Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Homoszexualitás  >  A melegmozgalom háza tájáról  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Miért vonulnak fel a melegek?

    (Birtalan Balázs honlapjáról átvéve)

    Úgy tűnik, ez lényeges kérdés. Valahol a cybertérben indítottak egy fórumot, amelynek toleráns témája ez volt: miért utáljuk a melegeket? A fórum hallatlan népszerűségnek örvendett, vagy talán örvend mind a mai napig, és a több száz hozzászólásból leginkább kétfajta vélemény látszik kikristályosodni: a melegeket azért kell utálni, mert egyrészt undorító az, amit egymással csinálnak, másrészt felvonulnak. És azért ez már mégiscsak sok. Tévében, rádióban, ha megkérdeznek kívülállókat, mit gondolnak a homoszexualitásról, gyakran felelnek ekképpen: „Semmi bajom velük, de ne vigyék a nyilvánosság elé. Ne büszkélkedjenek vele; én se mutogatom magam az utcán, hogy nézzétek, heteró vagyok.”

    Miért vonulnak hát fel a melegek? Erre lehet nagyon röviden és nagyon hosszan is válaszolni. A túl sommás felelet félreérthető, félremagyarázható. A túl hosszú… az meg túl hosszú. Szóval próbálok valami középutat találni, és ezzel együtt képet adni arról a jelenségről, ami ilyesmi szavakkal írható körül: meleg büszkeség, meleg mozgalom. Ehhez persze Ádámtól és Évától kell kezdeni.

    Nos, Ádám és Éva heteroszexuálisok voltak: egyrészt nem is igen volt más választásuk, másrészt ők voltak a prototípus, akiknek a „Szaporodjatok és sokasodjatok!” parancs adatott. Arról nem szól a fáma, hogy az első homoszexuális mikor bukkant föl a világtörténelemben (legalábbis a Biblia nem; a görög mondavilág erre is kitér), de az, hogy egy ember mit tud kezdeni a másik ember másságával, már egy generációval később megmutatkozott, midőn Káin agyonütötte Ábelt. Kevesen büszkélkedhetnek kimerítő önismerettel, de alapjáraton igaz, hogy jobban ismerjük magunkat, mint a környezetünket (legalábbis azt hisszük). A másra, a megszokottól eltérőre pedig az ember meglehetősen regresszív módon reagál: megijed. Ez azért regresszió, mert az ismeretlentől, a mástól való félelem már az állatoknál is kimutatható, erre nézve a kísérleti pszichológia igen gazdag tapasztalati anyaggal bír. Az, hogy a félelem agressziót szülhet, szintén nem nagy újdonság, elég, ha a sarokba szorított patkányra gondolunk. Viszont egyedül az ember képessége az, hogy irracionális érzéseinek racionális alapot próbáljon biztosítani. Az állat egyszerűen fél az idegenektől. Az ember az idegengyűlöletből ideológiát, erre alapozva pártot és vallást is képes létrehozni. Homoszexualitás az állatvilágban is megtalálható. A homofóbia, azaz a homoszexuális fajtársakkal szembeni félelemmel elegyített gyűlölet viszont kizárólagos emberi vívmány.

    A homoszexualitás a történelemben, a különböző kultúrákban változatos formákban jelent meg. A változatosság mellett azonban két dolog megállapítható: egyrészt a homoszexuálisok számaránya a társadalom egészében mindig ugyanazon a szinten volt (kb. 5–7 %), másrészt homoszexuálisnak lenni sohasem volt kifejezett életbiztosítás. E két dolog természetesen szervesen összefügg: a kicsi (a kistestvér, az osztály gyöngéje, a szociális kisebbség) büntetlenül megverhető, összerugdosható, kiközösíthető. E felsorolt aktivitások mindegyikére bőséggel volt is példa: a homoszexuális cselekedet elkövetésének törvény által szabályozott büntetése a börtöntől a teljes vagyonelkobzáson keresztül a kínhalálig terjedt, országonként változóan, de a szigorúság tekintetében meglehetősen egységesen. Magyarországon az, hogy két azonos nemű felnőtt egymással szabad beleegyezéssel, diszkréten, négy fal között szexuális kapcsolatot létesít, még a 60-as években is köztörvényes bűncselekménynek számított.

