2001. április 1. óta Hollandiában azonos nemű párok is köthetnek polgári házasságot és bizonyos feltételekkel gyermekeket is örökbe fogadhatnak. Eddig ez a csúcspontja annak a folyamatnak, amely már számos országban (Dánia 1989, Svédország 1995, Hollandia 1997, Franciaország 1999) oda vezetett, hogy lehetőség nyílt „bejegyzett párkapcsolatokra”, illetve homoszexuális párok „civil szerződésére”. Hasonló a helyzet Katalóniában, Aragóniában és Navarrában. 2000 novemberében a német képviselőház is többségileg megszavazta a „homoszexuális házasságot”. Mindez voltaképp a homoszexuális emberek harcát jelzi az elismerésért és társadalmi megbecsülésért.

Az efféle törvényi intézkedések rendszerint heves reakciókat váltanak ki a felelősökből és a lakosság jelentős részéből. Egyesek a homoszexuális életközösségek felértékelésében a nyugati értékrend összeomlását és „a keresztény szempontból erkölcstelen viselkedésmódok aktív terjesztését” látják (Joachim Meisner bíboros nyilatkozata a Bild újságban), mások ugyanezt szükségszerű lépésnek tekintik a hagyományos diszkrimináció megszűnése és az emberi méltóság fokozott tisztelete felé. Miként szólhat hozzá e vitához a teológia? Mit mond a Szentírás, és mi a mai teológiai antropológia, illetve etika álláspontja?

A homoszexualitás erkölcsi értékeléséhez

A teológia mindenekelőtt abból indul ki, hogy a homoszexualitás mint hajlam – amely kizárja, hogy az érintett alapvetően megváltozzék – bizonyosan nem bűn. Ezt a felfogást erősítik meg a római Hittani Kongregáció „Magyarázatok a szexuáletika egyes kérdéseihez”^[1] és „A katolikus egyház püspökeihez – a homoszexuális párok lelkigondozásáról”^[2] című megnyilatkozásai is, noha ez utóbbi szükségesnek tart egy pontosítást: „A homoszexuális személy sajátos hajlama önmagában ugyan nem bűn, ám egy olyan, többé vagy kevésbé erős tendenciát alapoz meg, amely erkölcsi tekintetben rossz viselkedésre irányul. Ezért magát a hajlamot is objektív rendellenességnek kell tekintenünk.”^[3] „Erkölcsi tekintetben rossz viselkedésen” nyilvánvalóan a nemi egyesülés, illetve a kölcsönös maszturbáció értendő.

Az erkölcsteológiai szakirodalom azonban a homoszexuális aktus elítélésében is visszafogottabb, mint a hagyomány. Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a Szentírás azokon a helyeken, amelyekre ebben az összefüggésben az egyházi dokumentumok is hivatkoznak, sehol sem azt ítéli el egyértelműen, amit manapság az azonos neműek szerelmén értünk.^[4]

Lássuk elsőként Lót történetét (Ter 19, 1–29). Szodomában két férfi (két angyal) látogatja meg Lótot. Az elbeszélés szerint „a város férfiai, a szodomaiak, (…) ifjak és öregek, kivétel nélkül” összecsődülnek és a vendégek kiadatását követelik, hogy közösülhessenek velük. Itt nyilvánvalóan nem az összes szodomai férfi veleszületett szexuális hajlamáról, s nem is két partner homoerotikus szerelméről vagy épp homofíliáról van szó, hanem nemi erőszakról és a vendégjog megsértéséről.

A homoszexualitás kapcsán szintén gyakran idézett 1 Kor 6,9 és az 1 Tim 1,10 „bujálkodókról és fajtalanokról”, azaz örömfiúkról és fiúk megrontóiról, azaz egyértelműen gyermekekkel és fiatalokkal való szexuális visszaélésről beszél^[5], amit a közvélemény természetesen ma is elítél, mégis egészen más, mint két egyenjogú fél szerelme. Végezetül a Róm 1,24–27 a hitetlenség és az Istennel szembeni engedetlenség büntetéséről beszél, mely azzal sújtja a bűnösöket, hogy „gyalázatos szenvedélyeknek” szolgáltatja ki őket; ekként gondolkodásuk megromlik, és azt teszik, ami nem való. Pál láthatóan nem ismeri a homoszexualitást mint meghatározó hajlamot, hanem Isten büntetésének tekinti a személyes bűnökért. Talán leginkább a Lev 18,22 („Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak”) és a Lev 20,13 („Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak”) hozható fel. Csakhogy mindkét szakasz a szentségi törvénnyel áll kapcsolatban, amely a Mt 15,10kk. 17–20 szerint részleteiben és egészében is olyannyira meghaladott, hogy az említett szöveghelyeket még a Katolikus Egyház Katekizmusa sem hozza fel érvként. Más szentírási helyekből sem következik annak egyértelmű értékelése vagy elítélése, amit mi ma azonos neműek közti szerelmi viszonynak nevezünk, ezt a jelenséget ugyanis akkoriban nem ismerték, miként a napjainkban hozzáfűzött kérdéseket sem.

