Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Melegként élni az egyházban  >  I. Egyháztörténet, társadalomtudományok  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Birtalan Balázs

    Egy természettörvény erejű rendeletről

    A Vatikán és a melegek

    (Magyar Narancs, 2003. augusztus 13.)

    Joseph Ratzinger bíboros, az Apostoli Szentszék Hittani Kongregációjának 76 éves prefektusa július 31-én újabb oldalvágást vitt be a meleg és leszbikus kisebbségnek. A Megfontolások a homoszexuális személyek együttélésének törvényes elismerésére vonatkozó tervekkel kapcsolatban címet viselő dokumentum leszögezi, hogy a melegek párkapcsolata még analóg viszonyban sincs a heteroszexuális házasság fogalmával, és direkt módon felszólítja a világ katolikus politikusait, hogy akadályozzák meg a melegházasságok elfogadására vonatkozó törvénytervezetek keresztülvitelét.

    *

    A szexuális szabadosság súlyos és beláthatatlan következményekkel járhat.

    E tétel igazolására a legeklatánsabb példa valószínűleg Szent Ágoston püspök, aki megtérése előtt nemcsak hangulatos eretnekségek önfeledt követője, hanem a női bájak skrupulusok nélküli fogyasztója is volt. Katolizálása után azonban szigorúan hátat fordított erkölcstelen életének: nőnek még csak belépni is tilos volt a házába, és senki fehérnéppel – beleértve saját nővérét – nem volt hajlandó tanúk jelenléte nélkül, kettesben szóba állni. Ifjúkori botlásai ellenjárataként munkásságában a szexualitás fő-gonosszá avanzsált: az áteredő bűnben megsérült emberi természet olyan undorító járulékává, amelynek gyakorlására egyetlen mentségül az szolgálhat, ha azt házasfelek eszközlik, kifejezetten utódok előállítása céljából, öröm- és élvezetmentesen.

    A fent említett „súlyos és beláthatatlan következmények” pedig nem magának Ágostonnak az életében jelentkeztek, hanem azon egyház történetében, amelynek ő – s ez vitán felül áll – az egyik legmeghatározóbb tanítója lett. A szexualitás az egyházi dokumentumokban a mai napig megmaradt vérengző fenevadnak, amely az emberen halálos sebet ejthet, ha azt nem láncra verve őrzi. Ha az ember belelapoz a tanítóhivatali szövegekbe, meglepődhet, hogy a hajdani atyák milyen gyakran nyúltak a szex témájához, és elámulhat azon a határozott és magabiztos fellépésen, amellyel a nemi élet kérdéseit kezelték. Például 1944. március 29-én – amely napon Magyarország olyan bagatell dolgokkal volt elfoglalva, mint a sárga csillag viselését előíró kormányrendelet megjelenése – a római Szent Offícium a következő állásfoglalással tartotta fontosnak előbbre mozdítani Jézus ügyét a világtörténelemben:

    „Kérdés: Vajon elfogadható-e egyes újabb tudósok nézete, akik vagy tagadják, hogy a házasság elsődleges célja a gyermeknemzés és -nevelés, vagy azt mondják, hogy a másodlagos célok az elsődleges célnak nincsenek lényegileg alárendelve, hanem egyenlőképpen fontosak és függetlenek? – Válasz (a pápától megerősítve március 30-án): Nemleges.”

    E napon a Szent Offícium (korábban: szent inkvizíció) jogutódjának, a Hittani Kongregációnak majdani prefektusa, Joseph Ratzinger még nincs tizennyolc éves. Hét évvel később szentelik pappá, harmincévesen dogmatikát tanít, 1962–1965 között pedig szakértőként vesz részt a II. vatikáni zsinaton.

    *

    E zsinat legutolsó dokumentuma, amelyet a legnagyobb várakozás előzött meg, a Gaudium et spes kezdetű, „az egyház és a mai világ viszonyáról” szóló lelkipásztori konstitúció (GS), amely sok más dolog mellett a házasság és család helyzetével, teológiai értelmezésével, valamint a szexualitásnak az ember életében betöltött helyével is foglalkozik. Felettébb informatív, hogy e mély empátiával megírt, szokatlanul progresszív szövegben a kínosan pontos fogalmazásra törekvő zsinati atyák mely kérdésekben nem foglaltak állást egyértelműen, mintegy jelezve, hogy a teológiában igenis léteznek fehér foltok: olyan területek, amelyekkel kapcsolatban még (esetleg már) nincs egyértelmű és a hívők számára kötelező egyházi vélemény. A mai olvasó számára nem tud nem feltűnni, hogy a szöveg mi mindenről hallgat: a devianciákról, a családtervezés részleteiről, a lányanyák és az elváltak helyzetéről, valamint a homoszexualitásról. Továbbá esze ágában sincs megismételni az elődök centizgetését a házasság „elsődleges”, „másodlagos” stb. céljairól. A gyermekről mint „a házasság legszebb ajándékáról” beszél, aki „a szülők számára a legnagyobb kincs.” Viszont félreérthetetlenül leszögezi: „A házasság azonban nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem a személyek közötti fölbonthatatlan szövetség épp úgy igényli, mint a gyermek java, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlődjön és érlelődjön. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság megmarad mint teljes életközösség, s megőrzi értékét és fölbonthatatlanságát.” (GS 50.)

    A konzervatívok jelentős része személyes sértésnek élte meg az egész zsinatot. Elfogadhatatlan pimaszságnak tartották például, hogy újabban már a pogányok is üdvözülhetnek. Az érzékenyebbek formálisan kiléptek a katolikus egyházból (egyesek úgy fogták fel, hogy a katolikus egyház lépett ki belőlük, ezért saját pápát választottak), mások viszont úgy gondolták, hogy a veszélyes eszméknek belülről is megálljt lehet parancsolni. E tekintetben maga VI. Pál pápa járt elöl ékes példával, amikor a születésszabályozás egész kérdéskörét hatalmi szóval visszavette a zsinattól, és maga dolgozta ki azt. Ebből született aztán 1968-ban a Humanae vitae kezdetű enciklika, amely a fogamzásgátlás egyetlen legitim eszközének a naptár-módszert tekinti. E körlevél a mai napig kellemetlen magyarázkodásra készteti a katolikus teológusok többségét, és nem győzik hangsúlyozni, hogy az teológiailag nem meríti ki az „ex cathedra” döntés kritériumait, vagyis nyílik némi játéktere az egyéni lelkiismeretnek és felelősségnek is.

    Ezzel az egyház újabb jelentős lépést tett a képmutatás intézményesítése felé: a Szentszéknek való engedelmességnél fogva a prédikáló vagy publikáló papok nem képviselhetik azt a véleményt, amely szerint az óvszerhasználatnak is lehet létjogosultsága a családtervezésben. A gyóntatószék belső fórumán viszont kontroll nélkül ajánlhatják (és ajánlják is) a hozzájuk fordulóknak, hogy az általuk rizikósnak ítélt helyzetben húzzanak gumit.

    *

    Világméretű tendencia a katolikus egyházban, hogy a központi tanítás és a hívők gyakorlata között a szakadék egyre szélesedik. Mind kevesebb embert érint végzetesen, ha a plébános esetleg nem hajlandó őt megáldoztatni. Az illető átmegy egy másik templomba, ahol nem ismerik, és továbbra is azt hisz és úgy él, amit és ahogy akar. A kutató teológus pedig úgy van vele: hadd gyártsa Róma az egyre keményebb hangú dokumentumokat – ha a szöveg teológiai elemzésre egyáltalán alkalmas, megkeresi benne a kiskapukat, és ír róla pár izgalmas tanulmányt valamelyik félhivatalos egyházi folyóiratban. Ha meg nagyon együgyű vagy szélsőséges, akkor fütyül rá.

