Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  I. Egyháztörténet, társadalomtudományok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Birtalan Balázs:

    A melegek egyházi integrációjának lehetősége

    (rövidített formában elhangzott 2002. április 5-én Siófokon, a Magyar Pax Romana 44. kongresszusán)
    Ismert a történet az egyszeri papról, aki ha kellett, ha nem, mindig a gyónásról beszélt. Szent József ünnepén pl. olyan indítással, hogy „a mi Urunk nevelőapja ács volt; az ácsok sok szép dolgot készítenek, így pl. gyóntatószékeket is…” Ha „a kapcsolatokban megvalósuló egyház” témájával összefüggésben ismét a melegek helyzetét hozom fel, könnyen megkaphatom, hogy ehhez a paphoz hasonlítok. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a jámbor atya álláspontja védhető, mert a katolikus gyakorlatban a bűnbánat és gyónás problematikájába a hívek lépten-nyomon beleütköznek, míg Szent József személye aránylag keveseknek jelent napi problémát. Ugyanez a helyzet a melegekkel is. Sokat beszélni lehet róla, eleget (egyelőre) nem.

    A melegkérdés két oldalról vethető föl, és mindkettő releváns szempont az egyház elméletében és/vagy gyakorlatában. Egyik oldal a melegek „frontvonala”, értve ezalatt mind a keresztény, mind a más vallású vagy (és a többség ilyen) vallástalan melegeket. A másik oldal értelemszerűen az a tábor, ahová a többség tartozik: azok, akik önmagukat nem definiálják homo- vagy biszexuálisnak. Az információs társadalomnak köszönhetően ma már ők sem ignorálhatják a homoszexualitásnak mint társadalmi jelenségnek a létét. Erre csak egy példa a jelenből: először a demokratikus választások történetében, de kimondatott, hogy a homoszexuális kisebbség is olyan tényező, amellyel számolni lehet és kell a kampány során. A Soros Alapítvány szavazásra buzdító plakátsorozatának egyik darabján két félmeztelen nő öleli egymást. Lehet beszélni e plakátról etikai, hasznossági, esztétikai szempontok alapján, de észre nem venni – fővárosi közegben legalábbis – lehetetlen. Tavaly nyáron a Sziget-botrány néven elhíresült eset (amikor egy polgármester ki akarta tiltani a homoszexuálisokat a Pepsi Szigetről) szintén az érdeklődés előterébe hozta a melegeket. Terry Black némileg „megcsinált” örökbefogadási ügye szintén népszerű munkahelyi és buszmegállói beszédtémává nőtte ki magát. Ezek a példák esetlegesek, de azt kétségtelenül mutatják, hogy a homoszexualitás kérdésköre mind több helyen üti fel a fejét, és a felmerülő kérdésekre a kereszténységnek is választ kell adnia.

    Milyen választ ad ma a magyar katolikus egyház? Az elhamarkodott felelethez fölidézném a klasszikus graffitit: „Jézus a válasz!”; aláfirkálva pedig: „OK, de mi a kérdés?” Ugyanis „hivatalos” egyházi vélemény létezik, ezt püspöki és püspökkari nyilatkozatokban, körlevelekben időről időre képviselik is. Csakhogy ezek a leiratok nem képezik semmilyen kommunikációnak a részét.

    Tudomásom szerint ma Magyarországon egyedül az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért[1] próbálja explicite a kereszténység felé keresgélő melegek és a melegségükkel vívódó keresztények érdekeit képviselni. Mint ilyen, a közösség intenzív, de egyoldalú levélváltásba keveredett tavaly a püspöki karral. Ennek során volt, hogy az elküldött levél „Nem fogadta el” jelzéssel érkezett vissza, volt, hogy átvették ugyan, de válasz nélkül maradt. Azaz… Válasz érkezett, de nem a közösség címére, hanem a sajtón keresztül a nyilvánossághoz: ebben az MKPK kérlelhetetlenül elhatárolja magát a homoszexuálisoktól, kifejti jól ismert véleményét a természetellenességről, és bizony, a sorok között ott a fricska az Öt Kenyér számára is, bár természetesen a név elhallgatásával: „természetellenes hajlam nem lehet közösségszervező elv sem”.

