Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  II. Sorsok és utak  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    „Imagine there’s a Heaven!?”

    A leszbikusok és melegek helyzete Európa egyházaiban

    Budapest, 2005. augusztus 21.
    Találkozó az Öt Kenyér Közösséggel

    A fenti napra közösségünk felolvasóestet és beszélgetést szervezett a Hallatsszék a hangunk! – Európai keresztény leszbikusok mondják el történetüket című, angol nyelvű könyv két szerkesztőjével. Az alábbi bemutató szöveget vendégeink írták erre az alkalomra; az idézetek a könyvből származnak. A 2004-ben megjelent, 541 oldalas, színes képekkel illusztrált kötet 95, húsz és hatvanöt év közötti keresztény leszbikus nő élettörténetét, gondolatait, verseit, fohászait gyűjti össze 26 európai országból. Bemutatja, hogyan élnek és hogyan élik meg hitüket az egyes emberek, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük, és miből merítenek reményt, bátorságot és energiát. Az országok szerint összegyűjtött beszámolókat rövid áttekintések vezetik be a melegek és leszbikusok társadalmi és egyházi helyzetéről az illető országban. A keresztény nők között akad ortodox, katolikus, református, evangélikus, protestáns, szabadegyházbeli, volt mormon, korábbi Jehova tanúja, valamint muszlim és buddhista vallásból keresztény hitre tértek is. Magyarországot három nő képviseli 18 oldalon, ahol az Öt Kenyér Közösségről is részletes ismertetés olvasható.

    Írta:

    Randi Solberg, az Európai Fórum elnöke, Norvégia/Németország. Szabadúszó újságíró.
    A Hallatsszék a hangunk! Európai keresztény leszbikusok mondják el történetüket című kötet szerkesztője

    és

    Kerstin Söderblom, Németország. Protestáns lelkipásztor. Egyetemi tanár.




    RANDI:

    Legelőször is hadd mutatkozzunk be:

    – Randi Solberg vagyok, Norvégiából származom, és az Evangélikus Egyház tagja vagyok, de jelenleg Németországban, Berlinben élek. 11 éve vagyok leszbikus, 1994 óta vagyok tagja a Nyílt Egyházcsoport az LMBT emberekért nevű norvég szervezetnek, és jelenleg a Labrystheia nevű németországi leszbikus hálózatnak is. 1996 óta működöm a Keresztény Meleg és Leszbikus Csoportok Európai Fórumában, amelynek egyébként az MCC-Európa is tagja – és innen, az Európai Fórumból ered ennek a könyvnek az ötlete is, melynek a projektvezetője és szerkesztője vagyok. 2004 májusa óta elnöke is vagyok ennek az európai hálózatnak, úgyhogy a legnagyobb örömmel üdvözöllek mindnyájatokat az egész szervezet nevében!

    Ami a tanulmányaimat illeti, kereskedelemből és újságírásból szereztem diplomát Norvégiában. Jelenleg szabadúszó újságíróként és kreatív íróként dolgozom. Négy évig egy leszbikus lelkésznő feleségeként éltem egy elég konzervatív frankfurti egyházközségben.

    És most átadom a szót ennek a leszbikus lelkésznőnek, hogy bemutatkozzon.

    KERSTIN:

    – Kerstin Söderblom vagyok, protestáns teológus, egyházközségi lelkészként dolgoztam Frankfurtban. Jelenleg a Frankfurti Egyetem Gyakorlati Teológiai Intézetében tanítok és kutatok. 15 éve a Labrystheia aktív tagja vagyok: ez keresztény leszbikusokért és teológusokért tevékenykedő ökumenikus hálózat, amit Randi is említett. 1996 óta az Európai Fórumban is részt veszek. Mi magunk is az Európai Fórum 1996-os oslói konferenciáján ismerkedtünk meg.

    RANDI:

    Amint kiderülhetett, a nemzetközi hálózatban való részvétel egyesek számára sokféle veszélyes és izgalmas következménnyel járhat. Akár új otthonra, új nyelvre is találhatunk…


    „Imagine there’s a Heaven!?” („Képzeld azt, hogy van mennyország!?”)

    Ez John Lennon elgondolásának egy másik változata. A legtöbben biztos ismerik közületek híres dalát, Imagine there’s no Heaven („képzeld azt, hogy nincs mennyország”)

    „Képzeld azt, hogy van mennyország”: ez sok keresztény leszbikus és meleg reményeinek és álmainak a címe is lehetne. Nemcsak arra a kérdésre gondolok, van-e, és arra a reményre, hogy igenis van mennyország a földi élet után – hanem arra a kérdésre is, van-e ilyen hely már itt a földön. Olyan hely, ahol mindnyájan azok lehetünk, akik vagyunk, ahogy Isten megteremtett minket. Van ilyen hely számunkra Európa egyházaiban? Megnyitják vagy bezárják Európa egyházai a földi mennyország kapuit a leszbikusok, melegekek, biszexuálisok és transzneműek, az úgynevezett LMBT emberek előtt?

    Ma egy európai utazásra invitálunk benneteket, amely a leszbikusok – valamint a melegek – helyzetére összpontosít négy számottevő keresztény egyházban: a protestáns, a római katolikus, az ortodox és az anglikán egyházban. Ehhez az utazáshoz egy Németországban tavaly megjelent könyv, a Hallatsszék a hangunk! Európai keresztény leszbikusok mondják el történetüket című könyv történetei és információi lesznek a segítségünkre.


    Lujza (26 éves), Magyarországról: elmondja az egyik okát annak, amiért úgy döntöttük, elkészítjük ezt a könyvet:

    „Lujzának hívnak, protestáns vagyok, budapesti. Régóta vártam már egy olyan lehetőségre, amikor megoszthatnám a történetemet olyan nőkkel, akik megértik az érzéseimet. Amint írom ezt a történetet, imádkozom érte, hogy a szavaim bátorítsanak minden olvasót, és megérezzék belőlük, hogy nincsenek egyedül.

    Ez a könyv 26 európai ország 95 keresztény leszbikusának élettörténetét, verseit és imáit mutatja be. A nők kora 20 és 65 év között mozog, és számos különféle felekezetből jönnek: vanköztük protestáns, evangélikus, római katolikus, anglikán, görög ortodox, orosz ortodox, szerb ortodox, MCC-beli, pünkösdista, metodista, volt mormon, volt Jehova tanúja, valamint keresztény hátterű buddhista és muszlim. A könyv a leszbikusok és melegek társadalmi és egyházi helyzetéről is tartalmaz háttérinformációt. Ezeket az országra vonatkozó ismertetőket helyi leszbikus és meleg csoportok és emberek töltötték ki, mint ahogy innen Magyarországról például az Öt Kenyér Közösség.


    KERSTIN:

    Először is hallgassunk meg egy imát, amit a könyvben szereplő egyik nő írt:

    Christina Öqvist (53 éves), evangélikus, Svédország

    Imádság fogságban

    Istenem,
    Te hívtál ki minket
    Egyiptomból,
    Babilonból
    és a rejtőzködésből.

