– Duna Televízió, 1999. november 18. –
A homoszexualitás vagy heteroszexualitás ugyanannak az egy fának két ága, és ha még ehhez hozzávesszük, hogy van biszexualitás is, sőt, ha még hozzávesszük, hogy van a szexualitásról való tudatos lemondás, akkor legalább négy hajtása van ugyanannak a fának.
Két dolgot mondanék. Az egyik az, hogy a szexualitás közvetlenül az élethez kapcsolódik: az élet teremtéséhez, az élet továbbadásához, ahhoz a titokhoz, amit az ember újra és újra megközelít, és nem tud rá válaszolni, tehát tabusítja. És minden fajtájában. Ez az egyik. A másik: az élet nem önmagában van. Van valami, amire ha visszagondol, akár csak a Szentíráson belül, szinte rögtön, Ádám és Éva megteremtése után (amely az 1., illetve a 2. fejezete Mózes I. könyvének; a 3. fejezet már a bűneset történetét hozza): az élet nem önmagában van; számunkra az élet csak mint bűnben fogant, bűnben lévő, bűnözővé lévő élet vagy büntetett lét szerepel.
*
Ez tehát a bűn, és a legegyszerűbb a bűnt összekapcsolni azzal, ami az ember számára a legtöbb esetben gyönyörűség, szépség, és mint ilyen, az Istenhez és az élethez hasonlóan megfejthetetlen, sőt hozzáteszem: birtokolhatatlan; ahogy az ember nem ura sem testének, sem lelkének, csak a másik által kaphatja meg önmagát mint teljességet.
*
A klasszikus görög kultúra, a műveltség-, szépség- és erkölcseszmény a homoszexualitást nem ítélte el. A zsidó-keresztény tradíció bántóan ellenséges módon viszonyul ehhez az emberi megnyilvánuláshoz, amiből legelőször egy pozitívum következik: az, hogy a gyakorlása, tehát önmagában a homoszexualitás valamilyenfajta megélése mégiscsak létezett, különben nem kellett volna ilyen élesen vele szemben föllépni. Egy.
Kettő: Azok, akik ilyen módon fölléptek, azok az Istenre hivatkoztak. De ott van Jób, aki szenved, és aki nem talál választ arra, hogy miközben tudja, hogy igaz, sőt azt is tudja, hogy az Isten is tudja, hogy ő igaz, és mégis bünteti, akkor miért bünteti? Miért „szórakozik vele”? Helyettesítsük be, és mondjuk azt, hogy valaki, aki önmagára eszmél, és nem képes magát férfiként szexuálisan identifikálni – még rondább, ocsmány angol szóval: a gender role-ja nem áll össze –, és hiába feszül meg és kér segítséget, nem áll össze. (És én többnyire férfiakról beszélnek, mert a nők, szerencsétlenek, még elnyomottabbak, még háttérbe szorítottabbak, és nagyon-nagyon ritka az, aki – Szapphótól Galgócziig – azt mondja: „de hát ez vagyok: akár szerethettek is”.)
Ebben az esetben ugyanaz a jóbi kérdés áll elő: hogy attól, ami vagyok, miért válok egyszerre gyűlöletessé? Nem az Isten: a barátaim szemében, akik leülnek körém, és megmagyarázzák, hogy „de bizony, bűnös vagy, mert az Isten ártatlanul nem büntet”. Ezt érzem én az Ószövetség esetében: hogy mivel nem képes válaszolni arra a kérdésre, mi a hivatása annak az embernek, akinek nem a lét továbbadása, a termékenység, a nemzet növelése a funkciója: van-e annak értelme? – és azt mondja, hogy annak nincs értelme. Durva, kegyetlen, számomra elfogadhatatlan álláspont, akármilyen vallásról legyen szó.
*
Jézus ebből a szempontból nem egyszerűen XX. századi szinten toleráns, vagy azonosítja önmagát valamely kisebbséggel, hanem egész egyszerűen ezt a kérdést nem hajlandó kérdéssé tenni.