    E történések mutatják, hogy a hivatalos álláspont a homoszexualitást objektiválni próbálja. Jelenségnek tekinti, mint az abortuszt vagy a Krisztus utolsó megkísértése c. filmet, amelyről az egyház mint „Mater et Magistra” köteles véleményt mondani. De a véleményt nem az érintettekkel közli, mondjuk egy párbeszédsorozat keretében, mert az ő látószögében nem léteznek érintettek. Homoszexualitás van, homoszexuálisok nincsenek, következésképpen nem is lehetnek kommunikációs partnerek.

    E stratégia részben indokolt, még ha morálisan elfogadhatatlan is. A magyar egyház vezetői néha látványosan komolyan veszik magukat, és felelősségük teljes tudatában szólnak vagy nem szólnak valamiről. A homoszexualitás „kényes kérdés”, önmagában is, katolikus szempontból is, tehát emberileg érthető, ha az illetékesek igyekeznek távolságot tartani a témától. Ugyanakkor elég egyértelműnek tűnik, hogy hosszú távon az ignorancia és a két-három absztrakt mondattal való elintézés nem jelent megoldást a konkrét helyzetekre. A keresztény, ha odafigyel az egyház szavára, útmutatást, eligazítást vár, nem sablonokat és a hétköznapokra adaptálhatatlan közhelyeket. Márpedig egy anya, aki véletlenül épp most találta meg kamasz fia szerelmes levelét, amelynek címzettje a szomszéd srác, nem fogja megtudni a körlevelekből, hogy mit is kellene most csinálnia (és egyáltalán, kellene-e bármit tennie). Ez az anya (meg tőle függetlenül a fia is) az „oda megyünk lakni, ahol tejet kapni” elvét fogja követni, és ha a „tejet” (a választ, a vigasztalást, a segítséget) nem kapja meg az egyház közösségén belül, akkor kívül fogja keresni.

    Itt érhetjük tetten annak okát, hogy a melegek körében miért lényegesen nagyobb arányú az ateizmus és antiklerikalizmus, mint a heteroszexuális populációban.[2] A melegek kivétel nélkül átélték és átélik (kisebb vagy nagyobb mértékben) a titkolózást, az el nem fogadást, amely el nem fogadás első és legkonokabb alanyai éppen ők maguk voltak. (Én magam gimnáziumi éveim alatt a saját kreált nyelvemen, egyedi titkosírásommal vezetett naplómban sem mertem még egy szó erejéig sem említést tenni ez irányú titkos gondolataimról.) Márpedig a kereszténységgel, különösen a katolicizmussal ez az állapotszerűvé nőtt rejtőzködés összeférhetetlen. A felnövő fiatalok nagyon jól megtanulják, hogyan kell úgy fogalmazni a gyónásban, hogy a pap ne jöjjön rá, miről is beszélnek valójában, de ebben az esetben már mindenképpen kognitív disszonanciát élnek át, hiszen a hagyományos katolikus nevelés korán megtaníttatja velük, hogy valamit szándékosan kihagyni a gyónásból halálos bűn. Így a meleg lány vagy fiú formális feloldozásokkal még eldöcöghet egy darabig, magában hordva a feldolgozatlan bűntudatot, de egy idő után választás elé kerül: vagy beszámol őszintén homoszexuális hajlamáról és a vele járó problémákról a papnak – vagy ebben a hónapban kihagyja a szokásos szentgyónást. Aztán az „ebben a hónapban” tolódik a következő hónapra is, és az illető máris kívül találja magát a mindaddig ismerős kereteken. Ha pedig beszél a pappal, akkor sajnos megint csak nagy az esélye, hogy értetlen fülekre talál: jobb esetben semmitmondó szentenciákat kap („Imádkozz többet”, „szeresd nagyon az Úr Jézust”), rosszabb esetben fenyegetést és elítélést. A (hamis) dilemma új változatban pedig úgy merül fel, hogy most pedig vagy a kereszténységet kell választani, vagy a homoszexualitást.