    Itt vagyunk hát,
    a néped,
    emberi lények,
    akiket homoszexuálisnak soroltak be,
    s akiktől megtagadta az egyház,
    hogy teljes értékű keresztények legyenek.

    Szabadok vagyunk!
    Életünket
    ünnepnek rendelték.
    Szájunkat mégis
    homok tölti meg!
    Szomjúságunk
    elviselhetetlen.

    Istenem,
    miért tartóztatnak még mindig fel minket?

    Nem akarjuk többé,
    hogy problémát kreáljanak belőlünk!

    Elegünk van abból,
    hogy források vagyunk – felhasználatlanul,
    ajándékok – megbecsülés nélkül,
    áldások – elfogadás nélkül.

    Miért kell
    a pusztában maradnunk?

    Istenem,
    Te tettél minket
    forrássá a sivatagban,
    az élő víz forrásává
    a pusztaságban.
    De kútfőink vizeit
    elapasztották!

    Istenem, rajta hát!!
    Csinálj valamit!!

    Oszd meg velünk bölcsességedet!
    Add nekünk Szentlelkedet,
    hogy erősek legyünk
    és magabiztosak,
    hogy meglássuk
    az előttünk álló
    lehetőségeket.

    Tegyél minket rendbe
    és adj igazságot nekünk!

    Szabadíts meg minket
    a félelem és a frusztráció zsarnokától!

    Várunk,
    hogy megoszd velünk
    a szabadulás lakomáját!
    Amen.


    RANDI:

    Amikor a Hallatsszék a hangunk! című könyvet készítettük, az a görögországi leszbikus nő, aki segített kitölteni a társadalmi és egyházi helyzettel foglalkozó kérdőívünket, amikor visszaküldte ezt nekem, ahhoz a kérdéshez, „megáldja-e az országodban működő egyház a leszbikus párokat?”, egy megjegyzést fűzött. Ezt írta: „Tudom, hogy komolyan gondoltátok a kérdést, de ez nekünk itt Görögországban őrültségnek hangzik. Létezik egyáltalán olyan egyház a világon, amely hajlandó megáldani a leszbikusok kapcsolatát?”

    A válasz erre a kérdésre határozott IGEN!

    A könyvből ez világosan kiderül. Az egyik példa az alábbi részlet egy történetből:


    Anne Daur (28 éves), protestáns, Németországból

    2002 nyarán Kerstinnel, a barátnőmmel bejegyeztettük Frankfurtban a kapcsolatunkat, és megáldó istentiszteleten vettünk részt. Ezt kettőnk egészen személyes elköteleződésének szántuk, de ugyanakkor politikai nyilatkozatnak is. Bár nem vagyunk megelégedve az élettársi törvény 2001-ben elfogadott formájával, élni akartunk a joggal, ami rendelkezésünkre állt. És ki akartunk lépni a számos, a hivatal számára láthatatlan és figyelmen kívül hagyott leszbikus párok tömegéből! Évekig azt mondtam: „Ha valamikor is megházasodom, az csakis akkor jöhet szóba, ha jogilag és egyházilag is lehetséges lesz!”

    Mindketten úgy éreztük, hogy az istentiszteleti áldás sokat jelentett nekünk, azonkívül meg akartuk ragadni a lehetőséget, hogy a templomban is láthatóak vagyunk és örömmel fogadnak minket.

    Eleinte nem igazán gondoltunk arra, hogy túl sok embert meghívjunk vagy valami nagy partit szervezzünk. Aztán elkezdtünk azon tanakodni, milyen csalódottak lesznek talán a mamáink, ha még csak nem is értesítjük őket előre. Úgyhogy egyik este felhívtam anyámat, és elmondtam neki, hogy megházasodunk. Szinte rögtön azzal válaszolt: „Akkor rendezzünk egy jókora partit, én majd megcsinálom az esküvői tortát!” Úgyhogy ez el volt döntve. És mennél több embernek mondtuk el, annál többen mondták, hogy nem hagyhatjuk ki őket az ünneplésből. Végül már tudtuk, hogy a családunk, barátaink, még az évek óta nem látott osztálytársak és gyerekkori barátok is eljönnek majd. És még többen írtak lapot és küldték el a jókívánságaikat, köztük a nagyszüleink, akik nem tudtak Frankfurtba utazni.

    Sosem gondoltunk bele igazán, hogyan fog összejönni ez a sok ember, annyira eltérő környezetből, több téren is a világ ellentétes sarkaiból. Családtagok Bajorország és Baden-Württemberg vidéki és igen konzervatív részeiből, meleg és leszbikus barátaink, AIDS-segélyben dolgozó kollégáink és teológushallgatók, vendégek Németországból, Norvégiából, Törökországból és Skóciából…

    S talán ez volt életem egyik leglenyűgözőbb és legmeghatóbb pillanata, amikor láttam, hogyan ünnepelnek együtt mindezek az emberek, akik az elmúlt évek során velem vagy Kerstinnel vagy mindkettőnkkel megosztották az életüket:
    Berlini leszbikusok apáinkkal együtt itták a vodkát,
    meleg barátaink anyámmal együtt díszítették az asztalokat,
    Kerstin és én anyánkkal jártuk el az első valcert,
    4 és 34 év közötti nyoszolyólányok, kosztümben vagy farmerben-pólóban, velünk együtt haladtak végig a templom folyosóján,
    egy leszbikus barátunk tartotta a megáldó istentiszteletet – és még azok is, akik az egyházon kívül állnak vagy negatív a kapcsolatuk az egyházzal, érezték, hogy szívesen látják őket, és ugyanúgy meg voltak hatva, mint mi.

    Úgyhogy megvolt a nagy parti – szeretteinknek a lehető legkülönfélébb és legszínesebb, minket ünneplő sokaságával. És persze a fantasztikus esküvői torta is elkészült, amit még akkor ígértek meg nekünk, amikor a többiekkel először beszéltünk esküvői terveinkről. Anyám díszítette fel, teli marcipánszívekkel és kéz a kézben álló nőkkel.


    KERSTIN:

    Protestáns egyházak

    Az utóbbi példa után Európai protestáns egyházaiba pillantunk be, amelyhez például az Evangélikus, a Református vagy Presbiteriánus és az Egyesült Egyház tartozik. Ezek az egyházak elsősorban az északnyugat-európai országokban terjedtek el. Általában elég liberálisan állnak hozzá az MLBT kérdéshez, de álláspontjukat nem könnyű átfogóan jellemezni. A Katolikus Egyházzal ellentétben nincs központi vezetésük, ami például az evangélikus vagy református álláspontot világszerte meghatározná. A döntések és az attitűdök regionális és/vagy országos szintű zsinatoktól, püspöki tanácsoktól vagy akár önálló püspököktől függenek.