    Van még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ma melegekről, homoszexuálisokról beszélünk, és ez számunkra evidencia. A múlt század végéig azonban ez korántsem volt ilyen magától értetődő. Emberekről beszéltek, akik elkövették a természet elleni fajtalanság (ha tetszik: szodómia) bűnét. Egy cselekedetről volt szó, nem egy személyiségvonásról. Márpedig egy meleg nem csupán azalatt a néhány perc vagy óra alatt meleg, amíg éppen „elköveti” ominózus tettét. A homoszexualitás áthatja a teljes ember teljes életét. Pontosan úgy, mint a heteroszexualitás. Kihat a nem szexuális jellegű viselkedésre is, kihat az ízlésre, gondolkodásmódra, érzelmekre. Nem azt mondom, hogy determinálja ezeket, de egészséges emberi pszichét feltételezve ezekkel kölcsönhatásban és harmóniában működik. Más szóval: homoszexuálisnak (vagy heteroszexuálisnak) lenni napi 24 órás elfoglaltságot jelent. A XX. század nagy felismerése, hogy nem egy cselekedet a vita tárgya, hanem egy (azaz sok) ember.

    A legtöbb meleg átélte azt, hogy szexualitásával teljes magányra van ítélve. Itthon a rendszerváltás előtt nem létezett meleg sajtó, nem voltak kulturált ismerkedési helyek. Nem voltak könyvek, filmek, amelyek a fiatalember számára követhető és követendő példát állítottak volna arra nézve, hogyan kell és lehet melegként élni. Sokan hitték azt eszmélésük kezdetén: beállítottságuk teljesen egyedi, világra szóló és szégyellni való kuriózum. És miközben bensőséges együttlétre, szeretetre, elköteleződésre vágytak, kénytelenek voltak irányultságukat elrejteni az éjszakába, parkok bokrai mögé. Ennek az eredménye lett aztán számtalan kényszerből kötött, majd tönkrement házasság, az egész életet átjáró titkolózásból adódó alkoholizmus vagy neurózis, az öngyilkosságokról nem is beszélve.

    Ma már nem ilyen tragikus a helyzet. Vannak bárok, újságok, rádióműsorok, érdekképviseleti civil szervezetek, lelkisegély-szolgálatok és önismereti csoportok. Ellenben a heteroszexuális „külvilág” máig a sztereotípiáit ismételgeti. Nem csoda: a korunkra jellemző információdömpingben valaki, aki két műszakban dolgozik, amellett még magánélete is van, gyereket nevel, nemigen ér rá arra, hogy a friss szakirodalomban olvasson utána a homoszexualitásról szóló legújabb felismeréseknek. Ezért hiába, hogy a pszichiátria a homoszexualitást idestova negyedszázada nem tekinti betegségnek, a heteroszexuális „átlagember” magabiztosan állítja, hogy ez súlyos személyiségzavar, betegség, s mint ilyen, gyógyítható és gyógyítandó.