    E választást torzítás úgy interpretálni, hogy „döntés Isten országa és a buja üzekedés között”. Abban az életkorban, amikor az ember már képes a tudatos döntésre (vagy legalábbis képesnek hiszi magát), a felismert homoszexualitás korántsem csak a testi kielégülés vágyát jelenti, hanem intenzív emocionális és nem ritkán szociális kötődéseket. Ma már az öntudatra ébredező melegek számára a tömegkommunikáció nemcsak a nyálas cukrosbácsi és a tűsarkúban riszáló hímringyó elfogadhatatlan modelljét (következésképpen tényleges útként a neurózist vagy öngyilkosságot) kínálja fel. A világi lelkisegély-szolgálatok, a civil szervezetek megannyi lehetőséget kínálnak, ahol és amelyek segítségével önbecsülésük, emberi méltóságuk megtartásával élhetik meg személyiségük kibontakozását, nem disszociálva szexuális orientációjukat sem.

    Pár évvel, évtizeddel korábban is működött a befogadás mechanizmusa, csak akkor még illegalitásban, szakmai felkészültség nélkül, és a befogadó meleg közösségben sokkal nagyobb szerepet kapott a szexuális iniciálás. A meleg infrastruktúra kialakulása előtt ugyanis a meleg identitás egyetlen megélési módja a tényleges homoszexuális kapcsolat volt, és ha a fiatal definiálni akarta önmagát, mintegy kénytelen volt „idő előtt” testi kapcsolatokba keveredni. Ma már mind gyakrabban találkozni a húszas éveik második felében járó fiatalokkal, akik rendszeresen látogatnak meleg társaságokat, szórakozóhelyeket, érzelmileg kiegyensúlyozottak, és mindemellett nulla vagy majdnem nulla szexuális tapasztalattal rendelkeznek: mert megtehetik, mert várhatnak az igazira, mert referenciacsoportjuk nem kizárólag a szex, hanem kulturális, szociális, politikai, művészi tevékenységek köré szerveződik.

    Visszakanyarodva a fent említett dilemmához: láthatjuk, hogy melegnek lenni a testi vágyon kívül életformát, közösségi létet is jelent. A választás nem spirituális és materiális értékek, hanem szociológiai értelemben vett csoportok között történik. Az ember oda megy szívesen, ahol szívesen fogadják. Nem csupán egy-egy szerepszemélyiségét, hanem őt magát. És ha a templom nem ilyen hely, akkor nem megy oda többé. S a „kibérmálkozás” után – a psziché épségének megőrzése érdekében – jön a racionalizálás, és az érzelmi döntéshez most már gyorsan megkerülnek az „észérvek” is. A meleg fiatal a „szégyen → titkolózás → elutasítás → döntés → indoklás” lépcsőin eljutott a reflektált ateizmusig. Ha ezek után az evangélium kihívása megjelenik az életében, válasza cinikusan vagy higgadtan, de tagadó lesz.

    Persze létezhet más út is. Ez az út arra ad választ, miért képtelen a püspöki kar (és általában világszerte a papság jelentős része) egészséges módon megnyilatkozni a melegekkel kapcsolatban.

    Ehhez nem árt tisztában lenni azzal, hogy a melegek milyen arányban vannak jelen a társadalomban. Különböző ideológiai hátszéllel különböző eredményeket szoktak kihozni; a tudományos konszenzus nagyjából 5–7 %-ra teszi azon férfiak és nők arányát, akik életük során vagy annak egy jelentős szakaszában kizárólag vagy döntően homoszexuális életvitelt folytattak. Némileg publicisztika-ízű megfogalmazással ez azt jelenti, hogy egy huszonöt fős ifjúsági hittancsoportban jó eséllyel akad egy vagy két gyerek, akit titkon nagyon is közelről érint a homoszexualitás problematikája. Ugyanakkor egyes kutatási eredmények (valamint informális tapasztalatok) azt valószínűsítik, hogy a katolikus papság körében a homoszexuálisok számaránya 20–30 %.

