Hans Rotter SJ: A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről (Mérleg, 2001/3., 280–288. o.)
A „MÉRLEG” POSTÁJA
– Tisztelt Szerkesztőség! Hans Rotter SJ professzor „A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről” című cikkéhez szeretnék néhány észrevételt fűzni („Mérleg” 2001/3). A szerző javára kell írni, hogy cikkét a Hittani Kongregáció állásfoglalásának ismertetésével kezdi, jóllehet ezt nem tartja sem irányadónak, sem különösebben figyelemre méltónak. A kiérdemesült erkölcstan professzor úr érvei ugyanakkor, amelyekkel a homoszexuális kapcsolatnak a férfi és nő közötti házassággal való erkölcsi egyenjogúságát akarja alátámasztani, meglehetősen gyengének tűnnek. Rotter professzor szerint a Szentírás sehol sem ítéli el egyértelműen azonos neműek szerelmi (értsd: szexuális) kapcsolatát. Ezzel összefüggésben már arról is lehetne vitatkozni, hogy a szodomai történetben pusztán a nemi erőszakról és a vendégjog megsértéséről van-e, mint súlyos vétekről, szó (vö. Ter 18,21; 19,1–29). Azt azonban elmagyarázni, hogy Szent Pál leveleiben nem egyértelműen ítéli el a homoszexuális tetteket (nem mint hajlamot), éspedig mint utálatos bűnöket, nagyon sajátságos szentírási értelmezés. Szent Pál kijelentését, mely a homoszexuális cselekedetet „ocsmányság”-nak nevezi (Róm 1,27), azzal félretenni, hogy „Pál láthatóan nem ismeri a homoszexualitást, mint meghatározó hajlamot”, egy teológiai professzor tollából siralmas éppúgy, mint egy tett erkölcsi megítélésénél a „közvélemény”-re hivatkozni. Ilyen alapon a Szentírás bármelyik tanítását, amely nem egyezik meg a közvéleménnyel, el lehet ejteni, hiszen szerzői a természettudományok és a pszichológia mai ismereteinek nem voltak birtokában. – Nemrég olvastam egy teológus írását, mely szerint a „Hegyi beszédben” található „boldogságokat” nem lehet elfogadni, mert a mélypszichológia mai álláspontja szerint ártanak a személyiség kifejlődésének. A cikkben idézett törvényt – „férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak” (Lev. 18,22), és „ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak” (Lev 20,13) – pusztán szentségi törvénynek tekinteni, és mint tisztasági előírást a Mt 15,10 kk. 17–20 alapján meghaladottnak tartani, a szentírási szöveg megerőszakolását jelenti. Az a tény, hogy ezt nem hozza fel a Katolikus Egyház Katekizmusa érvként a homoszexualitással szemben, nem mond semmit. Ez feltehetően azzal magyarázható, hogy a homoszexuális cselekedetre kiszabott halálbüntetés sajátosan ószövetségi és idejétmúlt. De az erre vonatkozó erkölcsi tilalom érvényben marad, úgy mint pl. a Lev. 18-ban felsorolt házasságtörés, vérfertőzés, szodómia esetében. Ami Rotter professzor további fejtegetését illeti, hogy a házasságnak, ill. a házastársi szexuális kapcsolatnak nem kizárólagos célja a gyermeknemzés, az nem vitatható. Azt azonban, hogy a szexuális kapcsolatnak mint olyannak – ami a természetjogot illeti – azért valami köze csak van az élet továbbadásához, azaz az egyik – bár nem egyetlen – célja az utódok nemzése, aligha lehet tagadni. A homoszexualitásnak semmi köze nincs hozzá. Abból továbbá, hogy a Teremtő az embert férfinak és nőnek teremtette, hogy ők legyenek egy testté, következik, hogy két egyneműnek a testi egyesülése perverzitás. Ha nem így lenne, akkor felesleges lenne kétféle nem, férfi és nő. A szaporodást másképpen is megoldhatta volna a Teremtő. Az önmegtartóztatást és a homoszexuális intim közösséget erkölcsileg egy szintre állítani, mert egyikből sem születik gyermek, enyhén kifejezve nevetséges – írhatnám azt is, hogy primitív. Ez olyan, mintha az önkéntes böjtöt a régi rómaiak utálatos szokásával tenném erkölcsileg egyenrangúvá, akik teleették és -itták magukat, aztán torkukat ingerelve elérték, hogy kihányják az elfogyasztott finomságokat, és így újra üressé tették gyomrukat. Egyik esetben sem használta fel a szervezet a táplálékot, tehát erkölcsileg nézve két egyenértékű cselekedetről van szó.. Meglehet, hogy a homoszexuális hajlamú egyén a homoszexualitást érzi a maga számára „természetesnek”, de attól ez még nem lesz természetes, normális, hanem beteges, perverz marad. Pl. én botfülű vagyok, a hangmagasság különbségeit nem tudom érzékelni. Nekem ez természetes, de valójában rendellenesség. Ugyanígy van a színvak és sok más ember, aki rendellenességgel született. Az az ellenvetés, hogy az állatvilágban is található homoszexualitás, amelynek különböző funkciói lehetnek, nem mond semmit. Az