2005. november 4-én adta közre a Katolikus Nevelés Kongregációja
XVI. Benedek pápa jóváhagyásával a
Homoszexualitás és hivatás c. rendelkezést, amely alcíme szerint azokról az ismérvekről szól, „amelyek a homoszexuális hajlamokkal rendelkező személyek hivatásáról való döntéshez szükségesek, a szemináriumba való felvételük és a szent rendek felvételére való bocsátásuk tekintetében.” (Az idézetek a
Magyar Kurír internetes oldaláról valók,
Tőzsér Endre SchP fordításában.) Az alig két oldal terjedelmű szöveg – rövid bevezetés és befejezés közé ékelve – három pontban fogalmazza meg a döntést „egy különleges, a mai korban sürgősen megválaszolandó kérdéssel” kapcsolatban.
1. Érzelmi érettség és lelki atyaság. Az egyházi rend szentségéről tett általános megjegyzések után a rendelkezés mintegy premisszaként szögezi le, hogy „aki a papi szolgálatra készül, el kell érnie az érzelmi érettséget. Ez az érettség képessé teszi, hogy megfelelő kapcsolatot alakítson ki férfiakkal és nőkkel.”
2. Homoszexualitás és a felszenteléssel járó szolgálat. A dokumentum érdemi része a II. Vatikáni Zsinatig visszanyúló tanításokra utal, majd szó szerint idéz A Katolikus Egyház Katekizmusa vonatkozó bekezdéseiből (2357–58.), kiemelve a különbséget „homoszexuális cselekedetek”, ill. „mélyen gyökerező homoszexuális hajlamok” között. Ugyanakkor mind a cselekedetek, mind a hajlamok tekintetében – mintegy második premisszaként – leszögezi, hogy azok „belső természetük szerint rendetlenek”. Ebből vezeti le a tényleges rendelkezést: az egyház „nem veheti fel szemináriumba és nem bocsáthatja a szent rendek felvételére azokat, akik homoszexuális cselekedeteket végeznek, akik mélyen gyökerező homoszexuális hajlamokkal rendelkeznek vagy akik támogatják az ún. gay-kultúrát. Az ilyen emberek ugyanis olyan helyzetben vannak, amely súlyosan megakadályozza, hogy megfelelő kapcsolatot létesítsenek férfiakkal és nőkkel. (…) Amikor olyan homoszexuális hajlamokról van szó, amelyek egy átmeneti probléma kifejeződései, mint például a le nem zárt serdülőkoré, akkor is szükséges, hogy az illető egyértelműen legyőzze azokat legkésőbb három évvel a diakónussá szentelés előtt.”
3. Az egyház döntése a jelöltek alkalmasságáról. Az utolsó pont a rendelkezés indoklásának tekinthető. „Az egyház joga, hogy (…) megítélje annak az alkalmasságát, aki szemináriumba kíván lépni. (…) A püspöknek vagy a nagyobb elöljárónak, mielőtt engedélyeznék a jelölt felszentelését, tulajdonságait illetően erkölcsileg biztos ítéletre kell jutniuk. Ha komoly kétség merül fel e tekintetben, nem szabad engedniük a felszentelését. (…) Ha egy jelölt homoszexuális cselekedeteket hajt végre vagy mélyen gyökerező homoszexuális hajlamok jelentkeznek nála, a lelkivezetőjének, valamint a gyóntatójának lelkiismereti kötelessége lebeszélni arról, hogy a felszentelés felé haladjon. (…) Súlyos tisztességtelenség lenne, ha egy jelölt eltitkolná homoszexualitását, hogy annak ellenére felszenteljék. Ez a nem hiteles magatartás nincs összhangban az igazság, a becsületesség és rendelkezésre állás szellemével”.
Megjegyzések és észrevételek. 1.) A homoszexualitásról az első újkori tanítóhivatali megnyilatkozás a Hittani Kongregáció 1975-ben kiadott Persona humana kezdetű nyilatkozatában található. Megtévesztő tehát a rendelkezés 2. pontja, amely – némileg homályos fogalmazásával – azt sugallja, hogy a II. Vatikáni Zsinat is foglalkozott a homoszexualitás kérdésével. Sem a papképzésről szóló Optatam totiusban, sem a Gaudium et spesben, sem más zsinati szövegben nincs utalás a szexuális orientációra.
2.) A szentelési tilalmat a következő állítással indokolja a rendelkezés:„Az ilyen emberek ugyanis olyan helyzetben vannak, amely súlyosan megakadályozza, hogy megfelelő kapcsolatot létesítsenek férfiakkal és nőkkel.” E mondat súlyos kérdéseket vet föl. Ilyen horderejű döntés indoklásában részletes kifejtést igényelne, hogy mit is jelent a (teológiai terminus technicusnak kevéssé nevezhető) „megfelelő kapcsolat” kifejezés. Pontos leírás hiányában így csupán retorikai fogásnak lehet tekinteni. Annál is inkább, mert társadalomtudományi kutatások egész sora igazolja, hogy a mentális egészség, a szociális jártasság, valamint a papoktól (joggal) elvárt „érzelmi érettség” semmilyen összefüggésben nem állnak az egyén szexuális orientációjával.