    Az evangélikus egyházak, amelyek a skandináv országokban jellemzőek, az utóbbi húsz év folyamán lényegesen nyíltabbak lettek az MLBT kérdés iránt. Különösen Dánia jutott messzire, mivel evangélikus egyháza már 1997-ben elfogadta az azonos nemű párkapcsolatok templomi megáldó istentiszteletét, a kapcsolat állami regisztrációja pedig már 1989 óta lehetséges. Norvégia 1993-ban lépett elő a párkapcsolat-regisztrálási törvénnyel, Svédország pedig 1995-ben, de Norvégia, Svédország és Finnország evangélikus egyháza nem követte a dán evangélikus egyház példáját az MLBT kapcsolatok megáldása terén. Ebben a három skandináv országban a megáldó istentiszteletek és a párkapcsolatban élő leszbikus és meleg lelkészek felszentelésének lehetősége a régiótól, püspöktől, püspöki tanácstól és általában véve az egyház hierarchiájában betöltött helyzettől függ. Az elmúlt évek gyakorlata azonban azt mutatja, hogy valójában számos megáldó istentiszteletre és egyházi kinevezésre kerül sor a leszbikusok és melegek körében még akkor is, ha ez szembenáll az egyház hivatalos politikájával. Ezt biztató jelnek tekinthetjük.

    Finnországban a leszbikus és meleg lelkészek rendszerint nem vállalják magukat nyíltan, mivel az ottani evangélikus egyház konzervatívabb, és továbbra is félnek egyházi állásuk elvesztésétől.

    Lettországban is sokkal konzervatívabb az evangélikus egyház helyzete, mint Dániában, Svédországban vagy Norvégiában. Nemcsak hogy eltörölték a nők felszentelését, hanem a leszbikus és meleg lelkészek és egyházi munkaadóik állásuk elvesztését kockáztatják. Maris Sants lelkésznek ezt meg is kellett tapasztalnia, amikor nyilvánosan felvállalta magát melegként.

    Európa református egyházaiban meglehetősen eltér a helyzet a hollandiai egészen nyílt hozzáállástól, ahol egyes református felekezetek már a kilencvenes évek elején engedélyezték az azonos nemű párkapcsolatok megáldását, az olyan liberális hozzáálláson át, ami Németországban és Svájc németül beszélő részén van jelen, a konzervatívabb református egyházakig, ami Franciaországban és Svájc francia nyelvű részén figyelhető meg. Franciaországban a Református Zsinat 2004-ben azt javasolta, hogy a magukat nyíltan vállaló leszbikusokat és melegeket ne működhessenek lelkészként, és az azonos nemű párkapcsolatokat ne áldhassák meg templomban, noha a francia leszbikusok és melegek 1999 óta az úgynevezett PACS-szal (polgári szolidaritási partnerkapcsolattal) regisztráltathatják párkapcsolatukat.

    Az MLBT kérdések körüli viták általában továbbra is nagyfokú ellentétek közepette zajlanak Európa református és egyesült egyházaiban. Messze vannak még az elfogadható kompromisszumtól.


    RANDI:

    Most következzen az alábbi történet:

    Anne-Brit Sveine (36 éves), evangélikus, Norvégiából,

    aki partnernőjével, Ingvill-lel közös fiuk megkeresztelését mondja el, és útjukat, ahogy szülő lett belőlük:

    Ingvill egy pohár vizet kér. Elias a mellén fekszik, szopik. Anyja a kanapén ül, kicsiny fiához közel. Ma nemsokára megtörténik. A keresztelő ingecske már a fogason lóg kivasalva, kikeményítve. Nagymama vasalta ki tegnap. Ruháink kikészítve várnak ránk. Fiunkat hamarosan megkeresztelik.

    Még egyszer végigmegyünk mindenen. Ingvill hozza Eliast hintóval a templomba, én pedig kocsival megyek és viszem magammal a keresztelő inget és a többi kelléket a városnegyedünkben lévő közösségi házba, ahol a keresztelést követő parti lesz.

    Szörnyen izgulok – nem is annyira amiatt, hogy hogy lesz a templomban, hanem az utána következő parti miatt. Szüleink először fognak találkozni. Hat éve szeretjük egymást, négy éve élünk együtt, és most megszületett első közös gyermekünk.

    A Sagene-templom híres épület. Környékünk látképét ez a nagy vörös téglatemplom határozza meg. Jól ismerjük a lelkészt. Megnyugtató, hogy ez a nő fogja megkeresztelni fiunkat. Az egyházközség titkára jól fogadott minket, mikor bejelentettük nála a keresztelőt. „Szeretnénk megkereszteltetni a fiunkat a Sagene-templomban, és Sirit szeretnénk lelkésznek.”

    Ingvill átadja nekem Eliast. Vállamhoz emelem büfiztetni. Három és fél hónapos, életünk középpontja. Vágytunk rá, akartuk őt és számítottunk rá.

    Még a kapcsolatunk elején beszéltünk róla, hogy szeretnénk gyerekeket. Én csak egyszerűen, álmodozva beszéltem erről a vágyamról, Ingvill pedig konkrétabban állt hozzá és a módját firtatta. Apától legyen vagy névtelen donortól? Aktív apja legyen vagy sem?

    Hosszú utat tettünk meg addig, míg Ingvill végre teherbe eshetett. Azzal kezdtük, hogy megkérdeztünk egy meleg párt a barátaink közül, akarnak-e apák és apafigurák lenni a gyermekünknek. Hosszas töprengések, beszélgetések és várakozás után úgy döntöttünk, hogy felfüggesztjük ezt az ötletet a barátainkkal. Később utánaérdeklődtünk, hogyan oldható meg a mesterséges megtermékenyítés. Dániába mentünk, egy leszbikus nő által fenntartott magánklinikára. Gólyaklinikának hívták! Amikor tudtuk, hogy elérkezett a hónap megfelelő ideje, bemondtunk valamit a munkahelyünkön, és Oslóból Koppenhágába mentünk hajóval, hogy Ingvillt másnap megtermékenyíthessék.

    Miénk volt a projekt, osztoztunk az eredménytelen próbálkozások utáni csalódásban, és ugyanígy osztoztunk az örömben is, amikor a terhességi teszt végre pozitív lett. A harmadik megtermékenyítés után jártunk sikerrel, és csak akkor döntöttük el, hogy nyíltan álljunk hozzá az egész folyamathoz. Reméltük, hogy ezzel a nyitottsággal hozzásegíthetjük majd gyermekünket ahhoz, hogy megértse döntésünket. Még nem tudjuk, hogy fog sikerülni. A gyerek, aki a vállamon fekszik, három és fél hónapos. Csak az evés, az alvás, a testi kontaktus, a közelség és a biztonság érdekli. Egyelőre nincs szüksége válaszra arról, hogyan is fogant meg, és miért úgy intéztük ezt, ahogy történt.

