határok – a városállamok közti politikai és jogi határok – léte. Mindezek a határok is kétértelműek voltak, hiszen bevándorlók és menekültek gyakran nyertek bebocsátást a városba úgy, hogy ott lakhattak, de nem feltétlenül váltak a város polgáraivá. A város sok állandó lakosa, noha görögnek vallotta magát, csupán az idegenek státusával rendelkezett. A teljesen kusza helyzetet így összegezte M. I. Finley (1971, 35. old.): „A görögök, mindent egybevéve, nemcsak görögöknek (helléneknek) tartották magukat a barbárokkal szemben, hanem a Hellászon belül létező csoportok és alcsoportok tagjainak is. Egy thébai polgár egyszerre volt thébai, boiótiai és görög, és mindegyik elnevezésnek megvolt a maga, különleges mítoszokból táplálkozó emocionális jelentése. Ezenkívül is léteztek csoportosulások, így »törzsek« a közösségen belül, vagy szélesebb absztrakt kategóriák a közösségen kívül (például a dórok vagy jónok), amelyek a hovatartozások és a lojalitások bonyolult, időnként egyenesen ellentmondásos struktúráját alkották.”

    A görögök a kulturális felsőbbrendűség erős és háborítatlan érzetét táplálták a barbárokkal szemben15, de teljesen hiányzott belőlük a szent népként való isteni kiválasztottság zsidó tudata. A görögöknek nem volt egységesen szervezett, általánosan elfogadott kanonikus írásokkal és dogmával rendelkező vallásuk, nem létezett náluk a hivatásos papok hierarchiája sem (Andrews 1971, 254. old.), a vallásukat, erkölcsiségüket és identitásukat összefűző kötelékek pedig gyengék, változók és pragmatikusak voltak. A görögök homoszexualitásáról szóló tanulmányában K. J. Dover (1978, 203. old.) így jellemezte a szóban forgó szexuális devianciával szemben tanúsított görög tolerancia társadalmi és vallási hátterét: „A görögök nem örököltek és nem is alakítottak ki olyan hitvilágot, amelyben egy isteni hatalom feltárta volna az emberek előtt a szexuális magatartás szabályozásáról szóló törvényeket; nem volt olyan vallási intézményük, amely rendelkezett volna a szexuális tiltások érvényesítéséhez szükséges tekintéllyel. Olyan kultúrákkal szembesülvén, amelyek régebbiek, gazdagabbak és választékosabbak voltak az övéknél, olyan kultúrákkal, amelyek mindazonáltal jócskán különböztek egymástól, a görögök úgy érezték, hogy szabadon válogathatnak, választhatnak, alakíthatnak és – mindenekelőtt – újíthatnak. Mivel világuk apró politikai egységekre tagozódott, mindig is nagyon jól tudták, hogy az erkölcsi és magatartási szabályok mennyire helyi jellegűek.” Ilyen körülmények között nem jöhettek létre erős szexuális tabuk, hiszen nem voltak fenntartandó merev határok (és nem volt senki, aki sürgette volna fenntartásukat); a homoszexualitás ellen hozott enyhe szankciók, amelyek időről időre felbukkannak a klasszikus Görögországban, csupán a családi élet bizonyos aspektusainak védelmére irányulnak (Bullough 1976, 101. old.).

    [keresztények]

    Furcsamód nem ez a szexuális devianciával szembeni engedékeny görög attitűd hatott később a kereszténységre és így a nyugati világra, hanem néhány görög filozófus aszketikus tanításai, amelyek a keresztény korszak első éveiben gyakoroltak rendkívüli hatást (Bullough 1976, 159–172. old.). Ezek a doktrínák nem a homoszexualitás vagy az állatokkal való fajtalankodás mint olyan ellen irányultak, hanem mindenféle szexuális élvezet vagy öröm ellen. Az a tény viszont, hogy a korai keresztények ezt az aszketikus világnézetet tették magukévá, nem kisebb következménnyel járt, mint hogy az egyház, jóllehet a többi, kifejezetten zsidó szabályt és tabut zömmel elvetette, a zsidók szexuális tabuit fenntartotta.

    Amikor tagokat kezdett toborozni a nem zsidók körében, a korai egyház azoknak a tabuknak a többségét eltörölte, amiket a zsidók azért tartottak tiszteletben, hogy megőrizzék identitásukat (az Apostolok cselekedetei 15:1–12; Pál apostol levele a rómabeliekhez 3:29–31; Pál apostol levele a galatabeliekhez 5:1–6; 6:11–16; Grant 1973, 147–149. old.). A korai egyház megtagadta az étkezési tabukat (az Apostolok cselekedetei 10:9–16, 11:5–10), a sabbath helyébe pedig az Úr napját, a vasárnapot léptette. A szexuális tabuk viszont érvényben maradtak (Coleman 1980, 88–101, 277–278. old.), Szent Pál pedig igazán keményen ostorozta a fajtalankodókat és a bálványimádókat (Coleman 1980, 89–91. old.): „Ezért Isten gyalázatos szenvedélyeknek szolgáltatta ki őket. Mint ahogy asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt gerjedtek fel kívánságukban; férfiak férfiakkal fajtalankodtak, de el is veszik tévelygésük méltó jutalmát önmagukban” (Pál apostol levele a rómaiakhoz 1:26–27).

    Első levelében a korinthosziakhoz (Coleman 1980, 95–97. old.) Szent Pál a homoszexualitást is elítélte, mondván, hogy „sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok … nem fogják örökölni Isten országát” (Pál 1. levele a korinthosziakhoz 6:9–11).

    A keresztény aszketizmus ily módon biztosította, hogy a szigorú zsidó szexuális tabuk, amelyek voltaképpen azt a célt szolgálták, hogy megvédjék a zsidó nép határait és integritását, megcsontosodjanak, fennmaradjanak és bekerüljenek a keresztény tanításba. Azoktól az egyházatyáktól, akiknek eszménye a cölibátus volt, és akik hittek „a szűziesség és az önmegtartóztatás üdvözítő voltában” (Bullough 1976, 172. old., lásd még 182. old.; West 1977, 120., 126. old.), aligha lehetett volna azt várni, hogy megtagadják a homoszexualitás és az állatokkal való fajtalankodás elleni zsidó tabukat, még ha a zsidó nép határainak fenntartását szolgáló többi szabályt sutba dobták is (Coleman 1980, 124. old.).16

    Mindazonáltal több szempontból sem helytálló az a nézet, mely szerint a keresztény társadalmakra jellemző ellenségesség a homoszexualitással, a fajtalankodással és a transzvesztitizmussal szemben egyenesen következik a kanonikus írásokban vagy a teológiai hagyományban foglalt aszketikus tanításokból. Akik ezt a nézetet vallják, általában összetévesztik a tiltott szexuális magatartás meghatározott formáival szemben táplált ellenségességet az általános értelemben vett erotikával szemben megnyilvánuló ellenségességgel (Boswell 1980, 164. old.). Továbbá, nem tudnak kielégítő magyarázatot adni arra, hogy a keresztény történelem folyamán miért következtek be jelentős változások a szóban forgó szexuális tabuk intenzitásában (Boswell 1980, 163–164. old.). A kulcsfontosságú kérdés, amelyre a választ keressük, az, hogy vajon a keresztény társadalmak történelmük egyes időszakaiban miért torolták meg szigorúbban a homoszexualitást, a fajtalankodást és a transzvesztitizmust, mint más periódusokban. A válasz megint csak a hatalmi vagy befolyásos csoportok arra irányuló próbálkozásaiban keresendő, hogy rögzítsenek és védjenek fontos, véleményük szerint veszélyeztetett társadalmi határokat. Ilyen körülmények között a szexuális magatartásnak azok a formái, amelyek az említett csoportok szerint megsértik a „természetes” kategóriák határait, általában üldözendők, s ennek az üldözésnek az igazolására a bibliai tabukhoz kell fordulni (Boswell 1980, 7, 165–166. old.).

    A homoszexualitás ellen irányuló heves ellenségesség, amely olyannyira jellemzi a modern keresztény világot, túlnyomórészt a kései középkorig nyúlik vissza. A korai középkor viszonylag toleránsabb korszak volt (Boswell 1980, 206. old.), és a homoszexualitás csak a 12. század második felében kezdett kiválni „különleges célpontként” (Boswell 1980, 277. old.) a többi bűn közül. A század első felében, eltekintve egy, 1120-ban bekövetkezett fontos kivételtől, jóval kevesebb üldöztetés sújtotta a homoszexuálisokat. Ebben az tükröződött, hogy az idő tájt senki nem érezte kötelességének, hogy rögzítse vagy megvédje a kereszténység és az egyház homályos és háborítatlan határait (Heer 1962, 1–6. old.).

    A homoszexuális magatartás ellen irányuló „legkorábbi és legdrasztikusabb törvény” (Boswell 1980, 281. old.) a 12. században lépett életbe, méghozzá, s ez aligha lehetett véletlen, a keresztesvitézek jeruzsálemi királyságában. Egy 1120-ban, Nabluszban tartott zsinaton, melyen II. Baldwin, Jeruzsálem királya és Garmund, Jeruzsálem pátriárkája elnökölt, a résztvevők négy, „kifejezetten a szodomiták ellen irányuló” (Bailey 1955a, 96. old.) kánont hagytak jóvá. Ezek közül az első leszögezi: „Elégettessék az a felnőtt, akiről bebizonyosodik, hogy önként bemocskolta magát szodomita bűnnel, akár aktív (faciens), akár passzív (patiens) módon” (idézi Bailey 1955a, 96. old.).

    Ezek a szigorú törvények csak annak a sajátos helyzetnek a fényében válnak érthetővé, amit a keresztesek jeruzsálemi királyságát irányító latin keresztények foglaltak el. Száműzetésben élő csoportot alkottak, amely a kereszténység legtávolabbi határát védte a muzulmán támadásokkal szemben. Ellenség fogta gyűrűbe, örökösen fenyegették vagy ostromolták (Ben-Ami 1969, 16., 130–131. old.), s végül el is űzték őket. A keresztes vitézek Jeruzsálemet 1187-ben, utolsó fellegvárukat, Acre-t pedig 1291-ben vesztették el. A latin egyház Jeruzsálemben székelő vallási vezetői, a keresztes hadjáratok szellemiségétől áthatva, „merev hajthatatlansággal” (Ben-Ami 1969, 128. old.) utasították el Jeruzsálem világi vezetőinek azt a hajlandóságát, hogy megegyezzenek a muzulmán szomszédokkal. A latin egyház félt a királyság görögkeleti ortodox és szír keresztény népességének potenciálisan felforgató és eretnek befolyásától is, és mindenáron arra törekedett, hogy fenntartsa „diszkriminatív és mereven monopolisztikus” (Ben-Ami 1969, 62. old.) ellenőrzését a vallási ügyek fölött. A latin egyház befolyása alatt álló (Ben-Ami 1969, 61. old.) frank lovagok és harcosok, akik Jeruzsálem királyságát ellenőrizték, mereven elzárkóztak mindennemű érintkezéstől muzulmán és szakadár alattvalókkal. Következésképpen, a rendes körülmények között nyitott és mobil lovagi osztály „jogi kaszttá alakult át”, amelyet „merev határvonalként vallási és etnikai jellemzők” választottak el „az alárendelt dolgozó népességtől” (Ben-Ami 1969, 58. old.).

    Ez a csoport rögeszmésen igyekezett fenntartani mindenféle határt, ami nem csoda, hiszen társadalmi határait élesen húzta meg, azok nagy veszélyben voltak és szigorú védelemre szorultak. Ez a csoport a szodomiták szexuális magatartását, úgymond a természetes határok áthágását kíméletlenül elfojtotta, mert az lépten-nyomon az identitását és integritását fenyegető veszélyre emlékeztette, illetve annak metaforáját látta benne.

    A keresztény Európa szívében csak a 12. század vége táján vált markánssá a homoszexualitással szembeni ellenségesség. 1179-ben a III. lateráni zsinat, elsőként az ökumenikus zsinatok közül, hivatalosan elítélte a homoszexuális cselekményeket (Boswell 1980, 277. old.; Goodich 1979, 43. old.). A század hátralévő részében ezt az elítélést megerősítette a szodómia elleni szankciók és a szodómia észlelésére és büntetésére vonatkozó adminisztratív egyházi szabályok szigorodása (Goodich 1979, 45. old.). A 13. századra már súlyos természet elleni bűnnek minősült a szodómia, a kánonjogban pedig „a szodómia lett az egyik leggyalázatosabb bűncselekmény, amely a legnagyobb kegyvesztettséget és szégyent vonta maga után. A papok esetében ez a hivataltól és az egyházi javadalomtól való megfosztást jelentette; a világi személyek esetében pedig a polgári és politikai jogok elvesztését” (Goodich 1979, 71. old.).