állatok közt is találunk korcsokat, betegeket, rendellenesen fejlődötteket, de azért ez nem teszi a rendellenességet természetessé, normálissá. Jóllehet az állatvilágban éppen a betegségek, illetve a járványok által szabályozódik, hogy egy faj ne szaporodjon el túlságosan (pl. a nyulak – Wildkaninchen – és a mezei pockok esetében megfigyelhető), de ettől a betegség az állat számára betegség marad. Arra a kérdésre, hogy hogyan alakulhatott ki a homoszexuális hajlam, ha ellenkezik Isten szándékával, a Szentírás a bűnt (nem feltétlen személyes bűnt) adja meg válaszként. Ez a mai teológusok szemében meghaladott. Ez a kérdés összefügg azzal a kérdéssel, hogy miért engedi meg Isten egyáltalán a bajt, szenvedést, betegséget (így a homoszexuális hajlamot is). Erre azt hiszem, csak a túlvilágon fogunk tudni maradéktalanul válaszolni. Krisztus sem adott rá elméleti választ, hanem vállalta saját maga is a szenvedést, és így adott neki értelmet. Követőitől is azt várja, hogy vegyék fel keresztjüket és kövessék. Ilyen kereszt a homoszexuális hajlam is. Másoknak is hordozni kell a nekik adott keresztet, ha azt nem is önként keresték maguknak. Aki torzszülött, pederaszta, szadista hajlamú, annak is le kell mondania hajlama – „természete” – kiéléséről. Mennyi nő nem talált férjet a háború után, mert sok férfi elesett a háborúban. Kénytelenek voltak özvegyként önmegtartóztató életet élni. Vagy ha fiatal férj vagy asszony baleset miatt rövid házasság után képtelen a nemi életre, akkor a szerencsétlenség kényszeríti a házastársat önmegtartóztató életre, ha erkölcsösen akar élni. Vagy váljon el? Vagy fel van jogosítva házasságtörésre? Mennyivel súlyosabb kereszteket kell hordoznunk sokszor, mint az önmegtartóztató életre való kötelezettség, anélkül hogy tudnánk, miért kaptuk ezeket a kereszteket. Azzal, hogy egy beteges perverz hajlamot természetesnek nyilvánítunk, nem szűnik meg a perverzitás ténye. Nem kétséges, hogy segíteni kell a ferde hajlamúakon, és beteges hajlamúk miatt nem szabad őket elítélni. De olyan módon segíteni, hogy helyesnek tartjuk az erkölcsileg rossz és természetellenes tettet, nem hiszem, hogy keresztény szempontból a helyes út. Ma különben nem egy orvos és pszichológus is felhívja a figyelmet a homoszexuális kapcsolat káros hatására, és óv ennek propagálásától és népszerűsítésétől. Rotter professzor a cikk végén az „erkölcsi felelősség kötelezettségeit” említi. Hogy ez az ő szemében mit jelent, arra nem tér ki. Talán azt, amit a közvélemény ennek tart? De biztosan nem a Hittani Kongregáció „elavult” irányelveit.– Ez utóbbival lehet, sőt kell olykor vitába szállni, de a fenti esetben Rotter professzor ellene felhozott érvei véleményem szerint igen gyenge lábon állnak.
Dr. Koncsik Endre gk. pap, egyházjogász, Würzburg, Németország
= Koncsik viceofficiális úr szememre veti, hogy érvekkel próbálom alátámasztani „a homoszexuális kapcsolatnak a házassággal való erkölcsi egyenjogúságát”. Nem ez volt a szándékom, hanem valami más. Ha például egy ember haldoklik, akkor előfordulhat, hogy nagyon szeretne még szót váltani azokkal, akik a legközelebb állnak hozzá, akikkel együtt élt, akik támogatták, és akik életközösségben voltak vele. Ezeknek az embereknek ugyanígy talán az is fontos és jogos érdekük, hogy a súlyos beteg állapotáról tájékoztatást kapjanak. Ide vonatkozó törvényeink abból indulnak ki, hogy e legközelebb állók a házastársak és a közeli rokonok. Ez sok esetben így is van, jóllehet a közeli rokonok esetében néha erősen kétséges, vajon a beteghez fűződő viszonyuk csakugyan olyan-e, hogy mindkét fél érdekelt a beszélgetésben. Vannak ugyanakkor olyan nem házastársi életközösségek, amelyekben a szóban forgó kölcsönös érdeklődés nagyon is fennáll. Ilyenkor nem feltétlenül az a döntő kérdés, hogy a másik fél házastársa vagy közeli rokona-e a betegnek, hanem kapcsolatuk közelsége, akkor is, hogyha például homoszexuális életközösségről van szó. Ez esetben az ilyen közösség az azt megillető jogok tekintetében természetesen közelebb kerülne a házastársi viszonyhoz. Mindez természetesen nem érinti a különbséget egyfelől a házasság mint szentség és mint a gyermeknevelés intézménye, másfelől a nem házastársi életközösség között. Hasonló értelemben érdemel említést néhány más jogi kérdés is (bérleti jog, örökösödési jog stb.). Szándékom annak megmutatása volt, hogy ezen a téren jó okunk van újraszabályozni egyet s mást a homoszexuális életközösségek jogi helyzetével kapcsolatban.
