Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  I. Egyháztörténet, társadalomtudományok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Eszenyi Miklós

    Adalékok a homoszexualitás középkori történetéhez

    (Valóság, 1999/1., 43–56. o.)

    A tanulmány felépítése:
  • A kereszténység és a „természet elleni bűn”
  • A mindennapi középkori élet és a homoszexualitás
  • Homoszexualitás az egyházban
  • A középkori uralkodók
  • A szodómia vádja mint a politika eszköze
  • Európán kívüli kultúrák
  • Homoszexualitás Magyarországon
  • (A kereszténység és a „természet elleni bűn”) A II–III. századtól kezdve egyre erősödő kereszténység nem tolerálta a legtöbb házasságon kívüli kapcsolatot. A tisztátalanságot a gyilkossággal és a bálványimádással egyenértékű bűnként említették. A testi bűnök közül a korai egyház hármat állított előtérbe: a paráználkodást, a házasságtörést és a fiatal (!) fiúkkal folytatott szexuális viszonyt.

    Az egyházi gondokodók a Bibliából, Mózes III. könyvéből indultak ki: „Férfival ne hálj úgy, amint asszonnyal hálnak: útálatosság az. És semmiféle barommal se közösülj, hogy azzal magadat megfertőztessed, és asszony se álljon meg barom előtt, hogy meghágja őt; fertelmesség az.” (Lev. 18, 22–23) Megszabták a büntetést is: „És ha valaki férfival hál úgy, amint asszonnyal hálnak: útálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérök rajtok.” (Lev. 20,13) Szent Pál leveleit is alapul vették. Ő elítélte az aktív és passzív formát egyaránt, hangsúlyozva, hogy sem a kisebb szexuális bűntettet (például maszturbálást) elkövetők, sem a homoszexuális férfiak nem kapnak bebocsátást Isten országába (1Cor 6, 9–10, Rom 1,27, 1Tim 1,10).

    Bár a III. századtól a szodómiát főbűnnek tekintették, érdekes módon még mindig csak a fiatal fiúkkal való kapcsolatot hangsúlyozták az egyházatyák. Később aztán sor került az egyéb szexuális bűnök elkövetőivel megegyező szankcionálásra is. Szent Bazil († 379) úgy vélekedett, hogy azok a férfiak, akik „illetlenséget” követtek el egymással, ugyanolyan büntetést kapjanak, mint a házasságtörők, vagyis tizenöt évre zárják ki őket a szentségekből.[1] Szent János Krizosztom († 407) szinte paranoid módon előírta a szülőknek, hogy a fiúgyermek haját ne hagyják hosszúra megnőni, mert nőiesnek látszik majd, s vonzó lesz a szodomiták számára. Ellenben ösztönözte, hogy a szép, fiatal fiúk templomba járjanak, mert ezáltal a pederasztákat is odacsábítják. Hangsúlyozta, hogy a szülők mindig kísérjék el a gyermeküket, mert a pederaszták a köztereken leskelődnek. Szent Ágoston (354–430) a „természetellenes” egyesülés minden típusát elítélte, hetero- vagy homoszexuális kapcsolatban egyaránt. Úgy vélte, hogy a deviáns szexuális cselekedetek kizárják a nemzés lehetőségét.

    A nagy keresztény uralkodó, Justinianus (527–565) az egyházatyák írásainak hatására egyértelműen homofóbbá vált. Törvénykönyvének, a Corpus Iuris Civilisnek az összes fejezete (főleg az Institúciók) utal a szodómiára. Justinianus azt kutatta, hogy az előző uralkodók hogyan szankcionálták a homoszexualitást. Az Institúciókban segítségül hívta a régi Lex Iulia tiltását azokkal szemben, akik „akik férfiakkal förtelmes nemi vágyat mernek gyakorolni”. 538–539-ben kifejtette,[2] hogy a homoszexuális kapcsolat nemcsak ellentétes a természettel, hanem ördögi eredetű is, veszélyezteti a közbiztonságot, s éhínséget, földrengést, pestist vált ki (Nov. 77 pr. 1). „544-es edictuma viszont kétértelmű, mert halállal bünteti ugyan a homoszexualitást, mégis – a keresztény tanítás szellemében, miszerint a legnagyobb bűnök is megbocsáttatnak – lehetőséget ad a javulásra.”[3] A törvénykönyv a következőket írja: „És mi könyörgünk, irgalmas Isten, hogy azok, akik beszennyeződtek az istentelen viselkedés szennye által, törekedhessenek a bűnbocsánatra, hogy ne kelljen üldöznünk ezt a bűnt más eljárással.” Az ítélethozatalokból is kiderül, hogy Justinianus nem annyira a hétköznapi embereknek, mint inkább politikai ellenfeleinek a megsemmisítésére törekedett a homoszexualitás büntetésével, vagyis eszközként használta fel arra, hogy megszerezze pozíciójukat és vagyonukat. A törvénykönyvben megmaradt a halálbüntetés, de inkább a kasztrálást alkalmazták a bűnelkövetőkkel szemben. 559-ben már azt is előírta, hogy elítélhetőek legyenek mindazok, akik tudtak ugyan az efféle cselekedetről, de nem jelentették. A császár hangsúlyozta isteni hatalmát, s gyakran emlegette a Biblia szövegét, Szodoma lerombolását (Nov. 14 pr. 1).

    Az egyházi írók műveiben a későbbi századokban egyre inkább központi témává vált a szodómia. Az aacheni zsinat 860-ban említést tett az „új, hallatlan és undorító” bűnről, nevezetesen a „nem természetes” szexuális kapcsolatról, történjen akár ellenkező, akár azonos neműek között. Érdekes módon a világi szerzők egyáltalán nem foglalkoztak a témával. Természetellenes mindaz, ami nem létezik a természetben. Az első teljes felsorolást Szent Péter Damján adta meg: onánia, felláció, cunnilingus, paráználkodás nem házas személlyel, házasságtörés, bestialitás, anális közösülés, orális szex. Az egyházi reformerek nem fogadták különösebb érdeklődéssel, hogy III. Sándor pápa (1061–1073), aki más dolgokban Damján hűséges szövetségesének számított, elzárta a Liber Gomorrhianus kéziratát, s csak két bíboros közbenjárására adta vissza.[4] Leginkább az anális kapcsolatot ítélték el. A kézikönyvek meghatározták az anális közösülést elkövetők büntetésének skáláját: a szankció függött a kortól, a bűnelkövető társadalmi helyzetétől és az anális szeretkezés gyakoriságától. A büntetés országonként eltérő volt, például a finneknél a fiúk két évet kaptak érte, a felnőtt férfiak hármat, míg a Régi Ír Büntetőkönyv férfiaknak is csak két évet írt elő. Szt. Kolumbán tíz évet javasolt büntetésként, míg egy másik munkájában (ki tudja, miért?) csak hetet. Kolumbán az utóbbi művében még a büntetést is részletezte: az első három évben kenyéren, vízen és szárított zöldségen kell böjtölni, míg az utolsó négy évben hús és bor kivételével bármit fogyaszthat az illető. A Sangallense Tripartitum külön büntetést szabott egyházi, illetőleg laikus személy számára. A püspököket akár huszonöt évvel is sújthatták, a laikusok viszont legfeljebb tíz évet kaphattak. Canterburyi Teodor intézkedések egész sorát írta le az alternatív szexuális kapcsolatot folytatók ellen.[5] Eszerint a megrögzött bűnelkövetők tizenöt, tíz vagy hét évet kapjanak, akik először vétkeztek, azok négy évet, a fiatalok két évet, de ha megrögzöttek, akkor négyet. Ha anális közösülésre nem került sor, akkor csak egy-két év elzárást javasol. Teodor az orális közösülést még nagyobb bűnnek tartotta, ezért – akár heteroszexuális, akár homoszexuális kapcsolatban tették – hét év járt érte. Hozzátette, hogy bizonyos hitvallók (neveket nem említ) a fellációért huszonkét évi büntetést is előírnak, míg a fiúk közötti orális kapcsolatot jelentéktelennek tartják. Ebből is látható, hogy az egyes szerzők meglehetősen eltérően vélekedtek a szexuális érintkezések súlyosságáról. Az egyházi írók megemlítik a női önkielégítést és a leszbianizmust is, s a nők maszturbációját leggyakrabban ugyanúgy büntették, mint a férfiakét, bár a női szexuális játék esetében még segédeszközök szerint is kategorizáltak. A leszbikus viszonyt kevésbé tartották súlyosnak, mint a férfi homoszexualitást. Némely író viszont még az éjjeli magömlést is szodómiának tartotta, ezért a „bűnösnek” reggel hét zsoltárt kellett elénekelnie, s egy napig csak kenyeret és vizet fogyaszthatott.