3.) Feltéve, de (többek között a görög szertartású római katolikusokra gondolva) meg nem engedve, hogy a cölebsz életállapot a papi hivatás integráns részét képezi, szükséges egy megjegyzést tenni a cölibátusra vonatkozóan is. Közkeletű tévedés, hogy a cölibátus a „nőtlenség” szinonimája. A tévedés alapja az, hogy a ma is hatályos katolikus tanítás szerint a szexuális aktus egyetlen legitim élettere kizárólag a házassági kötelék. Ha viszont így van, akkor a cölibátus implikálja a teljes szexuális absztinenciát, beleértve a maszturbációról való lemondást is. A maszturbációról a Katekizmus ugyanolyan terminusokkal mond ítéletet (pl. „önmagában és súlyosan rendetlen”), mint a homoszexualitásról. A felmérések (és a józan ész) tanúsága szerint azonban az embereknek szignifikánsan nagyobb hányada végez rendszeresen önkielégítést, mint ahányan a saját nemükhöz vonzódnak. Vajon e két „súlyosan rendetlen” populációból miért épp a homoszexuálisok elé állít Róma olyan követelményt, hogy esetleges vívódásaikat ne belső fórumon harcolják meg, hanem azt önmaguk is fegyelmi ügyként kezeljék? Miért kizárólag a homoszexuális jelöltek számára előírás a szentelést megelőzően legalább három évvel a „rendetlen hajlamok legyőzése”?
4.) A Katolikus Egyház Katekizmusának közzétételét II. János Pál pápa Fidei depositum kezdetű apostoli konstitúciójával rendelte el 1992-ben, és kinyilvánította, hogy a – történetesen francia nyelvű – szöveg „a hit tanításának biztos mércéje”. Elgondolkodtató, hogy a Katekizmus öt évvel később megjelent „végleges” (latin) szövege az eredetihez képest számos, nem csupán formai, hanem tanbeli változást tartalmaz.
A homoszexualitás megítélésével kapcsolatban a katolikus egyház „biztos tanítása” öt éven keresztül ez volt: „Nem elhanyagolható azon férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot, ami többségük számára megpróbáltatást jelent”. (2358 – Kiemelések: B. B.) – A Joseph Ratzinger bíboros vezetésével átalakított „biztos tanítás” 1997 óta így hangzik: „Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatételt jelent” (Kiemelés: B. B.). Természetesen a szabad választás hiánya kizárja az erkölcsi felelősséget. Az eredeti szöveg, konzekvensen a morálteológia alapelveihez, ítéletet csupán cselekedetekről mondott. (Jelen recenzió terjedelmi okokból nem térhet ki érdemben arra, hogy még a tényleges homoszexuális aktusok erkölcsi megítélése sem annyira egyértelmű a sensus fidelium mérlegén, mint amennyire az utóbbi harminc év szentszéki dokumentumai láttatni kívánják. Az egyháznak e témában még biblikus és morálteológiai kérdések sokaságára kell választ találnia – ld. pl. Hans Rotter SJ: „A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről”, Mérleg, 2001/3. 280–288. l.) A revideált tanítás és az annak alapján azóta született minden hivatalos megnyilatkozás viszont – mondhatni, egyedülálló módon a katolikus doktrínában – olyan képet mutat egy embercsoportról, hogy annak tagjai eleve „rosszak” – rosszak, mielőtt cselekvésre emelnék kezüket vagy szóra nyitnák szájukat.
5.) Amint a bibliai szövegeknek, úgy a tanítóhivatali megnyilatkozásoknak is megvan a maguk életbe ágyazott helye (Sitz im Leben), s ha ezt figyelembe vesszük, a rendelkezést nemigen lehet másnak tekinteni, mint a homoszexuális embereket tudatosan és szándékosan kriminalizáló bűnbakképzési törekvésnek. Noha manapság aki kicsit is tájékozottabb, tisztában van azzal, hogy a pedofíliának és a homoszexualitásnak semmi köze egymáshoz, a jelen szöveg olvasásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a jelenséget, amely az elmúlt évtizedben alapjaiban ingatta meg a katolikus egyház erkölcsi hitelességét a világ szemében, és amit a médiában papi pedofil botrány néven emlegetnek. (Röviden összefoglalva: Egyrészt világszerte több ezer esetben derült fény arra, hogy katolikus papok nemi erőszakot követtek el kiskorúak sérelmére. Másrészt az ordináriusok nagyon sokszor segédkezetek a visszaeső agresszoroknak, hogy elkerüljék a törvényes felelősségre vonást, gyakran hivatalban is hagyva őket. Harmadrészt az elhallgatást a legmagasabb szinten írták elő [a sértetteknek is!], nevezetesen a Szent Offícium egy 1962-ben kiadott titkos rendeletével [Crimen sollicitationis].)
Égető szükség volna egy olyan szentszéki megnyilatkozásra, amely szépítés nélkül ismeri el a papság körében gyakori szexuális visszaéléseket, és őszinte önvizsgálattal igyekszik feltárni a valós okokat. Sürgető feladata az egyháznak, hogy felismerje: nem szerencsés, ha a jelen korban adódó emberi és társadalmi problémákat csupán azzal igyekszik orvosolni, hogy unalmas, több száz éve feltett kérdésekre citálja az unalmas, egy a priori antropológiai modell alapján megadott válaszokat. „Az egyháznak is javára válik a múló századok sok tapasztalata, a természettudományok haladása és a kultúra különféle formáiban rejlő gazdagság; ezek által jobban feltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé” – olvassuk a Gaudium et Spesben. Jó volna, ha ugyanazokban, akik a Lélek szavára hallgatva e mondatot negyven éve leírták, ma volna annyi hit, hogy el is higgyék. (Birtalan Balázs)
Kapcsolódó anyagok:
