A Gaynet levelezőlistára egy időben számos olyan levél érkezett, amelyekben a lista egy mélyen depressziós, névtelen tagjának küldtek tanácsokat. Kezdetben ez a fiatalember csupán egy jó okot kért arra, hogy miért éljen – az emberek pedig elárasztották csokoládéról és naplementékről szóló történetekkel. Visszaírt, és lényegében mindet üres szócséplésnek ítélte, mondván, hogy az élete szörnyű, ő csúf, soha nem szerette senki, és így tovább.

Az alábbi levelet küldte neki válaszul Dr. Ann Carlson, az Integrity („Önbecsülés”) egy tagja. Szoktak beszélni evangelizációról, de azt hiszem, ebben a pár sorban, anélkül hogy direkt módon említené Istent vagy a hitét, bemutatja, mit is jelent igazán tanúságot tenni arról, hogy a kegyelem ereje milyen átalakító hatással lehet egy ember életére.

Tárgy: Re: Együtt élni a semmivel?
Feladó: Ann Carlson e-mail: acarlson@widomaker.com [jelenlegi e-mail cím]
Dátum: 1994. február 15., 14:14:01 GMT

Kedves Névtelen!

Azt írtad:

> Tudod, milyen az, rondaként leélni az életet? Nem úgy értem, hogy egyszerűen nem vonzóként; úgy értem,
> CSÚFként. Az emberek undorral menekülnek előlem, mikor ennek a pompás közép-nyugati egyetemnek a
> csarnokában járkálok. Az a fajta ember vagyok, akivel akkor megy el valaki szórakozni, ha elvesztette a
> fogadást. Tudom. Megtörtént.
Én igenis tudom, milyen az, visszataszítónak lenni mások számára. Egy jókora acélszerkezetet viseltem iskoláskorom folyamán, hogy egyenesen tartsa a hátam, ugyanis scoliosisos vagyok. Mostanában már szinte észre se lehet venni, ha valaki hasonló háttámaszt hord, de az én időmben nem volt mentség a kinézet. Úgy néztem ki, mintha valami űrruhát vagy fémketrecet viselnék. Előlem nem csupán undorral menekültek az emberek, hanem az volt a legjobb mulatságuk, hogy megpróbáljanak feldönteni, ugyanis egy ilyen szerkentyűben enyhén szólva labilis volt az egyensúlyom. Betettek ezt-azt a rudak közé, hogy megnézzék, szúr-e. Engem is csak akkor hívtak el valahová és akkor flörtöltek velem, ha azzal ugrattak valakit, elég bátor-e hozzá. Azt hitted, egész különleges a helyzeted? Számtalan ember ment keresztül hasonló helyzeteken, és megtanultak együtt élni vele. Ez még nem teszi feltétlenül értelmetlenné az életet.

> Tudod, engem még SOHA senki nem hívott oda pusztán társas célból. Nem ritkán: SOHA. A jó barátaim
> (gondoltam én), akik azt ígérték, majd hívnak, végül nem hívtak; és belefáradtam már a nyaggatásukba, hogy
> megtudjam, miért nem. És ez nem egyszer történt így, nem kétszer, nem háromszor, hanem újra és újra.
> Mindig.
Amikor csak buliba vagy más összejövetelre mentem, egyedül ültem a sarokban, már ha rá tudtak venni egyáltalán, hogy elmenjek. Azt szerettem volna, hogy odajöjjenek hozzám és kimutassák, hogy törődnek velem. Még egy nyilvános rendezvényre se mentem el, ha nem hívtak meg személy szerint. *Tudni* akartam, tényleg akarják-e, hogy ott legyek. És nyilván soha nem jött oda hozzám senki, és nem hívtak meg személy szerint, hogy ott legyek. Ma azt mondják, olyan mérgesnek/szomorúnak tűntem, hogy féltek tőlem, és úgy gondolták, nem fogják magukat túl jól érezni velem. Tényleg nem voltam jó társaság. Annyira el voltam foglalva azzal, mit érzek, hogy nem maradt rá energiám, hogy arra törekedjek, mások kellemesen töltsék az időt, vonzónak és fontosnak érezzék magukat, jól szórakozzanak. Azt hiszem, úgy gondoltam, rajtam kívül mindenki más így van ezzel, úgyhogy velem külön kell foglalkozni, és nekem nem szükséges hasonló módon viszonoznom. Hát tévedtem.

Nemrég melegfesztiválon vettem részt, és sokan odajöttek hozzám és megöleltek. Volt, akinek be is kellett mutatkoznia, mert nem emlékeztem rájuk. Nagyon meghatódtam és meglepődtem ezen a sok kedvességen, mert az utóbbi időben igazán nem sokat törődtem azzal, hogy szeressenek. Annyi történt, hogy felfedeztem, mennyi mindenhez hozzáférek, amire másoknak nagy szükségük van. Az évek folyamán egy nagyon jó könyvtárat szedtem össze melegtémájú könyvekből, rengeteg jó szervezet és hasznos folyóirat címét gyűjtöttem be. Mégis hallottam olyanokról, akik coming out-olnak és nem tudják, hova forduljanak segítségért vagy információért. Úgyhogy idén nekiültem és összeállítottam egy irodalomjegyzéket rövid kivonattal a birtokomban lévő könyvekről, meg a telefonszámommal azoknak, akiknek kérdéseik vannak, vagy szeretnének kölcsönkérni egy-egy könyvet. Lefénymásoltattam az irodalomjegyzéket és gondoskodtam róla, hogy kiosszák a melegfesztiválunkon. Összeállítottam egy címlistát a melegeket támogató vallásos csoportokról meg a folyóiratokról is, ezeket is lefénymásoltattam és elérhetővé tettem. Helyi kört indítok az Integrityn belül, az Episzkopális Egyház melegeket-leszbikusokat támogató szolgálatát. Van időm és energiám a kezdeti szervezőmunkához, és úgy láttam, szükség van nálunk erre a szervezetre. Írtam néhány levelet az újságba és végeztem egy-két más nyilvános tevékenységet, amelyben állást foglaltam melegtémában. Egyik munkába sem azért fogtam bele, mert azt akartam, hogy szeressenek vagy hogy jobban érezzem magam. Igazság szerint sok mindent, amit tettem, baromi fárasztónak találtam. Leszereltem homofóbok támadásait és belekeveredtem a melegszervezetekben folyó némely belviszályokba is. Kimerültem, és úgy láttam, olyan nagy igény van mindezekre, hogy nem tudom, a fáradozásaim egy cseppet is kitesznek-e majd egyáltalán a pohárban. Néha még mindig elég magányos vagyok, például mikor régi barátaim és családtagjaim lemondtak rólam a melegaktivistaságom miatt. De újabban az emberek néha fontosnak érzik, hogy beugorjanak hozzám és elmondják, milyen sokat jelentett nekik ez vagy az, amit tettem, és olykor általam alig ismert emberek jönnek föl hozzám, és azt kérik, hadd öleljenek meg. Azt hiszem, ha továbbra is azt kérdezném, van-e értelme az életemnek a magam számára, még mindig azon tűnődnék, ne vessek-e véget neki; de nem tagadhatom, hogy egyes dolgok, amiket el tudtam végezni, nagy segítséget jelentettek másoknak. Ez számomra épp elég ok arra, hogy folytassam. Az pedig plusz öröm, hogy a többiek kezdenek igen pozitívan hatással lenni az életemre.

Dr. Ann B. Carlson
a.b.carlson@larc.nasa.gov