    Ezen a helyen lehetne citálni mind megalapozott, mind „köztudott” sztorikat, botrányokat. Ehelyett érdemes átgondolni, hogy ezt a túlreprezentáltságot mi okozza. Véleményem szerint a következőről van szó. Ha a homoszexualitására eszmélő fiatalban vagy a vallási szuperegó, vagy akár a tényleges keresztény tapasztalat erősebb a fent vázolt modellnél, akkor a dilemmahelyzettel szembesülve nem a vallási kapcsolatait számolja fel, hanem homoszexuális késztetéseit próbálja erővel elfojtani. Vagyis élete a katolikus (tegyük hozzá: polgári) klisék között zajlik továbbra is, amely, mint tudjuk, implikálja a nagycsaládot mint követendő normát. Márpedig leszámítva azt a szerencsétlen esetet, hogy megpróbálkozik a (kánonjogilag kétes érvényességű[3]) házassággal, ezzel jó eséllyel tönkretéve mind maga, mind társa és majdani gyermekei életét, a fiatalember többnyire tisztában van azzal, hogy számára a nősülés nem reális alternatíva. A nem-nősülés azonban katolikus közegben egyetlen módon szocializálható: ha az ember az intézményesített nőtlenséget választja. Tehát a vallási kötődéseit fel nem adó katolikus ifjú számára a kötelező cölibátus intézménye mintegy prognosztizálja a tényleges elhívás nélküli döntést a papság mellett. Azt pedig, hogy a kényszerből vállalt papi életnek milyen kifutásai lehetnek, úgy vélem, a Magyar Pax Romana keretein belül nem kell taglalni, mindannyian ismerünk a környezetünkben elég papi sorsot.

    A katolikus papság és a püspöki kar tehát, úgy tűnik, nem tud elfogulatlan lenni. A tagjai közötti nagyarányú homoszexualitás érthetően a pszichoanalízisből ismert reakcióképzést eredményezi: a közreadott nyilatkozatok lényegesen elítélőbbek, mint azt nemhogy az Evangélium, de akár maga a Katolikus Egyház Katekizmusa indokolná. „A tökéletes szeretet kiűzi a félelmet” – írja Szent János[4], de ezen a téren tökéletes félelem uralkodik, annak minden jellemzőjével, és így a szeretetben való kommunikáció bajosan valósulhat meg. A kényszerű titkolózás, a nyíltság hiánya az, ami miatt Magyarországon nem létezik a homoszexuálisokra irányuló pasztoráció vagy evangelizáció. Ha mégis létezik erre irányuló törekvés, akkor az nem felülről jövő kezdeményezés: ezen a téren csak az vállalhat tevékeny szerepet, akinek nincs veszteni valója. Vagyis olyanok, akik önmaguk és a társadalom előtt vállalták homoszexuális identitásukat. Ezzel pedig eljutottunk a mai magyar valósághoz: a keresztény-meleg bázisközösség fogalmához.

    Itt viszont új probléma merül fel, mégpedig az inkongruencia. A jog világában teljesen elfogadható elv, hogy az érdekelt fél tanúskodása legalábbis kétes értékű. A kereszténységben ennek történetesen az ellenkezője igaz, hiszen a feltámadásról szóló tanúságtételek kivétel nélkül „érdekelt felektől” származnak, és akit a tapasztalatai arra indítanak, hogy tanúságot tegyen az Isten országáról, az szükségszerűen elfogulttá válik. Az érdekelt tanúskodás tehát a kereszténység szükségszerű velejárója, mi több, alapja. Mégis, amikor homoszexuálisok beszélnek Krisztusról, egyházról, hitről és megigazulásról, a megszólítottak – legyen szó klerikusokról vagy laikusokról – könnyen átváltanak az evangélium világáról jogi szempontokra, és a tanúskodást (vagy kérdések, új szempontok felvetését) hiteltelennek, következésképpen figyelemre nem méltónak minősítik. Magyarországon a laikusok szerepe egyébként is meglehetősen alulértékelt: mintha a katolikus közvélemény az igazságot csak reverendába bújtatottan tudná elképzelni. A meleg keresztények pedig különösen is a „jó áru rossz ügynökeinek” érezhetik magukat.

    Pedig a rájuk háruló feladat kettős természetű. Egyrészt, mint fentebb említettem, a melegek között az átlagosnál sokkal erősebb ellenérzések élnek az egyházzal, a „csuhásokkal” kapcsolatban. Előttük eklatáns ellenpélda lehet olyasvalakiknek az élete, aki maga szintén homoszexuális, és mégis (nahát, hogy lehet ez?!) kifejezetten Jézus követőjének mondja magát. Másrészt a heteroszexuális (és meglehetősen alulinformált) keresztény világ szemében válhatnak jó értelemben botránykővé, hiszen – ugyancsak életükkel – számos sztereotípiára (pedofília, AIDS, anarchia, festett körmök stb.) cáfolnak rá. Mármint cáfolnának, ha hinnének nekik.

    Összefoglalva a helyzetet: a homoszexuálisok jelenléte az egyházban érezhető és megkerülhetetlen jelenség, amely kihívás elé állítja az intézményt, ugyanakkor megoldatlan problémát jelent maguknak a melegnek a számára. A feszültségek gyűlnek, a párbeszéd mind szükségesebbé válik. Ugyanakkor megvalósulása akadályokba ütközik: a papság részéről az involváltság, a melegek részéről az inkongruencia miatt. A papok közt túl sok a meleg, a nyíltan melegek zsebéből hiányzik a papi jogosítvány. Ezen a ponton az ördögi kör teljessé vált. Két eset lehetséges: vagy lemondunk a párbeszéd lehetőségéről, és a mintegy félmilliónyi magyar embert leírunk az egyházi leltárból mint megengedett forgalmi veszteséget – vagy a két fél között fel tudunk mutatni egy „harmadik erőt”, mint a papság és a melegek közötti közvetítő csoportot. Talán érthető, ha itt csak ez utóbbi variációval, a lehetséges közvetítőkkel (nevezzük így) kívánok foglalkozni, akikre vonatkozóan látatlanul is megfogalmazhatunk bizonyos elvárásokat.

    Először is világiaknak kell lenniük, mégpedig két okból. Egyrészt a mai magyar körülmények között egy elvileg cölebsz papnak nem lehet föltenni a kérdést, hogy „te ugye heteroszexuális vagy?”, így könnyen juthatnánk vissza a kiindulási ponthoz: érdemi lépésekre félelemből nem vállalkozó klerikus kezébe kerülne a melegek integrációjának kérdése, és szép lassan hamvába halna. Másik szempont az evangelizálandó célközönség, a nem keresztény melegek ellenérzése, alapvető bizalmatlansága a klerikusok, a főállású keresztények felé, „jöhet-e valami jó Názáretből” alapon.

    Másodszor: a közvetítők ne legyenek nyilvánosan (de lehetőleg sehogy sem) melegek, szemben az Öt Kenyér Közösség tagjaival, akik bevallottan elemi érdekből foglalkoznak a keresztény-meleg párbeszéddel. A közvetítőknek szükséges ugyan, hogy komoly elkötelezettségük legyen a homoszexuálisok mellett, akár barátságok, rokoni kapcsolatok vagy egyszerűen csak hivatástudat révén (vö. Teréz anya és a szegények), ugyanakkor a másik fél, az intézmény felé világosan demonstrálniuk kell (lehetőleg biztos családi háttér felmutatásával), hogy részükről nincs szó hazabeszélésről.

    Álljon itt egy példa arra, hogy mi történik akkor, amikor melegek próbálnak szervezett módon információkat átadni a heteroszexuális világ számára. 2000-ben a Labrisz Leszbikus Egyesület kidolgozott egy oktatási programot középiskolás tanárok és diákok számára, azzal a céllal, „hogy az iskolák biztonságossá és előítélet-mentessé váljanak, hogy a tanulók megtanuljanak tiszteletben tartani olyan csoportokat, amelyekről elsősorban hamis sztereotípiák élnek a fejükben, és hogy a tanárok tudatában legyenek, hogy diákjaik között lehetnek melegek és leszbikusok, akiknek szükségük lehet a segítségükre, mert gyakran tanáraikhoz fordulnak először, ha szüleikkel nem tudnak beszélni.” Az erről szóló, az ország összes középiskolájának igazgatója számára kiküldött levél emellett „világosan leszögezte, hogy a program nem szól szexuális felvilágosításról: előítéletekről szól, amelyek olyannyira elterjedtek a társadalomban.”[5] A kezdeményezésből pillanatokon belül sikerült pártpolitikai kérdést csinálni, újabb mélyütéseket bevíve ezzel a meleg kisebbségnek, ugyanis egy MIÉP-es képviselő a parlamentben „álcázott tagtoborzó akciónak” nevezte a levelet, amely közelít „a szexturizmust is szolgáló kerítéshez”. Az interpellációra válaszoló Pálinkás József oktatási minisztériumi államtitkár egyebek között a következőt mondta: „Azt gondolom, hogy az iskolák nagy többsége iktatta ezt a levelet, az egyik igazgató idézőjelbe vett szavaival: azaz a szemétkosárba dobta. Hogy mindössze hét iskola válaszolt erre, én magam úgy érzem, elenyésző szám. Természetesen annak a hétnek sem kellene ilyen úgymond segítséget elfogadnia.”[6] A Magyar Demokrata Fórum 2001. január 29-én kelt nyilatkozatban felháborodásának adott hangot a „társadalmi normáktól eltérő nemi viselkedés nyílt vagy burkolt népszerűsítése” miatt és követelte, hogy „az Oktatási Minisztérium azonnal állítsa le az ilyen törekvéseket az oktatási intézményekben”.[7] Az Oktatási Minisztérium levélben fordult az ország összes középiskolájához, amely „burkoltan törvényellenesnek nevezi az egyesület programját, és úgy beszél róla, mintha akkreditálni való program lenne, nem pedig osztályfőnökök meghívására tartott egyetlen osztályfőnöki óra.”[8]

    Harmadszor pedig megfelelő bölcsességgel és adekvát ismeretanyaggal kell rendelkezniük mind a homoszexualitás, mind a kereszténység mibenlétéről, az azokkal kapcsolatos elméleti és gyakorlati problémákról. Hogy a bölcsességnek mi a fokmérője, nem tudom, de az ismereteket lehetséges objektív módon csoportosítani és átadni. Világosabban szólva: teológiailag képzett és a homoszexualitás szubkultúrájára nézve szociológiailag és pszichológiailag kiképzett emberek lennének azok, akik a vázolt szerepben hatékonyan tudnák képviselni a keresztény üzenetet, úgy is, mint igazságot (azaz valóságot, szemben a közkeletű tévképzetekkel), úgy is, mint örömhírt, amire a melegek igencsak rászorulnak.

    E három szempont megfogalmazása után előttünk áll egy világi keresztény értelmiséginek a figurája, aki maga ugyan családos, mégis valós elköteleződéssel és jézusi szeretettel fordul a meleg ember felé, benne nem a reparálandó bűnöst, hanem a testvért látva.

    Azt írtam: „egy világi keresztény értelmiségi”, pedig korábban csoportot említettem. A jól szervezett közösségi fellépés valóban nélkülözhetetlen, ugyanakkor muszáj szólnunk a csoportban részt vállalók egyéni motivációjának és alkalmasságának kérdéséről. A mai magyar gyakorlat azt mutatja, hogy a melegek felé irányuló bármilyen (információs, HIV/AIDS-prevenciós vagy jogi) segítségnyújtás előbb vagy utóbb, kisebb vagy nagyobb mértékben, de a lelkisegély-szolgálatok sajátosságait ölti. Márpedig a lelkisegély „veszélyes üzem”; olyan terület, ahol nemcsak az okozhat problémát, hogy lelkes dilettánsok helytelen és káros intervenciókat alkalmaznak, hanem maguk a segítők is folyamatos mentális dresszúrának vannak kitéve. A melegek számos kérdése, aggálya, félelme és konfliktusa kifejezetten szexuális jellegű, márpedig a szexualitás mint téma az embernek – így a segítőnek is – a mélyrétegeit érinti. Az áttétel és viszont-áttétel okozta nehézségeket megelőzendő, a közvetítők részére biztosítani kell mentálhigiénés tréninget, majd a folyamatos szupervíziót.

    A közvetítőknek (legalább) három vonalon kellene tevékenykedniük, amelyekből az első kettő – műfaját tekintve – a keresztény értelmiségiek számára hazai pályának számít. Az egyik a mind tudományos, mind lelkiségi fórumokon folytatott, befogadó szellemiségű publikációk.[9] A másik: célzott beszélgetések papokkal és világiakkal, továbbá előadások, amelyek alkalmasak problémák felvetésére, felvilágosításra (tényszerű információk átadására), és az előítéletek visszaszorítására (és amelyekbe, az előadók „feddhetetlensége” folytán, nem köthetnek bele, szemben a Labrisz projektjével). A harmadik feladat vélhetőleg a legnehezebb: klubokban, szórakozóhelyeken, azaz saját közegükben kell megkeresni a melegeket, elvegyülni köztük, és nyelvüket megtanulva kell szólni hozzájuk – ahogy azt a hit hirdetői tették mindig is a missziós területeken; nem a megváltoztatás, hanem az örömhír átadásának szándékával.