    II. János Pál stílus tekintetében sokat dobott a pápaság ázsióján: elvégre klassz dolog, hogy a pápa síel, focizik, utazik, CD-t ad ki, megáldja az internetet és rehabilitálja Galileit. A modern formák mögött azonban megkövesedni látszik a tartalom. Úgy tűnik, a Tanítóhivatal érzi, hogy hanyatlik a tekintélye. Nem is a kívülállók: a katolikusok előtt. És sajnos nem azt a stratégiát választja, hogy oké, folytassunk párbeszédet, nézzük meg a mindenféle érmek másik oldalait, hanem mind görcsösebben szorítja a gyeplőt. A bíborosi kollégium ki lett bővítve, feltöltve saját emberekkel, hogy egy majdani konklávé se nagyon tudjon fordítani a szekérrúdon. A pápa és a Szentszék hihetetlen mennyiségben termeli az enciklikákat, buzdításokat, állásfoglalásokat: mintha mindent rendezni akarnának, azonnal, végérvényesen. Döntések, teljes tekintéllyel kiadott állásfoglalások születnek a legvitatottabb teológiai témákban, elvágva a további kutatás és diskurzus lehetőségét, legalábbis a katolicizmus jóváhagyott keretein belül. A másként gondolkodó (de Jézus evangéliumához történetesen ugyanolyan szilárd hittel ragaszkodó) többség pedig azon kapja magát, hogy az egyház ellenségének szerepe lett rá kiosztva.

    Ratzinger bíboros 1981 óta fogja össze és mozgatja a szálakat. A Hittani Kongregáció prefektusi tisztsége öt évre szól, de a pápa időről időre meghosszabbította megbízatását, 75 éves korában kötelezően benyújtott lemondási ajánlatát pedig visszautasította. A katolikus folklór egyik vicce híven tükrözi Ratzinger szerepét és mentalitását. Eszerint egy szép napon a valahai és mostani teológusok és pápák kihallgatásra hivatalosak az Úristenhez. Egyesével mennek be, egy-két perc után mindegyik kijön, némileg elszontyolodva: „Hát igen, volt ez meg ez, amiben életem során tévedtem.” Bemegy Ratzinger. Eltelik öt perc, tíz perc, félóra – semmi. Másfél óra múlva kijön az Úr, szakad róla a veríték: „Tyű, a mindenit, ezt még én sem tudtam!”

    *

    A konzervatív keménykedés állandó lúzerjei a melegek. Ratzinger most megjelent munkája nem az első mélyütés a világ párszáz millió homoszexuálisa felé. A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK) aránylag visszafogottan szólt e témában, bár a kapcsolatok jóváhagyása természetesen már akkor sem merült föl. A KEK 1992-ben franciául jelent meg, ebből készültek a különböző fordítások (a magyar is). 1997-ben, a hivatalos, latin nyelvű változat megjelenését megelőzően a Hittani Kongregáció bizonyos változtatásokat eszközölt a szövegen (nemcsak a melegségre vonatkozóan). Nézzünk egy példát az eredeti és a javított verzió közti különbségre! 1992-ben: „Nem elhanyagolható azon férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot; ami többségük számára megpróbáltatást jelent.” 1997-ben: „Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatételt jelent.” A visszakozás egyértelmű.

    2000-ben úgy alakult, hogy a melegek világtalálkozójára Rómában került sor, függetlenül attól, hogy szentév címén az egyház egész évre lestoppolta magának a várost. A pápa a kereszténység sárba tiprásáról beszélt, olyan hangnemben, mintha a melegek kivétel nélkül elvetemült bitangok volnának, s mintha egyetlen céljuk a világ értékeinek erőszakos elpusztítása lenne – nem pedig annak elérése, hogy hagyják már őket békén, és engedjék őket is szeretni: úgy, ahogy ők tudnak, akarnak.

    A kincstári állásfoglalás és a teológiai kutatómunka itt is két külön síkon mozog. A Rómában keltezett szövegek (fussanak azok akár a pápa, akár a Hittani Kongregáció neve alatt) rutinszerűen, reflektálatlanul idézgetik a Szentírás egyes szakaszait, illetve hivatkoznak a természettörvény örök és egyértelmű voltára. A teológusok azonban még emlékeznek a zsinat szavaira: „Az egyháznak is javára válik a múló századok sok tapasztalata, a természettudományok haladása és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban feltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé.” (GS 44.) És pontosan tudják, hogy a természettörvény az újabb kori keresztény érvelésrendszerben olyasmi, mint az anyag fogalma a fizikában: amíg a taxisok és a fodrászok továbbra is érteni vélik, addig a szakember háromszor is meggondolja, hogy megfogalmazzon-e vele kapcsolatban „Négy láb jó, két láb rossz!” nívójú szlogeneket.

