Az Öt Kenyér logója Öt Kenyér: keresztény-meleg portál Sorskonyvnelkul.blog.hu English

Deutsch
 Nyitólap  >  Közösség  >  Tabló  >  A hegyen épült város  >
Kiemelt oldalak  
  • Ha csak 5 perced van…
  • Olvasóterem
      
  • Kereszténység
  • Homoszexualitás
  • Kereszténység és homoszexualitás
  • Kitekintés
  • Tudáspróba
  • Kérdések – válaszok
  • Kislexikon
  • Szentírás-elemzések
  • Teázó

  • Az Öt Kenyérről
  • A honlapról
  • Az egyesületről
  • A közösségről

  • Keresés
    Keresés / Search / Suche
     
      
    Birtalan Balázs:

    Bevezető a szentmiséhez

    (2003. október 11., Budapest, Orbán tér)

    „Az ilyen buzikat leönteném benzinnel, és felgyújtanám őket, égjenek el mind a POKOL tüzén!”

    Szeretettel köszöntök mindenkit, és sietek leszögezni, hogy az iménti kívánság nem saját véleményemet tükrözi. Egyik alapító tagja vagyok annak az Öt Kenyér Közösségnek, amely ezt az összejövetelt megszervezte. E közösség elsődlegesen azért jött létre, hogy azok a keresztény hívők, akik történetesen melegek vagy leszbikusok, és emiatt vagy szoronganak a saját egyházi közösségükben, vagy egyenesen kirúgták őket onnan – tehát hogy ezek az emberek ne magányosodjanak el teljesen, ne kelljen megtagadniuk önmagukat, hanem legyen egy hely, ahol együtt imádkozhatnak, ahol nem kioktatják és lesajnálják, hanem elfogadják őket.

    Az Öt Kenyér Közösségnek természetesen megvan a maga teológiai álláspontja arról a valamiről, amit általában homoszexualitásnak hívnak. Ezt az álláspontot, amely nem igazán egyezik meg a „központilag jóváhagyott” egyházi irányelvekkel, mi soha nem titkoltuk, és majdnem mindig készen állunk ennek kifejtésére, ha kell, megvitatására.

    Majdnem mindig – de van kivétel. Ez a mai összejövetel ilyen kivételnek számít. Itt és most, ezen a téren, részünkről nem fog elhangozni semmi azzal kapcsolatban, hogy vajon a Biblia mit tanít, mit nem tanít a homoszexualitásról. Nem beszélünk a meleg párkapcsolatok teológiailag elfogadható vagy elfogadhatatlan voltáról. Nem adunk hangot azoknak a melegjogi követeléseknek, amelyeket bárhol, bármely más alkalommal teljes természetességgel hangoztatunk. Ez az összejövetel nem erről szól. Nem azért jöttünk ide, hogy követeljünk, hanem hogy emlékezzünk és emlékeztessünk. Ez az alkalom – istentisztelet. Mégpedig római katolikus szentmise, annak ellenére, hogy az Öt Kenyér Közösség évek óta vallja ökumenikus (tehát katolikusok, orthodoxok és protestánsok felé egyaránt nyitott) voltát. Szentmisét mutatunk be, az egyetemes egyház engesztelő áldozatát élőkért és holtakért, üldözöttekért és üldözőkért. Melegekért imádkozunk ma, olyanokért, akik életükkel, egészségükkel vagy személyiségük feladásával fizettek melegségükért – vagy fizetnek ma, hiszen az üldözés nem szűnt meg, csupán egyre kifinomultabb, „politikailag korrekt” formákat keres magának.

    Olyan kiszólásokat, mint amit az imént idéztem, ritkán hallunk a hétköznapokban, ahol mindenki ügyel arra, hogy megóvja másokban a róla kialakított, jól fésült, nagyon-európai, nagyon-demokratikus képet. Ilyen kiszólásokért be kell nézni például az Öt Kenyér Közösség honlapjának Vendégkönyvébe, ahol minden olvasó névtelenül vállalhatja véleményét. Javaslom mindenkinek, keresse fel az interneten ezt az oldalt: az emberi sötétségnek, ostobaságnak, igen gyakran keresztény szólamokkal nyakon öntött gyűlölködésnek valódi kincsesbányájára lel. „Az ilyen buzikat leönteném benzinnel, és felgyújtanám őket, égjenek el mind a pokol tüzén!” – ezt történetesen egy idősebb hölgynek, egy teljesen heteroszexuális édesanyának írta valaki, akinek az egyetlen bűne az, hogy nem utálja a melegeket: elfogadja és szereti őket, ugyanúgy, mint minden embert. Nem jobban, csak épp ugyanúgy.