Ami a Biblia értelmezését illeti, csupán beszámolok a modern exegézis eredményeiről. Sőt, arra kérném az olvasót, ítélje meg saját maga, hogy pl. Szodoma minden egyes férfia, fiatalok és öregek, az egész nép az utolsó férfiig (Ter 19,4) alapjában homoszexuális volt-e, és mai felfogásunk szerint azonos neműek szerelmét kívánta-e gyakorolni, vagy pedig nyilvánvalóan egész másról volt szó, amikor Lót vendégeinek kiadatását követelték. – A Leviták 18. és 20. fejezetét, de az összes többit is alaposan át kellene végre olvasnunk, majd pedig fel kellene tennünk a kérdést: nem tartalmaznak-e vajon számos olyan kijelentést, amelyet magunkra nézve ma már nem tekinthetünk kötelező érvényűnek (így pl. a halálbüntetésre vonatkozóakat, de sok egyéb, a tisztasági előírásokkal kapcsolatos kijelentést sem). Azt mindenesetre nem tehetjük meg, hogy e szövegek túlnyomó részét magától értődően nem tekintjük ma is kötelezőnek (pl. a Mt 15,10–20-ra hivatkozva), majd pedig kiragadott szöveghelyeket hirtelen napjainkra nézve is szó szerint kötelezőnek tüntetünk fel. Ez esetben ugyanis előbb meg kellene okolnunk a szöveg többi részétől való eltérést. Ehelyett azonban exegetikai kommentárok pontosabb tanulmányozását javasolnám. Hogyha Koncsik úr itt a szöveg megerőszakolását hányja szememre, akkor elébb meg kellene magyaráznia, miért nincs kifogása a többi, mára nyilvánvalóan érvényét vesztett kijelentés (pl. a nőkkel, a leprával vagy a halálbüntetéssel kapcsolatos szabályok) „megerőszakolása” ellen. Ám az ilyen kérdések behatóbb vizsgálata a bibliamagyarázók feladata volna. Cikkemben utalok a vonatkozó szakirodalomra.
Mélyen egyetértek Koncsik úrnak a házasság és a nemi kapcsolat céljáról tett kijelentéseivel, nem így azonban ama gyors következtetésével, hogy emiatt a homoszexuális nemi egyesülés egyúttal mindjárt perverzió is volna. Mit tehetnek hajlamukról a leszbikusok vagy a melegek? Számos beszélgetés alkalmával olyannyira betekintést nyerhettem az ilyen emberek problémáiba és ínségébe, hogy a leértékelő kijelentéseket nem érzem sem tárgyilag megalapozottnak, sem pedig hasznosnak. Az állatvilágra tett utalás már csak azért is érdekes, mert ott a homoszexualitás bizonyos fajok fennmaradására nézve némely esetben éppenséggel előny.
Nincs tudomásom arról, hogy a bűn a mai teológusok szemében meghaladottnak számítana. Jómagam elég sokat írtam erről a témáról, ezért e szemrehányást legalábbis magamra nézve visszautasíthatom. Mindazonáltal leegyszerűsítésnek tűnik az is, hogy a bűn megjelenését és az üdvösségtervben betöltött szerepét pusztán túlvilági okokkal magyarázzuk. A homoszexualitást illetően viszont – több tanítóhivatali megnyilatkozás értelmében is – kérdés, hogy vajon e problémakör kirekesztő kezelése nem növeli-e feleslegesen az érintettek szenvedését (egyebek közt a homoszexuálisok szüleiét).
Mindent összevetve szükségesnek tartom, hogy a homoszexualitással való bánásmód kérdését igen óvatosan közelítsük meg. E tekintetben az egyházi tanítóhivatal is jelentős előrelépést tett, például a „Homosexualitatis problema” kezdetű, 1986-ban kelt dokumentumával. Úgy gondolom, van mit tanulnunk belőle.
Dr. Hans Rotter SJ, kiérdemesült egyetemi tanár, Innsbruck, Ausztria
(Mártonffy Marcell fordítása)
Kapcsolódó anyagok:
