Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Olvasóterem  >  Kereszténység és homoszexualitás  >  Teológiai elemzések  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      

    III. Mit mond a kinyilatkoztatás?

    (első rész)


    (Rövid bevezető)

    III.1. A KINYILATKOZTATÁS FOGALMA. – MIT MONDHAT EGYÁLTALÁN?
    III.1.1. Definíció – A kinyilatkoztatás tárgya
    III.1.2. A kinyilatkoztatás lezárulása

    III.2. A KINYILATKOZTATÁS RÉSZLETES VIZSGÁLATA
    III.2.1. A Tanítóhivatal megnyilatkozásai
    III.2.1.1. Ünnepélyesen előterjesztett tévedhetetlen döntések
    III.2.1.2. Ünnepélyesen nem definiált, de tévedhetetlen hitigazság
    III.2.1.3. Nem-tévedhetetlen tanítóhivatali dokumentumok
    III.2.1.3.1. Gaudium et Spes
    III.2.1.3.2. Persona Humana
    III.2.1.3.3. A Katolikus Egyház Katekizmusa
    III.2.1.4. A tanítóhivatali megnyilatkozások tanulsága

    (A III. fejezet második részét l. egy külön oldalon.)


    Túl nagy a kísértés ahhoz, hogy ellenálljak neki, így a fejezet elején megelőlegezem az alább bizonyítandó választ: a kinyilatkoztatás – minden ellenkező látszattal szemben – nem mond és nem is mondhat semmit a homoszexualitásról!

    E talán merésznek hangzó tétel igazolásához szükséges mind az elvi, mind a részletező áttekintés. Kezdjük az alapoknál!

    III.1. A kinyilatkoztatás fogalma. –
    Mit mondhat egyáltalán?

    A kinyilatkoztatás nem valami homályos, szubjektív fogalom. A fundamentális teológián belül önálló témakört képez, s mint ilyennek, megvannak a maga sajátos szakkifejezései, amelyekkel egyúttal határt szab önmagának. A kinyilatkoztatás az alapja a keresztény vallásos beszédnek, amiből viszont véletlenül sem következik, hogy mindaz, amit általában keresztény vallásos beszédnek ismerünk, tartalmában automatikusan megegyezik a kinyilatkoztatással. Az ember nem számítógép, amely kizárólag azt reprodukálja, amit beletápláltak, hanem fantáziával megáldott teremtmény. Amit nem tud, azt elképzeli. A tényeket értelmezi, kiegészíti, kommentálja. Ezen gondolati tevékenységének eredményét pedig – a torzítás kifejezett szándéka nélkül – úgy adja tovább, mint magukat a tényeket. Így keletkeznek a pletykák, a mondák és a mendemondák. Így alakulnak ki a babonák és a kollektív téves meggyőződések. Ezek az idők folyamán olyan méreteket ölthetnek, hogy puszta intuícióval lehetetlen őket lehámozni az eredeti tényekről.

    Ez a helyzet a vallásos közgondolkodással is. A frissen megtért ember, ha vallásos könyvet vesz a kezébe, fenntartás nélkül elhiszi az abban leírtakat. Amit a paptól hall a szentbeszédben (vagy mondjuk így: misén belül a szentbeszédre szánt időben), azt készpénznek veszi. Időbe és tapasztalatba telik, hogy továbblépjen erről a szintről, és nem is feltétlenül sikerül mindenkinek. A többség itt megreked, ezért ha például azt hallja egy jámbor paptól, hogy „Mária társmegváltó” vagy „a homoszexualitás bűn”, akkor probléma nélkül elfogadja e téziseket. Tárgyi tudás híján nincs viszonyítási alapja, amelyhez mérve megvizsgálhatná e kijelentések igazságtartamát. Ha lenne (és ha fordítana időt a vizsgálatra), úgy rájönne, hogy mindkét példának hozott tétel – bár „vallásosan cseng” – téves, és nem vezethető le a kinyilatkoztatásból, sőt.

    Ezt a hiányzó viszonyítási alapot próbáljuk most – a keretekhez mérten – megadni az Olvasónak, a fogalmak tisztázásával.

    III.1.1. Definíció –
    A kinyilatkoztatás tárgya

    A kinyilatkoztatás Isten szerető szabad tette, amellyel megismerteti önmagát, üdvözítő szándékát és az üdvösség útját, a csúcsponton Fiának elküldésével, az Ige megtestesülésével, és amely bensőséges élet- és szeretetközösségbe kapcsolja az emberiséget az Istennel Jézus Krisztusban.[1]

    A II. Vatikáni Zsinat 1965. november 18-án adta ki a Dei Verbum kezdetű dogmatikai konstitúciót, amelyben így tanít a kinyilatkoztatás tárgyáról:

    Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, amelyek az emberi értelem felfogóképességét teljesen meghaladják.[2]

    Mit jelent mindez? Meg kell különböztetnünk egymástól a kinyilatkoztatás aktusát és tárgyát.

    Az aktus, mint láttuk, Isten cselekedeteinek sorozata az emberi világban. Ez vagy négyezer évvel ezelőtt vette kezdetét a Közel-Keleten, amikor Isten kiválasztott egy félnomád pásztornépet, hogy aztán rajtuk keresztül az egész emberiséghez szóljon. E pásztorok idővel letelepedtek, országot alapítottak, amely Izrael néven vált közismertté. A kinyilatkoztatás folytatódott: Isten törvényt adott a zsidóknak, amelyre könnyű volt büszkének lenni, annál nehezebb volt viszont betartani. Isten sorra választott ki embereket, hogy szavát közvetítsék a nép felé: intett, buzdított, tanított, és ha kellett, szankcionált. E közvetítők voltak a próféták. (Prófétálni nem azt jelenti, hogy jósolni, hanem „valakinek a nevében beszélni”.) Rendszerint lincselés jutott nekik osztályrészül, mert az emberek már akkor is rossz néven vették, ha hibáikra figyelmeztették őket.

    Mintegy 1200 évvel a zsidó nép honfoglalása után fellépett egy ember, aki gyalogszerrel, ágrólszakadtan járta Izrael útjait, de amikor tanított, „a nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, ahogy az írástudók”[3]. E prófétát Jesuának hívták. Ez elég gyakori név volt akkoriban, s lefordítva körülbelül annyit jelent, hogy „Isten megszabadít”. Tanítása messzemenően megegyezett nevének jelentésével. Jesua – magyarosan: Jézus – arról beszélt, hogy van értelme az életnek. Isten nem rabszolgának akar tudni bennünket, hanem barátainak és gyermekeinek. Ha az élet mégis rabságnak tűnik, az éppen azért van, mert elfordultunk Istentől. Hiszen ő a legjobbat akarja nekünk; bármilyen más akarat annál csak rosszabb lehet. Térjünk vissza hozzá – mondta Jézus –, ismerjük meg őt, és megszabadulunk.

    És beszélt Istenről. Azt mondta róla, hogy nem zsarnok, despota, akitől rettegni kell, hanem ő maga a Szeretet. És nincs elérhetetlen messzeségben az emberektől, nem a felhők fölött lakik kifürkészhetetlen homályban, hanem jelen van mindenütt, kiváltképp az őt szeretők szívében. A hozzá vezető út nem törvények kényszeres megtartásából áll, hanem a személyére, a Szeretetre mondott igenből, a belé vetett bizalomból.

    Beszélt önmagáról is. Azt mondta, ő az Atya küldöttje, ugyanakkor ő és az Atya egyek. Amikor hallgatói azzal áltatták magukat, hogy nincs szükségük az Istenhez való visszatérésre, tekintve, hogy ők Ábrahám leszármazottai, aki pedig utódaival együtt Isten választotta volt, Jézus valami nagyon furcsát mondott: „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok”.[4] Erre meg akarták kövezni. Túl azon, hogy Ábrahám kétezer évvel korábban élt, e kijelentés kifejezett istenkáromlásnak hangzott. Ez az „Én vagyok” nem volt más, mint hivatkozás a héber JHWH szóra, ami pedig Isten szent, kimondhatatlan neve, ahogyan ő maga mutatkozott be Mózesnek.[5] És ez a sehonnai ács a Nevet magára vonatkoztatta!

    A felháborodást csak fokozta, amikor Jézus elkezdte hangsúlyozni, hogy az üdvösség ugyan a zsidók között kezdődik, de kivétel nélkül minden ember a várományosa. Tanítványokat gyűjtött maga köré, és meghagyta, hogy az általa képviselt örömhírt (görögül: evangélium) minden kor minden emberével ismertessék meg. Azt mondta: ugyanazon hatalommal ruházza fel őket, mint ami neki van; aki őket hallgatja, magát Jézust, s általa az Atyát fogja hallgatni. És – ó, borzalom! – tanítványait, akiket apostoloknak nevezett (görög szó, jelentése: küldött), még véletlenül sem a nép elitjéből választotta, hanem holmi faragatlan halászok közül…

    A zsidó nép vezetőinek sértett önérzete egy idő után nem bírta tovább. Izrael akkoriban római fennhatóság alatt állt, így nem bírtak teljes joghatósággal. Mindazonáltal eldöntötték, hogy Jézust ki kell vonni a forgalomból. Elfogatták, és a megszálló római hatósággal mondatták ki rá a halálos ítéletet. A kivégzés – úgy tudjuk – a mai időszámítás szerinti 30. év április 7-én történt, a hagyományos megkövezés helyett azzal a halálnemmel, ami egyébként a rabszolgáknak és közveszélyes gonosztevőknek volt fenntartva. Aznap késő délután el is temették, zsidó szokás szerint: a lepelbe burkolt holttestet egy sziklabarlang padozatára helyezték, a bejáratot pedig vagy kéttonás kőlappal zárták el. Az esetleges komplikációk elkerülése végett a sírt le is pecsételték, és őröket állítottak elé.

    Az érintett emberek különböző kedélyállapotban voltak. A nép vezetői megnyugodtak. Az apostolok kétségbe voltak esve: egyrészt szemük láttára fulladt kudarcba a cél, amelyre feltették életüket s amiért felrúgták egzisztenciájukat, másrészt féltek, és igyekeztek meghúzni magukat, hogy bűnrészességért hasonló sorsra ne jussanak.

    Másfél hónap múlva a helyzet sajátos módon megfordult. A hatalmon levők kezdtek félni, mivel az apostolok viselkedése érthetetlen módon megváltozott: bátran kiálltak ország-világ elé, és valami olyat hirdettek, ami a főpapok számára ijesztő volt: Jézus feltámadt a halálból – Jézus él!

    A tény, hogy április 9-én hajnalban a sírt üresen találták, ismert volt. Csak azt nem lehetett ép ésszel felfogni, hogy hová tűnt a test. A legmegnyugtatóbb még az lett volna, ha az apostolok lopták volna el. Ez viszont lehetetlennek tűnt, hiszen akkor eszük ágában sem lett volna kitartani – dacolva veréssel, börtönnel – azon állításuk mellett, hogy személyesen találkoztak a feltámadt Jézussal: látták, hallgatták, tapintották, étkeztek vele! Ha legalább a kivégzésnél asszisztáló római katona nem szúrta volna keresztül a szívét! Akkor magyarázhatnák úgy, hogy csupán tetszhalott volt! Vagy a történelemben volna példa arra, hogy egy tucatnyi józan, földhözragadt, egyáltalán nem extatikus állapotban levő ember egyszerre és ugyanazt hallucinálja! Minden megoldás nonszensz. Így viszont…

    Így viszont csupán az a magyarázat volt adott, amit az apostolok – és az őket követő egyre több ember – képviselt, méghozzá hallatlan lelkesedéssel, fütyülve minden veszélyre: Jézus legyőzte a halált, és éppen ezzel igazolta állítását, amiért hóhérkézre adták: ő maga az Isten, aki emberré lett! És hirdették szakadatlan: aki benne hisz, annak számára a halál szintén nem pusztulást jelent, hanem az örök élet kezdetét. Jézus tehát él, nemcsak tanítványai emlékezetében, hanem valóságosan; tanításával, életével, halálával és feltámadásával lezárult Isten üdvözítő tervének föltárása. Jézus Krisztus személyében beteljesült a kinyilatkoztatás.

