HALÁLLAL LAKOLJANAK?

Nem elhanyagolható azoknak a férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot; ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.

(A Katolikus Egyház Katekizmusa)

*

A magukat kereszténynek mondó homoszexuálisok keresztény bőrbe bújtatott sátánok!

(Egy katolikus teológiai professzor)

*

Ne látszatra ítéljetek, hanem igazságosan!

(Jézus Krisztus)

Bevezetés

Napjainkban a homoszexualitás divattéma. Lehetetlen pontos adatot mondani az e kérdésben megjelent cikkek, tanulmányok, könyvek mennyiségéről. Jogos a kérdés: érdemes-e szaporítani e művek számát, vagy inkább pihentetni kellene a problémát, amíg magától megoldódik.

Némileg profánul hangoznék, ha a kétezer éves kereszténységet szintén divattémának neveznénk. De kétségkívül igaz, hogy az információrobbanás hullámai nem kerülték meg az Egyházat sem. A II. Vatikáni Zsinat, az intenzíven fejlődő teológia, sőt – valljuk be – az egyre szaporodó új felekezetek és szekták is mind azt bizonyítják, hogy az emberek így vagy úgy, de keresik Istent, az Igazságot; próbálják minél teljesebben megismerni a kinyilatkoztatást. A keresés természetes velejárója, hogy egyesek tévutakra jutnak, mások végképp eltévednek, ismét mások pedig valóban értékes felismerésekre tesznek szert, de a konvenciókhoz, a betonozott, kipróbált utakhoz szokott többség megkérdőjelezi ezek hitelességét. Példaként elég, ha Teilhard de Chardin tanításának kezdeti fogadtatására, indexre tételére, és mai, egyre növekvő népszerűségére gondolunk.

Az új bor új tömlőbe való – mondta Jézus egy alkalommal a farizeusoknak.^[1] E mondat aktualitását a keresztény embernek állandóan szem előtt kell tartania. Az Egyháznak kötelessége, hogy figyeljen az idők jeleire. Az egymást követő korok és kultúrák mindig biztosítják az új tömlőt, új formákat, új kereteket. A mi feladatunk – minden megkeresztelté –, hogy rendszeresen ellenőrizzük a bor (a krisztusi tanítás) állagát: fogyaszthatóságát biztosítani kell minden kor minden emberének, hiszen a kinyilatkoztatás egyetemes, az üdvösségre mindenki meghívást kapott.^[2]

Meg kell tanulnunk a beidegződött olvasaton túllépve, szabadon – hiszen a Krisztusban megismert Igazság szabaddá tesz^[3] – értelmezni Isten üzenetét. E kiindulási alap persze magában hordozza a szabadságon túli szabadosság, a liberalizmus, szubjektivizmus, így a kinyilatkoztatás eltorzításának, az eretnekségnek veszélyét. Lényeges, hogy az önállóan gondolkodó ember hajlandó legyen felismeréseit összevetni az Egyház Tanítóhivatalának tételeivel, ugyanakkor világosan tudjon különbséget tenni kötelező hitigazság és általános, illetve többségi teológiai vagy „népi” vélemény között. Ám a kutató teológus részéről követelmény egy bizonyos fokig terjedő elfogulatlanság: ha az ember hosszú ideig nem bolygatott földterület felásásába kezd, elképzelhető, hogy a mélyben valami egész másra bukkan, mint amire számít.

A homoszexualitás keresztény megközelítése ilyen földterület. Századunk sajátossága, hogy mind többen veszik „kés alá” az emberiség túlnyomó többsége szempontjából egyébiránt érdektelen témát, s jutnak olykor meglepő, máskor szinte botránkoztató következtetésekre. Jelen könyv alcíme magáért beszél. Bevezetést mégis igényel, mert e tárgymegjelölés ellentétes nézeteket takarhat. A szerzői tisztesség megkívánja, hogy az első oldalakon szerepeljen leírva a későbbiekben igazolandó tézis. Eszerint:

A szabad akarati döntéstől függetlenül kizárólag és irreverzibilis módon homoszexuális beállítottságú férfi vagy nő teljes értékű teremtmény, akit Isten szándékoló akaratával alkotott olyanná, amilyen; sem a megszokottól eltérő szexuális orientációja, sem annak adekvát módon történő kiélése (tartós, zárt, monogám élettársi kapcsolat, amelyben a kölcsönös lelki önátadás mellett rendszeresen helyet kap a testi egyesülés is) nem minősül alkalmi bűnnek vagy állandó bűnállapotnak, így az ilyen életállapotú hívő a házasság szentségében élő heteroszexuális testvéreivel analóg erkölcsi normák alapján részesülhet szentségi feloldozásban, és vehet részt az eucharisztikus közösségben, mint Isten országának teljes jogú polgára, s az üdvösség várományosa.

* * *

E ponton érzi a szerző szükségesnek, hogy néhány személyes megjegyzés erejéig kilépjen a betűk biztonságos spanyolfala mögül, és – bár a non quis sed quid ^[4] elvet maximálisan igaznak tartja – a téma kényes volta miatt jelezze saját hovatartozását.

Egyrészt homoszexuális vagyok. Olyan homoszexuális, aki sokakhoz hasonlóan megszenvedte állapotát. Küzdöttem az önelfogadással, s ha csoda nem történik a környező világ hozzáállásával, akkor életem végéig permanens küzdelemben fogok állni a társadalmi elfogadtatásért is. Így írásom nem unaloműző lepkegyűjtés, nem puszta akció, hanem a szó szoros értelmében vett önvédelmi reakció. Ez viszont korántsem jelenti azt, hogy elfogultságom – amit nem is akarok tagadni – lenne egyedüli motiváló tényezőm. Képességeim és vérmérsékletem szerint kifejezett célom az objektív hangvétel megütése és megtartása. Keresvén az igazságot, ugyanezeket írnám le akkor is, ha nem lennék érdekelt a témában – amennyiben egyáltalán eszembe jutna, hogy a kérdés mélyebb összefüggéseinek vizsgálatával foglalkozzam. Érintettségem és életösztönöm nyilván a téma részletesebb átgondolására késztetett, és tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem is látnak majd tovább ennél az érintettségnél. Sorakoztassak fel bármilyen tényeket és érveket, lesznek teológusok, akik munkámat megvetően fogják visszadobni, mondván: „Eleve nem lehet igaza, hiszen ő maga is homokos!”.

Az ilyen „átütő erejű” érvekre egyfelől fel vagyok készülve, másfelől pedig nem tudok, s nem is akarok velük mit kezdeni. Aki így vélekedik, az nem könyvem – személyemtől elvonatkoztatott – tartalmáról, még csak nem is rólam mond ítéletet, hanem önmagáról állít ki bizonyítványt. Tehát majdnem biztos vagyok abban, hogy az első pofonokat – homoszexualitásom miatt – egyházi, pontosabban teológusi berkekből kapom.

Másrészt viszont katolikus vagyok, s a következő támadás emiatt éppen a homoszexuálisok részéről fog érni. Jelenleg e táborból a legtöbben, ha nem is ateisták, de meggyőződéses antiklerikálisok. (Ennek miértjéről később lesz szó.) Én viszont római katolikus vagyok, s míg homoszexualitásomon nem tudok változtatni, katolikus mivoltomon nem vagyok hajlandó. Leírt nézeteim ehhez igazodnak, s homoszexuális olvasóim – ha lesznek – minden bizonnyal konzervativizmussal, rigorizmussal fognak vádolni. Vállalom. Nem divatos ma ilyesmivel „dicsekedni”, és többen nyilván tamáskodva fogadják, de kijelentem: Vallom az Apostoli Hitvallás és a Nicea–Konstantinápolyi Hitvallás minden tételét, s magaménak tekintem a Római Katolikus Egyház valamennyi tévedhetetlennek és visszavonhatatlannak deklarált tanítását. Emiatt lehet rólam így vagy úgy gondolkodni, de hangsúlyozottan kérem az Olvasót, hogy a következőket ennek tudomásul vételével értékelje – avagy menjen el mellette közömbösen.