A szentírási kort követő egyházi hagyomány és az újabb erkölcsteológia egyik fő érve a homoszexualitás elítélése mellett az egyházatyáknak, különösen Ágostonnak arra a véleményére támaszkodik, hogy a szexualitás és a házasság elsődleges célja („finis primarius”) az utódok nemzése. Csakis ez teszi elfogadhatóvá – mintegy „megengedett bűn” gyanánt – a házastársi egyesülést és annak élvezetét. Az önmagában vett nemi élvezet itt kivált negatív értékelést kap, azaz szemlátomást nem felel meg a Szentírás szándékának. Az ágostoni szemléletből logikusan következik, hogy a homoszexualitás bűn.

A II. Vatikáni Zsinat a nemzés mint cél elsődleges voltát hagyományos formájában nem erősítette meg, hanem ott is elismerte a nemiség méltóságát és értékét, ahol a termékenység ki van zárva: „A házasságnak azonban nem csak az életadás a rendeltetése, hiszen éppen a személyek felbonthatatlan szövetségének jellege és a gyermekek java követeli, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, gazdagodjék és legyen egyre érettebbé. Így még akkor is, ha nélkülözniük kell a sok esetben forrón óhajtott gyermekáldást, a házasság azért teljes életközösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát.” (GS 50) Itt elsősorban azokról a házaspárokról van szó, amelyeknek előrehaladott koruk miatt már nem lehet gyermekük, mégis teljesen érvényes módon élhetik meg házaséletüket. A zsinat ezzel egy olyan gondolatot fogalmazott meg, melyet a mai társadalom széles körben elfogad. Ha viszont egy gyermektelen heteroszexuális életközösségnek odaítélhetjük a házasság teljes méltóságát, akkor mindenképpen erejét veszíti az az érv, hogy a homoszexuális nemi kapcsolat azért utasítandó el, mert hiányzik belőle a termékenység.

A hagyományos természetjog-tan

A homoszexualitás negatív megítélésének másik érve a természet fogalmából indul ki. Erre az érvre már Pál és Arisztotelész is utal (Róm 1,26 kk., ill. Nomoi 841d). Csakhogy a természettel érvelők e fogalmat nem az empirikus valóság szerint értelmezik, hiszen az emberi társadalomban „nem elhanyagolható azoknak a férfiaknak és nőknek a száma, akik velük született homoszexuális hajlamot mutatnak”, s ezt „nem ők választották maguknak”^[6]. Sokkal inkább egyfajta normatív természetfogalomról van itt szó: a homoszexuális irányultság, mondják, nem felel meg a Teremtő eredeti szándékának, különösen nem a szexualitás eredeti céljának. Ám ez az érv, ha közelebbről megvizsgáljuk, komoly értelmezési nehézségeket okoz.

Elsőként az a kérdés merül fel, hogy miként alakulhatott ki a homoszexualitás jelensége, ha ellenkezik Isten szándékával, ugyanakkor emberi hibára sem vezethető vissza, s hogy miért ellenkezik a Teremtő szándékával. Azért, mert a homoszexuális kapcsolat kizárja a gyermeknemzést? Aligha hivatkozhatunk arra, hogy a Teremtő szándéka szerint a gyermeknemzés minden ember kötelessége volna. Az ember önmegtartóztatásban élve is hasznosíthatja „természetét”. Márpedig ha az önmegtartóztatás nem természetellenes, miért kellene természetellenesnek lennie a homoszexuális hajlamnak és annak az intim közösségnek, amely kizárja a nemzés lehetőségét.

A természet igencsak felületes, normatív értelmezéséből kiindulva azt gondolhatnánk, hogy a homoszexuális, ha élni kíván a házastársi együttélés minden embernek kijáró jogával, akkor ezt csak heteroszexuális házasságban teheti meg. Csakugyan, sok homoszexuális a legkülönbözőbb okokból házasságot köt, gyakran gyermekeik is lesznek. Mégis azt kell mondanunk, hogy épp az ilyen házasság ellenkezik a homoszexuális ember „természetével”, tudniillik pszichikai irányultságával, ezért nemritkán tragikus módon végződik. Természetesen az ilyen házasság vállalása a heteroszexuális társ számára is súlyos terhet és súlyos igazságtalanságot jelenthet.