    A 13. század első felében még hevesebbé vált a homoszexualitással szembeni ellenségesség a legtöbb nyugat-európai társadalomban. 1250-től fogva sok állam iktatott be új törvényeket, hogy kifejezésre juttassa ezt az ellenségességet (Boswell 1980, 389–391. old.). A 13. század második felét a kíméletlen világi törvények hulláma borította el, és „1250 és 1300 között a homoszexuális tevékenység egy, Európa túlnyomó részén teljesen törvényesnek számító tevékenységből olyan tevékenységgé vált, amelyért néhány kivételtől eltekintve az összes jogszabálygyűjtemény értelmében halálbüntetés is kiszabható. Gyakran egyetlen bizonyított aktus is elég volt a halálbüntetés kimondásához” (Boswell 1980, 293. old; lásd még Goodich 1979, 77. old.).

    Ezek a kíméletlen törvények éles kontrasztot mutatnak a korai középkor valamelyest enyhébb attitűdjeivel. Boswell (1980, 295. old.) például egyenesen úgy érvel, hogy „úgy tűnik, az 1150 és 1350 között eltelt 200 évben veszélyesen társadalomellenes és nagyon bűnös aberrációvá alakult át a homoszexuális magatartás, amely azelőtt csupán egy jómódú, a népköltészetben kifigurázott és ünnepelt kisebbség kedvtelésének számított”. Bizonyára nem véletlen, hogy ugyanebben a 200 éves időszakban vált minden korábbinál merevebbé és minden korábbinál kétségbeesettebben őrzötté a keresztény világ legfontosabb társadalmi határainak jó része – a kereszténység és más hitű szomszédai között (Heer 1962, 6–7. old.), a klérus és a világi személyek között (Heer 1962, 8. old.), az egyház hithű tagjai és a másként gondolkodók között (Heer 1962, 173. old.) és a különböző európai nemzetek állampolgárai között (Strayer 1964, 111–112. old.).

    A vallási türelmetlenség és merevség erősödése a 12. század végétől fogva sok tekintetben a 11. és 12. századi nagy reformmozgalmak elkerülhetetlen következménye volt. Az egyházi reformátorok erőfeszítései két ellentmondásos eredményt szültek (Lambert 1977, 42–43. old.). Először is a vallási buzgóság és lelkesedés hullámát idézték elő a világi személyek (Heer 1962, 162. old.; Lambert 1977, 39–41. old.; Russell 1965, 5–10., 54. old.), valamint a klérus körében. Másodszor, sikerült növelniük az egyház autonómiáját, centralizálni annak hatalmát, és elérniök azt, hogy erkölcsi és intézményi értelemben egyaránt elkülönüljön a klérus és a világi személyek „annak a mindinkább tudatosuló felismerésnek az alapján, hogy a papság és mindazok, akik mise közben az oltárnál állnak, valamiféle külön fajhoz tartoznak, »kiválasztódtak erre a munkára«” (Brooke 1964, 50. old.). A reformátorokat végső soron az a cél vezérelte, hogy „a hierarchiát sajátos és sérthetetlen kasztként teljesen elszigeteljék” (Milman 1867, 4:12), olyan csoportként, amit „áthatolhatatlan korlát választ el az emberektől” (Lea 1932, 157. old.). Ez a papi cölibátus szigorú érvényesítése és a vadházasság felszámolása útján látszott keresztülvihetőnek (Milman 1867, 4:12–13. old.). „A papnak olyan embernek kell lennie, aki elkülönül embertársaitól, aki egész életét a szent célnak szenteli, akit a világ mélységesen tisztel azért, hogy úrrá tud lenni emberi szenvedélyein és gyarlóságán, aki testestül-lelkestül az egyház érdekeit szolgálja, és akinek figyelmét nem vonják el azok az időleges bajok és gondok, amelyeknek semmi közük annak a nagy testületnek a boldogulásához, amelynek tagja” (Lea 1932, 182. old.). A papi cölibátus szigorú érvényesítése azt jelentette, hogy a papoknak nincsenek többé olyan szexuális és családi kötelékei, amelyek áthágnák a határt a papok és a világi személyek között, és hogy a papok munkájukat és lojalitásukat teljesen alárendelik az egyház akaratának (Coser 1974, 155–157. old.). Az egyház elméletileg már jó néhány évszázada előírta a papi cölibátust, ám a papok házasodását tiltó rendeletek csak a 12. században kezdtek igazán érvényre jutni (Brooke 1964, 59., 63. old.; Lea 1932, 242. old.). Ebből és más reformokból az következett, hogy egyértelmű és merev határ alakult ki a klérus és a társadalom többi része között. A sors fintora, hogy bár a cölibátus érvényesítése megakadályozta az örökletes papság kialakulását, és növelte annak gyakoriságát, hogy nem papi származású világi személyek kerüljenek a papságba, a reform hatása mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a papság minden korábbinál zártabb csoporttá vált. Mint Bilaniuk (1968, 67. old.) megjegyezte: „Az abszolút papi cölibátus már csak puszta jellegénél fogva is abba az irányba hat, hogy az egyház élén álló nőtlen férfiakból kialakuljon egy papi uralkodó osztály vagy zárt kaszt.”

    A 12. században azok a világi személyek, akiknek vallási buzgóságát korábban a reformátorok gerjesztették, és akikre csüggesztőleg hatott az egyház mindinkább centralizált, hierarchikus és papi jellege (Lambert 1977, 39–43. old.), fogékonnyá váltak a klérus különleges hatáskörét és helyzetét aláásó eretnek tanokra. Különböző eretnek csoportok (például a katarok, humiliatok vagy a valdensek) keletkeztek, amelyek a maguk módján megkérdőjelezték a klérus tekintélyét és a klérus és a világi személyek közti határvonalat (Christie-Murray 1976, 103. old.; Moore 1977, 280. old.). Az egyház reagálása a bírálatokra olyan volt, amilyet várni lehetett attól az intézménytől, amely éppen kijelöli és lezárja a határait az azokat érzése szerint fenyegető veszéllyel szemben. Mindez pedig elindította az elnyomás, a további elzárkózás és a fokozott elnyomás ördögi spirálját17 1181-ben, majd nagyobb sikerrel 1209-ben keresztes hadjáratok indultak a katarok ellen (Christie-Murray 1976, 107–108. old.), nem sokkal ezután pedig létrejött az inkvizíció (Lea 1963, 79. old.) azzal a céllal, hogy teljesen kiirtsa az eretnekséget.

    A kereszténység egyebek között abban különbözik a zsidó és sok más vallástól, hogy alapvetően krédói vallás, „amelynek középpontjában a helyes hit, valamint a helyes magatartás áll” (Russell 1965, 2. old.). Ennek megfelelően, a keresztény társadalom általában krédójával összhangban jelöli ki határait. „Abban a pillanatban, amikor a tagság feltételévé a keresztény társadalomban a tézisek egy csoportjának elfogadása válik, szembetűnő módon megjelenik a kirekesztés elve: akik nem fogadják el a téziseket, azok kívülrekednek a társadalmon” (Russell 1965 , 249. old.). A jelentős eretnek csoportok létezése a 12. század végén abba az irányba hatott, hogy összemosódjanak és megkérdőjeleződjenek a keresztény társadalom krédói határai. Az eretnekek kereszténynek vallották magukat, ám sokat elvetettek a kereszténység ortodox tanításai közül. Az egyház 13. századi ellentámadása arra irányult, hogy pontosan kijelölje a megengedhető hit határait, és hogy olyan „értekezések és kézikönyvek szülessenek, amelyek a helyükre teszik az eretnek tanításokat, és világosabbá teszik, hogy pontosan hol húzódik a határ az eretnekség és az ortodoxia között” (Lambert 1977, 95. old.).

    „A dogma szűkebb meghatározásának hosszú folyamata” (Peters 1971, xi. old.) azonban, mivel eretneknek minősítette azokat a lojális személyeket is, akik szélsőséges vagy zavaros nézeteket vallottak, az eretnekség növekedésének irányába hatott (Lambert 1977, 171. old.). Mi több, maguk a vizsgálatok „mesterséges vagy félig-meddig mesterséges eretnekséget” is termeltek (Lambert 1977, 171. old.). Továbbá, az inkvizíció jellegéből következett, hogy egyre szigorúbb és merevebb keresztény krédói erkölcsi határokat követelt és alakított ki. Nyilvánvaló, hogy akik az inkvizíció idején hatalmat kaptak, azok többnyire szigorították az eretnekségről szóló egyházi törvényt, és nem türelmet tanúsítottak, hanem elítélték a kétséges nézeteket és szokásokat. Az inkvizítor azt akarta, hogy „az ítéletek egyértelműek legyenek és hogy minél többféle tévhit kerüljön be a gyakorlati munkában felhasználható kézikönyvekbe” (Lambert 1977, 169. old.).

    Túl azon, hogy egyre élesebben rajzolódtak ki a vallási határok, például a klérus és a világi személyek, vagy az ortodox keresztények és az eretnekek között, a 13. században új keletű és eltökélt erőfeszítések történtek a mindenféle világi, jogi és nemzeti határok szigorú rögzítésére és érvényesítésére is (Strayer 1964, 106–108. old.).

    Ezek a próbálkozások az ügyvédektől származtak, „azoknak az embereknek az új osztályától, akiket a 12. századi kormányok tevékenységi körének bővülése termelt ki”, amely osztály „megadta a 13. század alaphangját” (Strayer 1964, 109. old.). „A 13. század törvénytisztelő század volt, olyan század, amelyben az emberek igyekeztek minél pontosabban meghatározni minden emberi kapcsolatot… És mivel a 13. század törvénytisztelő volt, mivel a meghatározások és a részletes magyarázatok időszaka volt, sokkal kevésbé volt toleráns, mint a 12. Ebben a században már nem lehetett összhangot teremteni az eltérő nézetek között azt hangoztatván, hogy azok csupán az egyetemes igazság különböző aspektusai” (Strayer 1964, 109. old.).

    A 13. században a vallási és jogi határok egyértelmű meghatározására és szigorú védelmére helyezett hangsúly óhatatlanul vezetett a fokozott türelmetlenséghez a szexuális magatartásnak az olyan formáival (különösen a homoszexualitással) szemben, amelyek ledöntötték a korábban említett természetes kategóriák közti határokat. A szexuális deviancia e formáival szembeni türelmetlenségnek az erősödése nem csupán annak egyenes következménye, hogy egyre fontosabbá válnak a társadalmi határok, de annak is, ahogy ezek a szexuális bűncselekmények összekapcsolódnak, és ahogy jellemzésük világossá teszi, hogy az új törvények megalkotói rögeszmésen törekednek mindenféle határ megóvására. A Fleta például, ez az 1290 táján keletkezett korai értekezés az angol jogról leszögezi: „Élve eltemetendők mindazok, akik zsidó férfival vagy nővel érintkeznek, vagy akik fajtalankodnak és szodomiták, miután törvényesen bizonyítást nyert, hogy az aktuson rajtakapták őket, és a nyilvánosság előtt elítélték őket” (Fleta 37:3, idézi Bailey 1955a, 145. old.). A homoszexualitásnak, a fajtalankodásnak és a nem keresztényekkel létesített nemi kapcsolatoknak (a határsértő szexuális tevékenységeknek) ez az összekapcsolása nem korlátozódott Angliára, hiszen tudunk arról, hogy a 13. századi Párizsban „egy bizonyos Jean Alard-t, akinek az volt a bűne, hogy együtt élt egy zsidó nővel, elégettek, »mivel egy zsidó nővel való közösülés pontosan ugyanolyan bűn, mintha egy férfi egy kutyával közösülne« … hivatalosan »szodómiának« nevezték azt a bűncselekményt, amiért Alard-t elítélték… A törökökkel és szaracénekkel létesített nemi kapcsolatok is fajtalankodásnak minősültek” (Masters 1962, 286. old.). Masters hivatkozik egy diakónus hasonló esetére is, akit 1222-ben égettek el Oxfordban, miután bűnösnek találták abban, hogy házasságot kötött és nemi viszonyt tartott fenn egy zsidó nővel.