    A helyzet azóta érdemben nem változott. Ma is van, aki hisz Jézus feltámadásában, és van, aki nem vesz róla tudomást. A tényeket cáfolni nem lehet, csak figyelmen kívül hagyni. Azon emberek közösségét, akik hisznek Jézusban, elfogadják tanítását és ahhoz szabják életüket, Egyháznak nevezzük, tagjait pedig egyenként keresztényeknek (utóbbi szó a görög khrisztianosz szláv nyelvből magyarított formája, annyit jelent: Krisztushoz tartozó). Az Egyház fokozatosan elterjedt az egész világon. A kinyilatkoztatást mint időtálló értéket mindig próbálta értelmezni és alkalmazni a különböző földrajzi és történelmi helyzetek sajátosságait figyelembe véve, ugyanakkor máig gondosan őrzi annak alapját, az ún. hitletéteményt. Létezhetnek különféle teológiai irányzatok és eltérő vallásgyakorlatok, de a hitletétemény sértetlen: abból elvenni vagy ahhoz hozzátenni nem lehet.

    A kinyilatkoztatás itt vázolt aktusának áttekintéséből ki kell emelnünk egy szempontot. A kinyilatkoztatás egyetemes. Nem rész, hanem egész szerinti (görögül: kata holon), katholikosz – azaz katolikus. Katolikus egyrészt azért, mert Krisztusban beteljesedett, másrészt viszont azért, mert – mint láttuk – mindenkihez szól. Marginális kérdésekkel nem foglalkozik. Implicite az emberi lét minden kérdésére megadja a választ, explicite azonban nem érint olyan témákat, mint pl. a faji kérdés vagy a keresztség nélkül meghaltak üdvözülése. Gondolkodni ezeken is lehet és kell, de a feleletek nem következnek egyértelműen magából a hitletéteményből.

    A szexualitás a maga teljességében minden embert érintő valóság, s mint ilyen, szerepel is a kinyilatkoztatásban, amint majd az V. fejezetben látni fogjuk. A szexuális élettel kapcsolatos kísértésekre, eltévelyedésekre ugyanez vonatkozik. Ilyen probléma az önzés, hűtlenség, test-imádat stb. Ez potenciálisan minden ember életében veszélyforrás lehet. A homoszexualitás viszont csupán az emberiség töredékének problémája. Akinek az életében nincs jelen valamilyen eleve adott (biológiai vagy szociális) tényező, amely a hajlamot valószínűsítené, annál fel sem merül az azonos neművel folytatott szexuális kapcsolat „veszélye”. A homoszexualitás mint téma az egészhez viszonyítva részletkérdés; mennyiségét, kiterjedését tekintve nem katholikosz. Ebből adódóan a homoszexualitás nem lehet a kinyilatkoztatás tárgya.

    Minden fogalomról megállapítható, hogy van comprehensioja (tartalmi köre) és extensioja (kiterjedési köre, terjedelme). Comprehensio: az egymással logikailag részarányosan összeegyeztethető tartalmi jegyek (noták), tulajdonságok összessége, melyek a fogalom lényegét fejezik ki. […] Extensio: azon tárgyak (vagy gondolat-tartalmak) összessége, melyekre egy fogalom teljes tartalmi körével kiterjeszthető, vonatkoztatható, állítható.[6]

    Az extensio szempontját az imént tárgyaltuk. A comprehensiót tekintve a kinyilatkoztatás tárgyát kell most már egyértelműen definiálnunk. Alfejezetünk kezdő idézetében szerepel is a tárgymegjelölés; eszerint a kinyilatkoztatásban Isten megismerteti a) önmagát, b) üdvözítő szándékát és c) az üdvösség útját. Ugyanez más szavakkal kifejezve: a kinyilatkoztatás tárgya a vallás elmélete (Kicsoda Isten? Mit csinál Isten?) és a vallás gyakorlata (Hogyan, milyen életvitellel jutunk Istenhez?). Közhasználatú kifejezéssel élve: a hit és erkölcs.

    Mindenki egyetért abban, hogy a Szentírásnak nem célja természettudományos ismereteket közölni, korának tudásállapotát helyesbíteni vagy növelni. A Szentírás népszerű módon, saját korának nyelvén beszél.[7]

    Ez igaz nemcsak a Szentírásra, hanem a kinyilatkoztatás egészére. Szaktudományos ismereteket keresni a Szentírás szövegében olyan, mintha valaki a gyorsan ölő mérgekről szóló tanulmányához Hófehérke meséjéből kívánná beszerezni az adatokat. A kinyilatkoztatást a teológia értelmezi. A teológia pedig Istenről szóló beszédet jelent. Istenről, és nem az orvostudományról, genetikáról, pszichológiáról, empirikus szociológiáról.

    A homoszexualitással kapcsolatban az előző fejezet alapján egyértelműnek látszik, hogy maximálisan a szaktudományok illetékességi körébe tartozik. Ezért tartalmát tekintve is megismételhetjük róla, amit kiterjedési körével kapcsolatban megállapítottunk: a homoszexualitás nem lehet a kinyilatkoztatás tárgya.

    III.1.2. A kinyilatkoztatás lezárulása

    Amint már volt szó róla, a kinyilatkoztatás őrzése és az adott körülményekre való interpretálása folyamatos, tartalmát tekintve azonban befejezett. A Dei Verbum így tanít erről:

    Az Egyház kezdettől fogva ragaszkodott hitének azon tételéhez, hogy a kinyilatkoztatás teljessége Jézus Krisztus személye; és az ún. Krisztus-esemény (amely a megtestesüléssel kezdődött és a Szentlélek pünkösdi kiáradásával végződött) megtörténtével, valamint az utolsó apostol halálával az isteni kinyilatkoztatás lezárult. A keresztény tanítás határozottan elítélte, eretneknek nyilvánította mindazokat, akik bármiféle tartalmi többlettel kívántak előállni és azt a hitletéteményhez csatolni.

    Ezek alapján egy egyszerű történeti kérdést kell megvizsgálnunk. Mikor vált ismertté a tudomány számára a homoszexuális hajlam létezése? Azzal kezdtük vizsgálódásunkat, hogy leszögeztük: „A homoszexualitás története egyidős az emberiség történetével”. Ezzel viszont jelen esetben nem megyünk sokra. Emberi vérkeringés is létezik, amióta ember él a földön, mégsem találhatunk róla semmit a kinyilatkoztatásban, mert 1628-ig, amikor is W. Harvey publikálta idevágó megfigyeléseit, a tudósok semmit sem tudtak róla, s még utána is 50 évbe telt, amíg a hivatalos orvostudomány elfogadta a ma már evidens tényt, amely szerint a vér zárt, önmagába visszatérő körben kering.[9] Pedig vérzéssel járó sérülések és keringési megbetegedések a XVII. század előtt is léteztek. Csak éppen nem így nevezték, és teljes tárgyi tudatlanságban voltak felőle. A homoszexualitással ugyanez a helyzet.

    „Homoszexualitásról” beszélni az 1869 előtt született művek esetén olyan értelmetlenség, amelynek éppen ideje már véget vetni. Mint tudjuk, maga a szó ekkor született, egy Benkert nevű magyar író találmánya. Amúgy nagyon is barbár szó (mivel a görög „homo” = „ugyanaz” és a latin „sexus” szó furcsa keveredése), mégis rögtön elfogadták, mert azzal a kettős előnnyel járt, hogy egyszerre elnyomó és liberális. A homoszexuálisok hirtelen egy orvosi kategóriába gyömöszölve találták magukat, ami még mindig jobb, mint a máglya felé kocsikázni: az embert eltűrik, azzal a ki nem mondott feltétellel, hogy tudatában van az elhajlásának, és igyekszik kigyógyulni belőle.[10]

    Könyvének egy korábbi fejezetében Fernandez így ír a homoszexualitás objektiválásának kezdeteiről:

    A „homoszexuális” szó […] mára már kicsit rosszízűvé vált, de annak idején kitalálója szándéka szerint alkalmas volt arra, hogy ezt a viselkedésformát a természet egyszerű variációjaként mutassa be, és megszabadítsa azoktól a vallási és erkölcsi ítéletektől, amelyek a „szodomita”, a „pederaszta”, a „természetellenes” stb. szavakhoz kötődnek. […] Az erkölcsök felszabadításának Benkert előtti úttörője egy német volt, Karl Heinrich Ulrichs. […] 1864-től, II. Lajos trónralépésének évétől kezdve Numa Numantius álnéven tanulmánysorozatot jelentetett meg Kutatások a férfiak közötti szerelem talányáról címmel. Ezekben a tanulmányokban forradalmi merészséggel azt állította, hogy ez a hajlam az emberi természet veleszületett tulajdonsága, és az a magyarázata, hogy a férfitestben egy női lélek is lakik. […] Láthatjuk, hogy egészen a kezdetektől két különböző úton próbálták meg igazolni a homoszexualitást: antropológiai úton, mint Benkert, ez az út vezetett Freud tudományos elméletéhez, és hellénista spirituális úton, mint Ulrichs, ez az út torkollt Gide Korüdon-jába.[11]

    A kezdeti hipotézisek után a homoszexualitás akkor került ténylegesen orvosi vizsgálat alá, amikor 1886-ban megjelent Richard von Krafft-Ebing német orvosnak A nemi élet eltévelyedései c. könyve.

    …A homoszexualitást elfajulásként tárgyalja. A jelenség magyarázatának és mentegetésének ürügyén, a büntetés alóli felmentés jótékonykodó látszatával a német orvos a patológia undorító mélyrétegeibe száműzte a homoszexualitást. Ez a vélemény uralkodott Freud műveinek megjelenéséig, és egyesek még manapság is ezt vallják. Köztörvényes bűn 1871-ben, a bomló személyiség jele 1886-ban.[12]

    Ezek után jó hatvan évet kellett várni a Kinsey-jelentésre, amely először a tudománytörténetben világos különbségtétellel élt homoszexuális hajlam és homoszexuális aktus között. És több mint 100 évnek kellett eltelnie, amíg megjelent a DSM–III–R, amely lemosta az elmebetegség szégyenbélyegét, illetve addig, amíg végre megtalálták a homoszexuális hajlamért felelős gént. A múlt századi elméletek tudományosan igazolódtak: a homoszexualitás egyrészt természetes viselkedésvariáció, mint Benkert (valódi nevén Kertbeny Károly) írta, másrészt veleszületett diszpozíció, mint Ulrichs állította.

    De a XIX. század előtt ezen elméleteknek még az árnyéka sem volt! Spekulatív elképzelésekkel ugyan már Platón Lakomájában is találkozhatunk, de a múlt századig kizárólag erkölcsileg és büntetőjogilag foglalkoztak a „szégyenletes szodomita perverzióval” vagy „undorító természetelleni fajtalansággal”. Az erkölcsi megközelítés pedig feltételezi a felelősséget; az újkorig a homoszexualitással kapcsolatban magától értetődően vélelmezték a szándékosságot, a szabad akarati választást.

    A nem-választott hajlamot a múlt században ismerték fel, és csak napjainkban igazolták. Az isteni kinyilatkoztatás az I. század fordulója körül lezárult. Amiből egyértelműen következik, hogy a Szentírás és a Szenthagyomány ugyan beszélhet homoszexuális tartalmú cselekményekről bizonyos szövegkörnyezetben, konkrét élethelyzetben, de – harmadszor írjuk – maga a homoszexualitás nem lehet a kinyilatkoztatás tárgya.

    III.2. A kinyilatkoztatás részletes vizsgálata

    Logikai alapszabály a non posse ad non esse következtetni, azaz, ha valamiről bebizonyosodott, hogy elvileg lehetetlen, abból következik, hogy a gyakorlatban nem is létezik. (Amennyiben elméletileg igazoljuk, hogy nem létezik szögletes kör, akkor utólag teljesen fölösleges végigvizsgálni a létező köröket: nem fogunk közöttük szögleteset találni.) Ezen az alapon itt le lehetne zárni a fejezetet. Kimutattuk, hogy a kinyilatkoztatás nem mondhat semmit a homoszexualitásról, ezt három úton igazoltuk, így megállapíthatnánk, hogy ipso facto a gyakorlatban sem mond semmit róla.

    Az érvelő embernek azonban sajnálatos tapasztalata, hogy vitapartnereit a tiszta logika ritkán győzi meg. Ne vegye magára az általam természetesen ismeretlen Olvasó, de azok kedvéért, akik nem józan értelmükre, hanem kaotikus előítéleteik halmazára hallgatnak, az alábbiakban részletekbe menően végigvesszük a kinyilatkoztatás azon pontjait, amelyek cáfolni látszanak az elméletileg már alátámasztott tézist. Akit az elvi bizonyítás meggyőzött, nyugodtan lapozzon a következő fejezethez!

    A Római Katolikus Egyház tanítása szerint hitünk forrása a Szentírás és a Szenthagyomány. Jézus nem írni, hanem beszélni küldte apostolait. Az apostoli igehirdetésből később néhány dolgot írásba foglaltak, ezen dokumentumok egy részét kanonizálták, vagyis deklarálták, hogy a jézusi tanítást tévedhetetlenül őrzik. Így alakult ki a traditio inhaesiva, vagyis a Szentírásba foglalt hagyomány. Amit nem írtak le, az más módon maradt ránk: igehirdetésben, a liturgikus gyakorlatban, a keresztény művészeti szimbólumokban. Ez a traditio constitutiva. Természetesen idővel ezek is papírra kerültek, részben mint liturgikus könyvek, részben mint az egyházatyák, apologéták, teológusok értekezései. Az egyházi Tanítóhivatal, ha arra kényszerült, ezekből bizonyos téziseket kiemelt, felmutatott a világnak, mondván: íme, ez az, amit mi, katolikusok hiszünk, mert ez valóban a kinyilatkoztatáson nyugszik, kezdettől fogva vallottuk; ha velünk hiszed, katolikus vagy, ha mást mondasz, nem. Így születtek a dogmák.

    A továbbiakban először a Tanítóhivatal megnyilatkozásait tekintjük át, majd az Ó- és Újszövetségből vesszük sorra a témába vágó idézeteket.

    III.2.1. A Tanítóhivatal megnyilatkozásai

    Fogalmi megkülönböztetéssel kell élnünk, mert több dologról lesz szó. Ebben Előd István Katolikus dogmatika c. könyvének Kislexikona lesz segítségünkre, ahol „Tanítóhivatali megnyilatkozások” alatt a következő felsorolást találjuk:

    1. Amit a pápával egyetértésben kinyilatkoztatott és ezért elfogadásra kötelező igazságként egyetemes zsinaton ünnepélyesen tanítanak a püspökök, „tévedhetetlen igazság”, vagyis dogma.

    2. Ugyanez áll arra az esetre is, ha nem zsinaton, hanem mindennapi hithirdetésükben, a pápával és egymással egyetértésben („ordinario et universali magisterio” = rendes és egyetemes tanítóhivatal formájában) kinyilatkoztatott igazságként tanítanak.

    3. Amit akár zsinaton, akár mindennapi igehirdetésükben nem hitbeli kötelezettség erejével képviselnek, nem tévedhetetlen igazság. A II. vatikáni zsinat úgy nyilatkozott, hogy nem óhajt tévedhetetlen igazságokat kimondani.

    4. A tévedhetetlenség csak kinyilatkoztatott igazságokra vonatkozhat. Amit akár a hit, akár az erkölcs területén ezen kívül tanítanak, abból sohasem lesz dogma.

    5. A pápának külön is kijár a tévedhetetlenség adománya, amikor ünnepélyesen (ex cathedra) nyilatkozik hit és erkölcs dolgában.

    6. A nem-tévedhetetlen tanítóhivatali megnyilatkozásokat nem a dogma, hanem a certum (= teológiailag biztos, de nem megváltozhatatlan) jelzéssel szokták ellátni.

    7. Az a keresztény, aki tudatosan és szabad akarattal elutasít egy dogmát, a hit erénye ellen vét. Az ilyeneket eretnekeknek szokás mondani. A certum-tételek elutasítása az engedelmesség erényével kerül összeütközésbe. Ez azonban nem lehet akadálya a tudományos kutatásnak, amely esetleg az ilyen tétellel ellentétes eredményre jut.

    8. Egyházpolitikai és profán megnyilatkozások nem tartoznak a tanítóhivatal fogalmába.[13]

    E szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy a pápai tévedhetetlenséggel kapcsolatban mit jelent pontosan az „ex cathedra” fogalma.

    Hogy melyik pápai nyilatkozat ex-cathedra döntés és melyik nem, azt a középkor óta elhangzott nyilatkozatoknál aránylag könnyű, a régebbieknél nem mindig könnyű megállapítani. Nehezebb esetekben a hittudósok a nyilatkozat tartalmának, hangjának, a hozzáfűzött megjegyzéseknek és a történeti körülményeknek elemzésével szokták ezt a kérdést eldönteni. Nem tartoznak a tévedhetetlenség körébe az ilyen esetek: ha a pápa körlevelet (enciklikát) ad ki, ha egy elébe terjesztett ügyben válaszol, ha kongregációi határozatot hagy jóvá, ha szózatot intéz hívekhez, zarándokokhoz vagy más csoportokhoz stb.[14]

    Ezek után lássuk a részleteket!

    III.2.1.1. Ünnepélyesen előterjesztett tévedhetetlen döntések

    Az Egyházi Törvénykönyv erről azt mondja:

    Tévedhetetlenül meghatározottnak csakis az a tanítás tekintendő, amelyről ez nyilvánvalóan biztos.[15]

    Jelen alfejezetünk roppant rövid lesz. Tudniillik a homoszexualitás kérdésében tévedhetetlenül előterjesztett egyetemes zsinati vagy ex cathedra pápai megnyilatkozás nem létezik.[16]

    Ez nem teológiai vita tárgya. Ez történeti és filológiai tény. Mehetünk tovább.

    III.2.1.2. Ünnepélyesen nem definiált, de tévedhetetlen hitigazság

    A II. Vatikáni Zsinat az Egyházról szóló dogmatikai konstitúciójában erről így tanít:

    A püspökök külön-külön nincsenek ugyan felruházva a csalhatatlanság előjogával; mivel azonban a földkerekségre szétosztva is megőrzik egymás között és Péter utódával a közösségi kapcsolatot, azért, ha a hit és erkölcs dolgairól hivatalos tanításukban ugyanazt a tételt tekintik végérvényesen kötelezőnek, akkor csalatkozhatatlanul hirdetik Krisztus tanítását. […] A csalatkozhatatlanság addig terjed, ameddig az isteni kinyilatkoztatás tartalma (depositum); ezt pedig szentül meg kell őrizni és hűségesen ki kell fejteni.[17]

    Azt, hogy általában mit vallanak a püspökök a homoszexualitásról, hamarosan látni fogjuk. A végérvényesen kötelező tanítás kritériumát azonban úgy szokták meghatározni, hogy azt „semper, ubique, omnes” hirdessék, azaz mindig (az apostolok kora óta), mindenhol (kultúrától függetlenül a világ minden táján, ahol jelen van a katolikus Egyház) és mindenki (mármint minden érvényesen és megengedetten fölszentelt püspök, aki közösségben van Rómával). Ha ez nem teljesül, akkor megosztottságról kell beszélnünk, ami automatikusan kizárja a tévedhetetlenséget. Ezzel kapcsolatban öt észrevételt kell tennünk.

    a) Az imént idézett egyházjogi kánon nem kizárólag az ünnepélyes definíciókra vonatkozik. Amennyiben nem „nyilvánvalóan biztos”, hogy a homoszexualitás kérdéséről az összes püspök „ugyanazt tekinti végérvényesen kötelezőnek” – a tévedhetetlenség eleve kizárt.

    b) Az Amerikai Katolikus Teológiai Társaság 1977-ben kiadott egy kézikönyvet gyóntató papok számára Human Sexuality címmel. Ugyanennek spanyol fordítása La Sexualidad Humana címen egy évvel később jelent meg Madridban. E tanítás 34 oldalon keresztül tárgyalja a homoszexualitás problematikáját, és fogalmaz meg olyan tételeket, amelyek (enyhén szólva) nem állnak teljes összhangban az általánosan elterjedt nézetekkel.

    c) Több mint tíz éve működik egy európai ökumenikus hálózat Meleg és Leszbikus Keresztény Közösségek Európai Fóruma néven. Nem új felekezetről van szó, hanem felekezetek közötti érdekvédelmi szervezetről, amelyhez több önállóan működő közösség tartozik, köztük katolikus csoportok is. Ezek különböző helyeken – pl. Franciaországban, Spanyolországban, Svédországban – a helyi ordinárius tudtával és jóváhagyásával üzemelnek. Hasonló szervezet létezik Amerikában is, szintén egyházi irányítással.

    d) Nem érdektelen, ha szemügyre vesszük, bizonyos kérdésekben mit gondolnak a nem-katolikus keresztények. Ami ugyanis a protestáns felekezetek tanításában nem fér össze a kinyilatkoztatással (pl. az Eucharisztiáról vallott különböző felfogások), azt a katolikus Egyház a Tridenti Zsinat óta folyamatosan és kifejezetten, gond nélkül elítéli és eretneknek nyilvánítja. Ami eltér ugyan a katolikus felfogástól és gyakorlattól, de tévedhetetlen igazsággal nem helyezkedik szembe, azt vitatják, megkérdőjelezik, tanácskoznak róla, esetleg idegeskednek miatta – de alapvetően nem támadják meg. Így a katolikus hívőknek nem is olyan régen még meg kellett gyónniuk, ha olyasmire „vetemedtek”, hogy beleolvastak egy Károli-fordítású Bibliába. A teológusok és püspökök egy része a Zsinat előtt kézzel-lábbal tiltakozott a népnyelvű liturgia ellen. Állítólag megtörtént, hogy a Zsinat után egy plébános, akinek a káplánja magyarul misézett, rémülten rohant ki a gyóntatószékből, amikor meghallotta, hogy az átváltoztatás szavai nem latinul hangoznak el: attól félt, belecsap a villám a templomba, és menten összedől.