    A levantei keresztény királyságban a törvényhozók különös figyelmet fordítottak a szodómiára. A szerzők megégetéssel végrehajtandó halálbüntetést írtak elő, akik viszont önként bevallották tettüket, azok csak kánoni büntetést kaptak a száműzetés mellé. Mentesültek a büntetés alól azok a férfiak, akik homoszexuális erőszakot szenvedtek el.

    A XI. századi kanonikusok, mint például Wormsi Burchard és Chartres-i Ivo, határozottan felléptek a leszbianizmus, a kölcsönös maszturbálás, a transzvesztitizmus és az állatokkal való közösülés (bestialitás) ellen.[6] A reformkanonisták a házasságon kívüli szexuális élet minden formáját büntetendőnek tartották. A XII. századtól Gratianus Decretum című munkájával nagyobb hangsúlyt kapott az egyházjog az európai társadalomban. A szerző szerint a legrosszabb a természet elleni bűn, ide sorolja például a leányszöktetést és a fiúk megrontását is, amelyért halálbüntetést érdemel az elkövető, de ha csak kísérlet történt, akkor száműzést. (Gratianus tett különbséget először a jogban a ténylegesen elkövetett cselekedet és a kísérlet között.) Ennek ellenére a szerző némi űrt hagyott munkájában, mert „bárki, aki Gratianust ovassa, nem lehet biztos benne, hogy miből áll a természet vagy a fiúk elleni bűn. A XII. századra a »természet elleni bűn« szépítő kifejezéssé vált, amit mindenféle szexuális cselekedetre használtak. Azt gondolják, eredetileg arra szolgált, hogy elfedjék a bűn különböző módjait az ártatlanok elől, miután pedig ez az eufemizmus létrejött, jó néhány későbbi író nem volt biztos abban, mely tettek tartoznak ebbe vagy más kategóriákba”.[7] Homályos volt az is, hogy a szodómia elnevezés mit takar, hiszen nemcsak férfiak közötti vagy anális közösülésként értelmezték. I. Henrik angol király 1102-ben összehívta a westminsteri gyűlést, hogy a királyságban fellelhető „morális visszaéléseket” megtárgyalják. A szodómiáról szólva a következő rendeletet hozták: akik saját szabad akaratukból, élvezettel tették, azok kiközösíttetnek, míg „vezekléssel és bevallással meg nem mutatják, hogy megérdemlik a bűnbocsánatot”. Ha valamely egyházi személy találtatik bűnösnek, elbocsáttatik, ha pedig világi személy, megfosztják törvényes státusától és méltóságától. A szodómia tartalmát viszont továbbra sem egységesítették, így történészek szerint az átlagos angol rettegett a szodómia szörnyűségeitől, holott azt sem igen tudta, mi az.[8]

    A szodómia elleni legkiterjedtebb ítélkezések sorozata a napolouse-i zsinaton született 1120 januárjában II. Balduin, Jeruzsálem királya és Garmond pátriárka vezetésével. Mindketten úgy vélték, hogy a keresztények Jeruzsálem feletti uralma veszélyben van a keresztes lovagok bűnös élete miatt. Huszonöt törvényt hoztak, ezek között szerepel az is, hogy akit szodómiában vétkesnek találnak, azt máglyára küldik, de ha a bűnös „észhez tér, bűnbocsánatot tart, és jóváteszi e gyűlöletes törvénytelenséget esküvel, akkor visszafogadtassék az egyházba, és a törvények rendelkezései szerint bánjanak vele. De ha másodszor is ily bűnbe esik, és bűnbocsánatot akar tenni, ezt elfogadják, ám kiűzetik a királyságból”. A III. lateráni zsinat 1179-ben szintén rendelkezést hozott a szodómiát elkövetők ellen, ám a frázist továbbra sem magyarázták meg.

    A teológiai irodalomban is eltérő értelemben emlegették e bűnt. Petrus Lombardus (körülbelül 1100–1160) szerint például az a szodómia, amikor a férfi felesége tagjait más célra is akarja használni, mint a gyermeknemzés, s ez rosszabb, mint a paráznaság, a házasságtörés vagy a vérfertőzés. Petrus Cantorus még a megszakított közösülést is szodómiának tartotta, vagyis természetellenes a nemi élet mindazon fajtája, amelynek nem az utódnemzés a célja, s a meg nem a meghatározott „edénybe” (a vaginába) kerül. Hasonlóképpen vélekedett Magyarországi Pál bolognai jogprofesszor 1221-ben gyóntatópapok számára írott kézikönyvében (De confessione): „Tehát azt mondom röviden, hogy a természet edényén kívüli pollúció, bárhogy tesszük, természetellenes bűn, mindenki, aki ezt az utat járja, szodomitának neveztetik.”[9] Albertus Magnus (1202–1280) ellenben úgy vélte, hogy egyáltalán nem létezik bűn a hitvesi közösülésben (nullum autem peccatum concubitus matrimonialis). A szodómia viszont nemcsak természet-, hanem emberellenes is, s elsőként ő adta meg a pontos definícióját: szodómia az, amikor „férfi a férfival, nő a nővel” (masculi cum masculo, vel foeminae cum foemina). Albert tanítványa, Aquinói Szent Tamás (1225–1274) a bujaság témáján belül tárgyalta a szodómiát: a természet elleni bűn egyedül a nemi élvezetért van, s ez teljesen kizárja a nemzést. Szent Tamás tágabb értelemben definiálta a szodómiát, s négy különböző cselekedetet sorolt fel: ejakuláció közösülés nélkül (vagyis önkielégítés), közösülés nem emberi lényekkel (bestialitás), közösülés nem megfelelő nemmel, végül a közösülés természetellenes módjai, vagyis ami eltér a „természetes”, szemtől szembeni pozíciótól. Súlyossági fokozatokat is felállított: a legsúlyosabb a bestialitás, ezt követi az azonos neműekkel való közösülés, majd a természetellenes pózok, végül az önkielégítés. Mindezeket viszont enyhébbnek ítélte, mint a házasságtörést, a megrontást vagy a nemi erőszakot. Furcsa módon úgy vélekedett, hogy az azonos neműek megérintése, simogatása, megcsókolása nem bűn, habár arra figyelmeztetett, hogy a mögöttük meghúzódó motiváció által azzá válhat.[10] Tehát a szodómia pontos fogalmát még mindig nem tisztázták, bár egyértelmű volt, hogy a homoszexualitás beletartozik.