Bízom a Gondviselésben, hogy a vázolt áldatlan erőviszonyok ellenére munkám nem hiábavaló, s eljut olyanok kezébe is, akik valóban hasznát látják. Kik lesznek ezek? Nem tudom. Emberileg nézve sötétbe ugrom. Istenben bízva remélem: talpra esem.

* * *

Néhány szót a könyv keletkezéséről és felépítéséről. 1993-ban Halállal lakoljanak? címmel megjelent egy rövid cikkem a MÁSOK c. folyóiratban.^[5] Ekkor foglalkoztam először homoszexualitás és kereszténység összeegyeztetésének kérdésével. Időközben személyes tapasztalatok, olvasmányélmények és rendszerezőbb továbbgondolás után néhány ott leírt kérdésben módosult a véleményem. Továbbá a cikk csak egy vonatkozásban tárgyalta a meglehetősen komplex témát. E hiányosságok felismerése késztetett a könyv megírására.

Elébe menve a bírálatoknak, szeretném jelezni: munkám nem pszichológiai értekezés. Ha mindenképpen be akarnám skatulyázni az elemzés szempontját, inkább teológiainak nevezném. Ezzel együtt nem fog meglepni, ha a teológusok pszichologizálást, a pszichológusok teologizálást olvasnak majd fejemre; mások esetleg egyszerűen azt mondják: két szék között a pad alá estem. Mentségemül szolgáljon, hogy meggyőződésem: a homoszexualitás keresztény megközelítését a legképzettebb szakember is csak hasonló öszvérstílusban tárgyalhatná.

Az I. fejezetben megpróbáljuk áttekinteni, miért fontos egyáltalán a homoszexualitásról beszélni. A II. fejezet a homoszexualitás fenomenológiájáról szól, vallási szempontoktól függetlenül, a lehetőségekhez mérten friss és hiteles szaktudományos eredmények figyelembevételével. A III. fejezetben vesszük szemügyre a kinyilatkoztatást: a Tanítóhivatal megnyilatkozásait, valamint a vonatkozó ó- és újszövetségi részleteket, szövegösszefüggésükben vizsgálva. A IV. fejezet átfogó elemzést kíván nyújtani az emberi cselekedetek erkölcsi megítéléséről általában, s ezen belül keresünk választ arra, hogy bűn-e a homoszexualitás. Végül az V. fejezetben foglalkozunk Isten teremtői tervével, s a homoszexuális ember életével, sorsával e tervben. Itt próbálunk megoldási javaslatot kínálni arra nézve, hogyan integrálódhat a homoszexuális ember a keresztény közösségbe.

Részben a felkészültség, részben az empátia sajnálatos hiánya eredményezi, hogy munkámban nem foglalkozom kimerítő részletességgel a leszbianizmussal (női homoszexualitás) és a biszexualitással. Néhány szükségszerű utalást leszámítva mellőzöm a témát. E megoldást kisebb rossznak, de mindenképpen korrektebbnek érzem annál, mintha felszínes általánosságokat, pláne téves gondolatokat írnék le. E kérdéskör feldolgozása másra vár, olyasvalakire, aki kompetensnek érzi magát vele kapcsolatban.

A téma eléggé összetett. Az olvasást talán megkönnyíti a Kislexikon használata. Itt a megértés szempontjából legfontosabb idegen szavak, valamint a szövegben speciálisan alkalmazott szakkifejezések magyarázata található.

Az apró betűvel szedett részek idézetek, amelyek meglehetősen változatos forrásokból származnak. Stílusukért és helyesírásukért nem vállalok felelősséget. Lelőhelyüket a lábjegyzetek és a Felhasznált irodalom segítségével azonosíthatja az Olvasó.

* * *

Itt szeretnék köszönetet mondani mindazon püspököknek, papoknak és világiaknak, akik szeretetükkel, elfogadásukkal, imával, anyagszerzéssel vagy egyéb konkrét segítséggel hozzájárultak könyvem elkészüléséhez, s akiknek nevét, ha itt felsorolhatnám – talán nem is lett volna szükség e könyv megírására.

Budapest, 1997. Húsvétján

I. Miért kell beszélni róla?

I.1. A homoszexuálisok helyzete

A homoszexualitás története egyidős az emberiség történetével. Jelen volt és van mind törzsi, primitív, mind civilizált társadalmakban. Megítélése koronként és környezetenként változó volt. Bizonyos helyeken halállal büntették, máshol hallgatólagosan tudomásul vették. Volt, ahol intézményesített formát öltött, ismét másutt eszményítették vagy éppen szakralizálták.

Minket a keresztény megközelítés érdekel, ezért a homoszexuálisok helyzetét is zsidó–keresztény, azaz gyakorlatilag európai és amerikai viszonylatban tekintjük át.

Először is le kell szögeznünk, hogy az „átlagember” elegendő információval rendelkezik ahhoz, hogy elítélje a homoszexuálisokat (vagy ahogy ők önmagukat újabban nevezik: melegeket), de alapvető tájékozatlansága a témában rögtön kiderül, amikor arra nézve kérnek választ tőle, hogy voltaképpen miért e negatív vélemény. Tudásának bázisát pletykák, mendemondák, sztereotípiák alkotják, de nincsenek konkrét ismeretei sem a homoszexuálisok számát, sem életstílusát és tulajdonságait illetően.

A tudatlanság és a tényekkel szembeni nemtörődömség általánosan jellemző. Magyarországon 1991-ben készült egy reprezentatív felmérés, 2 000 fős mintán, egészség – betegség – AIDS – szexualitás témakörben. A szexualitásra vonatkozó kérdések között szerepelt egy nyitott kérdés is: „Mi a véleménye az azonos neműek szerelméről?”

Nem tanulság nélkül való annak bemutatása, hogy kik nem válaszoltak a homoszexualitással kapcsolatos kérdésre. Az összes megkérdezett 65,1 százaléka, 1 304 fő adott valamilyen választ, míg 34,9 százaléka, 696 személy semmiféle megjegyzést nem tett. A megkérdezetteknek több mint egy harmada nem volt hajlandó felelni kérdésünkre. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a szexualitással foglalkozó kérdésblokk megválaszolására 1 689 személy volt hajlandó, vagyis a megkérdezettek 84,5 százaléka, akkor két megállapítást tehetünk. Az egyik az, hogy a magyar társadalom meglehetősen prűd, egy számottevő része kerüli a szexualitás gondolatát. A másik az, hogy emellett van egy további körülbelül 20 százalék, amely a homoszexualitás gondolatát hárítja, de olyan mértékben, hogy még előítéletes alapon sem hajlandó vele foglalkozni.[6]

Az említett átlagember nincs különösebben motiválva a korrekt véleményalkotásra. Ő maga nem homoszexuális, és úgy tudja, hogy közvetlen ismeretségi körében sincsenek melegek. Így – ha egyáltalán kialakít valamilyen álláspontot – nemigen lép tovább saját előítéleteinél. Katolikus fiatalok egy tájékozódó jellegű, tehát nem reprezentatív felmérésben azt az állítást, hogy „A homoszexuálisok kevésbé intelligensek, mint a heteroszexuálisok”, 18,75 százalékban értékelték igaznak^[7], vagyis ezt a teljes képtelenséget majdnem minden ötödik közülük elfogadta. Ez az attitűd kognitív és érzelmi komponense, amely viszont determinálja a viselkedést, amitől aztán a homoszexuális ember mindennapjaiban nem kevés szenvedésnek van kitéve.

De hát hány emberről van szó egyáltalán? Érdemes ekkora jelentőséget tulajdonítani az egész ügynek? A következő fejezetben részletesen visszatérünk e kérdésre, itt elégedjünk meg az adatok értelmezéséből nyert válasszal:

Magyarországon a felnőtt férfi homoszexuálisok és biszexuálisok ilyen aránya azt jelenti, hogy számuk minimálisan 150–400 000. Ez pedig a nők és a cigányok után a legnagyobb lélekszámú kisebbség.[8]

