Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység  >  Egyház- és társadalomkritikai gondolatok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Az ördögöt nem lehet megkeresztelni!

    (Megjelent: Népszabadság, 2002. augusztus 26.)

    – hangzott fel a kijelentés paptestvérem ajkáról, amikor vidéki plébániáján egyházi temetést (!) kért egy volt MSZMP-tag, az édesanyja számára…

    Azzal talán nem érdemes foglalkoznunk, hogy mennyi teológiai bölcsesség szorult eme hangzatos malasztba; habár még Origenészt is megejtette a sátán megtérésének gondolata. Itt azonban sajnálatos módon nem két lángelme korszakokat átívelő találkozásának lehettem szem- és fültanúja.


    Politikai és lelki síkon két nehézség is támad az inkriminált mondattal:

    Először is az a fehér-fekete látásmód, amelyet úgy összegezhetnénk, hogy a barátom barátja az én barátom, a barátom ellensége az én ellenségem is. Ezt a valóban alvilági logikát utasítja el magától és követőitől Jézus, amikor így inti tanítványait: „…Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért… Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? … Nemde a pogányok is ugyanezt teszik?”1

    Másrészt hiányzik belőle a szemben álló fél személyének, emberi méltóságának a tisztelete, ami a sakkon kívüli játszmákban is végzetes tévedések forrása lehet. Eltekintve attól a nagyon csekély kisebbségtől, akivel valóban lehetetlennek tűnik minden együttműködés, Krisztus tanítványának kötelessége konszenzust keresni a jóakaratú emberekkel. Erről is hallunk az evangéliumokban, amikor az apostolok egy idegen csodatevőnek megtiltják az ördögűzést. A Mester így hűti le önhitt lelkesedésüket: „…aki nincs ellenetek, veletek van.”2

    Végül szabadjon még emlékeztetnünk a megtérésbe és az Isten irgalmas visszafogadásába vetett hitünkre. A Miatyánk sokat citált sorai: „(úgy) bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk…” sok kereszt(y)én(y) számára már önmagukban súlyos átkok, melyeket önként esdtek le a saját fejükre; azonban, hogy véletlenül se értsük félre, három verssel később visszautal a mátéi szöveg: „De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.”3 Az előzőek fényében talán nem is az a tragédia kezdete, hogy vallási közösségeink tagjai és vezetői sorra buknak el kisebb-nagyobb kísértések hatására, hanem az irgalmasság lelkületének kialvása. A szálka és a gerenda optikai problémája…4


    Aki hívő, az jobboldali?

    A kérdések sorát így is folytathatnánk, netán kezdhetnénk: Minden zsidó a judaizmus híve? Ha lengyel, akkor katolikus, ha orosz, pravoszláv … ? Ilyen időtávolságból a „cuius regio, eius religio” elvének bevetése nem a fegyverszünetnek, hanem inkább egy rosszízű szellemi gettósodásnak lehet a kezdete.

    Tagadhatatlan, hogy a keresztény vallást is oly gyakran kísértő fundamentalizmus hatására az új, szokatlan szellemi áramlatokat ösztönből kárhoztatta Krisztus Egyháza. Így vesztette el a felvilágosodás idején az értelmiséget, a liberális gondolkodókat; a múlt század elején a munkásosztályt, és most készül elveszíteni, vagy már el is vesztette a nőket, a homoszexuálisokat (és csak Isten a megmondhatója, hogy még kiket). Ezen a csökönyös elzárkózáson a később sebtében kreált „munkás Szent József” ünnepek, nyakatekert logikával kiállított védőszentek és látványos rehabilitálások sem tudnak hatékonyan segíteni.

    De az Egyház malmai még mindig lassan őrölnek. Rossz nyelvek szerint inkább a „majmai őrülnek”, nekik felróható módon kis gyorsasággal. Annak, hogy évszázadokon át óvatos duhajként szemléltük a világ folyását, majd a romok felett elhangzott bölcs intésünk és siratóénekünk inkább a szégyenünkre szolgált. Jézus követőjének vállalnia kell a tévedés kockázatát magában rejtő prófétai felelősséget is a közösség előrejutásának érdekében. Különben a partvonalról bekiabálók tisztében reked, azaz hiteltelenné válik, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.5

    A II. vatikáni zsinat az Egyház és a mai világ viszonyáról szólva világosan kifejti, hogy „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat „az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában”.6

    Ugyanezen dokumentum 76. fejezete arra inti a hívőket, hogy a földi ügyek terén ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportosan becsületesen védik eltérő álláspontjukat.