    A XIII. században még negatívabbá vált a hozzáállás: a szexuális gyakorlat abban az időben a doktrinális ortodoxia útmutatásának megfelelően alakult. A nyílt homoszexuális gyakorlatra egyre nagyobb nyomás nehezedett, a kanonikusok, teológusok a deviáns szexuális viselkedés veszélyeire hívták fel a figyelmet, például Peter Chanter is hosszú fejtegetéseket szentelt könyvében (Verbum abbreviatum) a homoszexualitásnak. A XIII. századi írók ritkán említették a leszbikus kapcsolatot, viszont abban a néhány forrásban, ahol mégis előfordult, ugyanolyan meghökkentőnek tartották, mint a férfi homoszexualitást. Ennek ellenére mégsem tartották súlyos problémának, a társadalmi rend elleni fenyegetésnek. A szodómia fogalmát illetően Albertus Magnus véleményét fogadták el, hiszen Jean Gerson (1363–1429), a párizsi egyetem kancellárja szerint a szodómia: közösülés hasonneművel, és Szt. Antonius (1381–1451) is ugyanígy vélekedett: „férfi a férfival, nő a nővel… szodómia bűnének neveztetik.” A XV. századra tehát kialakult a szodómia tartalmának egységes körülhatárolása.

    A világi orvosi szerzők – ellentétben az egyház képviselőivel – a szexuális devianciákat nem erkölcsi véteknek tartották, hanem fizikai abnormalitásokkal próbálták magyarázni. Például Salicetói Vilmos a leszbianizmust a méhleszállásnak és a csikló abnormális megnagyobbodásának következményeként indokolta. A világi filozófus, Jacques de Vitry a szodomita gyakorlatot az iszlámmal kapcsolta össze: szerinte Mohamed vezette be a szodómiát az arab világban.

    (A mindennapi középkori élet és a homoszexualitás) Bármennyire félelmetesnek tetszenek is a középkori büntetések, nem csupán szórványos esetek történtek. A számtalan városi törvény megszületése ezeket volt hivatott kiküszöbölni. Az itáliai államokból különösen sok feljegyzés maradt fenn, de az irodalmi alkotásokban is sűrűn találkozunk velük, hiszen a középkori olasz művekben számos utalás található a homoszexualitásra.[11] Dante Isteni színjátéka ugyancsak tele van erotikus elemekkel, főleg a Pokol és a Purgatórium.

    A városok tűzhalállal büntették a homoszexualitást, de ezt például Bolognában 1288-ban megszüntették. Bergamóban viszont nemcsak a nyilvános égetést várták el, hanem a városi törvények azt is előírták, hogy a bűnös férfi családtagjai is tanúskodjanak, vegyenek részt az ítélet végrehajtásán, s addig nem mehettek el, míg a tűz el nem hamvadt. Todi városában életkortól függően állapították meg a büntetést: száz fontnak megfelelő összegre bírságolták mindkét személyt, aki részt vett a homoszexuális aktusban, feltéve, hogy huszonöt év alattiak voltak. Ha tíz napon belül nem fizették ki a bírságot, meztelenre vetkőztették őket, kötelet kötöttek a nemi szervükre, s végigvezették őket a városon, majd megverték és kiűzték a vétkeseket. Ha a bűnös huszonöt és harminchárom év közötti volt, kétszáz fontot kellett fizetnie, ha ezt nem teljesítette, hasonlóképpen jártak el vele. A harminchárom év feletti elkövetőt nyilvánosan elégették, vagyonát eladták, s a város kapta meg bánatpénzként. Perugiában a büntetések széles skáláját alkalmazták: az első két „rajtakapás” alkalmával súlyos bírságot kellett fizetni, a harmadik esetben a felnőtteket elégették. A tizenkét és tizenöt év közötti fiúkat, ha beleegyezésüket adták a homoszexuális aktushoz, három hónapra bebörtönözték, míg a tizenöt év feletti fiúk még ötven fontot fizettek a büntetésen felül. Fontos tényezőként vették figyelembe, hogy a vétkes személynek aktív vagy passzív szerepe volt-e. 1348 után a törvényhozók és a moralisták újabb szigorú és rémisztő büntetéseket javasoltak a deviáns szexuális gyakorlatot elkövetők ellen, Valamennyi világi erkölcsi író egyetértett abban, hogy a szodómia és más szexuális gyakorlat (például orális és anális közösülés heteroszexuális kapcsolatban) természetellenes. „A szodómia a legutálatosabb bűn” – deklarálta Edigio Bossi Tractatus varii című művében. Szerinte a pederasztia Szodoma és Gomorra asszonyainak vétkével kezdődött. Bossi a „kéj asszonyainak” nevezte őket, mondván, hogy a férfiak képtelenek voltak kielégíteni feleségüket, ezért ők új, perverz élvezetekkel csillapították kéjvágyukat, a férfiak pedig elfogadták ezeket az asszonyi perverziókat.[12] A kemény szankciók hiábavalók lehettek, mert 1432-ben Velencében egy különleges hivatalt kellett létrehozni, amely a szodómiaesetek visszaszorításával foglalkozott. A városi elöljárók szerint főleg az egyetemisták között terjedt nagymértékben e bűn. Ugyanott 1444-ben elrendelték, hogy minden vendéglátó helyiség, ahol gyermekek és fiatalok zenélnek, táncolnak és énekelnek, s hajnalig nyitva tart, már sötétedéskor zárjon be. A négyfős Collegium Contra Sodomitas ellenőrizte a várost: a szodomiták lehetséges előfordulási helyeit rendszeresen átnézték, főleg a gyógyszertárakat, borbélyüzleteket és az aranyművesek műhelyeit. Szintén rendszeres ellenőrzés alatt állt a móló egész területe, sőt még a nyílt tengeren levő hajókat is átvizsgálták.[13]

    A XIV–XV. századból számos forrás arról tanúskodik, hogy a városi központokban a férfiak egyre inkább fittyet hánytak az uralkodó morálra. A kölni Szent Martin-templom papja 1448-ban egy vizsgálat kapcsán kijelentette, hogy „a szénapiacon egy lusta társaság ebből a fajtából való”. Ezt Szt. Appostel papja is megerősítette, hozzátéve, hogy körülbelül kétszáz kölni férfi érintett e bűnben. Pamiers-ben megvádolták Arnauld de Vernoilles hamis papot, aki azt állította, hogy már kisfiúként szodómiára tanították. Kihallgatójának, Jacques Fournier püspöknek azt vallotta, hogy Pamiers-ben legalább háromezer (!) férfit lehetne találni, aki e bűnt elkövette. A kölni „Piperkőc” Jakab 1500-ban készült nyomozási aktáiban az állt, hogy egy nyilvános latrinánál egy Kruysgin nevű polgár megkörnyékezte őt. „Ez a néhány utalás, csak egyetlen városból, felveti azt a kérdést, hogy már a középkorban is bizonyos információs és ismert szociáltopográfiai pontok voltak, amelyeknél azok a férfiak gyülekeztek, akik egymással szexuális és másfajta kapcsolatot akartak létesíteni.”[14] Velencénél és Kölnnél kisebb városokból, például az ötezer lakosú Hammból is maradtak fenn feljegyzések. Az utóbbiban Franz von Alsten orvos bevallotta, hogy szabókkal és különböző kétkezi munkásokkal tartott fenn kapcsolatot. Az ottani Szent Ágnes-főkolostor nyilvános fogadójában férfiakkal találkozott, s minden alkalommal a kolostor latrinájához mentek.[15] Hergemöller azt a következtetést vonta le, hogy „a jelentős központi funkciójú városokban topográfiailag meghatározható pontok alakultak ki, amelyek ugyanígy a szodomiták és ellenségeik előtt is ismertek voltak. Többször hallunk találkozási pontokról nyilvános vécéknél, amelyek helyhez kötötten különböző eufemizmusokat viselnek”.[16]