    A középkori Angliában „a szodómiáról nagyjából ugyanúgy vélekedtek, mint a boszorkányságról” (Bailey 1955a, 146–147. old.), és a két jelenséget egészen a 17. századig ugyanabba a kategóriába sorolták (Bingham 1971, 461. old.; Maylish 1971, 471. old.). Megint csak a veszélyesnek és természetellenesnek egyszerre tartott határsértés összekapcsolásával van dolgunk. Az angol reformáció után az efféle esetek a világi bíróságok hatáskörébe kerültek, és egy, a VIII. Henrik uralkodásából származó parlamenti törvény halálbüntetést helyezett kilátásba „az emberrel vagy állattal elkövetett szodómia förtelmes és utálatos bűnéért” (idézi Bailey 1955a, 147. old.; lásd még West 1977, 280. old.). A homoszexualitás és a fajtalankodás megint csak a szodómiának minden más bűncselekménynél súlyosabb kategóriájába került. Az Egyesült Államoknak és a brit szigeteknek azon a részein, ahol még mindig a hagyományos vallási tisztelet övezi a kategóriákat és határokat, mindmáig kíméletlen büntetések róhatók ki mindazokra, akiket bűnösnek találtak homoszexualitásban vagy szodómiában (Levin 1980, 14. old.; Weinburg és Williams 1977, 22–23. old.).

    [a hadsereg és az egyház hasonlóságai]

    A homoszexualitással szembeni ellenségesség erősödése, amelyet megelőzött a katolikus egyház átalakulása egy, szüzességi fogadalmat tett papokból álló centralizált, bürokratikus hierarchiává, a késői középkortól fogva mutatja, hogy az ilyen típusú, szigorúan körülhatárolt hierarchikus szervezetek milyen fontos szerepet játszanak az erős szexuális tabuk fenntartásában. A legtöbb nyugati társadalomban az egyház és a hadsereg általában többet foglalkozik az erős és merev külső és belső határok fenntartásával, mint más intézmények. És különösen így van ez akkor, amikor az egyház vagy a hadsereg nagy, centralizált, bürokratikus és hierarchikus. Az egyházi és katonai szervezetek vezetőinek ez az élénk érdeklődése a határkérdések iránt közvetlenül két fő formában nyilvánul meg.

    Először is, mind az egyház, mind a hadsereg élesen elhatárolja saját tagjait a kívülállóktól. Merőben eltérő magatartási szabályok vonatkoznak a két szervezet tagjaira és a kívülállókra. A két szervezet tagjai gyakran olyan rendkívüli hatáskörrel és időnként kiváltságokkal rendelkeznek, amely, illetve amelyek elérhetetlen(ek) a kívülállók számára. Tagjaikra ugyanakkor olyan előírások és fegyelmi szabályok érvényesek, amelyek messze felülmúlják azt, ami az élet más területein tevékenykedő emberektől várható (gondoljunk például a papi cölibátusra). Mint Lewis A. Coser (1974) fogalmazott, „mohó intézmények” tagjai. Az egyházak és a hadseregek külső határainak erejét és áthatolhatatlanságát mutatja például az a tény, hogy az angolban és sok más nyelvben külön szavak vannak az olyan emberek megjelölésére, akik nem tartoznak a klérushoz, vagy akik nem katonák. Megszoktuk, hogy bizonyos egyéneket világi személynek vagy civilnek nevezzünk, de nincs külön szavunk olyan személyekre, akik nem szénbányászok, bankárok vagy tanárok.18 A másféle, általában közvetlenebbül gazdasági foglalkozásokat űző emberek nem különböztetik meg magukat úgy, ahogyan a papok vagy a katonák teszik. És sokkal könnyebben váltogathatják foglalkozásaikat, mivel nem kell átlépniök olyan merev határokon, mint a papoknak vagy a katonáknak (Davies 1975. 178–182. old.). Ahhoz, hogy valaki pappá váljék, megfelelő elhivatottsággal kell rendelkeznie, és csak a hosszú próbaidő elteltével és bonyolult rituálék és ceremóniák útján léphet a papi pályára. A fogadalom, amit ilyenkor tesz, egész életére szól, és nem könnyű visszavonni. Valamivel egyszerűbb a dolga annak, aki katona akar lenni. Sokakat csak úgy besoroznak. Ám aki egyszer belépett a hadsereg kötelékébe, rendkívül nehezen tud távozni onnan. A legtöbb foglalkozás esetében egy hétre vagy hónapra szól a felmondási idő, ám egy katona több évre vagy a háború tartamára szegődik el a hadsereghez.

    Ezen a ponton lényeges rámutatni, hogy a határ egyfelől a klérus vagy hadsereg, másfelől a társadalom többi része között egybeesik a nemek közti határral. A nyugati történelem túlnyomó részében csak férfiak válhattak katonává vagy pappá. A nők egy ideje űzhetik a szakmák és foglalkozások többségét, de csak a közelmúltban kaptak lehetőséget rá, hogy a fegyveres erők tagjaivá váljanak, és még ma is alig-alig bíznak rájuk harci feladatokat (Tiger 1968, 80–84. old.). Továbbá a nők sokkal könnyebben megúszhatják a sorozást, vagy szerelhetnek le, mint a férfiak.19 A liberálisabb protestáns egyházak jó részében ma már vannak női lelkészek, ám ezekben a felekezetekben a lelkész nem különül el úgy a gyülekezettől, mint ahogy egy római katolikus, görögkeleti ortodox vagy anglikán pap.20 A szigorúan hierarchikus egyházak többségében mindmáig csak férfi papok és püspökök vannak.

    Másodszor, a katonai és egyházi hierarchiák sokkal élesebben húzzák meg a határvonalat a különböző fokozatok vagy rangok között, mint a legtöbb más intézmény. Mind a tisztek, altisztek és tartalékosok, mind a püspökök, papok és diakónusok között nagyon éles a megkülönböztetés, amihez foghatót nemigen találunk más nyugati intézményekben. A kolostorokban is éles határvonal választja el egymástól az apátot, a barátokat és a világi testvéreket (Davies 1975, 178–182. old.).

    Mindez a hierarchizáltság azt a célt szolgálja, hogy körülhatárolja a hatalom és státus területén nagyon jelentős különbségeket mutató csoportokat. A társadalmi érintkezés rendkívül korlátozott a különböző rangú személyek között, és az adott intézmény fegyelmi szabályzata értelmében büntethető minden illetéktelen bizalmasság.

    Abból a tényből, hogy a hierarchikus vallási és katonai szervezetek nagy gondot fordítanak a határokra, szükségszerűen következik az erős tabuk kialakulása vagy megerősödése a deviáns szexuális magatartással szemben. Az efféle szervezetek általában különösen hajlanak arra, hogy tiltsák a férfihomoszexualitást és a transzvesztitizmust. Ebben nincs is semmi meglepő, ha belegondolunk abba, hogy alapvető egységeik jó része kizárólag férfiakból áll, hogy a katolikus papok és a szerzetesek kötelesek cölibátust fogadni, és hogy a kolostorokban, a katonai táborokban és a harci alakulatokban nincsenek nők. Ilyen körülmények közepette nagyon valóságos az eshetőség, hogy a homoszexuális kapcsolatok megsértik a létfontosságú társadalmi határokat, mint ahogy joggal lehet tartani attól is, hogy a transzvesztitizmus aláássa egy kifejezetten és kizárólag maszkulin csoport méltóságát, melynek tagjai férfiasságuknak köszönhetik az előjogot, hogy köztiszteletben álló papok vagy katonák lehetnek.

    A vezetők, de maguk a tekintélyes vallási és katonai szervezetek tagjai is vélhetően a bennfentesek és a kívülállók és (mivel a bennfentesek kizárólag férfiak) a férfiak és a nők közti szigorú határok fenntartásában látják megkülönböztető státusuk és méltóságuk megóvásának zálogát. Hogy a férfiatlanság, a transzvesztitizmus vagy a két férfi közötti fizikai érintkezés bármilyen formája milyen félelmet, elborzadást és gúnyt válthat ki a klérusból, azt jól érzékelteti egy levél, melyet Hugh de Nuntat, Coventry püspöke írt 1191-ben Williamnek, Ely püspökének, a király kancellárjának elmozdítása ügyében (Roger de Hoveden 1853, 236–238. old.). A levélben nagyon fontos az, hogy a szerző milyen egyértelműen összekapcsolja a transzvesztitizmus ellen irányuló tabukat a papi méltóság megóvásával. (A dokumentum zárójeles részeit a viktoriánus fordító üresen hagyta, valószínűleg a prüdéria okán. A szemelvény fordítása tőlem származik.)

    „Miután (William, Ely püspöke) a doveri várban maradt néhány napra, feledvén hivatását … elhatározta, hogy tengerre száll, és mivel ahhoz nem fűlött a foga, hogy ezt nyíltan tegye, az a ravasz terv fogalmazódott meg a fejében, hogy nőnek tetteti magát, holott a női nemet mindig utálta, úgyhogy a papi palást helyett egy szajhának való ruhát öltött magára. Ó, minő szégyen! A férfi nővé lett, a kancellár kancellárnővé, a pap szajhává, a püspök pojácává. Ennek megfelelően … úgy döntött, hogy a vár magaslatából nem az azúrkék papi köntösben, hanem egy mérhetetlenül hosszú, zöld női köntösben gyalog siet le a tengerparthoz; a miseruha helyett egy hasonló színű, visszatetszően hosszú ujjú köpeny volt rajta, fején mitra helyett csuklya, bal kezében manipula helyett valami barna rongy, melyet úgy tartott, mintha eladásra kínálná, jobb kezében pásztorbotja helyett egy házalói bot. Ilyeténképpen kicicomázván magát, a püspök lejött a tengerpartra, és láss csodát!, ő, aki sokszor lovagi páncélinget is viselt, férfiatlan gondolataitól megháborodván nem átallott női ruhát viselni. Miután a parton elhelyezkedett egy sziklán, egy halász, aki nyomban közönséges nőnek nézte, odajött hozzá; a halász, aki jóformán meztelenül jött ki a tengerből, s talán azt kívánta, hogy megmelegítsék, odaszaladt ehhez a hitvány nyomorulthoz, és nyakánál fogva átölelte (bal karjával, miközben jobb kezével az alsóbb testrészei után kezdett kutatni. Hirtelen felemelvén tunikáját, nagy merészen kinyújtotta a kezét [a püspök] nemi szerve felé, és ahogy a combjához ért, rögtön rájött, hogy egy férfi lakozik a »női« testben.) Ezen nagyon meglepődött, visszahőkölt, majd hangosan így kiáltott: »Gyertek mind, lássatok csodát; találtam egy nőt, aki férfi!« Kiáltozása hallatán [a püspök] szolgái és kíséretének tagjai, akik egy bizonyos távolságra álltak, odasiettek, erőteljesen eltolták a férfit, és megparancsolták neki, hogy tartsa a száját; erre a halász nyugton maradt, és abbahagyta a kiáltozást, miközben ez a hermafrodita továbbra is csak ült és várakozott. Ezalatt egy nő, aki városból érkezett, meglátta kezében a vászonrongyot, amelyet úgy tartogatott, mintha eladásra kínálná, odajött és kérdezősködni kezdett az ár felől, és arról, hogy mennyibe kerül egy rőf. Ő azonban nem válaszolt, mert nagyon járatlan volt az angol nyelvben; a nő tovább faggatta, majd nem sokkal később egy másik nő is jött, aki ugyanolyan tolakodóan kérlelte, mondja meg, mennyiért adja el a rongyot. Mivel semmit nem válaszolt, hanem ingujjába nevetett, a nők egymással kezdtek el beszélgetni, s azon tanakodtak, hogy mire véljék nevetését. Aztán valamilyen szélhámosságot gyanítván, rátették a kezüket a csuklyára, amely az arcát eltakarta, és felrántották az orránál, mire egy frissen borotválkozott napbarnított arcot pillantották meg, amin nagyon elképedtek. A szárazföld felé rohanva felemelt hangon kiáltották az égbe: »Gyertek, kövezzük meg ezt a szörnyeteget, aki mind a két nemnek a szégyenére válik.« Erre férfiak és nők csődültek össze, letépték a fejéről a csuklyát, ingujjánál és köpenyénél fogva galád módon a földre döntötték, ott hevert a homokban a sziklák között, és bizony nem jelentéktelen sérülések keletkeztek rajta… Az emberek csillapíthatatlannak látszó buzgalommal töltötték ki rajta bosszújukat, gyalázták, ütéseket mértek rá és köpdösték… (Ely püspöke) mérhetetlen szégyent hozott szomszédaira, elborzasztotta kíséretének tagjait, és nevetség tárgyává vált mindenki szemében. Bárcsak egyedül magát szennyezte volna be, a papot, és nem a papi hivatalt. Remélem, a római egyház megfelelően gondoskodik arról, hogy ez a szörnyűséges bűn elnyerje méltó büntetését, hogy egy ember bűne ne szennyezzen be mindenkit, és hogy a papi tekintély ne szenvedjen csorbát (idézi Roger de Hoveden 1853, 236–238. old.).