    Ez az attitűd jelen van a büntetőjogban is. A jogalkotó azt az életkort, amikor valaki képes arra, hogy szabad beleegyezésből vegyen részt szexuális aktusban, 14 évben állapítja meg. A homoszexuális kapcsolatra vonatkozóan ez az életkor (az ún. beleegyezési korhatár) azonban 18 év.* Vagyis két szerelmes fiú – akik közül az egyik tegnap töltötte be a 18. életévét, a másik holnap fogja – kapcsolata üldözendő; a Btk. 199. §-a alapján az idősebbet 3 év szabadságvesztéssel lehet büntetni. Merthogy a fiatalt védi a törvény. Ugyanakkor a 14. életévét ma betöltött kislánnyal a törvény már nem foglalkozik: ha egy ötvenéves úriember szexre veszi rá, akkor azt mondják: magánügy. A férfi tettéért nem büntethető. E törvény egyedüli kedvezményezettjei tehát a heteroszexuális pedofilok. Sértettjei elsősorban a 14 és 18 év közötti lányok, akik ez alapján semmilyen jogi védelmet nem élveznek, másrészt viszont a melegek, akikről e paragrafus kimondja, hogy szexuális életük valami „nagyon más”, valami veszélyes, valami rossz: hiszen 18 évesnek kell lenni ahhoz, hogy éretten dönthessen felőle az ember.

    Tehát e törvény értékrangsort állít fel az emberek között, amely sorban a heteroszexuálisok előrébb állnak. Természetesen ez ellenkezik a „minden ember egyenlő” demokratikus alapelvvel, és ellentétben áll az Alkotmány 70/A szakaszával. Az igazi baj azonban az, hogy ez a büntetőjogi megkülönböztetés a polgári életben is visszahat. Számos esetről tudunk, amikor valaki azért veszítette el állását (bármilyen munkakörben!), mert kiderült szexuális beállítottsága. Gyakorlatilag kirúgták, ugyanakkor belekényszerítették abba, hogy a kölcsönös megegyezés látszatával hagyja ott munkahelyét. A munkaadó ilyenkor erkölcsileg védve érzi magát: „de hiszen a büntetőjog is azt mondja, hogy ezek rossz emberek”. Ha valaki meleg, és úgy gondolja, hogy ezt nem akarja kényszeresen titkolni a világ előtt, nyugodtan letehet pl. arról, hogy valaha is tanárként engedik működni akár általános, akár középiskolában. Ugyanez igaz a rendőri és katonai pályára is, az egyházi és politikai hivatásról nem is beszélve.

    Ha két meleg együtt éli le az életét, közös háztartásban, akkor a hatályos magyar törvények szerint élettársaknak lehet őket tekinteni, akár a különneműek hasonló együttélését. A külföldi melegszervezetek nem győztek gratulálni Magyarországnak, amikor az Alkotmánybíróság utasítására 1996-ban a törvényhozás az élettársi kapcsolat definícióját „egy férfi és egy nő”-ről „két személy”-re módosította, s ezzel elismerte a meleg élettársi kapcsolat lehetőségét. A külföldi melegszervezetek (továbbá sajnos itthon a meleg és nem meleg állampolgárok többsége) csak azzal nincsenek tisztában, hogy az élettársi viszonynak milyen jogkövetkezményei vannak. Tudniillik leginkább semmilyenek. Férfi és nő választhat, akarnak-e házasságot kötni vagy sem. Azonos nemű pár előtt nincs választási lehetőség. És a jogrendszer számtalan „jutalomban” részesíti a házasokat (megjegyzendő: függetlenül attól, van-e, lesz-e gyerekük): betegszabadság, tanúskodási kényszer alóli mentesség, özvegyi nyugdíj, törvényes öröklés stb. Ugyanezek a kedvezmények az élettársak (így a meleg párok) elől el vannak zárva. Minden további nélkül előfordulhat, hogy a megözvegyült homoszexuális férfi vagy nő a hagyatéki eljárás során utcára kerül, mert a lakásból, ahol húsz évig együtt laktak, ki kell költöznie. Még a végrendelet sem jelent megoldást, hiszen az esetlegesen életben levő szülő vagy korábban becsúszott gyermek a végrendelkező szándékától függetlenül a hagyaték 50 %-ára mint ún. kötelesrészre jogosult. A törvény szerint a kötelesrész a házastársat is megilleti, az élettársat azonban nem. Végintézkedés hiányában az élettársnak semmi nem jár.