    A várost járva időről időre beleszaladunk olyan falfirkákba, amelyek biztosítják a melegek számára folyamatos rossz érzést. Vegyünk egy egyszerű példát: „Buzi BKV.” E frappáns mondat megállókban olvasható, olyanoknak a tollából, akiket az ellenőr leszállított. Mennyiben vonatkozik ez vajon ránk, melegekre? Hát csupán annyiban, hogy a firkát látó emberek tudattalanjában, valahol nagyon mélyen rögzül, hogy a buziság az valami rossz, valami, amit utálni kell – és innen már csak egy lépés, hogy valaki, akit utálni kell. Ritkább felirat, de előfordul, hogy „Gázkamrába a buzikkal!” – Ha felületesen szemléljük e a mondatot, az akkor is minimum kegyeletsértés azon tízezrekkel szemben, akiket a Harmadik Birodalom idején homoszexualitásuk miatt pusztítottak el a haláltáborokban, és akiket rendre kifelejtenek a megemlékezésekből. Ha azonban egy pillanatra elgondolkodunk a dolgon, akkor azt találjuk, hogy bár a történelmi helyzet lényegesen más, a holocaustot lehetővé tevő emberi mentalitás ugyanúgy jelen van a társadalomban. És itt nem is elsősorban a neonácikra gondolok. Az egykori népirtásban ugyanis az SS-ek és a nyilasok csupán a főszerepet játszották el, de az egész borzalom össznépi produkció volt, amely „nem jöhetett volna létre”, ha nincsenek a hallgatók, a csöndben maradók, a fejüket a homokba dugók. Az ő tétlenségük, közömbösségük volt a némaságában kiáltó felhatalmazás: „Igen, irtsátok ki őket!” – Ma rájuk is emlékezünk, az ő bűnükért való engesztelésül is fölajánljuk Jézus Krisztus örök áldozatát. Nem gyűlölettel, csupán fájdalommal; és fájdalommal elsősorban azért, mert szemlátomást sem a világ, sem az egyház nem tanulta meg mind a mai napig a történelmi leckét arról, hogy a némaság halálos bűn lehet. „Minden kimondott szóról számot kell adnotok” – mondja Jézus. Tegyük hozzá: és minden ki nem mondott szóról.

    A történelemkönyvek lapjairól elgázosított, élve eltemetett, máglyán elégetett melegek tömege hiányzik, akikért soha, senki nem mondott gyászmisét. Hiányoznak a feljegyzésekből azok is, akiket elektrosokkal, megalázó pszichoterápiákkal, frontális agyi lebenyük kimetszésével akartak úgymond „meggyógyítani”, és akiknek végállomása az alkoholizmus, a tébolyda vagy az öngyilkosság lett. Értük imádkozunk ma, ezért a történelmen végigvonuló, néma tömegért; imádkozunk a számos gyilkosért, és imádkozunk a számtalan csöndben maradóért.

    De nem kell feltétlenül a nagy számok bűvöletébe esnünk. Sztálin hajdan azt mondta cinikusan: egy vörös katona halála tragédia, tízmillióé statisztika. Ugyanez bármire alkalmazható, a melegekre is. Ezért gondoljunk ma az egyes emberekre is. Gondoljunk azokra a munkásokra, tisztségviselőkre, papokra, diákokra, akik álarcban élik éveiket; rettegve ébrednek és alszanak el: vajon mikor derül ki, vajon ez vagy az tudja-e, vajon nem rúgnak-e ki a munkahelyemről, vajon nem tagad-e ki a családom… Gondoljunk arra az igazgatóra, aki titkára fiókjában kutatva talált egy árulkodó levelet, és emiatt elbocsátotta. Gondoljunk arra az anyára, aki kitagadott fiának annyit üzent még utána: „Imádkozom, hogy kárhozz el!”

    Gondoljunk rájuk – gyűlölet nélkül. Vannak bűnök, amelyeket emberileg lehetetlen megbocsátani. Emberileg lehetetlen, de Istennek lehetséges. Kérjük ma Isten bocsánatát, és próbáljuk ellesni a titkát. Visszaütni az állat is tud. A vissza nem ütés egyedül az ember képessége. Éljünk ma ezzel a képességgel: imádkozzunk az üldözőkért.


    Kapcsolódó anyagok:


    Az oldal elejére
    Vissza a főoldalra
      
    Ajánló
  • Újdonságok
  • Mozaik kö­zös­ség
  • Gay Christian: a ke­resz­tény me­le­ge­kért
  • Protestáns melegek
  • Recenzió egy vatikáni dok.-ra
  • 25 tévhit a melegekről
  • Utam az önelfogadás felé
  • Nehéz együtt­élés (Fi­scher E.)
  • Egy jezsui­ta a me­leg­kap­cso­la­tok­ról (Mérleg)

  • Hírek
  • Német­or­szág­ban ke­resz­tény­de­mok­ra­ta po­li­ti­ku­sok kez­de­mé­nye­zik a me­leg pá­rok to­váb­bi egyen­jo­gú­sí­tá­sát (08.08)
  • Csirkehúst et­tek a me­leg­há­zas­ság el­len (08.06)
  • A melegházasság ellen imád­koz­nak a fran­cia temp­lo­mok­ban au­gusz­tus 15-én (08.08)

    Anglikándosszié…
    További hírek…