E kisebbség pedig folyamatosan szenved a munkahelyi diszkriminációktól, a titkolózástól, lelki megnyomorítástól és kiközösítéstől. Az üldöztetés – még ha nem is jogi formában történik – példaértékű rizikófaktort jelent mind a mentális megbetegedések, mind az alkoholizmus és öngyilkosság szempontjából. Az embernek alapvető szüksége, hogy önmaga legyen: létét elfogadtassa mind magával, mind környezetével. Ha ez akadályokba ütközik, egzisztenciája alapjaiban kérdőjeleződik meg. Lássunk példának egy interjúrészletet, nyelvi szépítés nélkül, amint azt egy élményeire emlékező homoszexuális magnóra mondta:

Tudok egy vidéki gyereket, aki meleg volt, illetve konkrét esetre sosem került sor, csak azzal levelezésben voltam, és hát identitásproblémákkal küzdött, nagyon érdekelte, nem mert, nem is ismert senkit, mondta, hogy udvarolgat is, tud lenni nővel, de nem igazán esik jól, mindig fiút gondol a helyébe, és van egy kislány, aki őt nagyon szereti, mit csináljon?! Én azt írtam neki, személyesen nem ismertem, hogy ha az a kislány őt nagyon szereti, tud lenni a kislánnyal, és fiúval még nem volt dolga, tehát nem volt homoszexuális szerelem, ami ezt megerősítette volna, ezt az identitást, hát akkor próbáljon a kislánnyal élni. És aztán egyszer csak a szülők írtak, hogy elvette a kislányt és az esküvő napján öngyilkos lett! És meghalt. Tehát nem tudta ezt feldolgozni, kvázi azt a lekötöttséget, hogy most már elkötelezte magát a heteró mellett, ezt nem tudta túlélni.[9]

Egy fölösleges, erőszakos halál napjainkban. De az erőszakos halál nem a mi korunk terméke. Az összefonódott egyházi és világi hatalom a XIII. századtól kezdve enyhén szólva nem bánt kesztyűs kézzel a melegekkel. Az inkvizíció túlkapásairól ma már nyíltan lehet beszélni, szabad, sőt illik elhatárolódni tőle. De néhány tény hiányzik mind a történelem-, mind a hittankönyvekből.

Ami a homoszexuálisokat illeti, őket egy kalap alá vették előbb a muzulmánokkal, vagyis Európa legrettegettebb ellenségeivel, majd az eretnekekkel, akik ki voltak szolgáltatva a népharagnak. Így a rendhagyó szexualitású embereket a népharag és az igazságszolgáltatás egyaránt fenyegette. A kör bezárult mindazok körül, akik nem igazodtak az uralkodó véleményhez. Az államhatalmak által beiktatott új büntető törvénykönyvek szinte vetélkedtek, hogy melyik tanúsít keményebb szigorúságot a szexuális elhajlásokkal szemben. Akasztás Spanyolországban, kiherélés és máglya Franciaországban, javaktól megfosztás Toscanában. Angliában élve eltemették azokat, akik zsidókkal, állatokkal vagy saját nemükbelivel közösültek (ez a három kategória azonos elbírálás alá esett). 1250–1300 között a legtöbb európai törvénykönyv a homoszexuális aktusokat főbenjáró bűnné nyilvánította.[10]

A csúcsteljesítményt itt is, mint sok mindenben, a Harmadik Birodalom, a nácizmus mutatta fel. A történelemhamisítás itt kiválóan működik. Kevesen tudják, hogy a sárga csillag mellett más jelvények is forgalomban voltak a koncentrációs táborokban. A köztörvényesek zöld háromszöget viseltek ruhájukon, a kommunisták vörös csillagot, a szektások lila háromszöget, a cigányok barnát – a homoszexualitásuk miatt likvidálásra ítéltek pedig rózsaszín háromszöget voltak kötelesek hordani. Jean Boisson A rózsaszín háromszög – A homoszexuálisok deportálása (1933–1945) c. könyvében közöl megdöbbentő adatokat és megrendítő élménybeszámolókat. Idézi Himmler egyik beszédét 1940-ből^[11], amely szerint: „Biztos, hogy a homoszexuálisok még mindig legalább félmilliónyian vannak, de ne felejtsük el, hogy 1933-ban még több mint másfél millió ember tartozott homoszexuális-szervezetek tagjai közé.” Az adatok Németországra vonatkoznak – s egymillió deportáltat jelentenek. Ebben nincsenek benne a) azok a melegek, akik nem tartoztak semmilyen szervezetbe, b) az 1940–45 között deportáltak és c) a megszállt országokból elhurcoltak.