    Nem dőlt össze. Napjainkra a latin nyelvű misék időpontját úgy kell kivadászni az ínyencnek valamilyen turistakalauzból. A Károli-Biblia pedig elég kicsi ahhoz, hogy zarándoklatokra a katolikusok is azt vigyék magukkal. E példákat azért kellett csupán felhozni, hogy jobban érthessük az alábbi újságcikk jelentőségét:

    Nem teológiai érv, de megemlítendő, hogy az anglikán egyháznak vannak érvényesen (bár a római kánonjog szerint kifejezetten tiltottan) felszentelt püspökei. Az viszont vitán felül áll, hogy amikor a Római Katolikus Egyháznak valamivel kapcsolatban végérvényes, tévedhetetlen tanítása van, akkor az azzal ellenkező vélemény nem kelt „komoly zavart a Vatikán vezető köreiben”. A legtöbb hittudós pl. dogmának tekinti, hogy csak férfiak vehetik fel az egyházi rend szentségét. Amikor az anglikánok először szenteltek pappá nőket, akkor a reakció nem „komoly zavar” volt, hanem egyértelmű elhatárolódás.

    e) A homoszexualitás népszerűtlen téma. Ha valaki védelmébe veszi, pillanatok alatt rásütik: hazabeszél. Ezért jelen bekezdés nem dokumentálható, vélhetőleg jó ideig nem is lesz az. Arról van szó, hogy személyes beszélgetésekben számos püspök és igen sok pap elfogadja a homoszexuális kapcsolatok létjogosultságát bizonyos keretek között. Ezt az álláspontot azonban nyilvánosan nem merik képviselni, mert félnek a pletykától és a felfüggesztéstől. (Az eretnekség vádjától és a kiközösítéstől nem, mert tudják, hogy véleményükkel nem kérdőjeleznek meg egyetlen dogmát sem, de célszerűnek látják, s ez teljesen érthető, ha nem teszik ki magukat felesleges konfrontációknak.)

    Mindebből az következik, hogy bár a Tanítóhivatal nagyon keményen tartja magát véleményéhez, azt „nyilvánvalóan biztos” módon, amint az Egyházi Törvénykönyv írja, nem terjeszti elő, mint tévedhetetlen és megváltoztathatatlan tanítást. Ami viszont ezek után nyilvánvaló: a homoszexualitás megítélésével kapcsolatban megosztottság van, dogma nincs.

    III.2.1.3. Nem-tévedhetetlen
    tanítóhivatali dokumentumok

    Három kortárs szöveget kell megvizsgálnunk: egy zsinati konstitúciót, a Hittani Kongregáció egyik nyilatkozatát és a Katolikus Egyház Katekizmusának vonatkozó részletét. E megnyilatkozások

    …„assensus”-t, vagyis vallási színezetű engedelmességet kívánnak. Ez nemcsak az elutasítást, hanem a közömbösséget is kizárja, hiszen ilyen esetekben a tanítóhivatal teljes felelősségének tudatában főpásztori útmutatást kíván nyújtani olyan kérdésekben, amelyekben nem akar végleges és megváltozhatatlan döntést hozni. Némi fenntartással is lehet fogadni az ilyen útmutatásokat – amelyeknek elfogadása nem a hit, hanem az engedelmesség nevében kötelez –, vagyis abban a tudatban, hogy esetleg idővel elavulnak, vagy megváltoznak. Komoly tanulmányozás és lelkiismereti mérlegelés nélkül azonban nem szabad őket kétségbevonni, így megalapozott kétségeinket csak szakmai körökben szabad képviselni.[19]

    A dolog kényes voltára való tekintettel tanácsos néhány példát idézni arra nézve, hogy e változható tanítások a valóságban mennyire változékonyak.

    • Az ókeresztény korban általános volt az una paenitentia elv, amely szerint a keresztség felvétele után csak egyszer lehet a bűnbocsánat szentségéhez járulni. A IV. Lateráni Zsinat viszont már kifejezetten megköveteli az évenkénti (legalább egyszeri) szentgyónást.[20]

    • Közismert, hogy Jeanne d'Arc-ot a XV. században mint visszaeső eretneket elégették, a XX. században szentté avatták. (Utóbbi aktus történetesen tévedhetetlen megnyilatkozásnak minősül…)

    • Ismerjük Galilei kálváriáját és rehabilitációját is.

    • Egyre többen vallják a katolikus Egyházon belül, hogy elhamarkodott hatalomfitogtatás volt annak idején Luther kiközösítése, akit Róma provokációja hajtott az eretnekségig. Perspektivikusabb politikával a reformáció megmaradt volna reformációnak, és nem lesz belőle jóvátehetetlen egyházszakadás.

    • Kevésbé köztudott, hogy XXII. János pápa (†1334) nyilvánosan hirdette és prédikálta – nem ex cathedra – azon nézetét, amely szerint a szentek lelkei haláluk után nem jutnak rögtön a mennyországba, hanem „az oltár alatt” várják az utolsó ítéletet. E tézist már a kortársak eretnekgyanúsnak bélyegezték[21]; közvetlen utóda, XII. Benedek Benedictus Deus kezdetű dogmatikai konstitúciója óta[22] pedig valóban eretnek tételnek számít az egykori pápa tanítása.

    • Teológiailag mindmáig megoldatlan kérdés a keresztség nélkül meghalt csecsemők örök sorsa. Korábban általánosan elfogadott nézet volt, hogy nem üdvözülhetnek (mert a keresztség szükséges az üdvösséghez), ugyanakkor nem is kárhozhatnak el (mert olyat azért mégsem engedne a Jóisten…). Tehát feltételeztek egy nem kegyelmi, hanem természetes állapotot, ahol ezek a gyermekek ugyan nem részesülnek Isten boldogító színelátásában, de remekül érzik magukat, és önfeledt mosollyal orcájukon, szelíden játszadoznak. Ez az elképzelés volt a limbus puerorum, aminek létét komoly hittudósok is vallották.[23] Az egyetlen gond vele, hogy az eszkatológiával kapcsolatban a kinyilatkoztatás két végállapotról beszél: a) üdvösségről és b) kárhozatról. Az egyik állapotot a másik tagadásával egyértelműen definiálhatjuk. Köztes helyzet nincs (tertium non datur). Ma a katolikus teológusok egyértelműen elvetik a limbus-teóriát.

    • Tudjuk, hogy az egyházi tanítás korábban hivatalosan tiltotta az operációt, a boncolást, a hamvasztást és az injekció használatát. Ma mindez már nevetségesnek és morbidnak tűnik, méghozzá nem „csak szakmai körökben”.

    Meg kell különböztetnünk elvi és gyakorlati kérdéseket. Az, hogy „a pokol olthatatlan tüze” valóságos lángokat jelent-e vagy a lelkiismeret kínzó gyötrelmét, illetve annak firtatása, hogy Mária hymenje fizikailag ép maradt-e vagy sem Jézus születésekor – mindez feltehetőleg vajmi kevés embernek jelent naponta egzisztenciális problémát. Az viszont, hogy a homoszexuálisoknak van-e joguk teljes emberi életet élni az Egyház keretein belül, már nem tekinthető elvont teológiai okoskodásnak. Itt az esetlegesen hibás tanítás naponta új és újabb sorsokat tehet tönkre. A revízió – természetesen tényleg csak „komoly tanulmányozás és lelkiismereti mérlegelés” után – itt nem szakmai kérdés, hanem sürgető közügy. Az „engedetlenség” vádját persze nehéz visszautasítani. Ám ha annak idején nem lettek volna „engedetlenek” – feltehetőleg ma is a boszorkányégetések és istenítéletek korának szellemi nívóján állnánk.

    E szempontok figyelembevételével térjünk rá a szövegekre!

    III.2.1.3.1. Gaudium et Spes

    Ez az okmány a II. Vatikáni Zsinat egyik legjelentősebb dokumentuma. Hivatalos megjelölése: Lelkipásztori konstitúció az Egyház és a mai világ viszonyáról; 1965. december 7-én írták alá és tették közzé.

    A konstitúció 47–52. pontja foglalkozik a házasság és család helyzetével, teológiai értelmezésével és a szexualitás helyével az ember életében. A későbbiekben idézünk belőle szó szerint is; jelenleg arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez a majdnem 60 oldalas, hihetetlenül modern, ugyanakkor mégis evangéliumi szellemben született szöveg mit mond – jóváhagyólag vagy elítélően – a homoszexualitásról.

    Érdekes módon: semmit. A zsinati atyák a dokumentumban kínosan ügyeltek a pontos fogalmazásra, és ha valamiről nem volt egyértelmű vélemény – nos, akkor inkább meghagyták a „balladai homályt”. Így a szexualitás témakörében egyszerűen nem érintették az alternatívákat. Nem beszéltek a perverziókról, a fogamzásgátlás részleteiről, a lányanyák és az elváltak helyzetéről – és nem beszéltek a homoszexualitásról sem. Se pro, se contra. Naivitás volna emögött álszemérmet vagy prüdériát feltételezni. Amint látni fogjuk, a Tanítóhivatalon belül uralkodik egy általános vélemény, amit adott esetben hajlíthatatlan merevséggel képviselnek. Adott esetben – de nem egy egyetemes zsinat okmányában! Maguk az atyák tudták legjobban, hogy milyen kínos következményekkel járhat egy kellően át nem gondolt megfogalmazás. Nézzünk egy valós példát, hogy láthassuk a dolog horderejét!

    1215-ben a IV. Lateráni Zsinaton dogmaként mondták ki, hogy „extra Ecclesiam nulla salus” = az Egyházon kívül nincs üdvösség.[24] 750 évvel a II. Vatikáni Zsinat előtt kétség kívül úgy értelmezték e szavakat, hogy aki formálisan nem tagja a Római Katolikus Anyaszentegyháznak, az menthetetlenül elkárhozik.

    Egy dogma többek között attól dogma, hogy visszavonhatatlan. Ez is. Szerencsére azonban létezik dogmafejlődés.

    Az újkor elején az új világrészek felfedezésekor rájöttek a hittudósok, hogy milyen sok ember él a világon, akik saját hibájukon kívül keresztség nélkül, tehát az Egyházon kívül halnak meg. Hogyan érvényesül ilyeneknél Isten egyetemes üdvözítő akarata?[25]

    E kérdés megválaszolása – és a dogma visszavonhatatlansága – arra kényszerítette a teológusokat, hogy új segédfogalmakat vezessenek be, mint pl. a votum implicitum és az anonim kereszténység. Ezeknek részletes magyarázatától itt eltekintünk. A lényeg:

    A második vatikáni zsinat hangoztatja a jóhiszemű hitetlenek üdvözülési lehetőségét, az üdvözülésre vonatkozó teológiai vitákat azonban nem akarja eldönteni, ezért így fogalmaz: üdvözülhetnek olyan módon, ami csak előtte (ti. Isten előtt) ismeretes (GS 22).[26]

    A XIII. századi hittudósok nem láttak a jövőbe. Nem jósolhatták meg sem Amerika felfedezését, sem a reformációt, sem egy akkor még teljesen ismeretlen valaminek: az ateizmusnak kialakulását. Nem számíthattak arra, hogy az „uralkodó Egyház” képe lassan át fog alakulni „szolgáló Egyházzá”. Nem lehet rajtuk számon kérni a – ma már – kínosan hiányos fogalmazást. Ellenben, ha történetesen ismerték volna a jövőt, és árnyaltabban szerkesztik meg a dogma szövegét, akkor késői utódaiknak legalább három zsinati dokumentum megspórolását biztosíthatták volna: két nyilatkozatét; egyet a vallásszabadságról, egyet az Egyház és a nemkeresztény vallások viszonyáról, valamint egy határozatét az ökumenizmusról.

    A XX. századra az emberek – így a püspökök is – óvatosabbak lettek: tapasztalhatták, hogy a történelem szolgálhat nem várt meglepetésekkel. Az okmányok megszövegezésében biztosra mentek, ha valamiben mégsem voltak biztosak, akkor vagy kijelentették, hogy nem kívánnak döntést hozni – vagy egyszerűen fel sem vetették a témát. Vélhetőleg ez a bizonytalanság eredményezte, hogy a Gaudium et Spes nem foglalkozik a homoszexualitással – és ez a hallgatás talán mindennél ékesebb bizonyíték arra nézve, hogy ezzel kapcsolatban nincs kinyilatkoztatott, végleges és kötelező tanítás.

    III.2.1.3.2. Persona Humana

    E nyilatkozatot 1975. december 29-én adta ki a Hittani Kongregáció, VI. Pál pápa jóváhagyásával. Magyar nyelven azóta sem jelent meg; forrásunk – egy nem hivatalos fordítás – szerint alcíme: Nyilatkozat néhány, a nemi erkölcsöt érintő kérdésről. Az útmutatás 13 pontból áll, ebből a 8. tárgyalja a homoszexuális kapcsolatok kérdését. Álljon itt a teljes szöveg:

    Vannak, akik az Egyház állandó tanítása és a hívő nép erkölcsi érzékének ítélete ellenére – pszichológiai indokokra támaszkodva – kezdték engedékenyen megítélni, sőt egyszerűen teljesen elfogadottá tenni a homoszexuális kapcsolatokat.

    Különbséget tesznek – s ez egyébként tényleg indokoltnak tűnik – azon homoszexuális emberek között, akiknek hajlama hamis nevelésből, elakadt nemi érésből, megszokásból, rossz példából vagy ehhez hasonló okból származik, s ezért csak bizonyos ideig áll fenn és gyógyítható; és azok között, akik véglegesen ilyenek veleszületett hajlamuk, vagy hibás alkatuk miatt, éppenezért gyógyíthatatlanok.

    Vannak, akik így érvelnek a második csoportra vonatkozóan: Számukra ez a homoszexuális hajlam annyira természetes, hogy ezt a hajlamot olyan tényezőnek kell felfogni, amely számukra megengedetté teszi az ilyen kapcsolatot a házassághoz hasonló őszinte szeretet- és életközösségben, amennyiben ők maguk úgy látják, hogy a magányos életet nem tudják elviselni.

    Kétségtelen, hogy amikor lelkipásztori gondoskodásról van szó, ezeket a homoszexuális embereket megfontolt tapintattal kell fogadni és ébren tartani bennük a reményt, hogy nehézségeiket és társadalmi elidegenedettségüket meg tudják oldani. Bűnösségüket is nagyon okosan kell mérlegelni. Azonban semmiképpen sem szabad olyan lelkipásztori utat választani, amely erkölcsileg kifogástalannak minősítené őket abból kiindulva, hogy ezek a tettek az ilyen emberek természetes aktusai. Ugyanis a homoszexuális egyesülés a dolgok objektív erkölcsi rendje szerint olyan aktus, amely meg van fosztva a szükségszerű és lényegi rendeltetésétől. A Szentírás mint súlyos eltévelyedést ítéli meg ezeket a tetteket, sőt úgy tekinti, mint az Istentől való elrugaszkodás gyászos következményeit (ld. Róm 1,24–27; 1Kor 6,10; 1Tim 1,10). A Szentírásnak ezen álláspontjából nem következik, hogy mindazok, akik ebben a torzulásban szenvednek, automatikusan személyesen is bűnösök volnának. Azonban azt tanúsítja, hogy a homoszexuális aktusok belső természetük szerint rendellenesek és semmiképpen sem helyeselhetőek.

    Kíséreljük meg a szöveg részletes elemzését! Alapvetően elutasító hangneme vitathatatlan. Vizsgálatra az a szempont érdemes, hogy a képviselt álláspont a) milyen érvekre támaszkodik, illetve b) ezen érvek elégséges alapot képeznek-e az ilyen mértékű elítéléshez.

    Először is az Egyház állandó álláspontjára hivatkozik. Nem beszél azonban sem dogmáról, sem kinyilatkoztatásról, sem visszavonhatatlanságról. Nem említi ezen álláspont ún. hitjelzését, azaz, hogy hittételről van-e szó, theologice certum-ról avagy általános nézetről (sententia communis).[27] Korábban megállapítottuk, hogy dogmáról elvileg sem lehet szó. Az Egyház állandó – de nem a tévedhetetlenség igényével fellépő – tanításainak folyamatos felülvizsgálása viszont nem ellenkezik a katolikus identitással. Kellő teológiai indoklással és megalapozással megengedett, mi több, szükségszerű. Korábban már láttunk példákat arra, hogy egy általánosan elfogadott tanítás valóban „állandónak” mondható – mindaddig, amíg meg nem változik. Tehát a vita kezdeményezésének van létjogosultsága – és ezt gyakorlatilag a szöveg sem vitatja, mindössze érezhetően rossz néven veszi.

    A hívő nép erkölcsi érzékére való hivatkozást a posteriori nem tekinthetjük mérvadónak. Az első két fejezetben láttuk, hogy a homoszexualitással kapcsolatban az emberek – hívők és nem hívők – közfelfogásában szignifikánsan több a téves ismeret és megalapozatlan előítélet, mint a valós információ. Ehhez hozzátehetjük, hogy egy heteroszexuális személy számára ténylegesen fizikai undort kelthet egy homoszexuális aktus elképzelése (csakúgy, mint egy homoszexuális számára a heteroszexuális közösülés gondolata), ez az undor viszont nem értelmi mérlegelés következménye, hanem – mindkét esetben! – ösztönös vagy emocionális (esetleg tanult!) reakció. Nem mondhatjuk, hogy a sárgarépa-főzeléket kedvelők betegek vagy bűnösek, azon az alapon, hogy nevezett ételt a többség – alkalmasint a hívő nép többsége is – kifejezetten utálja. Az „erkölcsi érzék” akkor jöhetne indokként számításba, ha ki lehetne szabadítani a negatív érzelmi előítéletek sűrű szövedéke alól. Erre, úgy tűnik, még várnunk kell, mármint a homoszexualitás objektív megítélésének ügyében.

    (Az előző bekezdés némi rosszindulattal értelmezhető úgy is, mintha tagadnánk a „hívő nép erkölcsi érzékét” mint világos eligazítást a vallásos élet útján. Erről szó sincs. Mindössze arra szeretnénk rávilágítani, hogy ez a valóban létező érzék nem holmi misztikus, intuitív és automatikusan hibátlanul működő csodaszer, amely beépítve ketyeg minden katolikus ember szívében. Az erkölcsi ítéletet az értelem diktálja, az értelem viszont összefüggésben működik az érzelmekkel, kiszolgáltatva hónak, szélnek, napsütésnek – de főképp a társadalmi nyomásnak és a kollektív előítéleteknek. Az erkölcsi érzék sajnos tud csődöt mondani, és nem mindig mutat rá a helyes megoldásra. A II. világháború idején a Szentszék óvatosan elítélte a deportálásokat, némileg nehezményezte a zsidóüldözést. Az alapvetően protestáns Dániában az uralkodó nem nehezményezett, nem ítélt el, hanem – a modern legenda szerint – egyszerűen kitűzte magára a sárga csillagot, s vele együtt az egész nép. Következésképpen Dániában nem történtek tömeges deportálások. Adott szituációban a nem katolikusok találták meg a jobb megoldást. Van ilyen.[28])

    A „renitensek” – úgymond – „pszichológiai indokokra” támaszkodnak. A kontextus azt sugallja, hogy a pszichológia mint szubjektív áltudomány áll szemben az Egyház józan tényszerűségével. Ez a szövegben megbúvó ellentét eleve hibás. Freudra éppenséggel ráfoghatjuk, hogy egy kísérletileg nem bizonyított hipotézist tett egyeduralkodóvá, Jungot is tarthatjuk misztikusnak, ha mindenáron kötekedni akarunk – de sem a freudi, sem a jungi iskola nem azonosítható magának a pszichológiának egészével.

    A pszichológia a lelki jelenségek (és a viselkedés) tudományos, objektivitásra törekvő tanulmányozásából áll. Figyelembe veszi a szervezetet, annak funkcióit és lehetőségeit, továbbá mindazon hatásokat és változásokat, amelyeket a múltbeli események tapasztalatai és a jelen környezet együttesen teremtenek. Olyan tudomány, amely az ember és az állatok viselkedését, az ezt irányító és benne megnyilvánuló pszichikus folyamatokat és a környezeti, valamint a belső, szervezeti feltételek összefüggéseinek törvényszerűségeit kutatja.[29]

    Aquinói Szent Tamás szerint

    […] a szent tudomány mindent Isten szempontjából vizsgál: azért tárgyal valamiről, mert az vagy maga az Isten, vagy Istennel mint lételvvel és céllal kapcsolatban áll. Ebből következik, hogy valóban Isten ennek a tudománynak a sajátos tárgya. Ugyanez ugyanennek a tudománynak az alapelveiből is következik. Ezek az alapelvek az Istenről szóló hittételek (articuli fidei, quae est de Deo).[30]

    Ezzel szemben a pszichológia tárgya a viselkedés és annak háttere; adatait nem a kinyilatkoztatásból, hanem objektív megfigyelésekből, kísérletekből, statisztikákból szerzi be. Felhasználja az anatómia és a genetika felismeréseit is – és ezen az alapon, mint láthattuk, jogosan tarthat igényt arra, hogy véleményt alkosson az ember szexuális viselkedéséről. Mindezzel nem akarjuk a pszichológiát fölébe helyezni a teológiának; éppen ellenkezőleg: arra kívánunk rámutatni, hogy a kettő között nem lehet ellentmondás, mivel a) mindkettő objektív tudomány (igazolt ismeretek rendszerezett előterjesztése), b) különböznek sajátos tárgyukban és c) más a sajátos tárgyalási szempontjuk. Ha mégis ellentmondást észlelünk, annak két oka lehet. Vagy az „adott pszichológia” nem pszichológia, vagy az „adott teológia” nem teológia. Valahol csúsztatásnak kell lennie; valamelyik betolakszik a másik kizárólagos fennhatósága alá tartozó területre. Láthattuk: homoszexualitás-ügyben a pszichológia az objektív adatszerzés és -elemzés útját járja, tehát nem lép ki saját kompetenciájának zónájából. Kizárásos alapon azt kell mondanunk: az elemzett teológiai nyilatkozat akar többet mondani, mint amennyit szabad volna.

    A szöveg különbséget tesz szerzett és alkati homoszexualitás között; utóbbit gyógyíthatatlannak tartja, az előbbit nem. Ez tartalmában megfelel az általunk korábban megtett distinctiónak biszexualitás és kizárólagos homoszexualitás között (vö. II.1.2.1.). Azt írja: a különbségtétel indokoltnak tűnik. Emlékezzünk: a dokumentum 1975-ből való. Ma már bátrabban fogalmazhatunk az új kutatási eredmények fényében, ismervén mind az agy struktúrájának, mind a génállománynak eltérő voltát hetero- és homoszexuálisok között.

    Az viszont tagadhatatlan, hogy a homoszexuális hajlamot betegségnek tekinti, márpedig ezen vélekedés tarthatatlanságát kimerítően igazoltuk. A „torzulás” kifejezés is – ugyanilyen alapon – indokolatlan és diszkriminatív. A „gyógyíthatatlan” terminus is inadekvát módon hat az olvasó érzelmeire: az elfekvőt asszociáltatja, vagy az elmegyógyintézetek zárt osztályát.