    A püspök levele egyértelműbb annál, semhogy magyarázatra szorulna, és részletesebb és jellemzőbb annál, semhogy kiegészítést igényelne. Coventry püspöke azt írja le, hogy ellensége, Ely püspöke hogyan sértette meg egy füst alatt az összes tabut. Egyszerre hágta át egyrészt a papok és a világi személyek, másrészt a férfi és a nő közti határt. A levél szerint mit sem törődött azzal, hogy életét nem evilági, nem anyagi célok szolgálatába kell állítani, és nem átallott egy házaló nő ruhájába bújni. Hogy érzékeltesse a kontrasztot jelenlegi férfiatlanságával, a levél még a püspök harcias és férfias megjelenésére is utal „lovagi páncélingben” (püspökként nyilván nem volt köteles katonaként öltözni vagy viselkedni, de amikor ezt tette, nem vált olyan nevetségesen szégyenteljessé és gyalázatossá, mint amikor női ruhát öltött magára). Ely püspökének megaláztatása azzal kezdődött, hogy egy halász megtapogatta és feltárta meztelenségét (bár tévedésen alapuló, de egyfajta kvázi homoszexuális magatartás), és azzal végződött, hogy a transzvesztita szélhámosságon felbőszült csőcselék jogos felháborodásában rátámadott. Ha a levél szerint kijárt ez a büntetés egy olyan férfinak, aki, nehogy ellenségei kezére kerüljön, nőnek álcázta magát, el lehet képzelni, milyen kíméletlen bánásmódban részesülhetett az, aki igazi transzvesztita volt, és szexuális okokból öltözött nőnek. Végezetül, Coventry püspöke levelében visszatér az egyház legfőbb aggályára – „nehogy a papi tekintély csorbát szenvedjen”.

    [a brit hadsereg]

    A katonai vagy egyházi hierarchia különböző szintjei közötti szigorú határok fenntartása kizárja, hogy különböző rangú emberek szexuális viszonyt létesítsenek egymással. Egy olyan, kizárólag férfiakból álló szervezet esetében, mint a hadsereg, ez gyakorlatilag a férfihomoszexualitás tilalmát jelenti.21 Nagy-Britannia jelenlegi és volt vezetői ezért tiltakoztak annyira a szexuális bűncselekményekről szóló 1967. évi törvény ellen, amely Angliában és Walesben legalizálta a kölcsönös beleegyezésen alapuló homoszexuális magatartást a felnőttek között.22 Lényeges, hogy az 1967-es reformok nem érvényesek a brit fegyveres erőkön belül, úgyhogy a hadsereg, a haditengerészet vagy a légierő a vonatkozó törvények alapján továbbra is bármelyik tagja ellen vádat emelhet tisztességtelen vagy természetellenes jellegű szégyenletes magatartás címén. Dr. David Owen, aki haditengerészeti miniszter volt az akkori munkáspárti kormányban, s aki helyet kapott a fegyveres erőkről szóló törvényjavaslatot vizsgáló bizottságban, kijelentette a brit parlamentben: „Megvizsgáltuk a homoszexualitás kérdését a fegyveres erők szempontjából. A bizottság tagjainak egyhangú ajánlása az volt, hogy ezt a kérdést továbbra is a haditengerészet fegyelméről szóló és a többi fegyvernemre vonatkozó törvények szabályozzák. A bizottság tagjai határozottan arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a törvényjavaslat kiterjesztése a fegyvernemekre aláásná a fegyelmet. A törvényjavaslatot ugyanis abból a szempontból vitattuk meg, hogy milyen hatása lenne a fegyelemre a fegyvernemeknél és a tengeren szolgálatot teljesítő matrózok körében” (Great Britain 1966, 738. kötet, 1109–1110. rovat; kiemelés a szerzőtől).

    Viscount Montgomery, a világháborúbeli brit katonai vezető, az El Alamein-i csata hőse, Owenhez hasonlóan aggódik a haderőnemekben uralkodó fegyelemért:

    „Melyik az a tényező, amelyik a háborúban leginkább befolyásolja a sikert, békeidőben pedig a fegyveres erők hatékonyságát és felkészültségét? A morál. És min alapul a morál? A fegyelmen. Ha ezek a természetellenes szokások érvényessé válnak, súlyos csapás éri a brit fegyveres erőkön belül uralkodó fegyelmet, egy olyan időszakban, amikor arra van szükségünk, hogy ezek az erők a morálnak és a fegyelemnek a lehető legmagasabb szintjén működjenek az egész világon. Vegyünk például egy gyalogsági zászlóaljat. Képzeljük el, hogy a katonák tudják, a tisztek milyen természetellenes praktikákat űznek, és ez törvényes, és semmit nem lehet tenni ellene. Vagy vegyünk egy nagy repülőgép-anyahajót, amelynek fedélzetén 2000 ember zsúfolódik össze. Képzeljük el, mi történne egy ilyen hajón, ha ezek az üzelmek felütnék a fejüket.” (Great Britain 1965, 266. kötet, 647. rovat).

    Montgomery fegyveres erők iránti aggodalmát osztotta Simon Mahon munkáspárti parlamenti képviselő, aki azt kívánta, hogy a kereskedelmi tengerészetnél, egy másik, kizárólag férfiakból álló, fegyelmezett hierarchikus szervezetnél23 törvény tiltsa a homoszexuális magatartást. Mahon (nyolc liverpooli és merseyside-i parlamenti képviselő, azaz olyan férfiak és nők támogatásával, akiknek választókerületeit szoros kapcsolatok fűzték a kereskedelmi tengerészethez) sikeresen terjesztette elő a szexuális bűncselekményekről szóló törvényjavaslat módosítását, amely megállapította: „A Ház elzárkózik attól, hogy második olvasatban tárgyaljon egy olyan törvényjavaslatot, amely a kereskedelmi tengerészettől megtagadja azt a mentességet és védettséget, amit Őfelsége királyi haditengerészetének, hadseregének és légierejének nyújt, és amely nem veszi figyelembe, hogy ez a mulasztás olyan körülményeket szül, amelyek a fiatal tengerészek erkölcsi rontásához vezetnek, és olyan viszonyokat, amelyek hátrányosan érintik a kereskedelmi tengerészet legjobb érdekeit, és a tengeren uralkodó fegyelmet és rendet, ami oly fontos hazánk kereskedelmi hajóinak legjobb érdekei szempontjából” (Great Britain 1968, 738. kötet, 1068. rovat).

    Mahon módosítási javaslatát így támasztotta alá: „Roppant nehéz fegyelmet tartani a legénység körében. A fegyelemben nincs semmi rossz, a fegyelemre, a méltányos és jó fegyelemre szükség van a tengeren vagy a társadalom bármely más területén… Egy hajó kapitánya számára nehéz a fegyelem fenntartása, és ez a törvényjavaslat csak még nehezebbé teszi. Ugyanez érvényes a gépmesterekre és a fő-stewardokra” (Great Britain 1966, 738. kötet, 1089. rovat). A „fegyelem” szó ismétlődő használata nem a véletlen műve, mert a fegyelem segítségével lehet fenntartani a különböző haderőnemek hierarchikus rendjét. A szexuális bűncselekményekről szóló törvényjavaslat megvitatásának szakaszában világosan fogalmazott ezzel kapcsolatban Ian Percival konzervatív parlamenti képviselő, amikor megjegyezte: „Megértem, hogy a fegyveres erők miért mentesültek a törvényjavaslatban foglalt rendelkezések hatálya alól. A fegyveres erőknél, hogy fegyelem uralkodjék, fentről lefelé mindenhol hierarchia van, és ebben a hierarchiában mindenki fölött áll valaki” (Great Britain 1967, 748. kötet, 2161. rovat).

    Az a brit parlamenti képviselők által megfogalmazott aggály, hogy a homoszexualitás engedélyezése milyen hatással lenne a hierarchikus rend, a határok és a fegyelem fenntartására a fegyveres erőknél, tükröződik az egyébként általában liberális Wolfenden-jelentésben is (A homoszexuális bűncselekményekkel és a prostitúció jelenségével foglalkozó bizottság jelentése (1957) 53. old.; lásd még a hadseregről szóló törvényt és a légierőről szóló törvényt vizsgáló bizottság jelentését (1953)). A jelentés általában egyetértett a homoszexuális magatartásért kirótt jogi büntetések eltörlésével, a fegyveres erők esetében azonban kivételt tett:

    „Fegyelmi vétségek a szolgálatoknál és testületeknél”

    Elismerjük, hogy azokon a szolgálatokon és testületeken belül, amelyeknek tagjaira fegyelmi előírások vonatkoznak, a megfelelő irányítás és a fegyelem fenntartása kedvéért és az alárendelt rangban vagy tisztségben lévő személyek védelme érdekében adott esetben szabálysértésnek tekintendő még a nem nyilvánosság előtt tanúsított, felnőttek kölcsönös hozzájárulásán alapuló homoszexuális magatartás is. Például, ha ajánlásaink elfogadásra találnak, az a szolgálatot teljesítő 21 éven felüli katona, aki nem nyilvánosan homoszexuális cselekedetet követ el egy ehhez hozzájáruló felnőtt partnerrel, ezzel már nem követ el polgári jogi bűncselekményt, illetve olyan bűncselekményt, amely ellentétes a hadseregről szóló 1955. évi törvény 70 § (1) bekezdésével (amely kiköti, hogy az a katonai törvény hatálya alá tartozó személy, aki polgári jogi bűncselekményt követ el, bűnös olyan bűncselekmény elkövetésében, amelyről a bekezdés rendelkezik, és ennélfogva ügyét a katonai bíróság tárgyalhatja). A szolgálatvezetők mindazonáltal fontolóra vehetik a törvény 66. bekezdésének (amely, egyebek között, a tisztességtelen vagy természetellenes jellegű szégyenletes magatartás büntetéséről rendelkezik) megtartását, abból kiindulván, hogy a fegyveres erőknél bűncselekményként kell kezelni bizonyos magatartástípusokat, amelyek a polgári tőrvénykönyv értelmében valószínűleg nem merítik ki a bűncselekmény fogalmát. Hasonló problémák támadhatnak más szolgálatok és testületek esetében is.”24

    Más országokban is tapasztalható a félelem, hogy a fegyveres erőkön belüli homoszexualitás veszélyeztetheti a fegyelmezett hierarchia fenntartását. Az Egyesült Államokban például a védelmi minisztérium közölte egy szenátusi albizottsággal: „A Védelmi Minisztériumnak az az álláspontja, hogy homoszexuális személyek semmiféle minőségben ne teljesítsenek szolgálatot a hadseregben; a homoszexuálisokat azonnal el kell különíteni. A hadsereg szerint a homoszexuálisok alkalmatlanok a katonai szolgálatra, mert jelenlétükkel gyengítik a hadsereg morálját és fegyelmét” (idézi Williams és Weinburg 1971, 24. old.).

    D. J. West (1977, 302–303. old.) így összegezte az amerikai katonai hatóságok felfogását a homoszexuálisokról: „Feltehetően veszéllyel fenyegetik a morált, személyes tulajdonságaik korlátozzák katonai hatékonyságukat, jelenlétük a szexuális csábítás veszélyeinek tesz ki más fiatalokat, és az a hajlamuk, hogy a rangbeli különbségekkel nem törődve tápláljanak érzelmet mások iránt, romboló hatással van a fegyelemre” (kiemelés a szerzőtől).

    Mondani sem kell, hogy a hierarchikus katonai és haditengerészeti szervezetek vezetői a múltban gyakran még kíméletlenebbül kezelték a homoszexualitást, mint manapság. Arthur N. Gilbert (1976, 72. old.) írja A szodómia és a brit haditengerészet 1700 és 1861 között című tanulmányában, hogy „katonai attitűdök tükröződtek abban, amit a hadsereg és a haditengerészet a rend és a fegyelem fenntartásával kapcsolatos katonai problémáknak tartott. Különösen a haditengerészeti dokumentumok tárnak fel egy, a polgári társadalmiét messze felülmúló kegyetlenséget a közerkölcs normáit megsértőkkel szemben”.

    Gilbert (1976, 79. old.) megjegyzi, hogy „a 17. századtól fogva a katonai büntető törvénykönyv külön tesz említést a szodómiáról… Annak ellenére, hogy egyes rögtönítélő bíróságok nem voltak hajlandók ítéletet alkotni az ilyen ügyekben, a dokumentumokból jórészt az derül ki, hogy a szodómiát súlyos bűncselekményként kezelték – ugyanolyan súlyos bűncselekményként, mint a dezertálást, a zendülést és a gyilkosságot. 1708. május 1. és június 19. között például a királyi haditengerészet bíróságai 12 embert ítéltek halálra. A 12 közül 6 dezertőr volt, 1 gyilkosságot követett el, a fennmaradó 5 pedig szodómiában találtatott bűnösnek. 1703 és 1710 között 12 tengerész került bíróság elé szodómia vagy szodómiára tett kísérlet vádjával, és hatan közülük halálbüntetést kaptak”.