Mi volt az indok? A homoszexuálisok nem szaporítják a német fajt. Kezdetben megpróbálták „átnevelni” őket – erről a következő fejezetben még lesz szó. Amikor belátták, hogy ez nem működik, következtek a hormonkezelések, kínzások – és a gázkamra.

A lágeréletről viszonylag sok beszámoló áll rendelkezésünkre. Peter Weiss A vizsgálat c. drámája, V.E. Frankl pszichológiai aspektusú visszaemlékezése (…mégis mondj igent az életre!) hűen érzékeltetik a lezajlott szörnyűségeket. Azt viszont nem említik, hogy voltak a megvetettek között is megvetettek, a többi megalázott által is megalázottak: a rózsaszín háromszögesek, akiket nemcsak az őrség, hanem más táborlakók is igyekeztek halálra kínozni. Ők voltak a bűnbakok. Egy másik beszámoló az első tábori élményeket eleveníti fel.

Persze mindez már a múlté. Vagy annyira mégsem? A holocaustról gyakran, sokféle formában megemlékeznek; nem is szabad elfelejteni a történteket, nehogy megismétlődjenek. A túlélők és hozzátartozóik rendre leróják kegyeletüket az elpusztított sorstársak, rokonok, barátok emléke előtt. Ha valahol, hát itt kellene, hogy megnyilvánuljon az ember ember iránti szolidaritása…

1981 áprilisában néhány homoszexuális részt akart venni a koszorúzáson Nantes-ban, a Deportáltak Napján. „Hoztunk egy koszorút – emlékszik vissza az egyik résztvevő. – …rövid csönd támadt, amíg mindenki elolvasta a feliratot: »A homoszexuális deportáltaknak«. Szörnyű volt, mekkora gyűlölet tört ki ellenünk, ezt még sosem éreztük ilyen közvetlenül. Mindenütt érezhető volt körülöttünk. Egy öreg hölgy kirohant, hogy letépje a koszorúról a szalagot, és azt kiabálta, hogy az ő fia nem volt homoszexuális. Az emberek azt mondták ránk, hogy nácik vagyunk. Szörnyű volt… Ha a zászlók helyett géppisztolyok lettek volna a kezükben, bizony maradt volna néhány újabb halott a temetőben.”[14]

Boisson idéz egyéb megnyilvánulásokat is a háború utáni időkből, amelyek Hitler és Himmler szellemét idézik: „Meg kell szabadulni a homoszexuálisoktól!” És: „Táborokba kellene őket gyűjteni, és kötelezni arra, hogy nőkkel szeretkezzenek. Én mondom önöknek, így rögtön megszabadulnánk a buziktól és kurváktól!” Egy másik koszorúzási kísérletnél kiabálta valaki (talán egy volt deportált): „Ki kellett volna nyírni az összeset!” Ugyanott a deportáltak szervezetének elnöke így nyilatkozott: „Az ellenállás háborús hőstett volt, a homoszexuálisok a büntetésüket kapták meg.”

Hasonló megnyilatkozások azóta is vannak. Nemcsak külföldön, Magyarországon is. „Buziverések” történnek rendszeresen. Országgyűlési képviselők és graffitik adnak frappáns ötleteket. Magam Budapesten láttam olyan falfirkát 1994-ben, amely ártatlan egyszerűséggel csupán annyit követelt: GÁZKAMRÁBA A BUZIKKAL! Kérdés, hogy akitől e szellemdús epigráfia származik, tudja-e, hogy amit kíván, az egyszer már megtörtént, s megismétlődése esetén lehetséges, hogy a firkáló mellől legjobb barátai tűnnének el hirtelen, akikről korábban csak annyit tudott, hogy viszonylag visszahúzódó természetűek, valamit mintha eltitkolnának…

Érdemes végiggondolni, hogy magának a „buzi” szónak a használata sem objektív tényközlésre szolgál, hanem egyszerű sértés, amit gyakran szinonimaként alkalmaznak a „hülye” és az „aljas gazember” kitételek helyett. Ma a kisgyerekek előbb tanulják meg, hogy a „buzi” szóval hatékonyan lehet megbántani a másikat, mint hogy a szexualitásról bárminemű fogalmuk kialakulna.