Ebben az összefüggésben érdemes megjegyeznünk hogy az állatvilágban is számottevő mértékben megtalálható mind az ideiglenes, mind a tartós homoszexualitás. Ez a hajlam a legkülönbözőbb összefüggésekben előnyösnek bizonyulhat az adott faj fennmaradása szempontjából. Az állatok homoszexualitásának különböző funkciói lehetnek, s e hajlam – különösen az utódok vonatkozásában – igencsak jelentős szerepet tölthet be.^[7]

Figyelembe kell vennünk továbbá a homoszexuálisok pszichikai helyzetét: nekik is, miként a heteroszexuálisoknak, általános igényük, hogy életüket ne teljes magányban éljék le, jóllehet a Katolikus Egyház Katekizmusa szerint ők „a tisztaságra kaptak meghívást”^[8] – a tisztaság fogalma itt nyilvánvalóan az önmegtartóztatást jelenti. Ők azonban, mondjuk a cölibátusban élő papokkal ellentétben, nem szabadon választották ezt az életformát, s többnyire olyan vallási indítékaik sincsenek, amilyeneket a papok esetében feltételezünk. Vajon nem rájuk vonatkozik-e Pál tanácsa a házasulatlanoknak és özvegyeknek: „Jó nekik, ha úgy maradnak, mint én is. Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.”^[9] Mindenesetre a teljes megtartóztatás parancsa olyan terhet ró a homoszexuálisokra, amely sokuk számára nemcsak hogy nehezen hordozható, hanem sokszor értelme sem látható be.

Ha viszont az ember nem képes az önmegtartóztatásra, akkor nem jobb-e vajon a szilárd életközösség, mint a szabados szexuális magatartás?^[10] Az AIDS korában fenyegető fertőzésveszélytől egészen eltekintve, az elmélyült és tartós kapcsolat – megtapasztalt hűségével, megbízhatóságával, egymás kölcsönös támogatásával és teljesebb megértésével – kétségkívül mélyebb érzelmi élményt ad, és olyan emberi értéket képvisel, amilyet az alkalmi és rövid távú kapcsolatok nem nyújthatnak. Ez attól a kérdéstől függetlenül is érvényes, hogy az ilyen kapcsolat kizárja-e a félrelépést vagy sem.

A homoszexuális életközösségek etikai elfogadhatóságával szembeni érvek tehát – akár a „finis primarius” ágostoni tanítására, a hagyományos természetjog-tanra hivatkoznak –, különböző szempontok miatt ma már elfogadhatatlanok. Egy zárt katolikus társadalomban még el lehetne várni, hogy a hívők e kérdésben az egyházi tanítóhivatalhoz igazodjanak. Ám e lehetőséggel szekuláris, pluralista társadalmunkban már nem számolhatunk. Ez a körülmény a törvényhozás és jogalkotás területén sem maradhat következmények nélkül.

A homoszexuális életközösségek jogi szempontjai

A homoszexuális kapcsolatok ténylegesen jelen vannak társadalmunkban. Felmerül tehát a kérdés: nem volna-e szükség jogi szabályozásukra, hogy ily módon megelőzzük a lehetséges konfliktusokat. E tekintetben először is száműznünk kell azt a félelmet, hogy ilyen esetben a melegek vennék át társadalmunk irányítását. A tartós homoszexualitásra való csábítás nem létezik,^[11] a jogi elismerés után tehát nem lesz több homoszexuális, mint azelőtt. Mindenesetre előfordulhat, hogy a jogi szabályozást követően több ember merné megvallani saját homoszexuális irányultságát, mint napjainkban. Mindeddig az érintettek többsége túlságosan tart attól, hogy homoszexualitása kitudódik, s esetenként attól is fél, hogy emiatt társadalmi hátrányt szenved, ami akár munkahelyének elvesztésével is járhat.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a történelem során mennyi igazságtalanságot éltek át a homoszexuálisok, nemcsak a nemzetiszocializmus idején, amikor sokakat közülük a koncentrációs táborokban gázkamrába küldtek, s az emléküknek szóló tiszteletadás később is gyakran szégyennek számított. Itt lenne az ideje annak, hogy ezt a bűnökkel terhelt történelmet^[12] végre nyitottabban szemléljük és feldolgozzuk. Sajnos be kell ismerni, hogy ehhez sajnos a keresztény egyházak is többször nagyon negatív módon hozzájárultak. „Az egyházak a nemzetiszocializmus alatt a homoszexuálisok üldözésével kapcsolatosan messzemenően hallgattak, ami a jelenleg feldolgozandó történelmi terhet jelentősen megnöveli.”^[13] Éppen ennek a tényállásnak kell az egyházakat ma is tartózkodóvá tennie akkor, amikor arról lenne szó, hogy a jogszolgáltatás során a homoszexuálisok jogainak kiszélesítése ellen lépne színre.