    (Homoszexualitás az egyházban) A papok között is gyakori volt a homoszexualitás, nemhiába tartotta a népi hiedelem a szodómiát a városi lakosság és a papság bűnének. Valóban nem lehetett véletlen a papok körében elharapózó homoszexualitás, hiszen – főleg a kolostorokban – gyakran még külön ágy sem jutott nekik. A korai középkorban a szerelmes papok gyakorta verseket írtak egymásnak. Alcuin például a következőket üzente püspök barátjának: „Vágyódom arra a nagyszerű időre, amikor átfoghatom kedvességed nyakát vágyaim ujjával; hogy fogok belehanyatlani öledbe, hogy foglak szorosan összepréselt ajakkal összezárni, nemcsak a szemed, füled, fogad, de minden ujjad és lábujjad, nem egyszer, hanem sokszor.” Szent Anzelm, Canterbury érseke így írt egy levelében: „Anzelm testvér Don Gilbertnek, testvérnek, barátnak, imádott szeretőnek… Te megértetted – mint én teszem most – a szeretetem. Hogy külön vagyunk, megmutatja, mennyire szeretlek, de nem fogtam fel, milyen kedves volt veled lenni, és milyen keserves nélküled. De Te nyertél elkülönítettségünkből valaki mást, aki nem kevésbé szeret, vagy még jobban nálam; mióta elvesztettelek, nem adtam más embernek a helyedet. Így élvezed a vigasztalást, míg az én elhagyatottságom nem más, csak szívem összetörése.”[17] Rielvaux-i Szent Aelred vad ifjúsága után a szeretőjével élt, majd belépett egy szerzetesrendbe, ahol két fiatal növendékkel is viszonyt folytatott. Azt hihetnénk, hogy csupán lelki vonzódásokról van szó, nem többről. A fennmaradt büntetési javaslatokból azonban kiderül, hogy ez igen elterjedt lehetett. Szent Kolumbán írta, hogy a szodómiát elkövető papok tíz évig bűnbocsánatot tartsanak, míg Szent Péter Damján levélben sürgette IX. Leó pápát (1039–1054), hogy tegyen már valamit a papok körében elharapózó szodómia ellen. A pápa válasza felettébb érdekes: méltányolja ugyan Damján kérését, de neki pápaként egyszerre kell igazságosnak és könyörületesnek lennie. Az 1212-es párizsi zsinaton rendelkezést hoztak, hogy két szerzetes ne aludjon egy ágyban, s előírták, hogy a hálókban éjjelente egy lámpát hagyjanak égve. Ezt úgy is értelmezhetjük, mint a homoszexualitás megelőzési javaslatát. Az 1214-es roueni zsinat rendelkezései között hasonló előírásokat találunk. Később Európában a papokat hivataluk és javadalmuk elvesztésével fenyegették, mégis előfordultak kirívó esetek: a tours-i érsek Jean nevű szeretőjével élt, aki a városban éppen olyan ismertségnek örvendett, mint Flóra, az ünnepelt kurtizán. Ugyancsak szodómia vádjával illették a troyes-i Guichard püspököt. Sok fiatal pap „ugródeszkának” használta azt, hogy idősebb, magas rangú klerikussal létesített kapcsolatot. Az ismert apácáról, Benedetta Carliniről köztudomású volt leszbikus hajlama. VIII. Bonifác pápát (1294–1303) szintén gyakran rágalmazták meg azzal, hogy vonzódik a saját neméhez.

    (A középkori uralkodók) Számos uralkodó is a szodómia bűnébe esett. A társadalom, főleg a főnemesi osztály megvetően tekintett e vétekre, de – természetesen – az uralkodókat nem sújtották olyan büntetéssel, mint a közembereket. A nem európai kultúrkörhöz tartozó al-Mutamid sevillai király (1046–1095) az apródjával folytatott viszonyt. II. (Rufus) Vilmos angol király (1087–1100) még azzal is kereste a bajt, hogy nem volt az egyház barátja, ezért a klérus gyakorta ostorozta őt levelekben. Mindemellett a jó és a rossz keveréke volt: egyrészt agresszív, arrogáns, szigorú, másrészt nagy tudású, nagylelkű és bőkezű. „Férfias típus volt: erős felépítésű, zömök, tele vezetéssel és agresszív aktivitással, vörös hajú és pirospozsgás arcszínű. … Saját élete minden, csak nem tiszta, a nőies fiúkat kedvelte maga körül, a hosszú hajúakat, a hosszú ruhájúakat, a kopogó cipőjűeket és az affektált érzésűeket. A történész Freeman viszont leírja, hogy ezek a fiatalemberek elsők voltak minden fegyveres hőstettben, csatában vagy ostromban. … Voltak jó tulajdonságai: a rabok élete és végtagjai biztonságban voltak, amikor az ostromlott helyeket elfoglalta, és szavát megtartotta. Rufus uralkodása alatt Rouen és London zsidói is biztonságban voltak.”[18] Vilmos halála után öccse, I. Henrik (1100–1135) azért hívta össze a már említett 1102. évi westminsteri gyűlést, hogy visszaszorítsa az elődje erkölcstelen szokásai következtében elharapózó „morális visszaéléseket”. Ugyanebben az évszázadban még egy homoszexuális uralkodó ült az angol trónon: Oroszlánszívű Richárd (1189–1199) nagyon is kedvelte a férfiak társaságát, s feleségével, Berengáriával alig foglalkozott. Szoros kapcsolata volt Blondel nevű lantosával, gyakran együtt énekelt és zenélt vele, sőt közösen komponáltak dalokat. Amikor egyik udvari papja Szodoma pusztulására figyelmeztette a királyt, visszatért feleségéhez – egy időre. Richárd távollétében a szintén homoszexuális William Longchamp, Ely püspöke kormányozta Angliát. A tiszteletlen bárók elfogadták ugyan ezt a tényt, de gúnyosan megjegyezték, hogy a lányaikat szívesen rábízzák a püspökre, ám a fiaikat nem.[19]

    [A következő bekezdésben különös kegyetlenségekről esik szó, ezért érzékenyebb olvasóink számára nem ajánljuk. Ugrás a következő bekezdésre – a honlapszerk.]

    A leghíresebb homoszexuális angol király II. Edward (1307–1326) volt, talán azért, mert szörnyű halált halt, s életéből Christopher Marlowe drámát írt. „A fiú a privát életben a társadalom hasznos tagja lehetett volna. Nem kedvelte a harcművészetet, a lovagi tornákat, így népszerűtlenné vált a harcoló bolondok, főleg a bárók körében. Az ízlése eltért a felső osztályétól: szerette a kertészkedést, a csatornázást, az épületeket és az árkokat. Egy magas, jóképű, rokonszenves ember, aki kedvelte a vidéket és a sportokat, a versenyt, a játékot és a kockázást. Jó volt a technikában, például patkolókovácsolással is foglalkozott, szerette a munkások, lovászok, tengerészek, csónakos emberek vidám társaságát. Ezek a népi érzések helyénvalók lennének napjainkban, de nem a túlhierarchizált középkorban. Különösen sértő volt, hogy – eltekintve az udvaroncaival folytatott néhány intim viszonytól – nem foglalkozott saját osztályának tagjaival. Nagy hiba, hogy nem vált a politika fejévé, s a politikusok társaságát elviselhetetlenül unalmasnak tartotta.”[20] Edwardnak fiatalkora óta a szeretője volt Piers de Gaveston (1284–1312) lovag, akinek a király grófi címet adományozott. A későbbiekben valójában Gaveston irányította az országot, 1308-ban már az angol királyság régense volt.[21] 1312-ben, Edward távollétében, Izabella királyné megölette őt. Edward még ugyanabban az évben új partnerre tett szert a huszonkét éves Hugh Le Despenser (1290–1326) személyében. A két férfi állítólag annyira szerette az ékszereket, hogy jobban felékesítették magukat, mint a nők. Románcuk tizenhárom évig tartott, amikor Izabella és szeretője, Roger Mortimer helytartó megfosztotta trónjától a királyt. A pár ezután elmenekült. „Despenserrel kegyetlen módon végeztek. Durva darócokból készült paraszti csuhába bújtatták, rápingálva azon apátságok címereit, amelyeket a király adományozott neki, majd hátrakötözött kézzel egy gebére ültették, s úgy vitték városról városra. A nyilvános kivégzésen meztelenre vetkőztették, egy András-keresztre kötözték, majd levágták hímvesszőjét és heréit, amelyeket izzó parázsba dobtak. Ezt követően felmetszették a mellkasát, kitépték a még dobogó szívét, majd ezt is és a beleit is parázsba vetették. Fejét késsel vágták le, majd felnégyelték.”[22] A királyt Berkeley várában szörnyű körülmények között tartották fogva, majd Mortimer úgy rendelkezett, hogy külső szemlélő ne vegye észre a halálát. Az őt őrző grófok döntése volt: úgy haljon meg, ahogy élt. Kezeit, lábait összekötözték, hasra fektették, majd lefűrészelt ökörszarvon keresztül izzó vasat dugtak fel a végbelébe.[23] A gyilkosság ellenére is érzékelnünk kell, hogy az uralkodót nem homoszexualitása, hanem politikai indítékok miatt tették el láb alól.