Egyik egyházi könyvesboltunkban nem olyan régen még terjesztették a kortárs fűzfaköltészet egyik csillagának, Katona Lászlónak népnevelő célzatú, fasisztoid és antiszemita versesköteteit. Hazámért, népemért című, 1989-ben megjelent könyvében szerepel az alábbi opus, amelyben minden gyalázkodó kedvét kiönti a homoszexuálisokra, az emberi nem legundorítóbb csökevényeire. (Az idézet híven követi az eredeti közlés helyesírását és formátumát.)^[15]

HOMOANIMÁLOK
Torzemberek


Elszorul a szívem,
felfordul a gyomrom:
„Homoszexuális”
          szót ha én meghallom!

Hogy süllyedhet ide
az emberszülötte,
– hogy magát állatnál
          mélyebbre süllyessze!

„Ferdehajlamával”
már nem egészséges;
– azért mint beteget
kezelni szükséges!

Minden madár, s állat
magának párt választ;
– csak az ember lenne
ÁLLATABBNÁL ÁLLAT?

Emberi-mivoltát
mélyen megalázva,
– SAJÁT-NEMŰ TÁRSÁT
szexualizálja!

Aki visszaeső,
vagy nem gyógyítható;
– józan emberek közt
tovább nem tartható!

TORZEMBERNEK számít
a   s z i p ó k á z ó   is;
– a NARKOMÁNIÁS
és más FÉLESZŰ is!

Gyönyöréhségükben
szurkálják magukat;
– s emberi-ÁLLATKÉNT
élik világukat!

Mint PARAZITÁKAT
össze kell gyűjteni;
– és hasznos munkára
kell őket nevelni!

Ne legyen TORZEMBER
a közel-jövőben;
– Fordítsunk nagy gondot
a jó-NEVELÉSRE!

Az előítéletek egyházi berkekben való táplálása nem korlátozódik a könyvesboltokra. Tudok olyan esetről, hogy a gyóntató pap, amikor meghallotta gyónójától a „homoszexuális” szót, minden további kérdezősködés, konkretizálás nélkül kifakadt: „Magában nincs igazi bűnbánat, viccet csinál a gyónásból, és keresztre akarja feszíteni Krisztust!” – és az illetőt feloldozás nélkül rúgta ki a gyóntatószékből, úgy, hogy a várakozók hallhatták minden szavát. (Az eset nem pletyka, valóban megtörtént – konkrétan velem. Csak azért idézem fel e sorokban, mert úgy vélem, a „sztori” példaértékű.)

A tények és anekdoták sorolhatók. Munkahelyi elbocsátásokról, verésekről, pszichiátriáról, kiprovokált öngyilkosságokról. Álljon még itt egy hűvös, tárgyilagos beszámoló a viselkedésterápia egyik „átnevelő” módszeréről, amelyet a szerző olyan tudományos elfogulatlansággal interpretál, hogy az olvasóban talán fel sem merül: szadisztikus náci kísérletek emléke csendül föl benne:

…Egyik ilyen módszer az, hogy homoszexuálisoknak képeket mutatnak saját nemük tagjairól, azoknak különféle testrészeikről, majd minden egyes ilyen képet áramütéssel kapcsolnak össze. Újabban a képeket sötét szobában vetítik, a beteg csuklóján vagy bokáján elektróda van, és egész sorozatban kapja az áramütéseket. Általában minél erősebb homoerotikus ingert jelent a látott kép – a beteg szubjektív beszámolója szerint – annál erősebbre méretezik a büntető áramütést.[16]

Mi tehát a helyzet? Homoszexuálisok – sokak sokféle próbálkozása ellenére – vannak. Aránylag szép számmal. És embertársaik válogatott eszközökkel nehezítik meg életüket, a társadalomba való beilleszkedésüket. Az eddigiek talán megvilágítják: nem álproblémával, hanem valódi szociális és etikai kérdéssel állunk szemben. Ezek után talán akadémikusnak tűnhet következő kérdésünk:

I.2. Magánügy-e a homoszexualitás?

E fölvetés az utóbbi idők terméke, azé a szkeptikus liberalizmusé, amely azt mondatja a már idézett átlagemberrel: „Azt csinálnak az ágyban, amit akarnak, engem nem érdekel, hagyjanak békén! Minek beszélni róla? Magánügy!”

A magánügy olyasvalami, ami az egyén privát szférájából érdemben nem nyúlik át más emberek életébe, illetve más emberek azt érdemben nem befolyásolják.

A szexualitás ilyen értelemben elvileg valóban magánügy. A homoszexuálisok pedig mit sem szeretnének jobban, mint azt, hogy életük azon területe, amely másoknál, a többségnél ténylegesen, az Alkotmány által védetten privát szféra, náluk se legyen közpréda, gúny, nevetség és a középkort idéző jogszabályok tárgya. Közkeletű megfogalmazással élve: a társadalom ne nyúlkáljon senkinek az alsónadrágjában!

Ez lenne az ideális. De amíg a környezet és az állam támad, a melegek védekezni kényszerülnek. Cikkezni, felszólalni, tüntetni, demonstrálni. És ez – jó-e vagy sem – így logikus: amíg a külvilág nem hagyja, alkalmasint megakadályozza, hogy valakinek a szexuális orientációja magánügy legyen, addig nincs joga elvárni, hogy maguk az érintettek akként kezeljék.

A szexualitás magánügy. Az igazságtalanság közügy.

Más emberek testi–lelki–egzisztenciális megnyomorítása, az ezzel való hallgatólagos egyetértés: igazságtalanság. Ami ellen föl kell szólalni minden jóérzésű embernek, kiváltképp, ha magát Jézus követőjének tartja, függetlenül saját szexuális beállítottságától.

És még valami. A statisztikák szerint tíz férfiból legalább egy nagy valószínűséggel homoszexuális. A legtöbb ember pedig jóval több mint tíz ismerőssel, rokonnal, baráttal rendelkezik. Tudtán kívül körülveszik őt melegek, akikkel naponta találkozik, beszélget, dolgozik, sörözik – vagy éppen imádkozik. Itt nem jelentkezik konfliktus. Ha valaki homoszexuális, és azt kényszerűségből, de gondosan titkolja (ezt képmutatásnak hívják), azt többnyire elfogadja környezete. Ha ugyanő korrekt módon feltárja magát, kilép a rejtőzködésből (ezt nevezik – ma már gyakorlatilag minden nyelven – coming outnak), akkor jó eséllyel megtapasztalja az elutasítást. Pedig ugyanúgy néz ki, mint azelőtt évekig, ugyanúgy végzi a munkáját, éppoly mértékben kötődik vagy nem kötődik társaihoz, mint addig – egyszóval semmi nem változott meg rajta vagy benne –, mégis igen gyakran kiközösítés lesz az osztályrésze.

A társadalom nem az egyes homoszexuális embert veti meg, hanem magának a homoszexualitásnak a gondolatát, valamint egyáltalán a gondolkodást és az őszinteséget. Ezt E.M. Forster Maurice c. regényének zárójegyzetében már 1960-ban megfogalmazta:

…Amit a közvélemény nem visel el, az nem maga a homoszexualitás, hanem a tény, hogy gondolkozni kell róla. Ha észrevétlenül közénk szivároghatna, ha máról holnapra elismerné egy apró betűvel nyomtatott rendelet, nagyon kevesen tiltakoznának.[17]

Ha viszont így áll a helyzet, akkor nem az őszinte – adott esetben homoszexuális – ember a beteg, hanem maga a társadalom, a közgondolkodás. És egy ilyen össztársadalmi betegségbe mindahányan belehalhatunk, függetlenül szexuális hovatartozásunktól. A gyógyítás mindannyiunk közös érdeke és kötelessége. Ennek egyik módja az igazság keresése és kimondása. Többek között ezért érdemes – és kell! – beszélnünk a homoszexualitásról; ez a válasz a fejezet címében feltett kérdésre.

Következő fejezet
Tartalom

Jegyzetek