Még ma is feltűnően magasabb az öngyilkosságok aránya a homoszexuálisok körében, mint a lakosság többi részénél, ami az elismerés hiányának és ezen kisebbség semmibevételének a jele. Ehhez kapcsolódik a Hittani Kongregáció már említett, a homoszexuális személyek lelkigondozásáról szóló írásában: „Kifejezetten sajnálatos, hogy homoszexuális személyek megszólás tárgyai és erőszakos cselekedetek áldozatai voltak és továbbra is azok. Efféle viselkedésmódok megérdemlik az elítélést az egyházak pásztorai részéről, bárhol is történnek. Ezek a másik ember iránti tisztelet hiányáról tanúskodnak, ami sérti azokat a legfontosabb alapelveket, amelyekre egy egészséges társadalmi együttélés épül. Ugyanis mindig tiszteletben kell tartani minden személy saját méltóságát, mégpedig szóban és tettben és törvényhozásban.”^[14] Mindaz az érték, amivel homoszexuális férfiak és nők szellemtörténetünkhöz, művészetünkhöz, kultúránkhoz és tudományunkhoz hozzájárultak és még ma is hozzájárulnak, nincs észrevéve vagy alul van értékelve. És ugyanezekből az okokból a homoszexuálisok szülei még ma is gyakran névtelenül szenvednek, és súlyos szerencsétlenségnek érzik, hogy egy homokos fiúk vagy leszbikus lányuk van. Sokszor még ezek értékes tehetségeit sem tekintik elegendő vigasznak.

Az elmúlt években és évtizedekben a modern társadalmakban a homoszexualitás értékelésével kapcsolatosan elkezdődött egyfajta változás. Nemcsak a hajlam, hanem a homoszexuális kapcsolatban való élet – elsősorban maguk az érintettek, de egyre inkább a nyilvánosság szemében is – egyre kevésbé számít erkölcstelennek, a heteroszexuális kapcsolatokhoz hasonló módon kerül elfogadásra. Ez a szekuláris, szubjektív megítélés azonban a jogi területen is következményeket hoz maga után. Hiszen az ember ezután kötelességének is érzi, hogy az efféle életközösségek bizonyos jogi igényeit elismerje. Mindezek egyszerűen adódnak egy minőségi emberi kapcsolat tényéből.

Ha két ember egy mély és tartós kapcsolatban együtt éli le az életét egymással, akkor ha az egyik társ halálos betegen fekszik a kórházban, nem tagadható meg az állapotáról szóló információadás, illetve a látogatási engedély azzal az indoklással, hogy nincs köztük rokoni viszony. A biológiai rokonságnál itt sokkal döntőbb a személyes egymáshoz-tartozás. Akkor tehát a bíróság előtt is ugyanezen okok alapján meg kell adni nekik a tanúvallomás megtagadásának jogát ugyanúgy, ahogy ez rokonok vagy házastársak esetében érvényes, hiszen különben egy afféle lelkiismereti konfliktus idéződhet elő, amilyet a jogalkotó okkal nem akar előidézni. Ugyanígy tarthatatlannak tekinthető az is, amikor az egyik partner halála esetén, akinek a nevére a lakást bérelték, a másik nem léphet a helyére automatikusan a bérleti viszonyban, hanem ki kell költöznie a lakásból. A homoszexuális társat egy börtönlátogatási helyzetben hasonló lehetőségek kellene, hogy megillessék, mint a házastársak vagy közeli rokonok esetén, hiszen ők a társuk életében is egy ehhez hasonlítható szerepet töltenek be.

Ezeknél az engedményeknél nem holmi önkényes, megalapozatlan privilégiumokról, hanem egyszerűen a valóság és egy emberi kapcsolat – melyben két ember egymáshoz kötődik – pszichológiai és egész-emberi jelentőségének elismeréséről van szó. Ők egy stabil kapcsolatban élnek egymással, és ezt szeretnék a nyilvánosság előtt is felvállalni. Ahol ezeket az engedményeket megtagadják, ott ezt érthető módon jogtalanságnak és diszkriminációnak érzik, ami egyházi nézőpontból is elutasítandó.^[15]

Alkalmanként a homoszexuális életközösségek törvényi elismerése ellen azt is felvetik, hogy a német alkotmányban a házasság és a család kiemelt helyet foglal el. Ezt a fajta kiváltságot megkérdőjelezné, ha másféle életközösségi formákat, így a homoszexuálisokét is felértékelnénk. Ezen érv ellen szól, hogy a házasság és család jogos kiváltságai nem vezethetnek oda, hogy más életközösségektől megvonjunk valamit, ami igazság szerint jár nekik. Az sem látható be, hogy mennyiben ártana a házasságnak, ha például csak házasok kapnának megfelelő látogatási engedélyt börtönben lévők vagy súlyos betegek esetében, nem kapnának azonban a házasságon kívüli vagy homoszexuális élettársi viszonyban élők.

A házasság és család privilégiuma annyiban alapul ezen intézmények jelentőségén, amennyiben ezek utódot hoznak és felnevelnek. Hiszen ez érthetően a társadalomnak a legnagyobb mértékben érdekében kell, hogy álljon. Éppen ezért ezeknek a kiváltságoknak, amikről itt szó van, különösen a gyermekvállalásra való nyitottság elősegítésére és az utódok és nevelésük támogatására kell vonatkozniuk. Azon jogok, amelyekről homoszexuális közösségek esetében szó van, nem állnak ezzel konkurens viszonyban. Inkább azt gondolhatnánk, hogy az efféle közösségek elismerése a házasság és család nagyrabecsülésének is kedvez azzal, hogy kifejezi az emberi közösségek – a maguk szolidaritásával és párkapcsolati felelősségével – általános előnyben részesítését a magányos életformával szemben.

Mindenesetre feltehető a kérdés, hogy megfelelő dolog-e homoszexuális életközösségeket „házasság”-nak nevezni. Hiszen szokásosan a házasságot mint egy férfi és nő életközösségét definiáljuk. Szélesítsük ki ezt a fogalmat, vagy a homoszexuálisokkal kapcsolatban beszéljünk inkább csak „életközösség”-ről vagy „élettársi viszony”-ról? Ez jogpolitikai kérdés. A fennmaradó különbség miatt a homoszexuálisok esetében számomra az életközösség fogalma helyesebbnek tűnik. Ezen kívül talán így elkerülhetők bizonyos indulatok és félreértések.

Kényesebbnek tűnik egy másik kérdés, tudniillik az adopció jogának kérdése. Egyes államokban vagy országokban, mint Hollandiában vagy már korábban Navarrában homoszexuális pároknak is megadják ezt a jogot. Ezzel szemben azonban a következő megfontolás emelendő: Közép-Európában körülbelül tízszer annyi szülő szeretne gyermeket örökbe fogadni, mint ahány gyermeket örökbefogadásra felkínálnak. A gyermek érdekében azok a szülők részesítendők előnyben, akik a gyermek neveléséhez a legkedvezőbb feltételeket kínálják. Mivel azonban az optimális neveléshez mind az anyára, mind az apára jelentősen szükség van, itt szokásos módon a homoszexuális párok hátrányos helyzetbe kerülnek. Nem szükséges és lehetséges azt állítani, hogy egy homoszexuális életközösségben a nevelés előre láthatóan súlyos hiányosságokat von maga után. Ez ellen sok eset szól, melyekben például egy leszbikus nő korábbi házasságából való gyermekét magával viszi a későbbi leszbikus kapcsolatába.^[16] De egyébként azonos körülmények között az egyik szülői szerep hiánya biztosan hátrányt jelent a gyermek számára.

Ha a homoszexuális életközösségeket nem akarjuk „igazságtalanul megkülönböztetni” (KEK 2358), akkor olyan jogi kereteket kell biztosítani számukra, mely nem ró elviselhetetlen terhet rájuk. Természetesen eközben érvényben maradnak az erkölcsi felelősség kötelezettségei. De ezek a kötelezettségek szabályozott társkapcsolatokban bizonyára jobban megvalósíthatókká válnának, mint ott, ahol az ember a teljes önuralomra nem képes és nem hajlandó, másrészt azonban egy homoszexuális életközösséget kiközösít. (Varga Péter János fordítása)

Kapcsolódó anyagok:

Kapcsolódó anyagok:

• Koncsik Endre levele és Hans Rotter SJ válasza (Mérleg, 2002/2., 237–240. o.)
• Birtalan Balázs gondolatai Koncsik Endre levele kapcsán
• Cikkek, tanulmányok a Mérleg című katolikus teológiai folyóiratból