    Apám nem értette, hogyan eshetett teherbe Ingvill. „Ott akar hagyni?” – kérdezte. Elmagyaráztam neki: „Ingvillnek és nekem közösen lesz gyerekünk. Dániában voltunk, hogy egy kis segítséggel teherbe essen.” Miután meggyőződött róla, hogy nincs szó semmilyen megvetett dán férfiról, velünk együtt örült. Ingvill kollégái hamar kitalálták, hogy terhes, és gratuláltak neki. Az első pár héten Ingvillnek azzal kellett megbirkóznia, hogy a kanapé és a vécé közt ingázik: a kanapén feküdt egy gyapjútakaró alatt, és málnateát próbált iszogatni.

    Hétről hétről követtük a magzat fejlődését; beszélgetésekkel és egy terheseknek szóló tanfolyamon készültünk a szülésre! Nekem vajon hová kellett volna mennem, mikor a tanfolyam vezetője így szólt: „A leendő apák a terem bal felén foglalhatnak helyet”? Se apa nem voltam, se gyerek nem volt a hasamban!

    Ma elérkezett a keresztelő napja. Én viszem majd Eliast a templomba. Ingvill és én egymás mellett ballagunk a lelkész után. Mögöttünk sok más pár halad a gyerekeikkel. Mindnyájan anyák és apák. Mi két anya vagyunk, ugyanolyan büszkén és komoly kinézettel, mint a többiek. Előttünk keresztszülők, a család és a barátok várakoznak. Egész nap velünk lesznek. Jelen lesznek, amikor ezen a hideg novemberi vasárnapon megkeresztelik a templomban a kisfiunkat.


    KERSTIN:

    A Római Katolikus Egyház

    Most Európa katolikus egyházai felé „utazunk”, amelyek főként Dél-Európában és egyes kelet-európai országokban dominálnak. A katolikus egyház hivatalos tanítását minden kérdésben a Vatikán dönti el, ennélfogva nincs túl sok különbség az egyes országok között. A homoszexualitást bűnnek tekintik, a homoszexuálisoknak pedig cölibátusban kell élniük, vagy ki kell gyógyulniuk téves irányultságukból imával, tanácsadással és/vagy terápiával. Az LMBT voltukat nyíltan vállaló emberek nem áldozhatnak, nem dolgozhatnak templomban, sem fizetéssel, sem önkéntesen. A Vatikán hivatalos irányelve mondja ki, hogy azok a leszbikusok és melegek, akik regisztráltatják azonos nemű párkapcsolatukat, elveszítik állásukat, mihelyt az kiderül a katolikus egyházban. Az azonos nemű kapcsolatok templomi megáldására úgyszintén nincs lehetőség. Egyes katolikus papok azonban vállalkoznak rá, ám ezt nem hivatalosan teszik, csak saját felelősségükre. Egy olasz papot elmozdítottak egyházközségéből, amikor mise keretében megáldott egy meleg párt. A katolikus túlsúllyal rendelkező országokban, mint Spanyolország, Olaszország, Málta, Lengyelország és Ausztria, számos pap nyilvánosan beszél melegellenes álláspontjáról, és ehhez a médiabeli befolyását is igénybe veszi.

    Ennélfogva igen pozitív meglepetés, hogy egy katolikus ország, Spanyolország, 2004-ben teljes joghatással megnyitotta a házasságot a leszbikus és meleg párok előtt is. Ez annyit jelent, hogy Spanyolország egy szintre került vagy akár túl is szárnyalta Észak-Európát, és egész Európa számára a remény jelképe lett az LMBT-kérdések fejlődésében. A spanyol keresztény LMBT emberek is nagyon örülnek ennek az előrelépésnek, de világosan rámutatnak, hogy ez politikai döntés volt. „Keresztényként tovább kell munkálkodnunk azért, hogy szerelmünket az egyházaink is elfogadják. Spanyolországot a katolikus egyház uralja, és mi mindnyájan tudjuk, hogy gondolkodik erről a kérdésről a Vatikán. Szerencsére sok olyan keresztény, akik messzebb vannak az egyházi hierarchiától, másképp vélekednek erről a kérdésről.”


    RANDI:

    Máltán a Máltai Melegjogi Mozgalom arról számolt be, hogy egy kérdőív szerint a leszbikusok és melegek 29,5%-át diszkriminálták az egyházi intézményekben, például hogy megtagadták tőlük a gyónást, illetve betegnek, vagy olykor egyenesen állatnak nevezték őket.

    A lengyelországi katolikus egyház, a korábbi pápa hazája, igen erős. Élesen kritizálják az azonos neműek közti tervezett párkapcsolati törvényt, amit a Parlament felsőháza (a Szenátus) már elfogadott, de az alsóházban (a Szejmben) még szavazás előtt áll.

    Jerzy Kloch atya, a lengyel egyházi vezetőség szóvivője szerint a törvény alkotmányellenes, társadalmi hatása pedig ártalmas a házasságra, a családra és a gyereknevelésre. „Az egyház már számos kormánytalálkozón igen világosan kifejezte a kérdéshez való viszonyát, és reméljük, hogy Lengyelországban nem fognak ilyen törvényt bevezetni!”

    2001-ben Tadeusz Pieronek püspök a következőt mondta a homoszexualitásról: „Olyan, mint egy fertőző betegség. Senki sem akarja az ilyen embereket diszkriminálni, de mivel aggódunk a saját biztonságunk miatt, korlátokat és bizonyosfajta elkülönülést kell kérnünk tőlük.” Továbbá: „A homoszexuális házasság és a gyermekek homoszexuálisok általi örökbe fogadása a társadalmi rend megbénulásához vezet.”

    Az egyházi szervezetek és azok képviselői is részben felelősek voltak azért, amikor 2004-ben Varsóban és Krakkóban megakadályozták a melegbüszkeség-felvonulást és a „Harc a homofóbia ellen” nevű kampányt, résztvevőiket pedig erőszakosan zaklatták konzervatívok és jobboldaliak. A szervezőknek idén is sok gondjuk akadt, és kemény küzdelmükbe került, hogy megrendezhessék a varsói melegfelvonulást.


    A belga katolikus egyház kivételnek tűnik. Az MLBT emberek igen jó hírekről számolnak be a katolikus egyházközségekről, valamint az egyházi vezetésről is. De a püspökök hivatalosan ott is elutasítják az azonos nemű kapcsolatos szexuális vonatkozásait. Amikor egy bíboros egy 2004-es interjúban kijelentette, hogy a leszbikusok és melegek perverzek és súlyos problémával küzdő emberek, Daneels bíboros, a belga püspökök elnöke így válaszolt: „Ez nem a belga Katolikus Püspöki Kar álláspontja!” A leszbikusok és melegek sok esetben számolnak be pozitív tapasztalatokról az egyházközségekben, megújulásra törekvő katolikus közösségekben, sőt egyes katolikus papok is kimondottan támogatólag állnak hozzá a kérdéshez, szívesen látják a nyíltan LMBT embereket az áldozáson, és az azonos nemű kapcsolatokat is megáldják – természetesen nem hivatalos szinten, ami Belgiumban éppúgy nem lehetséges, mint más európai országokban.


    KERSTIN:

    Most két katolikus leszbikus történetéből fogok veletek megosztani részleteket. Az első közülük:

    Csonka Évi (26 éves), Magyarországról

    Évinek hívnak. 26 éves vagyok, leszbikus és keresztény. A melegségemet körülbelül egy éve sikerült elismernem nemcsak magam előtt, hanem a szüleim és barátaim előtt is.

    Nem tudnám megmondani, mikor jöttem rá, hogy meleg vagyok. Azt hiszem, mindig is tudtam, csak lassanként vált bennem tudatossá.

    Azt hiszem, hogy ha valaki egyszerre vallja magát kereszténynek és melegnek, annak nemcsak a társadalom elítélésével kell szembenéznie, hanem azzal a hamis keresztény ideológiával is, hogy a homoszexualitás Isten elleni halálos bűn, szennyes és visszataszító. Ezért erővel kell elfojtanod magadban, és ha nem tudsz egy ellenkező neművel élni, akkor nem is élhetsz nemi életet egyáltalán. Arra szoktak hivatkozni, hogy melegnek lenni döntés kérdése, hogy megadtad magad a Sátán csábításának, s ezért bűnös vagy. Micsoda képtelenség!

    Én nem „választottam”, hogy meleg legyek. Az emberből nem lesz csak úgy meleg vagy biszexuális egyik napról a másikra. Nem igaz, hogy az ember egy szép napon felébred, és felkiált: „Jaj de jó! Meleg vagyok! Mostantól fogva azonos neműekkel fogok lefeküdni. De jó lesz, hogy folyton hazudok majd, a kapcsolataimat mindig titokban tartom, és ha rájönnek, mi a helyzet velem, a családom kidobhat otthonról, elveszíthetem az állásomat, az emberek pedig elkerülnek majd, mintha leprás lennék és megfertőzhetném őket. Milyen izgalmas lesz, hogy az emberek a hátam mögött majd kigúnyolnak és homofób vicceket mondanak. Bár a legjobb az lesz az egészben, és ezt már alig várom, hogy kipróbáljam, amikor megvernek az utcán. Micsoda remek gondolat! Milyen jó kilátásaim vannak a jövőre! Mostantól fogva tehát meleg leszek, és magamra veszem az emberek velem szembeni gyűlöletét.”

    Nem, ez nem így történt. Az emberből nem lesz csak úgy meleg, különösen ha ilyen kilátásai vannak a jövőre. Az ember nem veszi fel a melegséget csak úgy, mint egy divatos ruhát, amit büszkén viselhet, és leveheti, ha megunta.

    Sokáig hazugságban telt az életem, mert féltem a megszégyenítéstől és az emberek gyűlöletétől. Féltem, hogy bárkinek is beszéljek az érzéseimről. Fogalmam sem volt, hogyan éljek együtt keresztényként ezzel a „bűnös énemmel”, ahogy akkoriban gondoltam. Ezért próbáltam elfojtani leszbikus vágyaimat, hogy „jó keresztény” lehessek. Ez azonban nem vált be, és nem tudtam, miért nem.

    A barátaim és családtagjaim közül – a nővéremet kivéve – senki sem tudta, hogy homoszexuális vagyok, de egyre erősebb lett bennem a vágy, hogy mindenkinek elmondjam és felvállaljam magam. Nem voltak jók ezek a hazugságok. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, és elmondtam a lelkipásztoraimnak. Vegyes érzésekkel reagáltak rá. Nem rúgtak ki a közösségből, de értésemre adták, hogy nem tetszik nekik az új „életstílusom”, és imádkozni fognak értem, hogy az engem birtokba vevő gonosz szellemek eltávozzanak, de ezt nekem is akarnom kell. Meg voltam döbbenve. Akkor még nem tudtam, hogy ennél rosszabb is jöhet.

    Pár héttel később, miután elmondtam ezt a lelkipásztoraimnak, úgy döntöttem, anyukámnak is elmondom. Egyfajta „most már nem számít, hogy lesz” érzéssel mentem föl hozzá, s a rosszabbra számítottam. Csendben végighallgatott, és amikor végeztem és az „ítéletére” vártam, azt mondta: „Tudod, kislányom, nagy az anyák köténye és sok minden elfér benne. Úgy szeretlek téged, ahogy vagy.” Ezután még sokat beszélgettünk, és úgy tűnt, hogy minden rendben van, de pár napig még hallottam éjszakánként, hogy halkan sírdogál, s ez nagyon fájt.


    RANDI:

    A katolikus leszbikusok közül a második nő története a következő:

    Astrid Indricane (30 éves), Lettországból

    Mialatt a rigai Hittudományi Intézetben tanultam, újságíróként dolgoztam, később pedig a „Párhuzamos” című leszbikus kiadvány szerkesztőjeként. Az is a hatáskörömbe tartozott, hogy részt vegyek a Lettországban és más európai országokban tartott konferenciákon. Mindig a valódi nevemmel iratkoztam föl ezekre, nem álnévvel. Azt akartam ezzel hangsúlyozni, hogy számít a véleményem, és hogy egy demokráciában éppolyan súlyú, mint bárki másé. A katolikus egyház sajnos nem ért egyet ezzel a felfogással (se Lettországban, se Németországban). Csak két igazságot ismer és fogad el: a sajátját és a hamisat!

    Amikor leszbikus irányultságom napvilágra került, az Intézet igazgatónője udvariasan az alábbi döntés elé állított: vagy ne legyek leszbikus és úgy folytassam tanulmányaimat, vagy hagyjam el az intézetet. Az utóbbit választottam. Miután kvázi elűztek az intézettől, három hónapig au-pairként dolgoztam Németországban.

    Stuttgartban találkoztam Birgittel, és egy idő után úgy döntöttünk, házasság útján mélyítjük el kapcsolatunkat. Úgy döntöttünk, Lettországban, Rigában ünnepeljük meg elköteleződésünket, méghozzá a politikai aktivitásunk keretein belül. 1995. augusztus 26-án Birgit és én, a LASE támogatásával, nyilvánosan megkötöttük esküvőnket a rigai Szabadság-emlékműnél, a saját készítésű, különleges esküvői ruhakölteményünkben.

    A média elég eltérően fogadta politikai „esküvői” állásfoglalásunkat. Némelyek szenzációként állították be, mások azt követelték, hogy az összes meleg és leszbikus azonnal hagyja el Lettországot és költözzön Amerikába vagy Németországba. Sok újság előásta Sigmund Freud írásait a női homoszexualitásról! Még anyám is súlyos nyomásnak volt kitéve a munkahelyén, mert részt vett az esküvőnkön.

