| |
|
Olvasói levél
| Név: M.-né Ági | Dátum: 2004. április 20. |
Kedves M.-né Ági!
Nagyon sajnáljuk, hogy honlapunkkal rossz érzéseket, felháborodást
keltettünk Önben. Ez nem célunk. Honlapunkat nem azért tettük közzé, hogy az
Önhöz hasonló embereket felháborítsuk, hanem azért, mert elengedhetetlennek
érezzük, hogy annak a Magyarországon élő több tízezernyi hívő keresztény
embernek lelki támaszt nyújtsunk, akik kamaszkoruk hajnalán, 13-14 éves
korukban azzal a rettenettel (!) szembesülnek, hogy nem az ellenkező, hanem
a velük azonos nem tagjaihoz vonzódnak. Ez nagyon sok érintett embernek
irdatlan kemény, éveken át tartó gyötrődés forrása, és (más kisebbségekkel
szemben) ezek a fiatalok a szüleikhez sem fordulhatnak segítségért; ebben az
amúgy sem könnyű korban egészen magukra maradnak. Én személy szerint 4,5
éven keresztül küzdöttem magamban, 16 éves koromtól 20,5 éves koromig, amíg
a kereszténységet és a homoszexualitás rendezni tudtam. Olyan út volt ez,
amit nem kívánok senkinek. A közösség sok más tagja is hasonló küzdelemről
tudna beszámolni. Sajnos az a tapasztalatunk, hogy sem a Katolikus Egyház,
sem más keresztény egyházak nem nyújtanak támaszt azoknak a fiataloknak,
akik ebben a helyzetben találják magukat; ezzel szemben élcelődésnek,
lesajnáló, megvető, megalázó kifejezéseknek vannak kitéve a családban, az
iskolában és a hittanórán egyaránt.
A prédikációkban nemritkán úgy beszélnek a melegekről, mint a társadalom
mételyéről, megrontóiról, mintha itt valami tudatos és elszánt elhatározás,
rosszindulat játszana szerepet. Olyan kép rajzolódik ki a melegekről, mint
valami arctalan, irtózatos szörnyetegről. Van róla fogalma, hogyan érinti ez
a padokban ülő hívek közül azokat, akik alig fedezték föl magukban ezt az
érdeklődést, és halvány fogalmuk sincs, mit kezdjenek ezzel az egésszel?
Valahogy úgy, hogy most ezen a ponton nincs tovább. A heteroszexualitást nem
tudják vállalni, homoszexuálisnak lenni pedig – az képtelenség, hiszen az
valami szörnyűség, arról szó sem lehet. Nincs út tovább! – Nem meglepő, ha
ezen a ponton némelyek az öngyilkosság közelébe jutnak, vagy meg is teszik.
Ez a probléma természetesen nemcsak fiatalokat érint, hanem érett
felnőtteket is, akik például a homoszexualitás undorító voltáról hallott
prédikációk miatt magukat heteroszexuális útra kényszerítik, és ebben talán
csak maguk őrlődnek föl, de rosszabb esetben talán feleségük és gyerekük
életét is megkeserítik az önámítással, a hazugságba kényszerült életükkel.
Ezek iránt az emberek iránt szintén nehéz tetten érni jelenleg az Egyház
gondoskodó törődését és figyelmét.
Ugyanúgy jelen van ez a kérdés azok esetében, akik tudják, hogy képtelenek
lennének egy ellenkező nemű emberrel házasságra lépni, de azt is tudják,
hogy környezetük nem tudná megérteni, ha agglegények/vénleányok maradnának,
ezért szőnyeg alá söprik ezt az egész kérdést, és szerzetesnek, illetve
apácának mennek. A szőnyeg alá söpört dolgokat viszont nem mindig sikerül
több évtizeden át ilyen helyzetben tartani, így ez a meghasonlottság, lelki
roncsolódás és felőrlődés náluk is ugyanúgy bekövetkezhet, s ennek
környezetük, híveik is kárát láthatják.
Meggyőződésünk, hogy Jézus nem ezzel a kényes elzárkózással közeledne ehhez
a csoporthoz, amint más, akkoriban elítélt és megvetett csoportok esetében
sem így reagált, hanem leült melléjük egy asztalhoz, még akkor is, ha ez a
korabeli papok szemében botránynak számított.
