Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  I. Egyháztörténet, társadalomtudományok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    Birtalan Balázs:

    Kereszténység és homoszexualitás

    (Elhangzott a Nő és férfi, férfi és nő. Magyarország 2002 című konferencia A homoszexualitásról a mai Magyarországon szekciójában, 2002. november 23-án, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem TársadalmiNem- és Kultúrakutató Központ szervezésében)

    Kereszténység és homoszexualitás. Ha együtt említjük e két szót, az első reakció általában egy értetlen visszakérdezés: „Hogy mi van?!” Mi köze van egymáshoz egyrészt egy világvallásnak, másrészt egy személyiségvonásnak? Ráadásul, amint azt mindenki tudja, az intézményesült kereszténység, gondoljunk akár a történelmi egyházakra, akár a kisegyházakra, mereven elutasítja a homoszexualitást. A Biblia állásfoglalása is egyértelmű: a homoszexualitás elfogadhatatlan ocsmányság, Isten szemében súlyos bűn. A melegmozgalom pedig – ilyen körülmények között érthető módon – harcosan szembehelyezkedik az egyházzal, és elszántan munkálkodik a tradicionális keresztény értékrend aláaknázásán. Az ellentét kibékíthetetlen – mindez köztudott tény.

    De persze köztudott tény volt az is, hogy a Nap keleten kel és a Föld körül kering. Attól, hogy valami köztudott, még nem feltétlenül igaz. Az általánosító mondatok általában leegyszerűsítve mutatják be a világot. A kereszténység „mint olyan” és a homoszexualitás „mint olyan” közötti feszültség valóság ugyan, tendenciáról tehát tényleg beszélhetünk. Az ellentét azonban korántsem antagonisztikus. Az ellenpéldák számaránya is oly jelentős, hogy nem tekinthetjük marginális jelenségnek.

    „Ellenpélda” alatt itt több dologra gondolhatunk. Egyrészt bizonyos teológiai felismerésekre, amelyek érvényességéhez egyre kevésbé fér kétség, bár még messze állunk attól, hogy a mindennapi vallásos élet integrálja őket. Másrészt a világszerte létrejövő keresztény-meleg közösségekre, gyülekezetekre, imacsoportokra kell gondolnunk. Harmadrészt pedig azokra a papokra, lelkészekre, akik maguk ugyan esetleg nem is melegek, nem is különösebben teologizáló hajlamúak, de keresztény intuíciójuknak engedve templomaikban összeadják és megáldják az azonos nemű párokat is. E három jelenségről szeretnék most vázlatosan beszélni, mégpedig fordított sorrendben, az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé haladva.

    Az egyházi gyakorlat megváltozása

    Magyarországon is történt már néhány olyan eset, bár titokban, a nyilvánosság kizárásával, hogy praktizáló lelkész – ilyen vagy amolyan vallásos szertartás keretében – azonos nemű pár elköteleződési szándékát megáldotta. Nyugat-Európában, a melegmozgalom – ha szabad így mondani – „fellegváraiban” ez nyilvánvalóan gyakrabban előfordul. Ugyanakkor Svájcból – amihez a melegmozgalomnál hamarabb asszociáljuk a protestantizmust – szintén érkeztek már hírek melegesküvőkről. A zürichi helyi zsinat 1998-ban kifejezetten is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ott sokan adtak hangot a szokásos aggodalomnak, hogy mi lesz a családdal, ha a melegek is házasodhatnak. Mások egyszerűen a saját isten- és egyházképükkel nem tudták közös nevezőre hozni a dolgot. Alfred Frühauf, a munkacsoport tagja és a zürichi egyházkanton vezetője viszont a következőképpen érvelt:

    Ha a homofil pároknak megadjuk azt a lehetőséget, hogy felelősségteljes formát adjanak kapcsolatuknak, még nem vonjuk meg a családoknak szóló kiemelkedő támogatásunkat. Ebben a kérdésben nem arról van szó, hogy mi helyes, mi helytelen, hanem arról, hogy mi mint egyház, hogyan viselkedünk egy kisebbséggel szemben, és nem utolsósorban arról, hogy különböző emberek különböző élethelyzetekben képesek-e Isten áldásának vigaszát kérni, amire mindannyiunknak szükségünk van.

