Elcsöndesülve
Valamikor még elhittük, hogy fontos, hogy a jövőnk, hogy az ország… Na, ez most itt van. A jövőnk (sokunké) itt volt. Megkaptuk. Kell ez, jó lesz egyszer (?!), de ma, ma már elegünk van.
Jó lenne valami egyszerűbb, érthetőbb kicsit, talán ha emberibb, hisz azok volnánk-lennénk, csak hagyni kéne, csak így, a semmin túl, a mindenen belül, elcsöndesülve, tán szeretve, korszerűtlenül, épp csak hallhatóan súgni egy dalt, egy esti énekecskét, hogy
Mert mit kezdjünk ezzel az ünneppel, ezzel a csillogó, zengő-bongóvá torzult, gyönyörűségeiből kifordított karácsonnyal? Hoz-e még üzenetet, pénztárcáinkon túl elér-e még a szívig? Vagy éppen most igen? Amikor kezd andersenesedni a szegénység, a bánat, valakihez-valakikhez most hallatszik el az Ének?
Elegünk van mindenből. Belefáradtunk.
Feldíszítjük a fenyőfákat, ki még a kintit is, irigytetőnek. Ez a mi ajándékos, nagy ünnepünk. Megrázzuk a harangocskákat, a csengettyűket, s várjuk, hogy beröpüljön hozzánk egy angyal a hírrel: megérkezett!
De elhisszük-e még? Hiszünk-e még a hírnököknek? Vagy már a Bukott Angyal ideje járja, s nem is várjuk igazán a kis zsidólány fiát, hogy közénkszülessen, hisz a szereteten kívül úgyse hoz semmit, s mit kezdünk akkor a karácsonnyal, a díszcsomagokkal?
(B.F.)
Kapcsolódó anyagok:
|