    Említésre méltó, hogy „a haditengerészet a gyilkosságnál is súlyosabb bűncselekményként kezelte a tisztikaron belüli szodómiát. A napóleoni háborúk alatt legalább két tiszt került akasztófára szodómiáért. 1807-ben halálra ítéltek egy William Berry nevű hadnagyot egy kisfiú, Thomas Gibbs vallomása alapján, aki azt állította, hogy a hadnagy szodómiát követett el rajta, és fellációra is kényszerítette. Egy másik esetben Henry Allent, a Rattler nevű hajó kapitányát ítélték el és végezték ki szodómiáért 1797-ben” (Gilbert 1976, 84–85. old.).

    Azt a szélsőséges szigort, amelyet a brit haditengerészet tanúsított a homoszexualitással szemben, Gilbert jórészt azzal magyarázza, hogy a haditengerészet tisztjei a szervezetüket jellemző merev külső és belső társadalmi határokat féltették a homoszexuálisoktól. Gilbert (1976, 87. old.) rámutat, hogy „a homoszexuális kapcsolatok kétértelműsége valószínűleg sajátos módon zavarta a haditengerészet rendjét. A haditengerészet büszke volt világos, egyértelmű és egyszerű értékeire. A dolgoknak ebben a hierarchikus rendjében mindenki tudta, hogy hol van a helye, és ennek megfelelően éles határvonal húzódott a megfelelő és a nem megfelelő magatartás kőzött. Mind a tisztek, mind a matrózok szemében az volt az eszményi ember, aki egyszerűen élt, aki kérdés nélkül teljesített minden parancsot, és aki meg tudta különböztetni a jót a rossztól… A homoszexualitás viszont kétértelművé tette a »férfiasság« – a mindennél fontosabb haditengerészeti erény – eszményeit”.

    Az a szigor, amit a brit haditengerészet tanúsított a homoszexuálisokkal szemben, valójában halmozott reagálás volt a szexuális magatartásnak egy olyan formájára, amely egyszerre veszélyeztette mind a háromféle, korábban tárgyalt társadalmi határt. Először is, a homoszexualitás oly módon rombolta le a határt a férfi és a nő között, amit mind a zsidó, mind a keresztény vallási tradíciók irtózatosnak tekintettek. A homoszexualitás akkor is súlyos szankciókhoz vezetett volna, ha csak civilek körében terjed el. Másodszor, a homoszexualitás aláásta a férfiasságnak a tengerészek körében oly nagy becsben tartott eszményeit. A tengerészek és a civilek közti határ részint egybeesett a férfiak és a nők közti határral, és bármilyen veszély fenyegette az utóbbi határt, az veszélyeztette az előbbit is. Végezetül, a homoszexualitás veszéllyel fenyegette a haditengerészeti hierarchia struktúráját, mert kiszámíthatatlan szexuális kapcsolatokhoz vezetett, amelyek alááshatták a határokat a különböző rangok között.

    [görögök még egyszer]

    A homoszexualitás ellen irányuló szigorú tabuk hajthatatlanságát, ami a modern nyugati országok fegyveres erőit jellemzi, érdemes szembeállítani annak a három katonai vagy félkatonai szervezetnek a szokatlan engedékenységével, amely megtűrte, sőt támogatta is a homoszexuális kapcsolatokat – két ókori görög városállam, Elisz és Boiótia hadseregei, és a német nemzetiszocialista SA (Sturmabteilung) mozgalom, a barnaingesek milíciája. Ez a kontraszt újólag érzékelteti, hogy a homoszexualitás ellen irányuló katonai tabuk a zsidó-keresztény vallási és kulturális tradícióban gyökereznek, és abban, hogy a katonai vezetők azért tartanak fenn egy szigorú hierarchiát a maga áthatolhatatlan határaival, mert mindenáron centralizált ellenőrzést akarnak gyakorolni szervezetük fölött.

    K. J. Dover (1978, 192. old., lásd Xenophón: Symposium 8:34) így ír a két görög városállamról:

    „Eliszben és Boiótiában a homoszexuális párok felnőtt és fiatal tagjait egymás mellé állították a csatában (Xenophón: Symposium, 8:32). A két városállam tehát katonai célokra hasznosította a homoszexuális éthosz egyik aspektusát. Az eliszi katonai szervezetről többet nem tudunk, de a körülbelül 378-ban alakult thébai »Szent csapat« kizárólag homoszexuális szerető-párokból állt; ez volt a boiótiai hadsereg kemény magva, azé a hadseregé, amelyet félelmetes hírnév övezett a IV. század középső időszakában, és amely 338-ban Khairóneiában, ahol a makedón II. Fülöp szétzúzta a görögök ellenállását, mind egy szálig odaveszett. Egy bizonyos Pammenes, egy thébai katonai parancsnok találta ki és népszerűsítette ezt a katonai szervezési módszert (Plutarkhosz: Dialógus a szerelemről, 761a). Thébában (uo.) az a szokás járta, hogy amikor egy »eromenos« (a homoszexuális pár fiatal tagja) nagykorú lett, »erastes-e« (a homoszexuális pár felnőtt tagja) fegyverzetet ajándékozott neki.”

    Érdemes teljes terjedelmében idézni azt a Plutarkhosztól (Éthika, 9.761) származó bekezdést, amelyre Dover hivatkozik:

    „Nem igaz-e, Pemptidesz, hogy a ti városotokban, Thébában egy szerető egy teljes fegyverzettel ajándékozta meg kedvesét, amikor a fiú férfi lett? Pammenes, a szerelemben jártas férfiú megváltoztatta a nehézgyalogság harcrendjét, megfeddvén Homéroszt, hogy semmit nem tud a szerelemről, mert törzsenként és klánonként sorakoztatta fel a századokat, s nem pedig a szeretőket állította kedveseik mellé, hogy »a pajzs védje a pajzsot, a sisak a sisakot«, mert Pammenes úgy vélte, hogy a szerelem az egyetlen legyőzhetetlen tábornok. Tény, hogy vannak férfiak, akik cserbenhagyják törzsük többi tagjait, rokonaikat, sőt (Isten tudja) szüleiket és gyermekeiket; ám nincs az az ellenség, amely valaha is átgázolna a szeretőn és kedvesén, ha istenük jelen van” (Plutarkhosz, 1961, 379. old.).

    A thébai vezetők nem úgy ellenőrizték a hadseregükön belüli homoszexualitást, hogy tiltották volna, hanem úgy, hogy intézményesítették (Dover 1978, 51., 191. old.).25 Ilyenformán gondoskodni tudtak arról, hogy bármely homoszexuális kapcsolat összeegyeztethető legyen a hadsereg struktúrájával, és ne sértse a maga véletlenszerű és kiszámíthatatlan módján a létfontosságú szervezeti határokat. Ezt viszonylag könnyen megtehették, mert magában a társadalmi életben is szilárd, társadalmilag elfogadott kötelékek fűzték össze a katonapárokat az életkor és a katonai tapasztalat különböző szintjein. Ez a politika két okból volt lehetséges. Először is, nem voltak vallási alapokon nyugvó, erős tabuk, amelyek megakadályozták vagy érvénytelenítették volna az efféle intézményesítést (egy keresztény vagy zsidó katonai parancsnok természetesen nem választhatná ezt az alternatívát).26 Másodszor, Théba kicsiny állam volt, ahol mindössze 40–60 000 ember élt, beleszámítva az összes férfit, nőt és gyermeket, polgárt, idegent és rabszolgát (Finley 1971, 55 old.). Thébának még kisebb hadserege lehetett, mint amekkorát a lélekszám sejtet, hiszen csak a szabad felnőtt férfi polgárok szolgálhattak a hadseregben. A korábban említett thébai „Szent csapat” például alig „300 kiválasztott férfiból” állt. „Mindegyik tagja hites szeretője volt egy másiknak” (Anderson 1970, 158. old.).27 Egy ilyen kis hadsereg nem vált szervezetlenné attól, hogy híján volt a bonyolult, hierarchikus parancsuralmi struktúrának. Boiótia nem bürokratikusan szerveződött, mint ahogyan a fegyveres erői sem, és hadserege mentes volt a nagy modern hadseregre jellemző számos merev társadalmi és bürokratikus határtól. Ha volt is összeütközés a katonai vezetők szervezeti szempontjai és a katonapárok homoszexuális kapcsolatai között, abból valószínűleg nem adódtak súlyos fegyelmi gondok.28

    [az SA]

    Hasonló következtetések vonhatók le egy tanulmányból, amely arról szól, hogy az 1920-as években és az 1930-as évek elején milyen széles körben elterjedt a homoszexualitás gyakorlata a nemzetiszocialista SA milíciában és az SA elődje, a Frontbann szervezetén belül. Az újságíró Carl von Ossietzky (1971, 65. old.) már 1925-ben azt írta „A nemzeti pederaszták” című cikkében: „A titokzatos gyilkosságokat elkövető bandák után nyomozó berlini rendőrség letartóztatott egy Frontbann-vezetőt néhány fiatal hívével együtt. A zsidók és a franciák ellen örök harcot kilátásba helyező törzsfőnök és bandája meglepődött, no nem a letartóztatás tényén, hanem, hogy röviden fogalmazzunk, azon, hogy a büntető törvénykönyv homoszexualitásról szóló paragrafusa is elő fog kerülni a bírósági eljárás során… Az az igazság, hogy ezeknek a félkatonai szervezeteknek a többségében, amelyek állítólag a megújulást és a fegyelmet szolgálják, és amelyek oly egészségesnek és férfiasnak tartják magukat, van egy másik kultusz is a szélsőséges nacionalizmuson kívül. Egyre inkább hozzászokunk a »nacionalista vezető« alakjához, aki szabadidejét fiatal fiúk elcsábításával tölti.”

    Konrad Heiden (1945, 235. old.) tovább ment, és azt írta, hogy a homoszexualitás mindent áthatott, sőt intézményesült az SA-mozgalmon és előszervezetein belül: „A perverzió széles körben elterjedt a háborús időszak titokzatos gyilkosainak hadseregében, de a hadsereg odaadó hívei tagadták, hogy amit művelnek, az perverzió lenne. Büszkék voltak magukra, »másoktól különbözőnek«, jobbat akarónak tartották magukat.” Ez talán nem is meglepő, hiszen az SA vezetői közül sokan nyíltan vállalták homoszexuális voltukat, így von Petersdorff és Röhrbein kapitányok; Ernest Helldorf gróf; Walter Stennes, az SA észak- és kelet-németországi vezetője és Edmond Heines, az SA sziléziai parancsnoka (Heiden 1945, 294–295. old.). És ami a legfontosabb, az SA csúcsán, mint Samuel Igra (1945, 72. old.) megjegyzi: „Mindenki tudott és beszélt arról, hogy milyen kicsapongó életet él Röhm kapitány, a rohamcsapatok vezetője, aki hárommillió embernek parancsolt.”

    Lehetséges, hogy az SA két jól ismert okból tűrte el, sőt ösztönözte a homoszexualitást. Az egyik az, hogy az SA a nemzetiszocialista párt forradalmi és ideológiailag radikális szárnya volt, melynek tagjai megvetést tanúsítottak az egyházak és gyűlöletet a zsidók iránt. Ilyen körülmények között az SA vezetői minden további nélkül elvethették a homoszexualitással szembeni ellenségesség zsidó-keresztény tradícióját. A másik ok az, hogy az SA nem volt szigorú határokkal rendelkező, koherens, fegyelmezett katonai szervezet. Hatalmas mérete ellenére az SA „egy kicsiny egységen, az úgynevezett »schar«-on (csapat) alapult; egy ilyen csapat akkor jött létre, amikor valahol egy vezető saját elhatározásából előlépett, »és létrehozta a csapatot«” (Heiden 1945, 315. old.). Minden katonáskodó hencegésével és látszólagos fegyelmezettségével együtt az SA nem volt több egyenruhás huligánok csoportjainak lazán szervezett együttesénél, akiknek az volt a fő feladatuk, hogy a rivális politikai csoportok tagjaival verekedjenek Németország utcáin és sörözőiben (Bleuel 1974, 129. old.). Az SA-nak nem voltak egyértelmű belső vagy külső határai, amelyeket veszélyeztethetett volna a homoszexuális szokások és kapcsolatok elharapózása. Annyi bizonyos, hogy az SA vezetősége, amelyet magát is áthatott a homoszexualitás, közömbös volt minden efféle esetleges problémával szemben.