    Megjegyzendő, hogy a közismerten pragmatikus protestantizmus alapjain állva sokkal könnyebb kimondani egy ilyen mondatot, hogy „nem arról van szó, mi helyes, mi helytelen”, mint aprólékos filozófiai reflexióra sokkal inkább hajlamos katolikusként. Ezért nem is meglepő, hogy a világegyházban a gyakorlati változás inkább protestáns felekezetekben jelentkezik. A katolikus teológusok inkább az elméleti utat járják, amely lassúbb ugyan, de kétségtelen, hogy végső soron ugyanahhoz a gyakorlati következményhez vezet.

    A keresztény-meleg közösségek

    Keresztény-meleg közösségek világszerte léteznek. Különböző háttérrel, különböző céllal és módon működnek. Van, ahol teljes illegalitásban, másutt a helyi megyéspüspök jóváhagyásával. Van, ahol harcos aktivistaként igyekeznek nyomást gyakorolni a „hivatalos” egyház vezetőire, hogy hagyjanak fel végre képmutató életmódjukkal, és álszent nyilatkozatok helyett valóban a krisztusi üzenetet igyekezzenek továbbadni minden ember, így a leszbikusok és melegek számára is. Más közösségeket inkább az introverzió jellemez: időről időre összejönnek imádkozni, beszélgetni, és egymást próbálják segíteni az emberi és keresztényi fejlődésben. Én magam nem hiszem, hogy meg lehetne vagy akár meg kéne mondani, melyik út a jobb vagy hatékonyabb. Ezeket a csoportosulásokat a szükség hívta létre, s nyilván olyanná alakultak, amilyenre az adott helyen, az adott körülmények között szükség volt.

    Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy valóban világméretű jelenségről van szó. Ahol a kereszténység jelen van, ott gyakorlatilag jelen vannak a keresztény-meleg csoportok. Igaz ez az Egyesült Államokra és Dél-Amerikára, de Kínára és Japánra is, Kelet- és Nyugat-Európáról nem is beszélve. Dánián, Svédországon és Hollandián valószínűleg nem is nagyon csodálkozunk, de talán meglepőbb, hogy a szocialista utódállamokban már pár évvel a rendszerváltás után aránylag erős keresztény-meleg mozgalommal lehetett számolni. Magam több mint nyolc éve, 1994 tavaszán vettem részt egy Pozsonyban, a helyi szlovák keresztény-meleg közösség rendezésében tartott európai találkozón, ahol többek között lengyelek, oroszok, litvánok képviselték saját országukat.

    Amikor 1993 novemberében első ilyen jellegű kezdeményezésként létrejött Magyarországon a Bíborpalást Katolikus Homoszexuális Közösség, fogalmunk sem volt arról, hogy ezzel egy világméretű tendenciába kapcsolódunk bele. E társaság, ahogy fogalmazni szoktunk, a hazai keresztény-meleg élet tanulópénze volt. Kb. másfél éves hősies küzdelem után csendben kiszenvedett. Kezdők voltunk, idealisták, ami hagyján, de ahányan, annyiféle ideával. Viszont ami elkezdődött, azt nem lehetett megállítani. A hibás kezdés nem jogosított fel bennünket a teljes feladásra. Az, hogy vannak melegek, akiknek belső igényük közösséghez tartozva megélni a maguk vallásosságát, addigra vitathatatlan ténnyé vált.

