Romantikus lenne azzal indítani: „Várakozni jó dolog.” Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. A várakozás lehet örömteli, izgalmas, mámorító, de lehet lélekölő, elkeserítő is. Helyesebb tehát úgy fogalmazni: „A várakozás az emberi élet szerves része.”

A várakozásról mindenkinek vannak élményei, emlékei. És ezekhez az emlékekhez a legkülönfélébb érzelmek társulhatnak. Idősebbek emlékezhetnek még arra, ahogy Darvas Iván énekli jellegzetes hangján az orosz dalt: „Várj reám, s én eljövök, hogyha vársz nagyon…” – és merengve himbálhatják fejüket a ritmusra, hajdani szerelmük arcát idézve. Várakoznak a nők hónapról hónapra, idegesen és fohászkodva minden létező és nem létező istenekhez, ha szeretőjükkel nem sikerült kellőképpen vigyázni. Várakoztunk kilenc évet, dühösen, de motiváltan, amíg az Alkotmánybíróság eltörölte a Btk. 199. §-át. Sokan ismerjük, hogy milyen érzés egy hét alatt évszázadokat várni a HIV-teszt eredményére. Várakozunk a piros lámpára, a zöldségesnél, hogy sorra kerüljünk, várakozunk a sarkon a kedvesünkre, és arra, hogy egyszer majd csak kihúzzák a mi számainkat is. Várakozunk: ujjongva a jövőnek vagy rettegve tőle, türelmetlenül dobolva vagy jóleső izgalommal, mert így lettünk teremtve, várakozó embernek.

Az advent latin szó; eljövetelt jelent. A keresztény hagyomány a karácsonyt megelőző négyhetes időszakot hívja így, s évről évre visszaemlékeznek arra, hogy várta hajdan Izrael a Messiást, s hogy teljesedett be várakozása. Persze a karácsony így is, úgy is eljön: a bevásárlási lázzal, a januárban visszacserélendő ajándékokkal, lehulló tűlevelekkel, jobb esetben egy kis meghittséggel együtt. Karácsonynak mindegy, várakozunk-e rá. Nekünk azonban lehet tanulnivalónk advent idején. Függetlenül attól, hogy karácsony számunkra „Isten Fia születését” jelenti-e, vagy „a szeretet ünnepét”, egész más lesz az a pár óra, ha nem a semmiből robban ránk orvul, hanem napról napra készültünk rá, mindig egy kicsit közelebb kerülve hozzá, ahogy a kis herceg a rókához, amikor megszelídítette.

A várakozás hasonlít a szexhez, legalábbis annyiban, hogy mindenki „alanyi módon” ért hozzá, de kevesen fejlesztik művészetté. Szex az is, amikor a borgőztől homályosan látó férj hazaérve hanyatt dönti az asszonyt és két perc alatt párzik vele, és szex az is, amikor két szerelmes az egésznapos testi-lelki együttlétet többórás erotikus játékkal koronázza meg, s így ajándékozzák egymást egymásnak. Várakozás az is, amikor fásultan hagyjuk, hogy az egyforma percek és napok elzuhanjanak mellettünk, és várakozás az is, amikor tudatosítjuk minden pillanat egyedi és megismételhetetlen voltát; amikor az eljövendő ünnep fénye már most beragyogja a felé vezető utat.

A „karácsonyi neurózis” civilizációs betegség, s mint ilyen, némi tempóváltással gyógyítható. Ha újra megtanulunk várakozni, lépésről lépésre közelíteni karácsony felé – akkor még az is lehet, hogy kölcsönösen megszelídíthetjük egymást. Megszelídíthetjük a karácsonyt, amely fenyegető és sokkoló kötelezettség-dömpingből egyévnyi szeretetünk forrása lehet. És karácsony is megszelídíthet bennünket: várakozás közben rájöhetünk arra, hogy a gyertyafény, a fenyőillat, az ajándékok, a családi vacsora íze – mindezt valójában belül hordozzuk, önmagunkban. Van „hozzáférési jogunk”; elővehetjük év közben is, legyen odakint zivatar vagy kánikula, gyász, harag vagy félelem.

Hogy sikeresen kijártuk-e advent iskoláját, az épp hogy nem karácsonykor, hanem az év másik 364 napján mutatkozik meg.

Birtalan Balázs