    A reguláris német hadsereg tagjai és veteránjai azonban elképedtek és megdöbbentek az SA-n belül elharapózó homoszexualitás láttán. A reguláris hadsereg tisztjei, akik nagyra tartották a német társadalom vallásos hagyományait, akik hittek a szigorú határokkal rendelkező, fegyelmezett katonai hierarchia szükségességében, és akik emlékeztek arra, hogy a múlt botrányai milyen károkat okoztak, nem voltak hajlandók szakítani a homoszexualitás ellen irányuló tabukkal (Davies 1975, 128–131. old.). Ludendorff tábornok, az első világháborús veterán, Hitler egyik fő katonai támasza még az 1920-as években is küldöttséget menesztett hozzá, melynek vezetője, Ernst Zu Reventlow gróf elmondta, hogy „a tábornok súlyos balsejtelmekkel figyeli a homoszexuálisok tevékenységét az SA-n belül” (Heiden 1945, 236. old.; lásd még Bleuel 1974, 130. old.).

    Amikor 1933-ban hatalomra jutott, Hitlernek nagyon nagy szüksége volt a reguláris hadsereg támogatására, hogy megszilárdítsa pozícióját. A hadsereg kész volt támogatni Hitlert, de csak vonakodva és azzal a feltétellel, hogy hajlandó megfékezni riválisát, az állam fegyveres hatalmának ellenőrzésére ugyancsak ácsingózó, radikális és potenciálisan forradalmi SA-mozgalmat. A hadsereg vezetőinek az SA-val szemben táplált ellenségességét érzékletesen írja le Heiden (1945, 581–582. old.), amikor beszámol arról, hogy a hadsereg vezetőinek körében mekkora riadalmat keltett Röhmnek az a követelése, hogy az SA integrálódjék a reguláris hadseregbe:

    „A birodalmi kabinet tagjaként ekkor Röhm emelte fel a hangját, és követelte, hogy az SA váljék a Reichswehr (reguláris hadsereg) részévé. Igaz, hogy az SA hárommilliós, többnyire polgári tevékenységet űző tagságának csak egy töredéke jöhet szóba katonaként, de nyilvánvaló, hogy az SA vezetői közül mindenki katona akar lenni, természetesen úgy, hogy megőrzi az SA-ban viselt rangját. Eszerint ezek a felfegyverzett baromfitenyésztők vagy áruházi portások egy szép napon arra ébrednének, hogy tábornoki vagy legalábbis ezredesi rangjuk van, csak azért, mert a sörözőkben vagy sötét sikátorokban véghezvitt dulakodásokkal csoport- vagy brigádvezetői címet vívtak ki maguknak az SA-ban. Blomberg (a Reichswehr minisztere) élesen elutasította Röhm követeléseit. Agresszív húzásával Röhm megadta az SA ellenségeinek a régen várt lehetőséget, hogy szóvá tegyék és kigúnyolják azt, amit Németországban szinte mindenki tudott az SA-ról és elkorcsosult vezetőiről; az SA ellenségei Röhm fejéhez vágták, hogy újonnan létesített berlini főhadiszállásán milyen vad és obszcén orgiák folynak.”

    Werner von Blomberg tábornok egyenesen odáig ment, hogy kijelentette: „Az újrafelfegyverzés komolyabb és nehezebb feladat annál, semhogy sikkasztók, részegesek és homoszexuálisok is részt vehessenek benne” (Wykes 1972, 98. old.).

    Hitler csakhamar kénytelen volt választani a reguláris hadsereg és az SA között, és ő úgy döntött, hogy megszabadul az SA vezetőitől. 1934 júniusában és júliusában többségüket meggyilkolták vagy bebörtönözték Hitler parancsára. Hitler most már beteges hajlamú egyéneknek nevezte az SA vezetőit, és beteges hajlamaikkal indokolta eltávolításuk szükségességét. Göbbels is a beteges hajlamokat emelte ki, amikor kirohanást intézett az eltávolított és meggyilkolt SA-vezetők ellen:

    „A szó szoros értelmében sárba temették őket. A nyilvános rágalmazások és gyalázkodások özöne zúdult a halottakra, amelyek visszataszító részletességgel írták le természetellenes hajlamaikat; a göbbelsi propaganda szerint szinte azzal követték el a legnagyobb bűnüket, hogy piszkos üzelmeikkel bemocskolták a Führer tiszta mozgalmát… Abban a beszédben, melyet június 30-án mondott el a nem letartóztatott pártvezetők előtt, Hitler főként azzal vádolta Röhmöt és embereit, hogy kicsapongó és züllött életet éltek, és kijelentette, hogy már csak ezért is rászolgáltak a halálra. Lutzének, akit Röhm utódjául nevezett ki, egy tizenkét pontos parancsot küldött, amely szinte kizárólag Röhm és bandája estélyeiről, tivornyázásairól, autózásairól, fosztogatásairól és természetellenes bujálkodásairól szólt – hozzátéve, hogy mindennek egyszer s mindenkorra véget kell vetni” (Heiden 1945, 594–595 old.; lásd még Speer 1975, 91. old.).

    Egy bizonyos szinten ezek az események a hatalmi politika fényében is elemezhetők. Hitler megtisztította a nemzetiszocialista mozgalom radikális szárnyát, hogy elnyerje a hadsereg támogatását, és kiküszöböljön egy veszélyes riválist. Ez a magyarázat szükséges, de nem elégséges. Nem derül ki belőle sem az, hogy Hitlerék miért éppen az SA-vezetők homoszexualitását ítélték el olyan kíméletlenül, s nem életük vagy karakterük valamely más jellemzőjét, sem az, hogy az SA-vezetők homoszexualitásából miért lehetett ilyen erős propagandafegyvert kovácsolni. Továbbá, Hitlerék gyakran nem annyira politikai, mint inkább erkölcsi szempontok szerint választották ki a tisztogatás áldozatait, hiszen „mint Hess később sejtette, ezek a letartóztatások eléggé önkényesek voltak, főként érzelmi alapon következtek be – és úgy tűnik, hogy amit Hitler érzett, az gyakran csak azon a gyanún alapult, hogy a szóban forgó személy homoszexuális hajlamokkal rendelkezett” (Heiden 1945, 595. old.).

    A homoszexuálisok önkényes kiválasztása az SA vezetői közül, letartóztatásuk és kivégzésük egy olyan időszak kezdetét jelentette, amelyben a homoszexualitás tilos és sokkal súlyosabban büntetendő volt (Bleuel 1974, 292–303. old.). Idővel odáig fajult a helyzet, hogy Hitlerék még koncentrációs táborokba is küldtek homoszexuálisokat.

    Ez a növekvő homoszexualitásellenesség egy olyan társadalomra jellemző, amely egyre inkább rabja lett a faji határok és a szigorú hierarchikus tekintély gondolatának. Az SA-tagok és -vezetők homoszexualitását el lehetett tűrni a nemzetiszocialista párt lazán körülhatárolt és koordinált struktúráin belül a párt hatalomra kerüléséig, ám ugyanez a magatartás már összeegyeztethetetlen volt azzal a hierarchikus és mereven körülhatárolt rendszerrel, amelyen keresztül megvalósult a totalitárius hatalom.29


    KÖVETKEZTETÉSEK


    Három általános következtetés vonható le a szexuális tabuk és a társadalmi határok összefüggéséből. Először is, ha szemügyre veszünk és összehasonlítunk több nyugati társadalmat és intézményt, világossá válik, hogy azok az erős tabuk, amelyek a homoszexualitás, a fajtalankodás és a transzvesztitizmus ellen irányulnak nyugaton, az erős etnikai, vallási vagy intézményes határok kialakítására és védelmére tett erőfeszítések termékei. Ahol az ilyen irányban ható nyomások gyengék, vagy nincsenek jelen, ott a szexuális deviancia szóban forgó formája ellen irányuló tabuk is gyengék, vagy hiányoznak.

    Másodszor, ha vallási, katonai vagy politikai vezetők ideológiai elkötelezettségből, szervezeti szükségből, vagy azért, mert külső fenyegetést vélnek érzékelni, úgy döntenek, hogy erősítik csoportjuk, népük vagy intézményük határait, ezenközben általában szigorú büntetéseket rónak ki a szexuális magatartás olyan formáira, amelyek sértik a társadalmi vagy szimbolikus határokat. Sok esetben ez azért van így, mert csoportjuk identitásának és határainak fenntartására törekedvén olyan hit- és magatartásszabályokat sulykolnak tagjaikba, amelyek hangsúlyozzák mindenféle határ fenntartásának szükségességét, beleértve az emberek és az állatok, illetve a férfiak és a nők közti határt is. A mereven hierarchikus, kizárólag férfi tagokból álló politikai, katonai vagy egyházi szervezetek azért tiltják a homoszexuális kapcsolatokat, mert ilyen kapcsolat kialakulhat a szervezet egyik tagja és egy kívülálló, vagy jelentősen különböző rangokat viselő személyek között. A vezetők szerint a létfontosságú társadalmi és szervezeti határokat ilyen formán megsértő szexuális kapcsolatok felforgató hatással vannak a morálra és a fegyelemre.30

    Harmadszor, általában úgy áll a dolog, hogy a deviáns szexuális magatartás vagy kapcsolatok minden társadalmi helyzetben egyszerre több társadalmi határra nézve minősülnek veszélyesnek. Ilyen körülmények között a tabukat sértő deviáns szexuális magatartással szemben tanúsított szigor tükrözi a különféle határokat állítólagosan fenyegető veszélyeknek azt a summázatát, amely a tabu megsértéséből adódik.

    Fordította Szentmiklósi Tamás


    JEGYZETEK


    1     Köszönettel tartozom számos kollégának, így Sandra Anstey-nek, Peter Campbellnek, Lewis A. Cosernek, Brian Kempnek, Alexander Lopasicnak, Leo Marschallnak, Kenneth Plummernek és W. M. S. Russellnek a kutatómunka és a tanulmány megírásának hosszú folyamata során kapott bátorításért, bírálatokért és tanácsokért. A kutatómunkát, amelyen ez a tanulmány alapul, részint a University of Reading Kutatási Tanácsa által nyújtott ösztöndíj tette lehetővé. – American Journal of Sociology (1982. március), Vol. 87. No. 5. pp. 1032–1036. vissza

    2     Brown kiszámította, hogy „a férfiakra homoszexualitásért kirótt átlagos büntetés a homoszexualitást a közösségre nézve ártalmasnak tartó társadalmakban 3,1, szemben azoknak az 1,2 átlagával, amelyek nem így vélekednek a homoszexualitásról” (1952, 142. old.). Brown a büntetések szigorúságát egy négypontos skálán érzékeltette, ahol 1,0 = enyhe büntetés, 2,5 = nyilvános megkorbácsolás, 2,9 = többszörös megcsonkítás és 3,9 = halálbüntetés (lásd Brown 1952. 137. old.). vissza

    3     Minden bibliai idézet az új angol Bibliából (Oxford and Cambridge University Presses) származik. vissza

    4     Leighton megjegyzi, „Mózes III. könyvének 19:19 része azt jelentette, hogy a hajdani izraelitáknak törvény tiltotta az öszvérek tenyésztését. Következésképpen, az izraelitáknak más népektől kellett beszerezniök öszvéreiket” (Leighton 1967, 46. old.; lásd még Ezékiel próféta könyve 27:19). vissza

    5     Ezzel kapcsolatban érdemes elolvasni más közel-keleti népek mítoszait is a teremtésről és az özönvízről. Lásd Hooke (1963). vissza

    6     Lásd Mózes III. könyve, 20:13–14: „És ha valaki férfival hál úgy a mint asszonnyal hálnak: utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtok” (kiemelés a szerzőtől). Ez az elítélése mindazoknak, akik passzív félként vesznek részt homoszexuális cselekményekben, mind azoknak, akik aktív félként teszik ezt, jellemző az olyan civilizációkra, mint a zsidó és a zoroaszteri civilizáció, amely a határok megsértésének gyűlöletében gyökerező, erős és szilárd tabukat állít fel a homoszexualitással szemben. vissza

    7     Mielőtt indiai száműzetésbe kényszerültek, a zoroaszteriek nagyon is a nyugati világhoz tartoztak, és a tanulmányban tárgyalt ókori népek, nevezetesen a zsidók, a görögök és a korai keresztények jól ismerték őket (Moulton 1892). vissza

    8     Az „India zsidói” kifejezés elsősorban arra utal, hogy a párszik nem csekély kereskedelmi intelligenciáról tettek tanúbizonyságot a modern Indiában, de említésre méltó, hogy amikor 1535-ben a portugál Garcia d'Orta ellátogatott Indiába, összetévesztette őket a zsidókkal (Kulke 1968, XVI. old.). vissza