    A hívő ember tehát nem szükségszerűen vall konzervatív nézeteket, akkor sem, ha történetesen a statisztikai adatok nagyon ebbe az irányba gravitálnak. A keresztény, és általában az istenhit: a láthatatlan dolgok felőli szilárd bizonyosság, amelynek megélése, aprópénzre váltása kapcsán nagy játéktér kínálkozik. Politikai téren – talán a szélsőséges nézeteket leszámítva – bármilyen csoportban dolgozhatnak Jézus követői, azonban ha többnyire csak gyűlölködésre, hatalomféltésre és a másik eláztatására futja az erejükből, akkor tanácsos sürgősen utánanézniük annak, hogy kit is követtek valójában.


    Aki baloldali vagy liberális, az ateista?

    Erre a megfordított kérdésre az előzőekben írtak részben már választ adnak. Azonban itt sem kell pusztán logikai következtetésekre hagyatkoznunk. Tény, hogy vannak mindkét társadalmi szerveződésben hívő emberek; a pártok programjai, belső szabályzatai pedig nem tartalmaznak vallásüldöző kitételeket.

    Az egyházi irodalom Assisi Szent Ferencet illette már a „mennyei kommunista” címmel, de magát Jézus művét is nevezték tiszta, önzés nélküli szocializmusnak.

    A liberalizmus a léthez való szabad hozzáállás, Istent pedig más sem jellemzi jobban, mint a kommunikáció szabadsága: a Szentháromság benső életéből kiindulva, a teremtés és a megváltás művén át az üdvözültek (és kárhozottak) beérkezéséig. Mert „minden szabad nekem! Csakhogy nem minden használ.”7


    A békéltetés szolgálata

    Van az örömhírnek egy első olvasatra nehezen érthető passzusa, amely a témánk körüljárásában segíthet bennünket. Lukácsnál olvashatunk a hamis mammonból való barátokról:

    „Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.”8

    Lelkiségi irodalomban a legkülönfélébb találgatások kaptak szárnyra ezzel a rövid mondattal kapcsolatban. Többnyire a birtoklás helyes rendjére, az alamizsna intézményére, ad absurdum a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel való jó viszonyra vonatkoztatják.

    Egy értelmezéssel nem találkoztam még írott formában. Azzal, hogy a másként gondolkodó, más értékrendet valló embertársakkal is lehetséges az együttműködés; olyan feltétellel, hogy ez a tevékenység minden porcikájában vállalható legyen a lelkiismeretünk, azaz végső soron Isten színe előtt.

    Az írás eredeti alcíme ez lett volna: „avagy a kereszténység határai”. Gyökössy Bandi bácsitól tanultam azt, hogy kétféle keresztény létezik. Az első, jól körülírható csoport saját maga szereti rendben tartani a mezsgyéit. Ők a határozott homo christianusok. Tudják, mikor és mennyit fognak adni – se többet, se kevesebbet –, hol és mit fognak vacsorázni. Ércoszlopként állnak a viharban. A másik, sajnos vékonyabbik réteg a határtalanok. A nevük onnan ered, hogy beszélgetés közben nem néznek az órájukra, fizetés közben a tárcájuk mélyére, áldozatvállalás idején pedig nem latolgatják fizikai és pszichés korlátaik érzékenységét.

    Már ez a fajta kereszténység is elegendő lenne ahhoz, hogy ne szűkkeblűen válogassuk meg beszélgetőpartnereinket. Különösen akkor, ha a gondolatok gazdag felhozatalában szeretnénk megérlelni saját igazunkat, felfogni és megszívlelni mások jogos kritikáját. Akik újjászülettek Krisztusban, szenvedélyesen keresik a jót minden emberfiában. Hétszer, hetvenszer-hétszer is nekilendülve.9

    Sándor Bertalan


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…