    A Szentírásra való hivatkozás jogosságát vagy jogtalanságát e fejezet később következő részében fogjuk tárgyalni. Itt mindössze annyit kell megjegyeznünk, hogy az 1. Korintusi levélből vett idézet lelőhelyét a régi Vulgata szerint adja meg: az idevágó vers a görög szövegben és minden modern fordításban 6,9, nem 6,10. Kétségtelen, hogy az Egyház hivatalos Szentírása mindig is a Vulgata volt (mármint amióta Vulgata létezik). De hitelesebb volna az egész nyilatkozat, ha a szerkesztők tíz évvel a II. Vatikáni Zsinat után a hangsúlyt nem a tradicionalizmusra helyezik, hanem exegetikailag megvizsgálják az idézni kívánt részek görög eredetijét.

    A szexuális aktusok „szükségszerű és lényegi rendeltetésére” az V. fejezetben térünk rá, amikor Isten teremtői tervét taglaljuk. Addig csupán tekintsük át összességében, mit állapíthatunk meg a Persona Humana 8. fejezetéről!

    • Hangvételében elfogult. A melegekről úgy beszél, mint izolált „ők”, akikre nézve magától értetődik, hogy „társadalmilag elidegenedettek”. A sorok közötti attitűd szavak nélkül azt mondja ki: „sajnos léteznek, így sajnos foglalkozni kell velük”. Nincs utalás arra, hogy a homoszexuális ember – a nyilatkozat címének megfelelően – is persona humana, emberi személy, aki nem valami malőr folytán pottyant a világba, hanem az isteni szeretet hívta életbe és hívta meg az örök életre.

    • Rendszertelenül mond általánosságokat. A második bekezdésben konfúz módon hivatkozik különböző pszichológiai tézisekre, amelyek semmi módon nem tartoznak a Tanítóhivatal kompetenciájába.

    • Legnagyobb hiányossága, hogy nem kínál megoldást. Az, tudniillik, hogy „ébren kell tartani a reményt”, alapvető keresztény igazság ugyan, de jelen esetben nem tekinthető többnek jámbor közhelynél. Semmi esetre sem szerető útmutatás. Kapunk választ arra nézve, hogy mit ne csináljon egy meleg ember, de kénytelenek vagyunk találgatásokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mit csináljon. Így a jézusi meghívás sajátos örömhír-jellege teljesen hiányzik a szövegből.

    Mindezek alapján a Hittani Kongregáció jelen nyilatkozatát nem tekinthetjük végérvényes keresztény válasznak a homoszexualitás kérdésére.

    III.2.1.3.3. A Katolikus Egyház Katekizmusa

    II. János Pál pápa Fidei Depositum kezdetű apostoli konstitúciójával 1992. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának harmincadik évfordulóján bocsátotta útjára A Katolikus Egyház Katekizmusát, amelyet előzőleg az év június 25-én hagyott jóvá. E konstitúcióban a következőket mondja a Szentatya:

    Ezennel kinyilvánítom, hogy e Katekizmus érvényes és meghatalmazással rendelkező eszköz az Egyház közösségi életének szolgálatában és a hit tanításának biztos mércéje.[31]

    A KEK a Tanítóhivatalnak kétségtelenül tekintélyi megnyilatkozása, és a lelkipásztornak, aki engedelmességet fogadott ordináriusának, nincs joga, hogy az abban leírtaktól minőségileg eltérő véleményt képviseljen igehirdetésében, hiszen arra ugyanazon Egyháztól kapott megbízást, mint amelyik a Katekizmust kiadta.

    A KEK-ben azonban nem csak dogmák szerepelnek. A keresztény hit és élet minden kérdésében eligazítást ad; olyanokban is, amelyekre nézve nincs véglegesként előterjesztett tanítás. Így a kötelező hitigazságok mellett találunk szövegében certum-tételeket, általános vagy többségi teológiai véleményeket. Szorosan véve a KEK nem teológiai kézikönyv, hanem a hit továbbadására irányuló apostoli útmutatás. A laikus olvasó számára nem derül ki, hogy számos (mondhatni: rengeteg) kérdés van a hittudományon belül, amelyeket az exegéták, dogmatikusok nyitva hagytak. Úgy látszik, mintha nem tartalmazna annyi elvarratlan szálat, mint a zsinati dokumentumok. Vajon azért van ez, mert a teológusok az utóbbi harminc évben meglelték a Bölcsek Kövét, és végérvényes választ találtak valamennyi, korábban megoldatlan problémára? Korántsem. De a Katekizmus elsődleges célja, hogy az ezredvég emberének bemutassa: az apostoli hitletétemény sértetlen. Biztonságot, erőt, optimizmust akar sugározni; megnyugtatást arra, hogy van válasz az egyes ember és az emberiség egészének nyomasztó kérdéseire, gondjaira. Jézus Krisztus Egyháza szilárdan megépített bárka, amely védelmet nyújt a világ agresszivitásának és relativizmusának vízözönében. A teológiában járatlan olvasó elbizonytalanodna, ha nyilvánvalóan elismert hiányosságokra, vitapontokra, valószínűnek mondott nézetekre bukkanna a szöveg majd' minden bekezdésében. Kevesen érettek annak befogadására, hogy a megoldhatatlannak tűnő teológiai problémák ellenére a kinyilatkoztatás teljes, befejezett és maradék nélkül igaz. Kinek-kinek meglehet az egyéni véleménye arra nézve, hogy ez a „nur nicht vor dem Kind” hozzáállás helyes és jogos-e. A tény viszont tény: a Katekizmus ezen az alapon a vitatott kérdéseket is vitathatatlannak mutatja be.

    Ha átlátjuk e pedagógiai célzatú szerkesztési alapkoncepciót, akkor a kellő tisztelet megadásával jogunk van az igazság további kereséséhez, miközben kijelentjük: kritikai észrevételeinkkel nem áll szándékunkban megtámadni a Tanítóhivatal tekintélyét, és alávetjük magunkat az I. Vatikáni Zsinat tanításának, amely szerint:

    Isteni és katolikus hittel kell hinni mindazt, amit Istennek akár írott, akár hagyományozott szava tartalmaz, és amit az Egyház akár ünnepélyes ítélettel, akár rendes és egyetemes tanítóhivatalával Istentől kinyilatkoztatott igazságként ad elénk a hitre.[32]

    Nézzük meg röviden a KEK felépítését! Négy részből, azon belül több fejezetből és alfejezetből, végül összesen 2865 számozott bekezdésből áll:

    1 – 25:Előszó
    26 – 1065:Hitünk megvallása
    1066 – 1690:A keresztény misztérium ünneplése
    1691 – 2557:Élet Krisztusban
    2558 – 2865:A keresztény imádság

    Végezzünk el egy némileg groteszk számítást! Amennyiben úgy vesszük, hogy a Katekizmus a keresztény hit teljességét mutatja be, akkor azt látjuk, hogy ebből az erkölcstani résszel 867 bekezdés foglalkozik, azaz a teljes tanításnak mindössze 30 százaléka. A 6. parancsolatot (Ne paráználkodj!) 70 bekezdésen keresztül tárgyalja, ami az erkölcstani résznek 8, a teljes hitnek 2,4 százaléka. A homoszexualitásra három bekezdést szán, ami 1,0 ezrelékes részarányt jelent a katolikus tanítás egészében.

    Fenti kalkuláció talán rávilágít azon liberális–antiklerikális nézet hibás voltára, amely szerint az Egyház egyetlen feladatának tekinti, hogy megkeserítse az emberek életét, megfosztva őket a szexualitás minden örömétől. Párhuzamosan esetleg az is kiderülhet belőle, hogy egyes konzervatív katolikusok hibásan gondolkodnak, amikor a keresztény identitás kardinális kérdésének tekintik a személy szexuális beállítottságát. Jézus Krisztust mondhatjuk Megváltónak, Üdvözítőnek, Isten Bárányának, a világ Világosságának és még sok egyébnek – de blaszfémiát követ el az az igehirdető, aki holmi szexológus-erénycsősszé akarja degradálni.

    Most pedig lássuk végre a szöveget!

    A homoszexualitás olyan férfiak és nők közötti viszonyt jelent, akik kizárólagosan vagy döntően saját nemük iránt éreznek szexuális vonzalmat. Ez a különböző századokban és kultúrákban rendkívül változatos formát öltött. Lelki keletkezésének eredete még nagyban feltáratlan. A Szentírásra támaszkodva, amely súlyos romlottságként mutatja be (vö. Ter 19,1–29; Róm 1,24–27; 1Kor 6,10; 1Tim 1,10), a hagyomány mindig is azt jelentette ki, hogy „a homoszexuális cselekedetek önmagukban rendezetlenek” (Persona humana 8.). Ellentétesek a természeti törvénnyel, a nemi aktus elől elzárják az élet ajándékát. Nem származik belőlük igazi érzelmi és szexuális kiegészülés. Semmi esetre sem szabadna azokat jóváhagyásban részesíteni.

    Nem elhanyagolható azon férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot; ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. Ezek az emberek arra hivatottak, hogy Isten akaratát valósítsák meg életükben, és amennyiben keresztények, az állapotukból adódó esetleges nehézségeket egyesítsék Urunknak a kereszten hozott áldozatával.

    A homoszexuális emberek a tisztaságra vannak meghíva. Az önuralom erényével, amely a belső szabadság nevelője, néha önzetlen barátság támogatásával, imával és szentségi kegyelmekkel fokozatosan és határozottan meg tudják közelíteni és meg is kell közelíteniök a keresztény tökéletességet.[33]

    Az első, ami feltűnik, hogy sok szempontból hasonlít e rész a Persona Humanára (idéz is belőle), ugyanakkor klasszisokkal intelligensebben, objektívebben fogalmaz nála. Elismeri, hogy a homoszexuálisok emberek, akik meghívást kaptak az üdvösségre, és helyük van az Egyház közösségében, a szentségi közösségben is. Az Egyház saját tempójához viszonyítva hihetetlen fejlődés, hogy kevesebb mint húsz év alatt az „úgy tűnik”-ről áttért a kategorikus állításra, és kijelentésként közli, hogy van veleszületett, kizárólagos homoszexualitás, amely hajlamban az illetők nem „szenvednek”, hanem azt „mutatják”. Szó sincs betegségről, torzulásról, és kifejezetten állítja, hogy ez az állapot (!) nem szabadon választott, ami automatikusan kizárja a személyes erkölcsi felelősséget! Mennyivel egyenesebb hozzáállás ez, mint a Persona Humana „jótékony nagybácsis” leereszkedése, amely mintegy megengedi azt a feltételezést, hogy nem feltétlenül „személyesen bűnösök mindazok, akik e torzulásban szenvednek”!