    Ilyen a magyar helyzet, igencsak elnagyolt vonalakkal felskiccelve. De ehhez hasonló (volt) gyakorlatilag mindenhol Európában, Amerikában és Ausztráliában. Aztán 1969-ben történt valami. New Yorkban, a Christopher Streeten, a Stonewall nevű melegbár közönsége megelégelte az állandó rendőri zaklatást. Úgy döntöttek, nekik is ugyanannyi joguk van az élethez, a magánélethez, mint bárki másnak, és az egyik razzia alkalmával nekimentek a rendőröknek és a kommandósoknak. Ez volt a melegöntudat első nagy megnyilvánulása. Ebből az eseményből, illetve ennek emlékére alakult ki a hagyománnyá váló Christopher Street Day, a melegek tarkabarka, kavargó felvonulása.

    Ahogy korábban a feketék egyenlőségi mozgalma a rasszista megnyilvánulásokkal szemben megpróbálta a feketéket öntudatra ébreszteni „Black is beautiful!” és „Say it loud: black and proud!” („A fekete gyönyörű!”, „Mondd hangosan: fekete és büszke!”) jelszavakkal, ugyanígy kialakult a Gay Pride fogalma is. Gay Pride – meleg büszkeség. „Ugyan, miért kell büszkének lenni arra, ha valaki meleg?” – kérdezik lépten-nyomon. A meleg mozgalmárok pedig lépten-nyomon elmagyarázzák: „Nem a melegségünkre vagyunk büszkék. Hanem melegek vagyunk és büszkék. Az a büszkeség van meg bennünk – s ezt szólongatjuk a még rejtőzködő, önmagukat felvállalni nem tudó melegekben is –, amely minden ember sajátja kellene, hogy legyen, ember voltából adódóan. Mindenkinek joga van egyenes gerinccel járni, aki nem gazember. Márpedig mi – és ezt hirdetjük, nem a melegségünket – nem vagyunk gazemberek! Nekünk is jogunk van élni a Nap alatt, nem több, de nem is kevesebb, mint nektek, akiknek megadatott a heteroszexualitás biztonságos rejtőszíne. Nem vagyunk hajlandóak másodrendűek lenni. Nem követelünk többet, mint ami mindenkinek jár, annyit viszont igen: az egyetemes emberi méltóság és a demokrácia nevében.”

    Azzal, hogy az utcára megyünk, megmutatjuk magunkat. Ezt lehet exhibicionizmusnak is tekinteni, de lehet információadásnak is. A fiatal meleg, aki az ablakig sem merészkedik el, de az éjszakai híradóban azért megnézi a menetet, megerősítést kap: nincs egyedül a világban. A nyitott, de tájékozatlan heteroszexuális azt látja, hogy a felvonulók többsége teljesen normális ember: nincs se kifestve, sem extravagáns ruhákba bújtatva. Talán felteszi a kérdést: „Mi a fenét akarnak ezek?” Talán el is gondolkodik rajta. Esetleg a felvonulás politikai üzenete („egyenlőséget és méltóságot mindenkinek!”) is eljut hozzá. A mai világ legnagyobb bűne a gondolkodás hiánya. Ha bárkit is arra indít a felvonulók látványa, hogy számot vessen nézeteivel, újra meg újra végiggondolja azokat, már volt értelme. És a végiggondolás eredményétől függetlenül ha csak annyi történik is, hogy az illető kizökken abból az apatikus közönyből, amelybe ez a fogyasztói és virtuális világ naponta belekényszeríti, és ráeszmél arra, hogy ő, aki ott az ablakban bámul: ember, és ők ott lent, akik lobogtatják a sokféleség egységét jelképező szivárványszínű zászlót: emberek – akkor a világ egy lépést már megtett a szebbé, igazabbá válás útján.

    Birtalan Balázs



    * Az Alkotmánybíróság 2002. szeptember 3-án megállapította e törvény alkotmányellenességét, és azonnali hatállyal megsemmisítette. – a honlapszerk. vissza


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…