    1996 augusztusában megalapítottuk az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű csoportot. Ez így persze nem egészen helytálló megfogalmazás, mert eleinte nem „közösség”, hanem „baráti kör” voltunk, és kezdetben „katolikusnak” neveztük magunkat, nem „kereszténynek”. Itt megint a gyakorlat alakította az eredeti elképzeléseket. Értelmi szerzői ketten voltunk az Öt Kenyérnek – mind a ketten hosszabb-rövidebb szerzetesi, illetve papi vagy kispapi múlttal. Saját akkori normáinknak ezért inkább egy szilárd szabályzattal, deklarált hitvallással rendelkező, szigorúan római katolikus közösség felelt volna meg. Csakhogy szembesültünk azzal a kérdéssel, amivel előbb-utóbb minden csoportalapító találkozik, legalábbis jobb esetben: nem mindegy, hogy az Öt Kenyérnek vannak-e vezetői, vagy a vezetőknek van egy Öt Kenyerük. Amikor elkezdtük hirdetni a közösséget, akkor bizony belefutottunk abba a felismerésbe, hogy korántsem olyan emberek jelentkeznek és hozzák közénk az életüket és problémáikat, amilyeneket mi íróasztalnál elképzeltünk. Lehetséges, hogy egy valamivel nagyobb országban azt lehet mondani egy bekopogó református melegnek, hogy „Te, figyelj, menj a protestáns-meleg közösségbe, mi katolikusok vagyunk”. Mi ezt nem tehettük meg, mert nem volt alternatíva. Ha nem akartunk a Bíborpalást hibájába esni, szükségszerű volt, hogy tágítsunk a megfogalmazott kereteken.

    Az eltelt hat évben az Öt Kenyér számos át- és újjászerveződésen ment keresztül. Sokan kerestek meg minket, köztük több pap is. Gyakran kérdezik tőlünk, hogy a „hivatalos” egyház tud-e rólunk, mit szól hozzánk. Amennyiben ez a kérdés a Magyar Katolikus Püspöki Karra vonatkozik, úgy a válasz az, hogy igen, tudnak rólunk. Legalábbis megesett már, hogy a közösség volt egy nekik szóló ajánlott levél feladója, és azt a posta „Nem fogadta el” jelzéssel hozta vissza. Az is megtörtént, hogy egy paptársunkat, aki korábban elhagyta a szerzetesrendjét, majd pár év múlva vissza akart térni az egyházi szolgálatba, az őt kihallgató püspök hosszas hímezés-hámozás után azzal dobta ki, hogy tudnak róla, hogy ő az Öt Kenyér tagja. Szóval ismernek minket, de szóba nem állnak velünk. Ez szubjektíve rosszul esik nekünk, de alapvetően nem változtat sok mindenen: elsődleges célunk nem az egyház direkt megreformálása, hanem – ahogy azt már kezdetben is megfogalmaztuk:

    …lelki hátteret biztosítani azon férfiak és nők számára, akik a hivatalos egyházi nézetek ellenére hiszik, hogy Isten ingyen szeretetből, Jézus Krisztus által meghívta őket az üdvösségre, ugyanakkor tényként ismerték fel életükben homofil, illetve homoszexuális beállítottságukat.

    E feladatnak eleget tudunk tenni ellenszélben is, bár kétségtelen, hogy ha élveznénk az egyházi vezetés támogatását, hatékonyabban tudnánk működni, és valószínűleg több embertársunknak tudnánk segíteni, hogy élhetőbbnek találják az életet.

    Teológiai szempontok

    Ami mindezen jelenségek, történések elméleti hátterét képezi, az a teológia fejlődése. Itt persze nincs lehetőség részletes elemzésre, csupán néhány szempontot szeretnék említeni.

    Először is különbséget kell tennünk az öröknek mondható keresztény tanítás és a naponta megvalósuló keresztény gyakorlat között. Ezeknek van közük egymáshoz, és a cél az, hogy az egyház tényleges gyakorlata mindinkább megfeleljen az eredeti jézusi üzenetnek. Ez azonban az egyháztörténelem folyamán soha nem valósult meg, és elvileg sem valósulhat meg teljesen. Mégpedig azért, mert a jézusi norma az abszolútumot, a végtelent célozza meg, aminek véges, a tér és idő kötöttségében élő emberek soha nem tehetnek eleget. Amire keresztényként – egyénileg vagy szervezetileg – képesek vagyunk, az az irányba állás, az irány tartása. Olyan ez, mint a hiperbola, ami folyamatosan közelít ugyan a tengelyekhez, de azokat nem éri el. Vagy mint a régi, mára elavult vicc: Mi a különbség a működő szocializmus és a létező szocializmus között? Válasz: a létező szocializmus nem működik, működő szocializmus pedig nem létezik. A teológia feladata pedig az, hogy a ránk hagyott krisztusi örökséget folyamatosan értelmezze, és kijelölje az irányokat.

    Ami a homoszexualitást illeti, azzal kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy amíg a XIX. század második felétől kezdve, Kertbeny nyomán ki nem alakult maga a fogalom, addig nem volt lehetőség annak nemcsak teológiai, de semmilyen szaktudományos vizsgálatára. Ezért talán érthető, hogy ebben a témában a teológiai kutatások meglehetősen gyerekcipőben járnak. A katolikus egyházban a bibliakutatás évszázadokon keresztül annyit jelentett, hogy az egyházi gyakorlatot, a status quo-t próbáljuk mind jobban alátámasztani a Bibliából is. Csak 1942-ben jelent meg XII. Pius pápa Divino afflante kezdetű enciklikája, amely megengedte, sőt előirányozta a szabad szentíráskutatást. A bibliatudósok előtt új távlatok nyíltak meg, amikor lehetőségük nyílt a szövegek előítélet-mentes feldolgozására. Ami korábban elképzelhetetlen volt, az ma már teológiai közhely: a biblikus szövegeket nem kell, nem is szabad betű szerint értelmezni. Egy-egy szövegrész vizsgálatakor figyelni kell a kontextusra, gondosan föl kell tárni a szöveg irodalmi műfaját, lehetőség szerint rekonstruálni kell a szerző eredeti szándékát, különös tekintettel a korabeli földrajzi, politikai, társadalmi és vallási körülményekre.

    A homoszexualitással kapcsolatban aránylag kevés bibliai szövegre szoktak hivatkozni. Ezekről, ha a fenti módszer szerint elemezzük őket, kivétel nélkül kiderül, hogy felületesség őket ténylegesen a homoszexualitásra vonatkoztatni. Az egyik történetben pl. egy kisváros, a romlottságáról hírhedt Szodoma lakói akarják gyakorlatilag megerőszakolni a városban vendégeskedő két idegen férfit. A két férfi, aki amúgy főállásban angyal, vaksággal sújtja a ház körül gyülekező, felajzott tömeget, Isten pedig elpusztítja a várost. Ebből az elbeszélésből származik a szodómia szó, amely az évszázadok során különböző dolgokat jelentett. A mai magyar nyelv leginkább az állatokkal való közösülést érti rajta, régebben kifejezetten a homoszexualitást jelentette, máskor és máshol pedig az anális közösülést, függetlenül attól, hogy a partner – avagy „bűntárs” – milyen nemű. Tehát a szodómia mindig valami közelebbről körül nem határolt „disznóságot” jelent, amit rá lehet sütni arra, akivel aktuálisan nem szimpatizálunk. Az eredeti történetben a homoszexuális motívum valóban megjelenik, már amennyiben férfiak akarnak férfiakat – biblikus szóval élve – „megismerni”. Csakhogy a Biblia más részein, ahol Szodomára hivatkoznak (ilyen szövegek akadnak szép számmal), a nekik felrótt bűn soha nem a „férfifertőztetés”, hanem általában, konkretizálás nélkül a kicsapongás, a gonoszság, az erkölcstelenség. És ha tárgyilagosan megnézzük a sztorit, akkor különösebb biblikus előképzettség nélkül is egyértelmű, hogy az esemény elsődlegesen szexuális erőszakról szól, ami, mondanunk sem kell, köszönőviszonyban sincs azzal, amit manapság meleg párkapcsolatnak hívunk. Heteroszexuális erőszakról is van szó a Szentírásban, mégsem jutna senkinek eszébe azt mondani, hogy annak alapján Isten elítéli a heteroszexualitást.

    Más helyeken találunk általánosabb érvényű szövegeket, amelyek törvényeket vagy erkölcsi elveket fogalmaznak meg. A szövegelemzés viszont ezekben az esetekben is rámutat arra, hogy e megfogalmazásokat nem lehet kiszakítani abból a talajból, amelyben két-háromezer évvel ezelőtt létrejöttek. A homoszexuális cselekedetek mindig valami mással összekapcsolva jelennek meg, aminek önmagában semmi köze az azonos neműek szerelméhez. Leginkább rituális prostitúcióról, bálványimádásról van szó a háttérben. Ezt persze az egyszeri bibliaolvasó könnyen összemossa a homoszexualitással, hiszen nincs motiválva a korrekt különbségtételre. Nem ismeretlen ez a jelenség a profán élet területén sem: gondoljunk arra, hogyan mossa össze a hazai közvélemény és a média mind a mai napig a homoszexualitást az AIDS-szel, a pedofíliával és a transzvesztitizmussal. A teológus feladata ugyanaz a régi szövegekkel kapcsolatban, mint a szociológusnak vagy pszichológusnak a mai híradásokkal: rámutatni a különbségekre, és azon munkálkodni, hogy az elméletileg felismert különbségek a közgondolkodás részévé váljanak.

    A bibliaelemzés a teológiai kutatásnak csupán egyik frontvonalát képezi. A katolikus tanítás másik forrása kezdettől fogva a filozófia volt, különös tekintettel az antropológiára, vagyis az ember lényegével foglalkozó bölcseleti kérdésfölvetésre. Ebben a megközelítésben különösen teret kapnak az olyan kulcsfogalmak, mint egyéni különbségek, szabadság, felelősség. Mindinkább közhelyesnek tűnik az a felismerés, hogy az egyes ember élete csak a másik emberrel való interakcióban bontakozhat ki. Napjainkban a katolikus tanítás és érvrendszer paradigmaváltás előtt áll. Ennek egyik apró jele, hogy a 60-as években tartott II. vatikáni zsinat feladta a házasság utódcentrikus definícióját. Természetesen (és helyesen) ma is nagy hangsúlyt fektetnek a házasság gyermeknevelő szerepére. De egyre inkább úgy szemlélik a házasságot, mint két ember életszövetségét, kölcsönös önajándékozását és Isten szeretetének földi reprezentációját. Ebből a definícióból a meleg párokat már bajosan lehetne kizárni.

    Valószínű, hogy idő kérdése csupán, és a teológiai felismerések helyet fognak kapni a konkrét hívő gyakorlatban is. Ehhez természetesen az egyházban generációváltásra és szerkezeti átalakulásokra lesz szükség. Bizonyos embereknek meg kell halniuk, más embereknek még meg kell születniük. Vagyis az életnek egyszerűen zajlania kell a maga tempójában. Előbb-utóbb az egyház utol fogja érni magát és az embereket. Akkor majd ugyanolyan furcsának fogjuk találni azt, hogy valamikor a kereszténység és a homoszexualitás fogalma között feszültség állt fenn, ahogy ma már sokan nem értik, miért is kellene egy hívő kereszténynek tagadnia az evolúciót.

    Nekünk, keresztény melegeknek az a dolgunk, hogy ezt az időt türelmesen kivárjuk, ugyanakkor mielőbbi bekövetkeztét lehetőségeink szerint elősegítsük. Publikációkkal, felszólalásokkal, imával és párbeszéddel. Hiszek abban, hogy – Szent Pál szavaival éve – „fáradozásunk nem hiábavaló”.


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…