    A híres II. Mohamed török szultán (1451–1481) biszexuális volt. Udvarában 1442-től tartózkodott Vlad Drakul havasalföldi vajda öccse, Szép Radu. Kalkokondülész bizánci krónikaíró szerint egy mulatozás közben a szultán testileg is közeledett a valóban szép Raduhoz, aki a szobában – védekezésből – tőrével megsebesítette az uralkodót. A szultán egy idő után visszafogadta legszűkebb kíséretébe, s továbbra is együtt mulatoztak.[24]

    (A szodómia vádja mint a politika eszköze) Mint láthattuk, már Justinianus is felhasználta politikai ellenfelei megsemmisítésére a homoszexualitás vádját (fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt). A későbbi évszázadokban a politikában ugyancsak kapóra jött ez a vád, különösen az egyháznak az eretnekek üldözésére.

    A kathar eretnekeket vádolták elsőként természetellenes szexuális gyakorlattal, amihez hozzájárult a házassághoz való – a korabeli erkölcsök szerint elég laza – hozzáállásuk.

    Az albigensekkel szemben szintén ezt a vádat hangoztatták, sőt, velük kapcsolatban maradt fenn IX. Gergely pápa (1227–1241) 1233-ban hozott bullája az obszcén csókról, amelyet az „ördög csókjának” is neveztek. „Szokatlan módja volt az obszcén csóknak. Az eretnek nevű Lepzet beszámol arról, hogy a hívők, ebben az esetben feltehetően az albigensek, titkos szokásukat egy barlangban gyakorolták, és hogy a ceremónia alatt a szekta „püspöke” lecsupaszította a fenekét, és belehelyezett egy ezüstkanalat, amelyet áldozatra ajánlott fel. A gyülekezet megcsókolta a püspök hátsó felét, ezután összegyűltek egy oszlop körül, amelyen egy óriási macska volt. Ahogy a macska kapaszkodott az oszlopon, mindegyik hívő megcsókolta az anusát. A fényt eloltották, és mindenki magáévá tette a következő személyt, masculi in masculo et feminae in feminas, vagyis férfi a férfiban, és nő a nőben. Lepzet azt állította, hogy a szekta úgy gondolta, a szodómia az érintkezés tökéletesen elfogadható formája, míg a házasságot a paráználkodás bűnének tekintették.”[25]

    A teuton lovagokat ugyancsak a szodómia vádjával illeték. A legnagyobb irtó hadjáratot mégis IV (Szép) Fülöp (1285–1314) francia király indította a templomos lovagok ellen. Politikai okokat kereshetünk itt is, hiszen a templomosoknak óriási vagyonuk és erejük volt. „Nem csoda, hogy egy olyan központosított monarcha, mint Szép Fülöp, görbe szemmel nézett rájuk. Hogy tarthat ellenőrzése alatt egy független rendet? A nagymesternek olyan rangja volt, mint egy vérbeli hercegnek, egy egész hadseregnek parancsolt, mérhetetlen ingatlan vagyon fölött rendelkezett, választották, mint a császárt, és abszolút tekintélye volt. A francia kincstár fölött nem a király rendelkezett, mert a párizsi Templomban őrizték.”[26] A szodómia vádjának mindenesetre lehetett alapja, hiszen a korabeli rajzok két templomost ábrázolnak egy lovon ülve, szorosan összebújva. Ennek az az oka, hogy kezdetben a templomosok igen szegények voltak, s két lovagra jutott egy ló.[27] A templomos regula arra is felhívta a figyelmet, hogy az asszonyi társaság roppant veszedelmes, arról nem is beszélve, hogy a lovagok hosszú időt töltöttek egymással összezárva a sivatagban. Eco ezért elképzelhetőnek tartja, hogy míg más lovagok a mór lánykákat erőszakolták meg, addig a templomosok a mór fiúkat. A lovagokat, köztük a rend nagymesterét (hiszen ő volt a célpont), Jacques de Molay-t 1309-ben tartóztatták le. VIII. Bonifác pápa a templomosok védelmére kelt, mire őt is szodómiával vádolták. A templomosok elleni „vádpontok úgy szólnak, hogy beavatási rítusaik során a lovagok háromszor egymás után megtagadták Krisztust, ráköptek a feszületre, majd hagyták, hogy levetkőztessék és megcsókolják őket in posteriori parte sine dorsi, vagyis a fenekükön, a köldökükön és végül a szájukon, in humane dignitatis opprobrium; végül pedig összefeküdtek egymással”.[28] A kínvallatások során mindössze hárman ismerték el a szodómiát, ellenben az „obszcén csókot” többen is bevallották. Az utóbbi valóban előfordulhatott, hiszen Eco szerint a templomosok hittek a keleti misztériumokban. „A seggrepuszi ezek szerint azt a célt szolgálta volna, hogy felébresszék vele a Kundalini nevű kígyót, azt a hátgerinc tövében, a nemi mirigyekben fészkelő kozmikus erőt, amely ha felébred, átvándorol a tobozmirigybe, … és ott aztán állítólag nyit az ember homlokán egy harmadik szemet, amely közvetlenül lát az időben és a térben.”[29] Mindenesetre Fülöp elérte a célját: a nagymestert és a rend vezetőit máglyára küldte, a mérhetetlen vagyont pedig megkaparintotta.

    Ugyanebben az időben (1311-ben) hasonló pert indított II. Aragóniai Jakab király (1291–1327) IV. Ampuriasi Hugó gróf (1277–1313) ellen. Belügyi szempontból Ampurias frekventált helyen feküdt a kiélezett katalán–aragón ellentétet tekintve. A király csak úgy szerezhette meg a birtokot; ha támadást indít a gróf ellen, s ezt erkölcsi vonalon tette meg. A dolog koncepciós jellegére utal, hogy a király személyesen (!) vezette a vizsgálatot.[30] Egy oklevélben ez áll: „Péntek, augusztus 6-a, az Úr 1311. esztendejében, Barcelona városában. Minthogy köztudomású, általános anyagok érkeztek figyelmeztetni bennünket, Isten kegyelméből Aragónia, Valencia, Szardínia és Korzika királyát, Barcelona grófját, mi tovább nem tekinthetünk el [ettől a helyzettől) szégyen, elnézés, veszély nélkül. … [Mi úgy tudjuk], hogy gyakran néhány ember a geronai egyházkerületben a kicsapongásnak azt a fajtáját műveli, ami természetellenes.” Ezt követően tizenkét tanúvallomás olvasható arról, hogy IV. Hugó, Ampurias grófja szodomita szándékkal megkörnyékezte őket. Egy alacsony státusú tanú fenyegetések hatására azt vallotta, hogy a gróf szeretője volt, kezdetben csak kölcsönösen maszturbáltak, később análisan is közösültek. A vádak hallatára a gróf Itáliába szökött, V Kelemen pápa, a szövetségese pedig levélben szólította fel Valencia és Tarragona püspökét, hogy vegyék pártfogásukba a grófot. Nem sokkal később Jakab király Alvaro, Urgel grófja ellen indított hasonló eljárást, szintén a birtokok megszerzéséért.

    (Európán kívüli kultúrák) A zsidóknál nagyon szigorúan vették a homoszexualitást, hiszen Mózes III. könyve (Lev. 18,22, 20,13) megtiltja a férfiak közötti szexuális kapcsolatot, s halálbüntetést ír elő a vétkezőknek. A rabbinikus magyarázók a homoszexualitást súlyos bűnnek tekintették, amelyért az elkövető megérdemli a kövezés általi halált. A leszbikus kapcsolatokat viszont nem említették a szerzők. Még a késő római korban is azt hangoztatták a zsidók, hogy szodomita gyakorlat közöttük nem létezik.

    A XI. századtól egyre erősebbé vált az arab befolyás a zsidó kultúra, s ez azt eredményezte, hogy a zsidó intelligencia az arab Spanyolországban elfogadta a szép, serdülő fiúk kultuszát mint a felsőbb civilizáció tartalmát. E korból számtalan vers is fennmaradt a héber irodalomban, amely a fiatal fiúk dicséretét zengi.[31] A költemények iszlám és bizánci befolyásról tanúskodnak. Egy X. századi héber vers például így szól (saját fordításomban angolból):

    „Megjelennek a hajók, a kikötőbe érkeznek.
    Menj és nézd, mivel kereskednek.
    Gyönyörű lányok.
    Menj és nézd, amit eladnak.
    Borral teli hordókat.
    Ó, kapitány, neked nagyon sokat kell fizetned.

    Megjelennek a hajók, a kikötőbe érkeznek.
    Menj és nézd, mivel kereskednek.
    Csodálatos fiúk, szebbek, mint az arany.
    Arannyal és drágakövekkel teli hajók érkeztek.
    Ó, kapitány, neked nagyon keveset kell fizetned.”

    Fennmaradtak konkrét esetek is. Például Sa'adyah Gaont, aki műveiben gyakorta írt férfiakról, azzal vádolták, hogy többször is szexuális viszonyt alakított ki fiatal fiúkkal. Moses de Leon, a Zohar spanyol-zsidó szerzője arról írt, hogy miért hasznos két férfinak csókolóznia: szerinte a két lélek ezáltal eggyé válik, s ez többet jelent, mint egy nő és egy férfi csókja. A híres középkori rabbi, Hájim Jichák leírta, hogy egyszer felkereste egy bizonyos Jonah rabbi felesége, aki arról panaszkodott, hogy férje a rabszolgájával folytat szexuális viszonyt. Egy alkalommal, a XII. századi keresztény Aragónia–Katalóniában több mint húsz keresztény tanúsította a zsidó bíróság előtt, hogy két fiú (az egyik tizenegy, a másik tizenkét éves) szexuális viszonyban állt egymással. A közösség rabbija a nagy jogi íróhoz, Solomon Ibn Adrethez fordult, hogy megtudja, milyen büntetést szabjanak ki. Ibn Adret válasza az volt: ha a gyermek fiatalabb tizenhárom évesnél és egy napnál, nem szabható ki büntetés.

    A fenti esetek is bizonyítják, hogy már a X–XII. században is nagyarányú volt a kultúrák keveredése és egymásra hatása. Az arab uralom alatt levő Ibériai-félszigeten élő zsidók átvették az arab szokásokat (még a nevüket is arabosították), s inkább az arab, mintsem a zsidó felfogást képviselték.

    Az eredeti iszlám-arab felfogás szintén elítélte a szodómiát. A muzulmán társadalomban a szexuális aktivitásnak két típusát ismerték: a legális (férfi-nő) kapcsolatot és a szodómiát. A nővel való anális közösülést „kisebb szodómiának” (al-lutiyya assughra) nevezték. A muzulmánok számára két kardinális bűn létezett: a szodómia és a házasságtörés. A szodomitákkal szörnyű tortúrával végeztek, lealacsonyították őket egy disznó szintjére. A Korán a bűnösök hat csoportját különbözteti meg, ezek közül a szodomiták azok, akik leghamarabb kerülnek a pokolba, megszabadulnak a Próféta által, tűzkoporsóba záratnak, s azt tűzforró szögekkel leszögezik, amelyek áthatolnak a bűnös arcán és testén, pontról pontra. Ibn' Abbas szerint a feltámadás napján a szodomiták szégyenkoronával a fejükön térnek vissza, fejük felett a péniszükkel, a társuk anusába kapaszkodva.[32] A házasságtörést agyonkövezéssel büntették, míg a szodómia megtorlására három variáció létezett: tűzhalál, agyonkövezés vagy lefejezés. A büntetés szigorúsága arra vezethető vissza, hogy a bűn elkövetője megkérdőjelezte a nemek harmóniáját, s kétségbe vonta a társadalmi rend olyan alapintézményeit, mint a házasság és a család. Érdekes módon azonban a Korán lehetőséget ad a bűnbánatra: „Azt a kettőt közületek, aki bűnös ebben, büntessék meg. Ha megbánást tanúsítanak és megjavulnak, ám legyen. Isten megbocsátó és könyörületes.” (4, 16)

    A korabeli arab szerzők gyakran kitérnek a homoszexualitás veszélyeire. Goitein a tanulmányában jó néhányat idéz belőlük. Ghazzali szerint „a szodomitáknak három típusa van: … akik néznek, akik tapogatnak, és akik az aktust is csinálják. … Nagy baj van, ha a fiatalra néznek, és a férfi képtelen csillapítani a szemeit, uralni a gondolatait, ekkor a jó gondolat számára a házasság”. Sufyan ath-Thauri azt írta: „Ha egy férfi egy fiú lábujjával játszik, és ezáltal érzéki kellemetességekre vágyódik, szodomita lesz.” Al-Hasan b. Dhakwan a következő tanácsot adta: „Ne ülj finom fiúval, szerepük a nőéhez hasonlít, csábításuk rosszabb, mint egy szűzé.” Leggyakrabban a fiatal fiúkat kedvelték, nemhiába írta egy névtelen szerző is: „Kevésbé retteg egy jámbor fiatalember egy falánk vadállattól, mint egy vele szemben ülő csupasz [szakálltalan] fiútól. … Egy férfi nem tölthetné az éjszakát egy házban egy csupasz fiúval.” A serdülő ifjak, a vonzó fiatal fiúk kultusza eredetileg az uralkodó osztály tagjai körében volt divatos, de ahogy a társadalmi erkölccsel oly gyakran előfordul, a vezető osztályok példája életstílussá vált az egész társadalomban. Gyakran a Korán tanítói (például Ibn al-Farra) is fiatal fiúkat környékeztek meg, s erről a szülők tudtak. A muzulmánok ideálja a fiatal fiúk szerelme volt (Palesztinában több szexuális praktikát is „kidolgoztak” a meghódításukra), s ez addig tartott, míg a szakálluk el nem kezdett növekedni (lehetséges, hogy itt is „beavatási” jellege volt a dolognak). A források a leszbikus kapcsolatot ritkán említik, ahol igen, ott leírják, hogy a gazdag, szexéhes arab nők fekete (afrikai) nőket vásároltak, s ez a rabszolga játszotta a férfi szerepét.[33] Állítólag az arab nők szexuális kábítószereket is főztek, ezáltal a leszbikus kapcsolatban magukhoz láncolhatták a másikat, és szenvedélyes vágyakat kelthettek benne.[34]