    Egyre veszélyesebb lett számomra Lettországban maradni, és Birgitnek nem sikerült meghosszabbítania ottani munkavállalási vízumát. Ennek folytán úgy döntöttünk, Németországban telepszünk le. Azóta nyolc év telt el, és Németország lett a választott otthonom. Egy éve újra elkezdtem katolikus teológiát tanulni, mert szilárdan hiszem, hogy tíz éven belül a papnők is minden katolikus egyházban szent szolgálatot teljesíthetnek majd. És én is közéjük akarok tartozni!



    Ortodox egyházak

    Most Európa ortodox egyházaiba utazunk. Azokban az országokban, mint Oroszország, Románia, Moldova, Szerbia-Montenegró és Görögország, ahol az ortodox egyházak vannak túlsúlyban, nehéz a helyzetük az LMBT embereknek. Nem áldozhatnak. Nem dolgozhatnak templomban sem fizetéssel, sem önkéntesen. Sok meleg és leszbikus dolgozik azonban az ortodox egyházban, de ők egyaránt rejtőzködve élnek, máskülönben elveszítenék állásukat. A leszbikusokat és melegeket úgy tekintik, mint perverzeket és Isten törvénye elleni bűnösöket. Úgy vélik róluk, hogy „az ördög uralma alatt állnak”, és „az apokalipszis veszedelmes jelét” látják bennük.

    A görög papok szervezete azt követelte, hogy a papi pályára készülő férfiakat bizonyos teszteken való részvételre kötelezzék, hogy megállapítsák, nem homoszexuálisak-e, mert védeni kell a családokat „Szodoma kórjától”. Efsztathiosz Kollasz atya, ennek a szervezetnek a vezetője azt mondta: „A homoszexualitás veszélyes. Mielőtt Jézus Krisztus a földre jött, kiküldött egy angyalt a homoszexuálisok megölésére!” Ez az angyal szerencsére nemigen lehetett valami sikeres…

    Az ilyenfajta hozzáállás mellett nem meglepő, hogy a görög leszbikus nő, aki a könyvünkhöz kitöltötte a kérdőívet, nem hitte el, hogy valahol, Európa és a világ más egyházaiban, megáldják az azonos neműek párkapcsolatát, mint korábban említettem. Kifejezetten azt kérte tőlünk, hogy mindent megtudhasson ezekről. mosoly


    KERSTIN:

    Az ortodox egyházakból is két leszbikus történetét osztjuk meg veletek. Íme az első:

    Andreea Deleanu-Blei (28 éves), Romániából

    Romániában születtem 28 éve. Azt kívántam, sohase születtem volna meg – vagy legalább ne ott születtem volna. De senki sem kérdezett meg, akarok-e megszületni, úgyhogy nem volt más választásom, meg kellett küzdenem minden kérdésemmel, hogy értelmet találjak valamiben, ami értelmetlennek tűnt nekem.

    Az ország kommunista hatalom alatt állt 1990-ig. Amikor próbáltam magyarázatot találni a románok legtöbbjében élő tudatlanságra, a kommunista elnyomás volt az egyik ok. Az embereknek akkoriban nem volt szabad önállóan gondolkozniuk. Csupán az egyetlen Párt útmutatását kellett követni. Nem volt szólásszabadság, és mindennap órákon át sötétség volt az épületekben és a lakásokban. Tél folyamán nem volt fűtés, és meleg víz csak néhány óráig volt bizonyos napokon. Ahogy visszaemlékszem, az emberek szinte patkányok módjára éltek – a sötétségben – a lélek sötétjében. A homoszexuálisokat, melegeket és leszbikusokat, börtönnel büntették, és senki sem ismerte el, hogy léteznek ilyen emberek. Az embereknek nem volt szabad Istenben hinni. A templomokat is lerombolták.

    Az 1990-es rendszerváltozás után a népesség többsége vallásosnak nyilvánította magát, mégpedig ortodox kereszténynek.

    16 éves koromban elkezdtem válaszokat keresni. Találtam egy Bibliát, kinyitottam. Ószövetség. Ádám és Éva… a nő a férfi mellé lett rendelve. Ezt megértettem. És a Biblia máris a falnak röpült. Ez nem nekem való volt, még ha Istentől is jött. Hátat fordítottam tehát a vallásnak. 15-től 20 éves koromig minden időm azzal telt, hogy őrülten odavoltam a franciatanárnőmért…Akkoriban még nem tudtam nevet adni annak, amit érzek. Körülettem, akármerre csak néztem, csak két lehetőség volt: lánynak lenni vagy fiúnak, nőnek vagy férfinak. Egy lánynak csak arra volt esélye, hogy hozzámenjen egy férfihoz. És arról semmi kétségem nem volt, hogy én ezt nem fogom megtenni. Egy új gondolat született meg akkor a fejemben: egy rossz testbe született fiú vagyok. Ha fiú lettem volna, szerethettem volna a nőt, akit szeretek, és nem lett volna semmi gond. Börtönben éreztem magam, semmi reményt nem láttam…hogyan menekülhetnék el ebből? Megpróbáltam megölni magam, gyógyszert vettem be, és nem működött. Gyógyszert vettem be, ittam hozzá egy liter bort, és búcsút mondtam a világnak annak minden fájdalmával együtt. Meglepetésemre azonban 48 óra múlva fölébredtem. Újból életben maradtam.

    20 éves voltam, második éves orvostanhallgató, messze a várostól, ahol születtem. Magányos fiatal voltam. Egy nap épp órára mentem, mikor megláttam egy magazint. A borítóján két nő csókolózott. Meztelenül voltak és csókolóztak. Pornólap volt, de az nekem nem számított. Megvettem az újságot, és életemben először olvastam el a szót: Leszbikus. Ebben a pillanatban jöttem rá, miről van szó. Érzéseimnek most már neve is volt. Nem én vagyok az egyetlen.

    Örültem ennek a felfedezésnek, mert ezzel megszületett bennem a remény – annak reménye, hogy hozzám hasonló más emberekkel találkozhatok. A világ már nem volt olyan szomorú. Voltak persze férfiak és nők, akik megházasodtak, de most már más olyan emberek is voltak, mint én. A felismerésem utáni hónapok rendkívül intenzíven teltek – érzelmektől fűtve. Nagy vágyam támadt az élethez. Mindenütt hozzám hasonló embereket kerestem – a buszon, a metrón, a diszkókban. Nem éreztem szükségét, hogy anyámmal vagy Istennel beszéljek. Dühös voltam Istenre.

    Béreltem egy postafiókot, és feladtam a saját hirdetésemet abban a pornólapban. Írt is néhány nő… Tudtam, hogy minden kapcsolatomat titokban kell majd tartanom. Volt egy törvény a leszbikusok és melegek ellen. Ha valaki rájött volna, ránk küldhette volna a rendőrséget, s akkor börtönbe kerültem volna. Be voltam gyulladva emiatt. Senkinek se mondtam el. Az én titkom volt.

