Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Vélemények  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Birtalan Balázs:

    Recenzió egy recenzióra

    A Mások 2003. évi márciusi számában méltató könyvismertetés jelent meg Malota László A gyalázatosak szentélye c. könyvéről. Az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért sajnálatos kommunikációs hibának tartja e cikk megjelenését, és fontosnak tartja ellentétes véleményének kifejtését.

    Az alábbi válaszcikk eredetileg a Másokban való megjelenés céljából íródott, de a szerkesztőséggel nem sikerült megállapodni, hogy azt ebben a formában közöljék. (A honlapszerk.)

    „Anyagi forrásaimat oly gyakran igénybe vették a közelmúltban, hogy attól tartok, nem teljesíthetem az ön kívánságát” – hallották a zárt ajtók mögül a tanúk, s ez volt a rendőrség számára a megdönthetetlen bizonyíték, hogy az adott pillanatban a megboldogult még életben volt. Hercule Poirot-t, a zseniális magánnyomozót azonban nem lehet megtéveszteni: bár a szavak értelmesek, a nyelvtan korrekt, mégis: hát elhangozhat ilyen mondat hús-vér ember szájából élő beszédben?! Így senki nem fogalmaz! – És valóban: a mondat elhangzásakor a hulla már hulla volt; a hangját – egy tollba mondott hivatalos levél szövegét – diktafonból játszotta le a gyilkos.

    Agatha Christie bravúros ötlete adaptálható Malota László A gyalázatosak szentélye c. könyvére is. A szerző – állítása szerint – egy magyarországi szemináriumot (papnevelő intézetet) mutat be a kilencvenes évek elejéről. A szöveg nagyrészt a kispapok és elöljáróik dialógusaiból áll, és valóban, kifejezetten vallásosan csengő mondatokat olvashatunk benne. „Pontosan így beszélnek a papok!” – ismerhet rá a lelkes olvasó – feltéve, hogy életében nem töltött el másfél órát papok és/vagy kispapok társaságában. Ugyanis Malota szövegéből bárki számára, aki már találkozott klerikusokkal, bántóan ordít, hogy ez a könyv nem több ügyetlen, igénytelen hamisítványnál.

    Szeretném megjegyezni, hogy – úgy is, mint hajdani kispap – nem a szemináriumok erkölcsi nimbuszát féltem. Kevés dolgot mesélhetnének nekem a papnevelés világáról, amin megdöbbennék vagy csodálkoznék. Megvannak a saját tapasztalataim, s azok alapján nem kétlem: a szent falak között kevés kivétellel bármi megtörténhet. Azonban e „kevés kivételt” aránylag jó érzékkel felismerem. S nem is elsősorban a könyv „botrányos” jeleneteit kívánom idesorolni. Mert az előfordulhat, hogy kispapok lefekszenek ezzel-azzal. Előfordulhat, hogy elöljárók kikezdenek növendékekkel. De nem így. Nem ezekkel a szavakkal. Nem ilyen cselekményvezetéssel. Mert ez így, ahogy azt Malota bele akarja beszélni a hasunkba: abszurdum. Műanyag.

    „Utolsó kenetet” emlegetnek a szövegben, holott a hatvanas évek (a II. vatikáni zsinat) óta a katolikus általános műveltség minimumán ezt a kifejezést már nem használják. (Betegek kenetéről vagy betegek szentségéről beszélnek.) Ugyanez a helyzet a „szentelt ostyával” is: csak outsidereknél olvashatunk ilyet: katolikusok mondanak Oltáriszentséget, szentostyát, ostyát, Krisztus Testét vagy ezer mást – a Malota által használt szintagma árulkodik a szerző tájékozatlanságáról.

    Más példa: tanév elején egy felháborodott negyedéves kispap utasítja tisztességre szerzőnket azzal, hogy ő már diakónus. Nos, ez az epizód így lehetetlen: a diakónus-szentelés még az ötéves szemináriumi rendszerben is negyedév végén volt, az azóta bevezetett hat- és hétéves rendszerekben még későbbre esik.

    Vagy: a főhős a legkülönbözőbb élethelyzetekben latin szentenciákkal bombázza-bosszantja társait, akik erre a lehető legváltozatosabb módon és érzelmekkel reagálnak. Egyben nincs különbség: abban, hogy a kispapok értik a klasszikus (tehát nem is a szigorúan vett egyházi kultúrkörből való) latin idézeteket. Ez, ugyebár, el is várható a katolikus papság köreiben – bólogathat az olvasó, akinek fogalma sincs arról, hogy a latin nyelvű mise és imádság hovatovább muzeális ritkaságnak számít, a Katolikus Egyház Katekizmusát eredetileg franciául adták ki, és az átlagos kispapok latintudására az jellemző, hogy már a cogito, ergo sum-mal is meggyűlik a bajuk.

    Nem lenne elegáns ennél mélyebb elemzésbe bocsátkozni erről a középszerű, anakronizmusoktól hemzsegő tézisregényről, amely kísértetiesen idézi vissza a marxista-leninista ideológia melléktermékeként, felsőbb utasításra létrehozott, célzottan antiklerikális pamfletek világát. Amivel érdemesebb foglalkozni e hasábokon: vajon mennyire célszerű, ha a Mások nem titkolt lelkesedéssel köszönti az ehhez hasonló publikációkat?