A melegek éppolyan emberek megjelenés terén, mint a heteroszexuálisok. Ez
olyannyira így van, hogy általában maguk a melegek sem tudják megállapítani
egy ismeretlen emberről, hogy milyen érdeklődésű. Semmi különös jegy, jel
nem különbözteti meg őket.
Emiatt pedig nagyon is lehetséges, hogy a templomban, ahol Ön vasárnap
szentmisét hallgat, meleg vagy leszbikus emberek is előfordulnak. Néhányan
talán önmegtartóztatásban élnek; mások tartós párkapcsolatban vagy arra
törekedve. Mert köztük (köztünk) is vannak hívők, akiknek szükségük van
Jézusra, szükségük van az útmutatásra, szükségük van az Eukharisztiára,
szükségük van a keresztény közösségre. Csak éppen a keresztény közösségekben
többnyire meg kell játszaniuk magukat, életük egy részét a szőnyeg alá kell
söpörniük. Amellett, hogy segítsen a társadalomban élő keresztény
melegeknek, épp ez a másik célja az Öt Kenyér Közösségnek: hogy olyan
közösséget nyújtson az érintetteknek, akik titkolózás és önmaguk megjátszása
helyett őszintén beszélhetnek a problémáikról, és nem kell attól tartaniuk,
hogy a többiek undorral és elzárkózással fogadják őket.
Sokan még mindig összekeverik a homoszexuálisokat a transzvesztitákkal;
mások azt hiszik, bizonyára AIDS-esek. Mint írtam, a homoszexuális emberek
99%-ban ugyanolyan megjelenésűek, mint akiket feltehetőleg Ön is ismer a
saját környezetében. Csak éppen minél inkább tud valaki alkalmazkodni a
hétköznapi életben, annál kevesebben fogják megtudni róla, hogy meleg; ezért
az átlagember a melegek többségét soha nem fogja felismerni, s nem tudja
felfedezni, hogy éppolyan emberek, mint ő maga. – A fertőzöttség legalább
ugyanennyire vaklárma: a melegek között is alig ezreléknyi arányú, és
akinél véletlenül jelen is van, az az ember is csak nemi úton vagy vér útján
adhatja át; utcán, közösségben, hétköznapi helyzetekben ez ki van zárva. A
többi közkeletű elképzelésre, aggályra most nem térnék ki. Ezeket azért
említettem, mert az indulatok és az elítélés gyakran épp a hiányos
ismeretekből, tévismeretekből és alaptalan félelmekből fakad.
Ráadásul minél kevesebbet tud valaki a melegekről, gyakran annál ádázabb
hangon beszél róluk, és annál hevesebben ellenzi az ismeret-átadást, a
tények megkülönböztetését a hiedelmektől. – A melegek pedig egyszerűen azt
szeretnék, ha nem aszerint ítélnék meg őket, hogy milyen irányú
érdeklődéssel rendelkeznek, hanem aszerint, hogy hogy teljesítenek a saját
munkájukban, mennyire tudnak a társadalom javára lenni, mit tudnak nyújtani
más embereknek. A keresztény melegek pedig még annyit szeretnének, ha az
Egyház képviselőitől ők sem ócsárlást, uszítást és megalázást hallanának,
hanem azt az Örömhírt, amit Krisztus kétezer éve hirdetett. És hogy részük
legyen abban a tiszteletben, ami minden jóakaratú emberi lénynek kijár.
Remélem, ezek fényében már kevésbé találja felháborítónak az oldalunkat.
Zárásul hadd hívjam fel a figyelmét a Hívek könyörgésére annak a
szentmisének a szövegéből, amelynek képeire Ön az interneten ráakadt:
http://www.otkenyer.hu/engeszt-mrend.php#konyorg
Bízom benne, hogy ezek elolvasása után egyetért velünk abban, hogy közülük
egyetlenegy sincs, amitől az Egyháznak el kéne zárkóznia; viszont több is
akadhat, amihez jó szívvel csatlakozhatna.
Üdvözlettel:
Sebestyén Fábián
honlapszerkesztő
|