    Az együttműködés mindhárom vonalon számos partnerrel elképzelhető. A püspökök és papok között is akadnak olyanok, akik egyénileg, név nélkül a közösen képviselt semleges vagy destruktív nézetektől különböző, humánus és felkaroló állásponton vannak.[10] Fontos lenne őket megtalálni, és konzultálni velük, hogy a gyóntatás és lelki vezetés belső fórumán milyen módon találkoznak a homoszexualitással, és szerintük ilyenkor mi a krisztusi üzenet megfogalmazásának helyes és hatékony módja.

    Az évek óta működő meleg civil szervezetekkel kollegiális kapcsolatot kiépítve sok olyan tény, élethelyzet, megközelítés válhat ismertté a közvetítésre vállalkozó számára, ami rejtve marad az előtt, aki kizárólag könyvekből és körlevelekből táplálkozva formál véleményt (különösen akkor, ha az illetőnek a szemére csúszott az infula).

    Végül pedig közvetítők bekapcsolódhatnak a tőlük függetlenül létező keresztény-meleg közösség (esetleg közösségek[11]) életébe. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem, hogy az Öt Kenyér Közösség teljes neve szándékosan nem a „keresztény homoszexuális közösség”, hanem a „keresztény közösség a homoszexuálisokért” kifejezést tartalmazza. Ha nem is a természetellenességre hivatkozva, ahogy a püspöki kar nyilatkozta, de a józan ész alapján is egyértelmű, hogy emberek pusztán a szexuális orientációjuk alapján nem alkothatnak közösséget. Az összekapcsoló elv nem lehet a homoszexuális orientáció mint adottság (adott esetben elvi homofóbiával társulva), hanem csakis egy megnevezett cél. A közösség elvileg nem a homoszexuálisoknak van fenntartva, hanem a homoszexuálisokért jött létre. Ezt az Öt Kenyér Közösség képviselői minden lehetséges fórumon hangsúlyozzák. A jelen gyakorlatban mégis – nem meglepő – a tagok szinte kizárólag a melegek közül kerülnek ki. Ha viszont az írásomban közvetítőknek nevezett heteroszexuálisok is csatlakoznának, az, ha eleinte többet nem is, annyi eredményt mindenképpen elérne, hogy a melegek elkezdhetnék úgy érezni: nem kizárólag önmaguk számára fontosak. Ettől pedig egy mustármagnyival már szebb és igazabb: emberibb lenne a világ.



    Jegyzetek


    1     Az Öt Kenyér Közösségről a http://www.otkenyer.hu webcímen található bőséges információ. vissza

    2      E kijelentés mögött nem felmérés áll, „csupán” mintegy tíz évnyi személyes tapasztalat. vissza

    3      Vö. CIC can. 1095. 3. §. Erdő Péter kommentárja szerint a házasságra való pszichés alkalmatlanságnak szokta tekinti a joggyakorlat egyebek közt a homoszexualitást is. vissza

    4     1Jn 4,18 vissza

    5     Sándor Bea: Összefoglaló a leszbikusok, melegek és biszexuálisok diszkriminációjáról Magyarországon, Budapest, Háttér Baráti Társaság a Melegekért – Labrisz Leszbikus Egyesület, 2001, 56–57. o. vissza

    6     Id. mű, 58–59. o. vissza

    7     Id. mű, 59–60. o. A nyilatkozatot Lezsák Sándor, Dávid Ibolya és Dobos Krisztina írta alá. vissza

    8     Uo. vissza

    9     E műfajban öröm volt olvasni Hans Rotter SJ A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről c. cikkét (Mérleg, 2001/3., 280–288. o.) vissza

    10     Karinthy Frigyes Barabbás c. novellájában Pilátus kérdésére, hogy kit engedjen el, egyenként mindenki azt kiáltja: „A názáretit!”. E kiáltásoknak csak a személytelen, tömeggé olvadó összhangja hallatszik úgy: „Barabbást!” vissza

    11     A Mások c. meleg információs és érdekvédelmi folyóirat hirdetései között az Öt Kenyér Közösségtől függetlenül időről időre felbukkan egy-egy keresztény szempontú kezdeményezés; legutóbb pl. az egyik keleti megyéből. vissza


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…