    9     Akárcsak a zsidó vallásnak, a Zoroaszter-vallásnak is sok univerzális aspektusa van, mindazonáltal elsősorban „népi” vallás. A zoroaszteriek már azt megelőzően ízelítőt kaptak az idegen uralomból és kulturális behatolásból, hogy száműzetésbe kényszerültek. Akárcsak a zsidóknak, az iráni zoroaszterieknek is harcolniok kellett a Nagy Sándor és utódai uralkodása alatti hellenizálás ellen (Dhalla 1914, 12–13. old., 184–185., 367. old.). Akárcsak a zsidó nép, a párszik is főként annak köszönhették a fennmaradásukat, hogy egyfelől elzárkóztak a kompromisszum elől minden olyan kérdésben, amely azonosságuk és határaik fennmaradását érintette, másfelől viszont minden más területen figyelemre méltó készséget tanúsítottak az alkalmazkodásra és az újításra (Kulke 1968, XVI., XXI. old.; 1978, 28–29. old.). A párszik nem csekély mértékben gazdagították India gazdasági és szellemi életét (Kulke 1978, 120–131. old.). vissza

    10     Gyanúsnak tartották a planétákat (például a vándorló bolygókat) is, mert azok, úgymond, megsértik az állócsillagok konstellációinak határait. vissza

    11     A klasszikus időszakban a homoszexualitás dicsőítése együtt létezett a homoszexualitás kigúnyolásával; egyszerre léptek érvénybe a homoszexuális magatartást szabályozó és tiltó törvények. Egyáltalán nem volt jelen az a felfogás, amely szerint a homoszexualitás súlyosan veszélyezteti a társadalmat mint egészt vagy annak azonosságát és határait (Bullough 1976, 100–102. old.; Karlen 1971, 26–38. old.) vissza

    12     Nagyon nehéz megállapítani, hogyan vélekedtek Görögországban a homoszexualitásról a klasszikus időszak előtt. A mükénéi kultúrában és az azt követő „sötét korszakban” a homoszexuális magatartás valószínűleg nem volt elterjedt vagy társadalmilag elfogadott, mert máskülönben tudnánk erről Homérosz műveiből. Nem esik szó a homoszexuális magatartás büntetéséről vagy heves elítéléséről sem, úgyhogy hasonlóképpen valószínű, hogy nem léteztek a homoszexualitás ellen irányuló erős tabuk sem. Még kevesebbet tudunk a klasszikus kort megelőző „sötét korszak” második felének szexuális tabuiról (Bullough 1976, 104. old.; Flaceliére 1962, 50–51. old.; Karlen 1971, 12–14. old.). vissza

    13     A klasszikus időszakban a homoszexualitással szembeni attitűdök valamelyest különböztek az egyes görög városokban és államokban, bár egyikőjükben sem léteztek különösebben következetes és szigorú tabuk (Dover 1978, 81–83. old.; Karlen 1971, 34. old.). Nagyjából azt mondhatjuk, hogy az attitűdök engedékenyek voltak Eleusziszban és Boiótiában, korlátozóak sok jón területen, és bonyolultak, kétértelműek és ellentmondásosak Athénban és Spártában. vissza

    14     Az efféle magatartás túlnyomórészt előkelő, felsőosztálybeli csoportra korlátozódott: „semmi jel nem mutat arra, hogy a homoszexualitás találkozott volna az egész társadalom tetszésével” (Flaceliére 1962, 195. old.; lásd még Karlen 1971, 32–33., 35–38. old.). vissza

    15     A görögök, bár érték őket támadások külső ellenségek részéről, valójában soha nem féltek attól, hogy elveszíthetik identitásukat vagy kultúrájukat. Bíztak abban, hogy rá tudnak kényszeríteni másokat kultúrájuk átvételére vagy utánzására. Miután a makedónok (törvényen kívüli görögök, akik magukba szívták a görög kultúrát) legyőzték és erőszakkal egyesítették őket, Nagy Sándorral együtt harcoltak azért, hogy létrejöjjön egy világbirodalom, amely összetételében soknemzetiségű, de kultúrájában görög. A gyarmatosítás és hellenizálás nyomán görög városok születtek az egész földközi-tengeri világban, és ezzel magyarázható, hogy a görögök csak politikai hatalmukat és önállóságukat vesztették el, kulturális felsőbbrendűségi tudatukat nem (Darlington 1968, 207. old.; Finley 1971, 18. old.). vissza

    16     Megjegyzendő, hogy a zsidók részint már kiterjesztették kategóriákra építő erkölcsiségüket az emberiség többi részére. Eszerint a bonyolultabb szabályok csak a kiválasztott népre vonatkoztak, amely különleges szövetségben állt Istennel. Ám az egész emberiségre kötelezettségeket rótt Isten szövetsége Noéval és a Noé idejéből való parancsolatok (lásd Mózes I. könyve 9:4–6; az Apostolok cselekedetei 15:19–29, 21:20–25). A Noé idejéből való szabályok és az újtestamentumi szexuális tabuk közti kapcsolatról lásd Coleman (1980, 92–93. old.). A zsidók idővel kiterjesztették szexuális tabuikat a nem zsidókra is. Epstein (1948, 134. old.) megjegyzi, hogy „a Talmud szerint ez az állatokkal való közösülést elítélő erkölcsi parancsolat vonatkoztatható az egész emberi társadalomra, és kötelező erejű a pogányokra nézve is… Arra a zsidó fennhatóság alatt élő pogányra, aki az állatokkal való fajtalankodás bűncselekményét követi el, a zsidó bíróság halálbüntetést szab ki. Az ő esete azonban két tekintetben különbözik egy zsidó elkövető esetétől. Először is, halálbüntetését karddal hajtják végre, s nem kövezik agyon; másodszor az állatot nem ölik meg vele együtt.” vissza

    17     A reformmozgalom kezdeti időszakában az egyház nagyon ügyesnek mutatkozott abban, ahogyan mederbe terelte és intézményesítette a vallási buzgóság vagy a vallási reformmozgalmak hullámait. A 13. században az egyház fokozatosan elvesztette ezt a képességét, és „az a tény, hogy mindinkább az inkvizícióra szorult, hogy ne kezdeményezze, hanem leküzdje a reformot…, közrejátszott abban, hogy eretnekséggé vált az, ami a 11. és 12. században legitimizálódott volna az egyházon belül” (Leff 1961, 42. old.). vissza

    18     Azok a foglalkozások, amelyek ugyanígy szeretnék elkülöníteni magukat, de nem tudják elérni, hogy a nyilvánosság elismerje különálló státusukat és méltóságukat, kénytelenek kölcsönvenni a „civil” vagy „laikus” kifejezéseket a kívülállók megjelölésére. A rendőrök például időnként civilnek nevezik a nyilvánosság tagjait, míg az orvosok és az ügyvédek laikusnak a szakmájukon kívüli személyeket. Ám a különbségtételt, amit ilyenformán akarnak tudatosítani, nem fogadja el a lakosság többi része, amely ezekből a célokból nem használja ezeket a szavakat. vissza

    19     A legtöbb ország, amely nőket is befogad fegyveres erői soraiba, nem katonának sorozza be őket. Izraelben besorozzák a nőket, de könnyen megúszhatják ezt, ha arra hivatkoznak, hogy vallásukkal összeegyeztethetetlennek tartják a női katonai szolgálatot. Izraelben a lehetséges női újoncok mintegy 40%-a így úszta meg a szolgálatot. A zsidó férfiaknak csak egy elenyészően kis száma próbál kibújni a katonai szolgálat alól; és akik kibújnak, azokat a többiek erkölcsi értelemben kiközösítik maguk közül. Továbbá, rendes körülmények között nem bíznak nőkre harci feladatokat. Az Izrael által vívott háborúk mindegyikében eddig szinte kizárólag férfiak estek el (lásd még Rein 1980, 66. old.). vissza

    20     Nagy-Britanniában a kongregacionalista egyház 1919-ben szentelte fel első női lelkészét, a skót egyház 1969 óta szentel fel nőket, a metodista egyház pedig 1974 óta teszi hozzáférhetővé a nők számára a lelkészi pályát. Európában az evangélikus-lutheránus egyházak és a kálvinista református egyházak többsége beiktat női lelkészeket. Az Egyházak Világtanácsának 280 tagegyháza közül mintegy 90 szentel fel ma már nőket, ám a hagyományos papi és püspöki egyházak (római katolikus és keleti ortodox) még mindig mereven elutasítják a nők felszentelését. A nők felszentelésének kérdése válságot idézett elő az anglikán és az amerikai episzkopális egyházon belül, ezek az egyházak ugyanis úgy vélik, hogy klérusuk nem pásztorokból, hanem papokból áll, azaz megszentelt hatalmánál és funkcióinál fogva különálló csoportot alkot. Az amerikai episzkopális papok közül jó néhányan kiváltak egyházukból, tiltakozásul nők felszentelése ellen, és a római egyházhoz csatlakoztak. A pápa örömmel fogadta őket a katolikus egyházban, és engedélyezte nekik, hogy római katolikus papokként működjenek, noha többségük nős. Ez azt mutatja, hogy a papság és különleges státusának a cölibátusnál is meghatározóbb vonása az, hogy kizárólag férfiakból áll. vissza

    21     Amikor a hierarchikus, szigorúan szabályozott katonai vagy egyházi testületekben mindkét nem tagjai helyet kapnak, tiltott lehet a heteroszexuális kapcsolat (vagy akár a házasságkötés) olyan férfi és nő között, aki státus és tekintély dolgában jelentősen eltérő tisztségeket tölt be. A papjaikat cölibátusra kötelező egyházi hierarchiákban ez a probléma (elméletileg) nem vetődik fel, de időnként támadtak nehézségek az Üdvhadseregben. A brit hadsereg katonai vezetői időről időre tettek lépéseket, hogy megakadályozzák a különböző rangú férfiak és nők házasságát, általában azt a gyakorlatot követvén, hogy valamelyik gyarmatra vezényelték a férfit (Ballhatchet 1980, VII. old.). Ballhatchet (1980, 10. old.) megjegyzi azt is, hogy a vezetőség, amint arra már mi is utaltunk, a fegyelmet félti a homoszexualitástól. vissza

    22     Nagy-Britanniában sok volt katonatiszt került be az Alsó- és Felsőházba, s ők többnyire az ilyen reformok ellen emelték fel a szavukat és szavaztak (Richards 1970, 185. old.). A homoszexuális magatartás legalizálása csak Angliára és Walesre terjedt ki, Skóciára vagy Észak-Írországra nem. vissza

    23     Lásd még Percival (Great Britain 1967, 748. kötet, 2161. rovat), aki megjegyzi, hogy a kereskedelmi tengerészet fegyelmezett hierarchikus haderőnem „tisztekkel, tiszthelyettesekkel és egyéb rangú személyekkel”. vissza

    24     Az „alárendelt rangban lévő személyek védelme” kifejezés gyakran használatos a homoszexuális bűncselekmények büntetésének indoklásakor a fegyveres erőknél. Időnként (mint a fenti esetben is) az ily módon érvelők komolyan is gondolják, amit mondanak, a többség azonban csak liberális mázzal próbálja bevonni azt a tézist, hogy a hierarchikus határok fenntartásának érdekében nem szabad megtűrni a szexuális bizalmaskodást különböző rangú személyek között. vissza

    25     Itt, bizonyos mértékig, párhuzam vonható a vallási szervezeteknek arra irányuló próbálkozásaival, hogy akár házasság, akár cölibátus útján ellenőrizzék tagjaik heteroszexuális magatartását. vissza

    26     Viszonylag ritka, hogy az intézményesített homoszexualitás stabil mintát alkosson egy olyan katonai egységen belül, amelynek tagjai zsidó vagy keresztény társadalomból kerülnek ki. Az efféle kapcsolatok csak másféle vallási kömyezetben helyeződhetnek szilárd alapokra, például a japán szamurájok körében, a szigetre érkező jezsuita misszionáriusok nem kis utálkozására (Varley, Morris és Morris 1970, 103. old.). vissza

    27     Anderson (1970, 158–159. old.) hozzáteszi, hogy „a párok egyik tagját kocsihajtónak, a másikat »legénységének« nevezték”. Ez a thébai hadviselés történetének egy korábbi időszakát idézi fel, amikor a thébaiak kétlovas kocsikat használtak. Nyilvánvaló, hogy a homoszexuálisok párba állítása összhangban volt a szervezeti struktúrával, hiszen a kocsikon két férfi ült. A klasszikus időszakban azonban az efféle kocsik már elavultnak számítottak, és ezért a „Szent csapat” a nehézgyalogság arcvonalába került (Anderson 1970, 159–164. old.). vissza