    Vitathatatlan érdeme a KEK idézett szövegének, hogy – egyetlen mondatot leszámítva – nem nyúl olyan kérdésekhez, amelyekhez tárgyánál fogva semmi köze. Nem óhajt rendet csinálni a homoszexualitás kialakulásának kérdésében. Elismeri, hogy ez „még nagyban feltáratlan”. Igaz, lelki keletkezésről beszél, ami részben szubjektivizálja a problémát. Nem tud az újabb eredményekről, amelyek kimutatták az objektív fizikai meghatározottságot. Ha tudna róla, feltehetőleg eltekintene a „súlyos romlottság” kifejezés használatától is. Ezt egyébként idéző mondatban szerepelteti, nem mint saját álláspontját, hanem mint a Szentírás véleményét, amelynek többezer éves és adott módon értelmezett szövegére a hagyomány „támaszkodik”. Mint már az előző dokumentum elemzésénél említettük, külön részben térünk ki arra, hogy a szentírási hivatkozások megfelelnek-e a tudományos igényű exegézis követelményeinek. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a KEK szerkesztői nem vizsgálták felül a Biblia tradicionálisan értelmezett perikópáit. Egyrészt nem valószínű, hogy erre különösebben motiválva lettek volna. Másrészt abból az apróságból következtethetünk erre, hogy a szöveg az 1. Korintusi levélből vett idézet lelőhelyét ugyanúgy a Vulgata szerint adja meg (6,9 helyett 6,10-et ír), mint a Hittani Kongregáció 1975-ös nyilatkozata. Márpedig a Katekizmus szerkesztői már nem a Vulgatát használták (vagy egy annak alapján készült fordítást), hanem – a Zsinat tanításának megfelelően – az eredeti Szentírást, ez egyértelműen kiderül, amikor a zsoltárokra hivatkoznak.[34] Vagyis jelen esetben nem a Bibliát magát, hanem annak egy korábbi idézését idézték! Nehéz lenne ennek alapján másra gondolnunk, mint hogy az előbb méltatott fejlődés spekulatív és szociális háttérrel ment végbe, nem biblikus alapon. Így annál indokoltabb, hogy a következőkben ténylegesen átnézzük a kritikus bibliai részleteket.

    Mit kezdjünk az „önmagában rendezetlen” kitétellel? Az önmagában (in se) kifejezés az etika és erkölcsteológia egy sajátos terminus technicusa. Azt jelenti: a körülményektől függetlenül, objektíve, eleve. Ezt a fogalmat az úgynevezett deontológiai etikai érvelés (to deon = a kötelesség) kultiválja, amely szerint nemcsak a következmény határoz meg egy-egy cselekedetet, hanem vannak olyan tettek, amelyekre azt mondjuk: in se malum, azaz önmagában rossz. Ilyen pl. a gyilkosság. Ezzel szemben a teleológiai érvelés (to telosz = a cél) azt vallja:

    A cselekedeteket kizárólag következményeik alapján lehet erkölcsileg elbírálni. A katolikus erkölcsteológusok egyre nagyobb számban vallják magukénak ezt az elméletet. […] Az erkölcsi követelmény természetesen abszolút, de kontingens lényként egy kontingens világban az abszolút jó (bonum) követelményének csak kontingens és relatív javakkal (bona) felelhet meg. […]

    Nem arról van szó, hogy nincsenek egyetemesen érvényes normák, de az egyetemes érvényesség nem jelenti azt, hogy minden időre és korra érvényes, sem azt, hogy létezik olyan, minden föltételtől független emberi cselekedet, ami kivétel nélkül és mindig kötelező vagy tilos. […] Ezek a normák nem merőben jó tanácsok, hanem kötelező erejű előírások, de sosem mentik fel az egyént a konkrét vizsgálódás és ítéletalkotás felelőssége alól.

    Ezzel kapcsolatban tisztázható az „önmagában véve jó” és „önmagában rossz” cselekedetek kérdése is. Az „in se” vagy „intrinsece inhonestum” azt jelenti, hogy a cselekedetet objektív értéktartalom határozza meg. Mivel azonban minden teremtett érték, jó föltételes, a cselekedetről hozott erkölcsi ítélet is csak akkor érvényes, ha tekintettel van a szóban forgó érték föltételeire. Az emberek közötti viszonyokban nem létezhetnek tehát olyan cselekedetek, amelyekről elmondhatnánk, hogy minden föltételtől függetlenül, a priori, magukban véve mindig és kivétel nélkül rosszak. Természetesen mindig és kivétel nélkül rossz a „gyilkosság”, a „hazugság” stb. Csakhogy ez az ítélet: „a gyilkosság önmagában rossz”, analitikus ítélet, s a kérdés éppen az, hogy gyilkosságnak minősül-e adott esetben egy emberölés? A „kínzás önmagában rossz”, de mikor mondható kínzásnak, ha súlyos fájdalmat okozunk valakinek?

    Az ilyen és hasonló problémák eldöntésénél a teleológiai érvelés a tevékeny szeretetre támaszkodik mint kritériumra, amitől elválaszthatatlan az emberi személy méltósága.[35]

    Hogyan értelmezzük ennek alapján „a homoszexuális cselekedetek önmagukban rendezetlenek” mondatot? Nézzük meg még egyszer a KEK definícióját a homoszexualitásról! „Kizárólag vagy döntően a saját nem iránt érzett szexuális vonzalom” – olvassuk.

    E ponton vissza kell emlékeznünk Dominique Fernandez már idézett gondolatára, ti., hogy a „homoszexuális” kifejezés meglehetősen barbár szó. Eo ipso a szexre, közösülésre, annak sajátos módjaira kell gondolnunk, ha magát a szót meghalljuk. A valóságot sokkal tisztességesebben és átfogóbban fejezi ki az a neologizmus, amelyet egyesek az utóbbi időben próbálnak bevezetni[36], ez a homofília szó, amelyet már a „saját nem iránt érzett szeretetnek vagy szerelemnek” kellene fordítanunk, nem puszta, nyers szexualitásnak.

    Ha így közelítünk a kérdéshez (megtartva a régi szóhasználatot), akkor felmerül az is: mit nevezhetünk egyáltalán homoszexuális cselekedetnek? Csak az ejakulációval végződő, perfektált coitust? Vagy „aktus”-nak értelmezhetjük a simogatást, ölelést, csókolózást is; a mosolyokat, aggódó telefonhívásokat, egy szál virág átadását? És ha igen, mennyiben rendezetlenek a gyöngédségnek, a „saját nem iránt érzett szerelemnek” hasonló megnyilvánulásai? Mi a rendezett, mi a rendezetlen?

    Rendezett az, amit metafizikai értelemben jónak nevezhetünk, rendezetlen az, amit nem. A fogalmáról pedig ezt mondja Szent Tamás:

    Minden dolgot annyiban mondunk jónak, amennyiben tökéletes, ugyanis csak így lehet kívánható, miként fentebb mondottuk. Tökéletesnek pedig azt mondjuk, amiből semmi sem hiányzik a saját tökéletességi módja szerint.[37]

    A legfőbb jó (Summum Bonum) természetesen maga Isten; a teremtett és véges dolgokat csak analóg értelemben nevezhetjük jónak. Ebben az értelemben pedig:

    A dolog akkor és annyiban jó, amennyiben működésének célja mindenestül tökéletes. A működés visszahat a működés alanyára és tökéletesíti azt. A dolog önmagában is jó, amennyiben megfelel belső céljának, olyan, amilyennek lennie kell. Mindenestül azonban csak akkor lehet jó, ha „kilépve önmagából”, más létezőkhöz való viszonyában és működésében is jó, azaz a tökéletes cél irányában tevékeny.[38]

    Ilyen összefüggésben a csókolózás önmagában jó, ha funkciójának megfelel, azaz pl. nem harapja át egyik fél sem partnere nyelvét. Mindenestül – vagyis teljesen – akkor jó, ha „kilép önmagából”, azaz több, mint pusztán testi aktivitás: szeretetet, szerelmet és valós önátadást fejez ki. De vajon ez a feltétel csak akkor teljesül, ha férfi és nő csókolják meg egymást? Ha mind a férfi, mind a nő heteroszexuális, akkor igen, mivel a csók lényegét tekintve a szerelmet kommunikálja, márpedig heteroszexuális férfi csak nőbe tud szerelmes lenni és viszont. A homoszexuális férfi azonban veleszületett természetének megfelelően szerelmének tárgyát csak egy másik férfiban találhatja meg, s ha két ilyen férfi szerelmes egymásba, akkor csókolózásukat (simogatásaikat, öleléseiket, mosolyukat, telefonhívásaikat, a virágokat stb.) „természet szerint és önmagában jó”-nak kell mondanunk, azaz rendezettnek. Ezzel bizonyítottuk, hogy van olyan homoszexuális cselekedet, amely természeténél fogva rendezett, s ez egyben mutatja azon tétel tarthatatlanságát is, amely szerint minden ilyen aktus rendezetlen volna. Azt, hogy gondolatmenetünk kiterjeszthető a teljes testi egyesülésre is, az V. fejezetben fogjuk igazolni.

    Ott adunk végleges választ arra is, hogy valóban „ellentétesek”-e a „természeti törvénnyel” a homoszexuális aktusok. Itt csak két idézetet hozunk arra nézve, hogy a kellő megfontoltság nélkül alkalmazott „természeti törvény” kifejezés számos komplikációt eredményezhet. Nyíri Tamás így ír:

    A természeti törvény tehát egyrészt az emberi lényeg hajlamainak, animális ösztöneinek is az elismerése – az ember is az élőlények birodalmához tartozik –, másrészt az a tudás, hogy bizonyos esetekben miként felel meg a viselkedése, illetve miként nem az össztermészet, tehát az ész hajlamainak és egzisztenciális céljának. Az erkölcsi rend korántsem eleve adott, nem eleve megfogalmazott normák rendszere, amely valami titokzatos módon kiolvasható az emberből, hanem megalkotása az ész feladata. A természeti törvény újskolasztikus képviselői azonban összetévesztették a történelmi–szubjektív ész látszólag feltétlen érvényű belátásait a lét változatlan, ontológiai törvényeivel, a „van”-t a „legyen”-nel.

    Az újkori hermeneutikus gondolkodás rámutat azonban valamennyi megértés és belátás körkörös jellegére. Az ember lényegének és természetének a kérdése, a természeti hajlamainak és egzisztenciális céljainak a problémája teljesen sosem lezárható és megválaszolható kérdés, mert a válasz mindig függ az ember előzetes önelfogadásától és önértelmezésétől. Az új válaszok mindig új kérdéseket is vetnek föl, s éppen a sok felelősségteljes és ésszerű válasz következtében „örökké nyitott” az emberi természet kérdése. Nem vonható kétségbe, hogy bizonyos értelemben meghatározott az emberi természet, hogy a teljes önkénynek határ van szabva. Máskülönben nem tudnánk megkülönböztetni az embert és az állatot, a világtörténelmet és a természet történetét. A megkülönböztetésből azonban, tehát abból, hogy mi nem az ember, még nem következik egyértelműen, hogy mi minden lehet, vagyis, hogy az emberi állandók egymáshoz való viszonya hogyan bontakozik ki a mélyebb megértés következtében, hogy a történelmileg és társadalmilag változó emberi önfelfogás fényében miként világosodnak meg és borulnak árnyékba.

    Mindez nem arra szolgál, hogy gyöngítse a természetjogi érvelés erejét, hanem hogy erősítse. Éppen az elmúlt húsz évben lefolytatott vita igazolja, hogy a természetjogi érvelés mellőzhetetlen. Csak akkor tudja szabatosan megállapítani az ész az embernek és méltóságának megfelelőt, ha tudatában van saját történelmi és társadalmi közvetítettségének. Gondoljunk például arra, hogy Arisztotelész még „természetesnek” tartotta a rabszolgaságot, a gyengék kitételét vagy az abortuszt. A saját történetiségére reflektáló ész arra is képes lesz azonban, hogy érvelésében kiaknázza az empirikus embertudományok mindenkori eredményeit is.[39]

    Fenti gondolatmenet etikai megközelítést alkalmaz; az etika pedig filozófiai tudományág, eszköze a természetes ész. Az erkölcsteológiának alapja viszont a kinyilatkoztatás, eszköze pedig a hittel megvilágított ész (ratio fide illuminata). Vessünk egy pillantást a természeti törvényre ebből a szempontból!

    A katolikus erkölcstan veleje az elv: „agere sequitur esse”, vagyis a cselekvés a lényünkből, a valóságból vezethető le, de arra is felszólítja az embert, hogy az életét meghatározó tényezőket egyre jobban és tárgyilagosan, az igazságnak megfelelően igyekezzék megismerni. Ez a mi kérdésünkkel kapcsolatban azt jelenti, hogy az egyházban valaha elhangzott tanokkal, oly tételekkel, amelyek kétséget kizárólag kimutathatóan a múlt nem kielégítő, tudományosan túlhaladott, hamis biológiai és pszichológiai felfogására támaszkodnak, már nem elégedhetünk meg, ha a mai ember üdvét akarjuk szolgálni. Ez a megállapítás semmiképp sem a hivatalos egyházi tanítóhivatal tekintélyét csorbítja. De különböztetnünk kell a tévedhetetlenül kihirdetett tanok és egyéb autentikus és kötelező tanítás között. Az előbbiek a hitletéteményen, a Szentíráson és az apostoli hagyományon alapulnak kifejezetten (explicite) vagy bennfoglalólag (implicite). Az utóbb említett autentikus és kötelező tanítás a természetes erkölcsi rendre hivatkozik észokok alapján, és ezek bizonyos körülmények között módosíthatók, sőt helyesbítendők, ha kimutathatóan helyesebb ismeretek és mélyrehatóbb tapasztalatok az erkölcsi élet bizonyos területén más következtetésre utalnak. Ezt a megállapítást maga az egyház tette egészen világosan a II. vatikáni zsinaton: „Az egyháznak is javára válik a múló századok sok tapasztalata, a természettudományok haladása és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban feltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé (Gaudium et Spes 44).”

    Ennek alapján arra következtethetünk: az egyházi tanítás a természetes erkölcsi törvény területén a mai világban csak abban a mértékben nyer általános tekintélyt, ha az emberi erkölcsiség különböző vonatkozási területein nem mellőzi indoklásaiban és utasításaiban a tudományos ismereteket.[40]

    Két utat láttunk, amelyek ugyanoda vezettek. Az „ugyanoda” esetünkben azt jelenti, hogy a természeti törvényre való hivatkozást illetően indokolt az egyházi álláspont folyamatos revíziója.

    A Katekizmus idézett szövegét azonban e kitérőkkel sem merítettük ki. Néhány gondolatot még szemügyre kell vennünk belőle.

    Arra, hogy „a homoszexuális cselekedetek a nemi aktus elől elzárják az élet ajándékát”, ugyanaz vonatkozik, ami a rendezetlenségre és a természeti törvényre. Homoszexuális cselekedet a csók is, amelyről fenti állítás csak annyiban mondható el, amennyiben heteroszexuális vonatkozásban megállja a helyét. Márpedig férfi és nő közötti csókolózásból sem született eddig gyerek. Ami az ejakulációval végződő aktusokat illeti, azokat ebből a szempontból is részletesebben fogjuk megvizsgálni az elkövetkezőkben, kitérve arra, hogy vajon miért ez a neuralgikus pontja a katolikus erkölcstannak.

    Egy másik mondat, tartalmát tekintve, ismerős lehet Van Dam könyvéből: „Nem származik belőlük igazi érzelmi és szexuális kiegészülés.” Az ott feltett költői kérdést itt inkább mellőzzük, de azt szükséges leszögeznünk, hogy a) ezt sok homoszexuális a posteriori cáfolja; b) változatlanul érvényes, hogy az „egymást kiegészítő szükségletek” elv hegemóniája nem más, mint egy eleme a laikus-pszichológiai mitológiának; c) mindettől függetlenül az érzelmi és szexuális kiegészülés kérdése nem képezi sem a hit, sem az erkölcs tárgyát. Ezeket empirikus humán tudományok vizsgálhatják hozzáértően, így kívül esik a Tanítóhivatal kompetenciáján. E mondat az a kivétel, amire már céloztunk; amikor a KEK olyan témához nyúlt, amihez nem kellett volna.

    A melegek „tisztaságra vannak meghíva” – olvassuk. Két oldallal korábban viszont az áll, hogy „Minden megkeresztelt ember tisztaságra hivatott. A keresztény »Krisztust öltötte magára« (Gal 3,27), aki minden tisztaság mintája. Minden Krisztushoz hű ember meghívást kapott arra, hogy sajátos életállapotának megfelelően tiszta életet folytasson.”[41]

    Ez tehát nem kuriózum. A szerkesztők a homoszexualitás összefüggésében tisztaság alatt minden valószínűség szerint szüzességre és önmegtartóztatásra gondoltak, ez viszont expressis verbis nem derül ki a szövegből.

    A Katolikus Egyház Katekizmusa tehát – a befejezettség látszata ellenére – meghagy jó néhány elvarratlan szálat. Felületességből-e, vagy a jövő teológusainak helyzetét megkönnyítendő – ki tudja? Mindenesetre megkíséreljük a továbbiakban, hogy ami szálhoz egyáltalán hozzáférünk, azt véglegesen a helyére csomózzuk.

    III.2.1.4. A tanítóhivatali megnyilatkozások tanulsága

    A dokumentumok áttekintése után arra a meggyőződésre juthatunk és kell is jutnunk, hogy a homoszexualitás kérdésében az Egyház konzekvensen képviseli véleményét, de mindeddig nem terjesztett elő tévedhetetlennek és visszavonhatatlannak definiált döntést vele kapcsolatban. (Ez később sem történhet meg, mert a hitletétemény nem tartalmazza az ehhez szükséges elégséges alapot.)

    A kiadott tanítások érvrendszerében figyelemre méltó hiányosságokra és hatáskör-túllépésekre bukkanunk. A teológiai gondolatmenetet (tévesen alkalmazott) pszichologizálás töri meg több ízben. Az eligazítások általánosak, felszínen mozognak. A teljes homoszexuális emberből mintha csak – elnézést – a nemi szervét ragadnák meg. A Katekizmus jelentős, de nem lezárt fejlődést mutat e téren is a Persona Humanához képest. Maga a Zsinat viszont semmilyen módon nem foglal állást, s ezt a hallgatást sajátos, nagyon is beszédes válaszként kell értelmeznünk.

    A negatív hangütés részben természetjogi alapon nyugszik, amelyről eddig is megállapítottuk, hogy feltétlen érvényre nem tarthat igényt; érintjük még a kérdést mind a IV., mind az V. fejezetben. Az érvrendszer másik pillére a Szentírásra próbál támaszkodni. Erre most térünk rá.


    Tovább a fejezet második részéhez
    Tartalom

    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra


    Jegyzetek

    (A rövidítve szereplő források pontos lelőhelye a Felhasznált irodalomban található.)


    1      Koncz, p 17. vissza

    2      DV 6. vissza

    3      Mt 7,28–29 vissza

    4      Jn 8,58 vissza

    5      JHWH (Jahve): „Én vagyok, aki vagyok” (Kiv 3,14). vissza

    6      Bolberitz: Bevezetés a logikába, p 13. vissza

    7      Koncz, p 100. vissza

    8      DV 4. vissza

    9      Az emberi test, p 554. vissza

    10      Fernandez, p 244. vissza

    11      Fernandez, pp 63–64. vissza

    12      Fernandez, p 65. vissza

    13      Előd: Katolikus dogmatika, p 755. – Kiemelések tőlem. vissza

    14      Előd: Vallás és Egyház, p 309. vissza

    15      CIC can. 749. 3.§. vissza

    16      Az Egyház történetében két egyetemes zsinat volt, amely valamilyen szempontból érintette a témát. A Tridenti Zsinat egyik dogmája (DS 1544) hivatkozik az 1Kor 6,9-re, amiről alább mi is tárgyalni fogunk. Ám a hittétel témája még közelítőleg sem a homoszexualitás, hanem a reformáció korának legjellemzőbb hitbeli (tehát nem erkölcstani!) kérdése: Vajon elég-e a hit az üdvösséghez, vagy cselekedetek is szükségesek hozzá? A Tridentinum Szent Pálra hivatkozva tanítja: lehetséges olyan cselekedetet elkövetni, amely a hit ellenére „kizár Isten országából”. Majdnem négyszáz évvel korábban a III. Lateráni zsinat egyik kánonja „mondott átkot” a „szodomitákra”. E szöveg viszont nem hittétel, hanem korhoz kötött egyházfegyelmi határozat. Teológiai „jelentőségét” mutatja, hogy még DS-száma sincs, vagyis az Egyház „dogmagyűjteményében” (Denzinger – Schönmetzer: Enchiridion Symbolorum…) nem szerepel, továbbá a homoszexualitással kapcsolatos megnyilatkozásokban még utalás szintjén sem hivatkoznak rá. vissza

    17      LG 25. vissza

    18      Vitatott pásztorlevél, In: Új Áldás, 1995. május 18. vissza

    19      Előd: Vallás és Egyház, p 312. – Kiemelés tőlem. vissza

    20      DS 812. vissza

    21      Hangay, p 150. vissza

    22      DS 1000. vissza

    23      Előd: Katolikus dogmatika, p 543. vissza

    24      DS 1351. vissza

    25      Előd: Vallás és Egyház, p 248. vissza

    26      Előd: Vallás és Egyház, p 249. vissza

    27      A teológiában használatos hitjelzések tételes felsorolását és értelmezését lásd: Bányai, p 81. vissza

    28      Az elmúlt kétezer év jeles teológusainak és szentjeinek (!) nem egyszer véresszájú antiszemitizmusát pedig jobb lenne egy az egyben elfelejteni, mint példaként részletesen idézni a „csalhatatlan” erkölcsi érzékkel kapcsolatban. vissza

    29      Séra – Oláh – Komlósi, p 6. vissza

    30      S. Th. I. q 1. a 7. vissza

    31      II. János Pál: Fidei Depositum. vissza

    32      DS 3011. vissza

    33      KEK 2357–2359. A KEK 1992-ben franciául jelent meg, ebből készültek a különböző fordítások. 1997-ben hagyta jóvá II. János Pál pápa a hivatalos, latin nyelvű változatot, amelyen ezt megelőzően a Hittani Kongregáció bizonyos változtatásokat eszközölt. E Corrigenda magyar változatának 1998 januárjában kiadott szövege alapján idézetünk második bekezdésének végleges formája a következő: „Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatételt jelent…” stb. Sajnos az Egyház rálépett a fékre. Nincs szó többé veleszületettségről, nem írja a szöveg, hogy a homoszexualitás nem szabad választás következménye. A végleges latin változat jóval konzervatívabb az eredeti franciánál. Ez viszont nem változtat azon, hogy a korábbi szöveget is a Tanítóhivatal bocsátotta útjára, szintén a pápa áldásával. Módosítani lehetett rajta, semmissé tenni nem. vissza

    34      A Zsoltárok könyvében a Septuaginta és a Vulgata más számozást követ, mint a héber Biblia. A lelőhelyeket mindig az aktuálisan használt forrás szerint szokás megadni. vissza

    35      Nyíri, pp 93–94. vissza

    36      Gyökössy Bandi bácsi a szeretetről, p 44. vissza

    37      S. Th. I. q 5. a 5. vissza

    38      Bolberitz: Általános metafizika, pp 74–75. vissza

    39      Nyíri, pp 90–91. vissza

    40      Teichtweier, pp 37–38. vissza

    41      KEK 2348. vissza

    Tovább a fejezet második részéhez
    Tartalom
    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…