    Az arab homoszexualitás a középkori iszlám Spanyolországban élte virágkorát (míg Európában tűzzel-vassal irtották). Gyakori volt a fiatal fiúkkal kialakított viszony, s az arabok előszeretettel ismerkedtek meg zsidó fiúkkal. Említenek olyan zsidó-arab költőt is (Abu Ibrahim Ibn Sahl, †1260), akinek egyszerre két szeretője volt, az arab Mohamed és a zsidó Mózes. Ugyanakkor a keresztény Európában gyakran hangzott el az a vád a muzulmánokkal szemben, hogy elrabolják a fiatal keresztény fiúkat, s aztán szexuális tárgyként használják őket.[35]

    A homoszexualitás elterjedt voltára utal az arab szerelmi költészet azon része is, amelyben a szerzők a fiatal fiúk szépségét zengedezik.[36] Néhány képviselője: Silvus, Abu Amir Ibn Shuhaid (költészete Dantéra is hatott), Judah al-Harizi, Ibn Gabriol, Ibn Nagrillah, Abu Nuwas. E versek három azonos dologról szólnak: a szerelem vértanúsága, a szerető meg fog halni, teljesíthetetlen vágyak.[37]

    A középkor végére az oszmán-török szultánság birodalommá nőtte ki magát. A katonaállamban a férfiak gyakorta egymás felé fordultak, bár a passzív szerepet elítélték. Itt is gyakori volt a fiatal fiúk elcsábítása, akiket szexuálisan és szociálisan is passzív félként alkalmaztak a felsőbb osztálybeli férfiak. A janicsár főtisztek a szultáni szerájiskola számára gyakorta „gyűjtöttek” keresztény gyermekeket, hogy később hivatalaikat és államapparátusukat velük töltsék fel. A fiúk gyakran voltak kitéve homoszexuális zaklatásnak, s egymás között is folytattak ilyen viszonyt, lévén hogy csak tanulmányaik befejeztével, az uralkodó engedélyével nősülhettek, addig a nőktől szigorúan elzárták őket.[38]

    Vannak információink a középkori távol-keleti homoszexualitásról is. Kínában egy uralkodó szintén homoszexuális volt. A Han-dinasztiához tartozó Aj-ti (Kr. e. 7–1) császár Tung Hsziannal, egy fiatal fiúval tartott fenn viszonyt. A monda szerint egyszer, amikor együtt feküdtek az ágyban, a fiú elaludt a császár karjaiban. Az uralkodó, hogy ne zavarja a fiút, kardjával levágta a saját kezét: Azóta is használatos a homoszexuálisok jelölésére a tánghsziú (vágott karú) kifejezés. A kínai kultúrtörténetben a homoszexualitás szorosan összefonódott a színészettel; hiszen a női szerepeket fiatal, nőies férfiak alakították. Az India, Kína, Japán, Tibet, Korea, Mongólia, Thaiföld, Burma, Ceylon, Laosz, Kambodzsa és Vietnam kultúrájára ható buddhizmus az egyetlen olyan világvallás, amely nem ítéli el a homoszexualitást (igaz, nem is dicséri). Sok szabály tiltotta, hogy egy férfi megérintse egy nő testét, míg a férfiak testére ez nem vonatkozott. Ha egy próbaidős szerzetes (samanera) nővel közösült, felszólították a rendből való távozásra, de ha férfival tette ugyanezt, csak a fogadalmát kellett megismételnie, s tanítója útmutatása szerint vezekelnie. A buddhizmus Japánban elterjedt ága, a mahajána még toleránsabb. Egy XVI. századi francia utazó, Francis Xaver atya leírta, hogy sok buddhista szerzetes létesített homoszexuális kapcsolatot Japánban. Például a hokkesúk körében a szerzetesek és a próbaidős tanítványok közötti kapcsolatoknak nemcsak pedagógiai, hanem érzéki jellege is volt. „A Zen, a buddhizmus Nyugaton talán legismertebb formája a IX. században alakult ki. A középkori japán Zen-kolostorokban a homoszexuális kapcsolat mind a szerzetesek, mind a szerzetesek és a próbaidős szerzetesek között nagyon elterjedhetett, mert Adatoki Hojo sógun… 1303-ban kudarcba fulladt kampányt indított azért, hogy megszabadítsa a kolostorokat a homoszexualitástól.”[39]

    (Homoszexualitás Magyarországon) Érdemes áttekinteni, hogy a magyar történelem folyamán miképpen alakult a homoszexualitás megítélése.

    A neves orvostörténész, Magyary-Kossa Gyula szerint Magyarországon először egy XIV. századi tiszti esküminta utalt a szodómiára: „Lajos királnak és szent koronájának való hívség-tartásodra minden orvot, tolvajt, gyilkost, katzért, emberétetőket, bűnösöket, bájosokat, házégetőket, szentegyháztörőket, fél hiten valót… igazán megmondod, megnevezed és kiadod.” Magyary-Kossa szerint a magyar nyelvben a katzer vagy ketzer a természet ellen fajtalankodók, a szodomiták megnevezése volt, de tágabb értelemben paráznát, buját is jelentett.[40] Mint írja, a középkorban alig említették a szodómiát. Idézi Bodó Mátyás jogtudós munkáját (Jurisprudentia criminalis, 1751), amelyben az áll, hogy a magyar ember erkölcsi tisztasága miatt volt ritka ez a bűn, s a magyarok közötti elterjedése a külföldieknek tulajdonítható. A szodómia három típusát különbözteti meg: az onániát, a férfiakkal való közösülést per anum és a nővel való anális közösülést. A későbbi időből már találunk erről szóló iratokat. Például Debrecenben „Bordás János társával együtt természetellenes bűnt követvén el, mikor ez utóbbi [vagyis Bordás társa] megházasodott, akkor is éktelen férfiakhoz való gerjedezésétől meg nem szűnt, mindketten fővételre ítéltettek, azonkívül Bordás János társa holtteste megégettetett”.[41] 1566-ban a Kassai jogkönyvben is szükségesnek látták, hogy kitérjenek e témára: „Az egyház az égbekiáltó bűnök közé sorolja a sodomiát, úgy a világos [világi] törvények is oly súlyosnak tartják, hogy azt még említeni is nagy vétek, melytől Isten oltalmazzon minden embert.” Büntetése: halál. 1574-ben egy érdekes per zajlott le: V. F. előkelő birtokos pert indított Gombos András ellen, mert az illető pederasztasággal vádolta őt. Magyary-Kossa szerint „a per végkimenetele nincs meg az iratok közt, csupán 8 tanúkihallgatás érdekes jegyzőkönyve, melyben többek között az áll, hogy az egyik tanú hallotta, mikor Korláth Farkas, a feljelentő ellensége aljas szavakkal sodomiticusnak, natium vellicator (vulgo seghtekerew)-nek nevezte őt”.[42]