    20 és 24 éves korom között csak kerestem és kutattam… és nem találtam senkit, akit szerethetnék. Több kapcsolatom is volt, de egyik se igazi szerelem. Nem ezt akartam. 1999 áprilisában aztán, életemben először, egy újságban egy olyan csoportról olvastam, amia homoszexuálisok jogaiért küzd Romániában. Láttam a képét egy leszbikus nőnek is, aki magáról beszélt, valós névvel szerepelt, és egész történetét elmondta mint leszbikus. Úgy gondoltam, ez vagány dolog volt tőle. Le volt borotválva a feje. Aznap én is leborotváltattam a fejem. Felkutattam ennek a csoportnak a címét, és elmentem az egyik leszbikus találkozóra… Ekkortájt fedeztem föl az internetet és annak információs lehetőségeit. A chatszobákra is rábukkantam, valamint a lehetőségre, hogy más országból való nőkkel találkozzak. Találtam néhány új barátot online a leszbikus chatszobákban. Tudomást szereztem a leszbikus szubkultúráról. Addig soha nem tartoztam még közösséghez. Az online közösség révén sikerült jobban magamévá tenni az identitásomat. Már nem voltam elszigetelődve, nem éreztem többé véletlennek magam. Egy közösség része lettem, még ha csak virtuálisan is.


    RANDI:

    Következzék a második ortodox leszbikus nő története:

    Elisavet (33 éves) Görögországból

    Amikor hatéves voltam, életemben először szerettem bele egy másik lányba, az iskolánkból. Máig emlékszem, milyen izgalmas volt, amikor a kezét foghattam. Nem tudtam persze, hogy szerelmes vagyok, de jólesett. 16 éves koromban egy másik lányba szerettem bele az iskolából. Ma már legalábbis így nevezném. Akkor viszont még nem tudtam ezt. Nem voltak magazinok, képek, nem voltak tévéfilmek erről, és szavak sem léteztek az azonos neműek közti szerelemre vagy kapcsolatra. Teljes mértékben tabu volt. Egyszerűen nem létezett, mivel nem volt szabad, hogy létezzen. Ezért fiúbarátaim voltak, mert mindenkinek az kellett hogy legyen.

    21 éves koromban meghalt anyám. Temetése napján csókoltam meg lányt életemben először. Nem éreztem, hogy rossz lett volna, íztelen vagy bármi. Szükségem volt valami pozitív élményre, hogy szembe tudjak nézni a bánatommal és a fájdalmammal. És ez is ilyen élmény volt. Abban az évben elmondtam egy idős tanáromnak, akiben legjobban megbíztam, hogy egy lányt szeretek. Bölcs döntés volt. Ennek a tanáromnak volt egy leszbikus barátnője, aki segített felvennem a kapcsolatot egy thesszaloniki leszbikus bárral. Így ismertem meg azt a három vagy négy bárt és klubot, ami akkoriban létezett Thesszalonikiben a melegeknek. Nagyon el voltak rejtve és minden titokban történt, mert féltek az úgynevezett „normálisok” támadásaitól és erőszakjától. Nem létezett semmiféle leszbikus szervezet vagy efféle, ami támogatta volna a fiatal leszbikusokat vagy melegeket. Az iskola elvégzése után grafikusnak tanultam Thesszalonikiben, és fél évig egy PR-ügynökségnél dolgoztam.

    A kormányunk teljesen konzervatívan áll hozzá a homoszexuálisokhoz, és ellenzi bármi jog megadását a meleg és leszbikus pároknak. Ez nagy kár. Mükonosz görög szigete ugyanis a meleg férfiak igen népszerű találkozóhelye, Leszbosz görög szigete pedig, Szapphó régészeti maradványaival és történetével, az egész világból ideáramló leszbikusok első számú zarándokhelye. Ezt nevezem a görög élet kettősségének!

    De a görög ortodox egyház sem segít egy cseppet sem! Az érsek nyilvánosan kijelentette, hogy a homoszexualitás nagy bűn. A görög ortodox egyház pedig, mint olyan, teljesen egy húron pendül az érsekével. Az emberek arra születnek, hogy megházasodjanak és gyerekeik legyenek. Ezt kell csinálni. Ennélfogva a közeljövőben nem számíthatunk részükről elfogadásra. Ezért is távolodtam el az ortodox egyháztól úgy, ahogy van. Bosszant a homoszexuálisokhoz való negatív hozzáállása… De azért továbbra is imádkozom és beszélek Istennel, ha valami nehéz. Istenben továbbra is hiszek, de már nem az ortodox egyházon belül.


    KERSTIN:

    Az anglikán egyház

    Utolsó állomásunk az anglikán egyház, ami Nagy-Britanniában a legerősebb, és a Brit Nemzetközösség korábbi országaiban is igen erős.

    Az anglikán egyházat világszerte megosztja a homoszexualitás kérdése, különösen mióta Gene Robinson nyíltan meleg teológust kinevezték püskökké az USA-beli New Hampshire-ben, és mióta a kanadai Westminsteri Egyház döntésével jóváhagyta az azonos nemű párok megáldását istentiszteleteiken. Mindkét esemény 2003-ban történt. A konzervatív anglikán egyházközségek és papok fenyegetőzése, hogy teljesen elszakadnak az anglikán egyháztól, azóta sem csökkent. Némelyek már el is szakadtak, de ez egyelőre csak egy elenyésző kisebbség.

    A nagy-britanniai anglikán egyházban is számos vitára került sor súlyos ellentétek közepette az azonos neműek megáldásáról és a leszbikus és meleg papok felszenteléséről. De olyan ismert személyek, mint a korábbi dél-afrikai anglikán érsek, Desmond Tutu, és mások, elég jelentősen támogatják az LMBT emberek harcát világszerte az anglikán egyházban. Sok olyan egyházi személy is akad azonban, akik ellenzik az egyenlő jogok megadását az LMBT embereknek az anglikán egyházban.


    RANDI:

    Az anglikán egyház kapcsán két verset és egy rövid személyes bemutatkozást osztunk meg veletek.

    Kate Hunt (36 éves), Egyesült Királyság

    Kate Huntnak hívnak, az angliai Midlands vidéken élek. 36 éves vagyok, hét éve élek együtt társammal, Alisonnal. Az alább közölt mindkét vers egyaránt öt éve született, egy leszbikus-keresztény gyűlés keretében egy íróműhelyen, a németországi Loccumban. Akkoriban még „felépülőfélben” voltam amiatt, hogy el kellett hagynom a teológiai szemináriumot, mielőtt még felszenteltek volna az anglikán egyházba: a püspököm úgy döntött, hogy az egyházmegye és ezáltal az anglikán egyház sem tudna megbirkózni azzal, hogy papjai között egy nyíltan leszbikus is legyen.