    A Bibliával ugyanez a helyzet. A katolikus egyházban a bibliakutatás évszázadokon keresztül annyit jelentett, hogy az egyházi gyakorlatot, a status quót próbálták mind jobban alátámasztani a Bibliából is. Csak 1942-ben jelent meg a Divino afflante kezdetű enciklika, amely megengedte a szabad szentíráskutatást. Ami addig elképzelhetetlen volt, az ma már teológiai közhely: minden szövegrész vizsgálatakor figyelni kell a kontextusra, gondosan föl kell tárni a szöveg irodalmi műfaját, lehetőség szerint rekonstruálni kell a szerző eredeti szándékát, különös tekintettel a korabeli földrajzi, politikai, társadalmi és vallási körülményekre, valamint magának a szerzőnek az intellektusára és személyiségére.

    *

    A homoszexualitással kapcsolatban aránylag kevés bibliai szövegre szoktak hivatkozni. Ezekről, ha a fenti módszer szerint elemezzük őket, kivétel nélkül kimutatható, hogy a homoszexuális cselekedetek mindig valami mással összekapcsolva jelennek meg, aminek önmagában semmi köze az azonos neműek szerelméhez. Leginkább rituális prostitúcióról, bálványimádásról, erőszakról van szó a háttérben. (Példának l. a Mérleg c. teológiai folyóirat 2001/3. számában Hans Rotter jezsuita erkölcsteológus professzor tanulmányát.)

    Másfelől kétségtelen, hogy a fajfenntartás a szexualitáshoz van kötve. Teljesen jogos, ha az egyház továbbra is nagy hangsúlyt fektet a házasság gyermeknevelő szerepére. De mind többen vannak, akik úgy szemlélik a házasságot, hogy annak lényege a két ember közötti életszövetség, a kölcsönös önajándékozás, s mint ilyen, Isten szeretetének földi reprezentációja. Ebből a definícióból a meleg párokat már bajosan lehetne kizárni. Minden bizonnyal e reflexió is belejátszik abba, hogy a világon gyakorlatilag mindenütt, ahol a kereszténység jelen van, kialakultak a keresztény-meleg közösségek is, többnyire lelkipásztorok bekapcsolódásával, akik hajlandóak Isten áldását közvetíteni az egymásnak elköteleződni szándékozó, azonos nemű párok felé is.

    Az utóbbi időben a római nyilatkozatok hangvétele – és ez alól a mostani sem kivétel – annyiban szelídült, hogy politikai korrektségből rendre beidézik a KEK szavait: „Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” Csakhogy sajnos nem elég az igazságtalan megkülönböztetés jeleit kerülni: amit lassan abba kéne hagyni, az maga az igazságtalan megkülönböztetés. A világon sok helyütt még mindig halállal büntetik a homoszexualitást, és a fejlettebb országokban is mindennaposak az őket érő jogi, pszichikai és fizikai atrocitások. Szomorú, hogy ilyen körülmények között az az egyház, amelyik csak mostanában igyekszik tisztára mosni magát a múlt bűneiből, gyakorlatilag nyíltan uszít a melegek társadalmi diszkreditálására, súlyosan visszaélve a neki adott hatalommal. Ahogy valaki idén júliusban fogalmazott – az inkvizíció hajdani borzalmaira utalva – az osztrák televízióban: „Elgondolkodtató és szörnyű, hogy bizonyos történelmi körülmények között még egyébként jó emberek is képesek annyira elnémítani lelkiismeretüket, hogy nem veszik észre a jogtalanságot.”

    Az illető Joseph Ratzinger bíboros volt.


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…