    Mindenesetre a szodómia nem lehetett ritka jelenség, mert Alvinczy Péter 1685. június 14-én Gyulafehérvárott elrendelte, hogy „a sodomiaéletet gyakorlók ellen inquisitorok deputáltatnak”.[43] Ezt így magyarázta meg. „Ez hazában eláradott különb-különbféle utálatos bűnök, azok között pedig ő felségét ingerlő és az keresztyén embereket irtóztató sodomiaélet, melynek felczirkáltatására és érdemes büntetésére is becsületes tanácsi, úri és főrendi híveink közönséges tetszése szolgáltatván alkalmatosságot, ugyan az ő kegyelmek tetszésekből tettünk illendő rendelést felőle, hogy minden vármegyéken, székeken s tartományokban, sőt magunk udvarunkban s az collegiumokban is és hadaink között azon utálatos vétkek felől szorgalmatos inquisitiok legyenek.”[44]

    A következő századokban megszaporodtak a feljegyzések: 1702-ben többen tanúskodtak a debreceni Dévay Mihály pederasztaságáról, 1703-ban Nagyszebenben egy katonát szodómia miatt lefejeztek, s a hulláját elégették. A század végén már nem alkalmaztak halálbüntetést: Pethő János szegedi seborvost 1793-ban az ifjúság megrontásáért „csak” hatévi börtönre ítélték heti kétszeri böjttel, amikor csupán kenyeret és vizet kapott, Pesten pedig 1799-ben Szakál Pétert ítélték hat évi börtönre szodomitaságért.[45] A magyar történelem leghíresebb szodomitája Listi László gróf (1628–1662) volt, akit méregkeveréssel, gyilkossággal és ördöngösséggel is vádoltak. „Oroszvári Pakay György, Moson vármegye tábla bírája hite alatt vallja: »Hallotta ő kegyelme az szeginy asszontúl [Bánffy Hedvigtől, Listi első feleségétől] hogy … ő neki az ura gonoszsága miá kell meghalni. Marczi nevű inasától hallotta, hogy ő vele is sodomitálkodott.«”[46] Második felesége, Kecskés Éva is hasonlóképpen nyilatkozott: „Éva asszony – bár vakon követte ura parancsát, s mindenre kész volt – ha szerét ejthette, fűnek-fának panaszkodott, hogy férje évek óta nem is közeledik felé, hanem az inasokkal sodomitálkodik: »Ihun Jancsi, az ő felesége, azzal hál!« mondá beszélgetés közben egy bizalmasabb emberének.”[47]

    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra

    JEGYZETEK

    1. Ebből is látni, hogy a Biblia szigorú szankcióit nem vették szó szerint. vissza
    2. Brundage, J. A.: Law, sex and Christian society in medieval Europe. University of Chicago Press, Chicago, 1987, 121–123. l. vissza
    3. Eszenyi, M.: Homoszexualitás a középkorban. Papok, uralkodók a „fertelmesség bűnében”. História, 1996/7., 23–26. 1. vissza
    4. Brundage, J. A., i. m. 212. l. vissza
    5. Uo. 167. l. vissza
    6. Sexual practices & medieval church. Szerk.: Bullough, V. L., Brundage, J. A., Prometheus Books, Buffalo, 1982, 61. 1. vissza
    7. Uo. 62. l. vissza
    8. Uo. 63. l. vissza
    9. Payer, P. J.: Sex and confession in the thirteenth century. In: Sex in the Middle Ages. Szerk.: Salisbury, J. E., Garland, New York, 1991, 126–142. l. vissza
    10. Sexual practices…, i. m. 65–66. l. vissza
    11. Kleinhenz, C.: Texts, naked and thinly veiled. Erotic elements in medieval Italian literature. In: Sex in the Middle Ages, i. m. 83–109. 1. vissza
    12. Brundage, J. A., i. m. 533–536. l. vissza
    13. A velencei viszonyokat részletesen tárgyalja: Pavan, É.: Police de moeurs et politique á Venise á la fin du Moyen Age. Révue Histoire, 1980/264, 241–288. l. vissza
    14. Hergemöller, B.-U.: Homosexuelles Alltagsleben im Mittelalter. Zeitschrift für Sexualforschung. 1992/2., 111–127. l. vissza
    15. Uo. vissza
    16. Uo. vissza
    17. Idézi: Edmonson, R.: New light on the dark ages. Torso, 1993/10., 83–96. l. vissza
    18. Rowse A. L.: Homosexuals in history. A study of ambivalence in society, literature and the arts. Weidenfeld, London, 1977, 2–3. l. vissza
    19. Uo. 3–4. l. vissza
    20. Uo. 4–5. l. vissza
    21. Druon, M.: Az elátkozott királyok V. Franciaország nőstényfarkasa. Szépirodalmi, Bp., 1972, 306. 1. vissza
    22. Eszenyi, M. i. m. vissza
    23. A gyilkosságot részletesen ecseteli Druon, M., i. m. 337–345. 1. vissza
    24. Sz. Farkas, J.: Drakula vajda históriája. Akadémiai, Bp., 1989, 42. l. vissza
    25. Sexual practices…, i. m. 212–213. 1. vissza
    26. Eco, U.: A Foucault-inga. Európa, Bp., 1992, 119. 1. vissza
    27. Erről és a templomosok utáni hajszáról lásd: Kulcsár, Zs.: Rejtélyek és botrányok a középkorban. Gondolat, Bp., 1984, 240–241. 1. vissza
    28. Eco, U., i. m. 123. l. vissza
    29. Uo. 130. 1. vissza
    30. Brundage J. A.: The politics of sodomy. Rex v. Pons Hugh de Ampurias (1311). In: Sex in the Middle Ages, i. m. 239–246. 1. vissza
    31. Roth, N.: „Fawn of my delights.” Boy-love in Hebrew and Arabic verse. In: Sex in the Middle Ages, i. m. 239–246. l. vissza
    32. Goitein, S. D.: The sexual mores of the common people. In: Society and the sexes in medieval Islam. Szerk.: Lufti al-Sayyid-Marsot Afaf. Undena Publ., Malibu, 1979, 43–62. 1. vissza
    33. Uo. vissza
    34. Lastique, E., Lemay, H. R.: A medieval physician's guide to virginity. In: Sex in the Middle Ages, i. m. 58–79. l. vissza
    35. Edmonson, R., i. m. vissza
    36. Bellamy, J. A.: Sex and society in islamic popular literature. In: Society and the sexes in medieval Islam, i. m. 23–42. 1. vissza
    37. Roth, N., i. m. vissza
    38. Fodor, P: Gyermekadó a szultánnak. Devsirmébe elvitt gyermekek, 14–16. század. História, 1997/5–6., 19–21. l. vissza
    39. Buddhizmus és homoszexualitás. In: A homoszexualitásól. Vál., szerk.: Tóth, L., T-Twins, Bp., 1994, 332–337. 1. vissza
    40. Magyary-Kossa, Gy.: Magyar orvosi emlékek III. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből. Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat, Bp., 1931, 59. l. vissza
    41. Koncz, Á.: Debreczen város régi büntetőjoga és ennek alkalmazása a különböző bűnesetekben. Városi Könyvnyomda, Debreczen, 1913, 97. l. vissza
    42. Magyary-Kossa, Gy., i. m. 227. l. vissza
    43. Magyar Történelmi Emlékek. Okmánytárak XIV. Alvinczi Péter okmánytára 1. Eggenberger, Pest, 1870, 17. l. vissza
    44. Uo. 28. l. vissza
    45. Vajna, K.: Hazai régi büntetések II. Lőrintz J., Bp., 1907, 499–501. l. vissza
    46. Komáromy A.: Köpcsényi Gróf Listi László. Századok, 1886/1., 31–52. l. vissza
    47. Komáromy, A.: Listi László. Irodalomtörténeti Közlemények, 1893/1., 88–95. 1. vissza


    Kapcsolódó anyagok:

    • Kereszténység és homoszexualitás – in: Tóth László (szerk.): A homoszexualitásról, Budapest, T-Twins, 1994., a „Szócikkek A homoszexualitás enciklopédiájából” egyike

    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…