    28     Az ilyen összeütközések sokkal súlyosabb problémát jelentenének egy nagy, modern hadseregben (Hauser 1962, 60. old.). Még egy kicsiny görög hadseregen belül is támadtak ilyen problémák, amint arra következtetni lehet Plutarkhosz „Dialógus a szerelemről” című művének ama soraiból, amelyek közvetlenül követik a fentiekben idézett sorokat (1961, 379. old.), vagy Xenophón: VIII. Bankettjének 34–35. oldalaiból (1922, 472–473. old.). Mindenesetre úgy tűnik, hogy a görög hadseregek nem voltak különösebben szigorúan szervezett, hierarchikus testületek (Pritchett 1977, 237–244. old.). vissza

    29     Nem véletlen, hogy Európa másik totalitárius szocialista állama, a Szovjetunió ugyancsak hevesen üldözte a homoszexuálisokat 1934-től (Mannheim 1946, 71. old.; Millet 1971, 173. old.; West 1977, 143., 278. old.). Ami lényeges, a szovjet rendszer „a szabotázzsal és az ellenforradalmi tevékenységgel egyenrangú társadalmi bűncselekménynek” minősítette a homoszexualitást (West 1977, 278. old.). Az olyan modern totalitárius államok vezetői, mint a nemzetiszocialista Németország vagy a Szovjetunió, amelyek a hangsúlyt szigorú külső és belső határok fenntartására helyezik, a korábbi egyházi és katonai hierarchiák vezetőihez hasonlóan a szóban forgó határokat féltik a homoszexualitástól. vissza

    30     A szexuális deviánsokat gyakran tartják biztonsági kockázatot jelentő személyeknek is, mert szexuális kapcsolatokat létesíthetnek kívülállókkal (és így megsérthetik az intézmény határát), s ezután vagy érzelmi okokból vagy azért, mert zsarolják őket, elárulhatják saját intézményüket. Ez a probléma legalább annyira a tabuk következménye, mint azok előidézője, de másodlagos tápot ad a létező tabuknak (lásd az Egyesült Államok Szenátusa 1950; West 1977, 307. old.). vissza


    IRODALOM


    Anderson, J. K. 1970. Military Theory and Practice in the Age of Xenophon, Berkeley and Los Angeles: University of California Press

    Andrewes, Anthony. 1971. Greek Society. London: Penguin

    Bailey, Derrick Sherwin. 1955a. Homosexuality and the Western Christian Tradition. London: Longmans Green

    Bailey, D. S. 1955b. The Homosexual and Christian Morals, in: J. Tudor Rees and H. V. Usill. (eds.) They Stand Apart: A Critical Survey of the Problems of Homosexuality, London: Heinemann

    Ballhatchet, Kenneth. 1980. Race, Sex and Class under the Raj. London: Weidenfeld and Nicolson

    Ben-Ami Aharon. 1969. Social Change in a Hostile Environment: The Crusaders' Kingdom of Jerusalem. Princeton, N. J.: Princeton University Press

    Bilaniuk, Petro B. T. 1968. Celibacy and Eastern Tradition pp. 32–72 in: George H. Frein. (ed.), Celibacy: The Necessary Option, New York: Herder and Herder

    Bingham, Caroline. 1971. Seventeenth Century Attitudes towards Deviant Sex, Journal of Interdisciplinary History, 1 (3): 447–468.

    Bleuel, Hans Peter. 1974. Sex and Society in Nazi Germany, New York: Bantam

    Boswell, John. 1980. Christianity, Social Tolerance, and Homosexuality. Chicago: University of Chicago Press

    Brooke, C. N. L. 1964. Gregorian Reform in Action: Clerical Marriage in England 1050–1200. pp. 49–71, in: Sylvia L. Thrupp. (ed.), Change in Medieval Society: Europe North of the Alps 1050–1500, New York: Appleton-Century-Crofts

    Brown, Julia S. 1952. A Comparative Study of Deviations from Sexual Mores, American Sociological Review 17 (2): 135–146

    Bullough, Vern L. 1976. Sexual Variance in Society and History. Chicago: University of Chicago Press

    Carstairs, Morris. 1%4. „Cultural Differences in Sexual Deviation” pp. 419433, in: Ismond Rosen.(ed.), The Pathology and Treatment of Sexual Deviation, London: Oxford University Press

    Carter, George William. 1918. Zoroastrianism and Judaism. New York: AMS

    Christie-Murray, David. 1976. A History of Heresy. London: New English Library

    Coleman, Peter. 1980. Christian Attitudes to Homosexuality. London: SPCK

    Coser, Lewis 1974. Greedy Institutions: Patterns of Undivided Commitment. New York: Free Press Darlington, C. D. 1968. The Evolution of Man and Society. London: Allen and Unwin

    Davies, Christie. 1975. Permissive Britain, Social Change in the Sixties and Seventies. London: Pitman

    Dhalla, Maneckji Nusservanji. 1911. Crimes and Punishments (Parsi), Sec. 8, Unnatural Crime, p. 296, in: James Hastings, (ed.), Encyclopaedia of Religion and Ethics, vol. 14, Edinburgh: Clark

    Dhalla, M. N. 1914. Zoroastrian Theology. New York: AMS

    Douglas, Mary. 1970. Purity and Danger: An Analysis of Concepts of Pollution and Taboo. London: Penguin

    Douglas, M. 1975. Implicit Meanings: Essays in Anthropology. London: Routledge and Kegan Paul

    Dover, K. J. 1978. Greek Homosexuality. London: Duckworth

    Duchesne-Guillemin, Jacques. 1961. Symbols and Values in Zoroastrianism. New York: Harper and Row

    Epstein, Louis M. 1948. Sex Laws and Customs in Judaism. New York: Ktav

    Finley, M. I. 1971. The Ancient Greeks. London: Penguin; Flacelire, Robert. 1962. Love in Ancient Greece. London: Muller

    Ford, C. S., and F. A. Beach, 1952. Patterns of Sexual Behaviour. London: Eyre and Spottiswoode

    Gebhard, Paul H. 1970. Human Sexual Behaviour: A Summary Statement Pp. 206–217 in: Donald S. Marshall and Robert C. Suggs. (eds.), Human Sexual Behaviour: Variations in the Ethnographic spectrum, New York: Basic

    Gilbert, Arthur N. 1976. Buggery and the British Navy 1700–1861 Journal of Social History 10 (1): 72–98

    Goodich, Michael. 1979. The Unmentionable Vice: Homosexuality in the Later Medieval Period. Santa Barbara, Calif., and Oxford: ABC-Clio

    Grant, Michael. 1973. The Jews in the Roman World. London: Weidenfeld and Nicolson.

    Gray, J. 1964. The Canaanites. London: Thames and Hudson

    Great Britain. 1965. Hansard's Parliamentary Debates (Lords) 5th ser. London: HMSO

    Great Britain. 1966–68. Hansard's Parliamentary Debates (Commons) 5th ser. London: HMSO

    Harris, Marvin. 1975. Cows, Pigs, Wars and Witches, in: The Riddles of Culture, London: Hutchinson

    Hauser, Richard. 1962. The Homosexual Society. London: Bodley Head

    Heer, Friedrich. 1962. The Medieval World, Europe 1100–1350. London: Weidenfeld and Nicolson

    Heiden, Konrad. 1945. Der Fuehrer. London: Gollancy

    Hooke, S. H. 1938. The Origins of Early Semitic Ritual: Schweich Lectures of the British Academy 1935. London: British Academy and Oxford University Press

    Hooke, S. H. 1963. Middle Eastern Mythology. London: Penguin

    Igra, Samuel. 1945. Germany's National Vice. London: Quality

    Karlen, Arno. 1971. Sexuality and Homosexuality. London: Macdonald

    Kulke, Eckehard. 1968. Die Parsen; Bibliographie über eine indische minorität; The Parsees, a Bibliography. Freiburg in Breisgau: Bertelsmann Universitäs Verlag

    Kulke, E. 1978. The Parsees in India: A Minority as Agent of Social Change. New Delhi: Vikas

    Lambert, M. D. 1977. Medieval Heresy: Popular Movements from Bogomil to Hus. London: Arnold

    Lea, Henry Charles. 1932. History of Sacerdotal Celibacy in the Christian Church. London: Watts

    Lea, H. C. 1963. The Inquisition of the Middle Ages: Its Organisation and Operation. London: Eyre and Spottiswoode

    Leff, Gordon. 1961. Heresy and the Decline of the Medieval Church. Past and Present 20:36–51

    Leighton, Albert C. 1967. The Mule as a Cultural Invention. Technology and Culture 8(1): 45–52

    Levin, Bernard, 1980. Another Irish Question Altogether. London Ties (October 15)

    Maimonides, Moses. 1963. The Guide of the Perplexed. Chicago: University of Chicago Press

    Mannheim, H. 1946. Criminal Justice and Social Reconstruction. London: Kegan Paul

    Masters, R. E. L. 1962. Forbidden Sexual Behavior and Morality. New York: Julian

    Maylish, Bruce. 1971. Comment on Seventeenth Century Attitudes toward Deviant Sex, Journal of Interdisciplinary History, 1(3): 468–472

    Millet, Kate. 1971. Sexual Politics. London: Hart-Davis

    Milman, Henry Hart. 1867. History of Latin Christianity including That of the Popes to the Pontificate of Nicholas V. London: Murray

    Moore, R. I. 1977. The Origins of European Dissent. London: Penguin

    Moulton, J. H. 1892. „Zoroaster and Israel”. Thinker 1:401–8; 2:308–15, 490501. New English Bible. 1970. London: Oxford and Cambridge University Presses

    Peters, Edward. 1971. Christian Society and the Crusades 1198–1229. Philadelphia: University of Pennsylvania Press

    Plutarch. 1961. Moralia. Vol. 9. „The Dialogue on Love, 761a.” Loeb Classical Library. London: Heinbemann; and Cambrdige, Mass.: Harvard University Press

    Porter, J. R. 1976. The Cambridge Bible on the New English Bible – Leviticus. Cambridge: Cambridge University Press

    Pritchett, W. Kendrick. 1977. The Greek State at War. Berkeley and Los Angeles: University of California Press

    Rein, Natalie. 1980. Daughters of Rachel: Women in Israel. London: Penguin

    Report of the Committee on Homosexual Offences and Prostitution, 1957. Command 247. London: HMSO

    Report of the Select Committee on the Army Act and the Air Force Act, 1953. House of Commons Paper 289, 20 October 1953. London: HMSO

    Richards, P. G. 1970. Parliament and Conscience. London: Allen and Unwin

    Roger de Hoveden. 1853. Letter of the Bishop of Coventry. Pp. 236–238, in: The Annals of Roger de Hoveden, Comprising the History of England and of Other Countries of Europe from AD 732 to AD 1201. Vol. 2. London: Bohn

    Russell, Jeffrey Burton, 1965. Dissent and Reform in the Early Middle Ages. Berkeley and Los Angeles: University of California Press

    Soler, Jean. 1973. Semiotique de la nourriture dans la Bible. Annales, économies, sociétés, civilizations 28 (4): 943–55

    Speer, Albert. 1975. Inside the Third Reich. London: Sphere

    Strayer, J. R. 1964. The Laicization of French and English Society in the Thirteenth Century. Pp. 103–115, in: Change in Medieval Society, Europe North of the Alps 1050–1500, edited by Sylvia L. Thrupp. New York: Appleton-Century-Crofts

    Suggs, Robert C., and Donald S. Marshall. 1971. Anthropological Perspectives on Human Sexual Behavior. Pp. 218–243, in: Human Sexual Behavior, Variations in the Ethnographic Spectrum, edited by Donald S. Marshall and Robert C. Suggs. New York: Basic

    Tiger, Lionel. 1968. Men in Groups. London: Nelson

    U. S. Senate, Committee. 1950. Employment of Homosexuals and Other Sex Perverts, in: Government: Senate Document 241. 81st Cong., 2nd sess.

    Varley, K. Paul, with Ivan Morris and Nobuko Morris. 1970. The Samurai. London: Weidenfeld and Nicolson

    von Ossietzky, Carl. 1971. The National Pederasts In: The Stolen Republic: Selected Writings of Carl von Ossietsky. London: Lawrence and Wishart

    Weber, Max. 1952. Ancient Judaism. New York: Free Press

    Weinburg, M. S. and Williams, C. J. 1974. Male Homosexuals: Their Problems and Adaptations. New York: Oxford University Press

    West, D. J. 1960. Homosexuality. London: Penguin

    West, D. J. 1977. Homosexuality Re-examined. London: Duckworth

    Williams, C. J., and M. S. Weinburg. 1971. Homosexuals and the Military: A Study of Less than Honorable Discharge. New York: Harper – Row

    Wooley, Sir L. 1936. Abraham. London: Faber – Faber

    Wykes, Alan. 1972. Himmler. London: Pan/Ballantine

    Xenophon. 1922. Symposium. Loeb Classical Library. London: Heinemann; New York: Putnam's


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…