    Ahogy újraolvasom ezeket a verseket, meg vagyok lepve, milyen távolinak érzem magam tőlük – attól a nőtől, aki írta őket. Eleinte nem örültem az ötletnek, hogy „A hinta” bekerüljön ebbe az antológiába, mert már nem tudok azonosulni a teológiájával és a benne kifejezett gondolatokkal. „Isten” olyan fogalom, amit jelenleg nehezen tudok megragadni, még kevésbé megfogalmazni, és a versnek meglehetősen „hagyományos keresztény” íze van – ezt most már nem tudom elfogadni. Azonban azzal is tisztában vagyok, hogy az érzéseim az „Emlékmű az egyháznak” című verssel kapcsolatban eléggé megváltoztak. Bár már nem érzem úgy, hogy „beletartoznék” az egyházba, továbbra is van egy olyan, elég jelentős részem, amely azt kívánja, bár másképp lennének a dolgok.

    Továbbra is vágyom a közösségre, egy olyan helyre, ahol együtt lehetek másokkal, és ahol beszélhetnék a lelkemben zajló útról és küzdelemről. De ez többnyire lehetetlennek tűnik – és a 2003-ban az anglikán egyházi közösségben történt friss események még inkább megerősítették bennem ezt a fajta elidegenedettséget. Úgyhogy legtöbbször csak „haladok előre az életben” – a karrier, az otthon, a barátaim terén. De igen gyakran rám tör egyfajta felkavarodottság, és rádöbbenek, hogy a lelki életemnek is szüksége van táplálékra – bár hogy ez hogyan történjen, az továbbra is rejtély.

    Ez a két vers tehát bizonyos értelemben a saját lelki utamat ábrázolja – egy olyan nőtől indulva, aki igen erősen evangéliumi keresztényként határozta meg magát, egy olyan nőig, aki kulturálisan keresztényként látja magát, de lehetetlennek érzi, hogy hinni tudjon a kereszténységben, és továbbra is keresi az értelmet…


    A hinta

    Amint ülök a hintán, gondolataim csaponganak, s felbukkan a nap.

    Kicsit szűk az ülés, de belepréselem magam, és hirtelen újra gyermek vagyok.

    Fokozatosan mozgatni kezdem a lábam: előre, hátra. Hamarosan egyre gyorsabban, egyre feljebb szállok. Fejem hátrabillen, mellettem száguld a levegő, érzem, hogy sugárzó áldással hozzám ér a nap. Elengedem felnőttkorom, fellendülök a magasba; boldogít a sebesség, a veszély, a puszta öröm, hogy élek, hogy nő vagyok, a napon vagyok és a hintán, kezem a végtelen felé nyújtom.

    Gyomromban lassan elenyészik a ritmus, elszédülök. Megijedek, de többet akarok, egyre magasabbra jutni – szárnyalni akarok.

    Majd úrrá lesz rajtam a vágy, hogy elszakadjak – hogy elérjem az ív tetejét, és onnan Isten karjába repüljek… de valami megállít, s én erősen a láncba kapaszkodom. Lábam fáradni kezd, lengésem lassul; a fák visszatérnek a képbe, és újra ott van lábam alatt a fű. S én ott ülök egy régi gyermekhintában, kissé bolondnak érzem magam, bízom benne, hogy senki sem látott meg – de szívemben mégis tudom, hogy megérintettem Istent.


    KERSTIN:

    Látomás az egyházról
    Tágra nyílt ajtók, melyeken mindenki beléphet
    Mindenkinek elegendő hely a létezésre
    Szeretet, amely érzékeny és lélegezni hagy
    Túláradón adott és bőséggel kapott áldás
    Lehetőség a növekedésre fiatalnak és idősnek
    Zene, öröm és nevetés könnyekkel vegyülve
    Egy hely, ahol dolgozhatok, lakhatok, imádkozhatok
    Egy hely, ahová tartozom


    RANDI:

    Miután áttekintettük négy nagy európai keresztény egyházban az LMBT-kérdések helyzetét, csak azt hangsúlyozhatjuk, hogy számos pozitív és reményt keltő fejleményre került sor az európai egyházakban. Több egyház lett nyitott leszbikus és meleg lelkészek felszentelésére, LMBT emberek alkalmazására, és egyre több helyen hagyják jóvá az azonos nemű párkapcsolatok istentiszteleti megáldását. Ezek a pozitív fejlemények azonban nem minden esetben a hivatalos egyházi vezetés szintjén történtek. Bizonyos, megújulásra törekvő szervezetek, puszta egyházközségek és némely papok jóval messzebbre jutottak, mint például a katolikus és az ortodox egyházak hivatalos, konzervatív álláspontja. Az egyházi pozitív fejlemények nagy részére azonban az egyes országok megelőző politikai döntéseire válaszképpen került sor, mint például sok nyugat-európai országban az azonos nemű párkapcsolatok regisztrációjára vagy az azonos neműek házasságára vonatkozó törvények esetében, vagy az EU 1997-es antidiszkriminációs törvényének és annak a 2000-es, munkahelyi diszkriminációt elítélő direktívájának az egyes országokban való alkalmazása során. De elsősorban mióta Franciaországban és Hollandiában elutasító döntés született az európai alkotmányról, az antidiszkriminációs törvény jövője és annak adaptálása a tagállamokban még nyitott kérdés.

    Az európai egyházak helyzete messze áll még az elfogadható szinttől, ami a hozzáállást, az azonos nemű párok megáldását, valamint a leszbikusok és melegek egyházi felszentelését és alkalmazását illeti. Hosszú még az út odáig, hogy a keresztények Európa minden egyházában nyíltan melegként élhessenek saját egyházukban. De ahhoz, hogy továbbhaladhassunk, nem szabad elfelednünk, amit már elértünk. A könyvünkben szereplő, Európa különböző részeiből származó leszbikus nő az egyházaikban tapasztalt apró és nagyobb sikerekről számol be, és arról, hogyan tapasztalták meg személyesen a reményt és a bizalmat kétségeik, kérdéseik és krízises időszakaik ellenére. A keresztény ünnepeken, istentiszteleteken és más programok közben megtapasztalt erejükről, kreativitásukról és örömükről beszélnek, ahol az emberek szexuális irányultságuktól függetlenül segítették és támogatták egymást. Megújulásra törekvő szervezetekről és LMBT keresztény csoportokról beszélnek, mint az Európai Fórum tagközösségei, amelyek segítették őket a bajban és a reménytelenségben, és amelyek tényleges változásokat értek el a hivatalos egyházi személyek hozzáállásában. Ezek a történetek, amelyeket a könyvünkben olvashattok, és amelyeket mi mindnyájan tudunk mesélni egymásnak, bátorítást adnak, hogy legyen erőnk folytatni a küzdelmeinket.

    Lépésről lépésre, Isten segítségével azt szeretnénk, hogy az egyházakban otthonra találjon mindenki, aki Istent keresi, és az a keresztény közösség, amely elfogadja az embereket olyannak, amilyenek.



    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…