    Az érveléstechnika meglehetősen primitív szintjére jellemző csak, hogy „az ellenségem ellensége szükségszerűen a barátom”. Nem vitás, hogy a hazai melegmozgalom statisztikailag szignifikáns többségében a katolikus egyház krónikus közutálatnak örvend. Ismerjük az okokat, kár rá sok szót vesztegetni. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarországon tizedik éve vannak, akik szisztematikusan dolgoznak az egyházzal való kommunikáció kialakításán, kifejezetten azért, hogy a melegek élete az egyházban és a társadalom egyház által „ellenőrzött” területein élhetőbb legyen. Az 1993-ban létrejött Bíborpalást, majd 1996-tól az Öt Kenyér Közösség, kimondatlanul ugyan, de magára vállalta a feladatot, hogy mindazon nyilakat, amelyeket az egyház bástyái mögül lövöldöznek a melegekre, megpróbálja módszeresen, megfontoltan, párbeszédet kezdeményezve hárítani. A feladat nehéz, azonnali megoldás nyilvánvalóan nem jöhet szóba. Elvégre – csakúgy, mint a melegmozgalom más területein tevékenykedők – nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint hogy emberek mentalitásán, attitűdjein próbáljunk változtatni. Ez több évtizedes program. És e programban pillanatok alatt el lehet puskázni hosszú évek eredményeit.

    A melegek és a hivatalos egyház közötti kommunikáció egyik legfőbb akadálya, hogy „odafönt” a melegmozgalomban (és itt differenciálatlanul kell gondolnunk újságra, rádióműsorra, felvonulásra, hisz mások szemében ezek összefolynak) ellenséget látnak. Mert, ugye, a melegek azon fáradoznak, hogy aljas módon aláaknázzák a társadalmat, elpusztítsák a családokat és minden keresztény értékeket módszeresen megsemmisítsenek. Ez persze nem más, mint egyike az ordas nagy sztereotípiáknak, hiszen a melegmozgalom nem valami ellen küzd, hanem valamiért. És nagyon szerencsétlen dolog, ha pont mi erősítünk rá az általunk irtani kívánt sztereotípiákra. Egészen konkrétan ez azt jelenti, hogy igenis szükség van a rendszeres, precízen és lényegre törően megfogalmazott egyházkritikára. Időről időre reagálni kell a kirívóan diszkriminatív (és mellesleg teológiailag is támadható) megnyilatkozásokra – s ezt az Öt Kenyér Közösség meg is teszi. De, amint utaltam rá, a melegmozgalomban megmutatkozó pluralizmus leginkább csak befelé mutatkozik meg. Kifelé, fölfelé ennek nincs látszatja. A célcsoport (vagyis akiknél szeretnénk elérni, hogy változtassanak a gondolkodásmódjukon) csak annyit lát, hogy „a buzik”. Édes mindegy nekik egy Másokban megjelent cikkel kapcsolatban, hogy kinek a neve van aláírva. (Ahogy mi sem igen figyelünk arra, hogy a Magyar Fórum adott szövegét ki jegyzi.) Ha a Mások – főleg egyik állandó rovatában – pozitív állásfoglalást közöl egy olyan könyvvel kapcsolatban, aminek az egyetlen célja, hogy (híján minden érdemi és szakszerű kritikának) jó nagyot rúgjon az egyházba, azzal adott esetben az egész melegmozgalom – benne az Öt Kenyér is – ellenséggé, de ami még rosszabb: hiteltelenné és igénytelenül nevetségessé válik.

    Botránykönyvek naponta kerülnek piacra, és nyilvánvaló, hogy meleg vonal nélkül ezek már nem elég zaftosak, nem igazán eladhatóak. A Másoknak azonban nem kötelessége, hogy ingyenreklámot csináljon bármilyen fércműnek – pusztán azért, „mert az jól odamondogat”. A gyalázatosak szentélye mindemellett nyilvánvalóan melegellenes. Az a jelenet, amelyben az elöljáró kikezd a főhőssel (suhogó selyemköntösben stb.), minden további nélkül megjelenhetett volna valamiféle szélsőjobbos, zsigerből homofób sajtóorgánumban. „Elfogott a hányinger” – összegzi élményét Malota, és ennél különb üzenetet később sem fogalmaz meg a homoszexualitásról. Ennyit tud mondani róla – és vajon e mellé kéne a Másoknak odaállnia?! Nem hiszem. Amellett, hogy az ilyen cikkek az Öt Kenyér tevékenységének hatásfokát (a fent kifejtett okokból) jelentősen visszavethetik, még önmagunkkal, a saját melegségünkkel szemben is méltatlanok.

    Úgy gondolom, egy 13. évfolyamát élő folyóiratnak már nem kell reflexszerűen rávetnie magát minden botrányszagú történésre, és jogosan várható el, hogy szelektáljon, mire reagál és mire nem. Ez esetben a hazai könyvpiac szemétdombján sajnos nem sikerült megtalálni a gyémánt félkrajcárt.


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…