*
Az egyház valósága a homoszexualitással kapcsolatban sokkalta árnyaltabb: rengeteg minden belefér. Sokkal több minden fér bele egyébként, mint a klasszikus zsidóságba. Énszerintem a kispolgári, nyárspolgári ízlés és gyakorlat, életforma sokkal jobban kiélesítette, adott esetben megélte az egyházra hivatkozva a maga kritikáját a melegekkel szemben, mint amennyire az egyház önmagában megélte azt, hiszen – és itt van a következő nagyon fontos tény – kezdettől fogva, az I. század második felétől a mai napig léteznek a szerzetesi közösségek, amelyek szükségszerűen homoerotikus közösségek. És aki erről mást állít, az hülye – már bocsásson meg, hogy ilyen egyszerűen fejezem ki –, az soha nem volt férfiközösségben. A katonaság vagy bármilyen militáns szervezet is sajátosan az, csak ott a dolog el van rejtve a testület, testületi fegyelem, tevékenység mögé. A szerzetesi közösségben, ahol az emberek az önfegyelemre, a szelídségre, a közös éneklésre, imádságra, meditációra, az egymásnak való szolgálatra nevelődnek és nevelik egymást, arra a tökéletes alázatra, ami más oldalról megint csak a szerelemben létezik: tehát csak az iránt tud igazán alázatos lenni, akit a teljes lényével szeret. Gondoljon csak bele, mit mondok. A szerzetesi közösségben ez valósul meg. És ezért olyan páratlanok, ezért van az, hogy az igazi szerzetes valóban Kínától Dél-Afrikáig, leprásoktól elmebetegekig mindenkit tud ápolni – mert megtanult szeretni, megtanult szolgálni, és megtanulta magát fegyelmezni. Minek révén? A homoerotikus közösség révén.
*
A nyolcvanas években jön egy betegség, amely a legeslegalattomosabb. Azt se tudják, hogy honnan van. Rájuk szakad, mint egy bibliai átok, és csak annyit lehet tudni, hogy aki megkapta, menthetetlen. És akkor ehhez a betegséghez egyetlenegy dolgot kapcsolnak hozzá: a homoszexualitást. Micsoda erupció van e mögött! Hogy nem azt mondják, hogy ez egy sajátos társadalmi baj. Nem azt mondják, hogy az egyes ember lelki, pszichoszomatikus akármije. Hanem azt mondják, hogy „a legrútabb szexuális deviancia Istentől rendelt büntetése”. És milyen fura, hogy a kör bezárul, hiszen az ókori zsidók, Krisztus előtt jó pár száz évvel is a vér körül fogalmazták meg az élet lényegét, és itt is a vér körül játszódik a történet. A vallásos képzelet boldog lehet: újra kapott egy jelet, amely által büntethet. De mit büntet? A saját maga iszonyú gyöngeségét és gyávaságát.
*
Teológiailag – és nekem ebből a szempontból végsőképp csak Jézus fontos – nekünk nincs, nem lehet semmi érzésünk, gondolatunk, gesztusunk, cselekedetünk, amely egyszerre ne lenne bűnös és igaz. Így tehát az ember egyetlen lehetséges megközelítési módja, hogy a másik emberrel kapcsolatot vegyen föl, kapcsolatot teremtsen, hogy odafigyel és elfogadja. Minden olyan tevékenység, minden olyan megnyilvánulás, amely ez ellen van, immáron számomra sátáni. És nem is érdekel, hogy miért sátáni. Csak fölismerem, hogy a másik ellen van.
*
A kiút ebből az egész történetből csak ott van, hogy mennyire fontos számomra a másik ember. Akármilyen státuszban legyen. Ehhez persze – és itt ez már egy teljesen új történet – meg kell tanulnom önmagamat mint embert vagy mint autonóm, szuverén személyiséget szemlélni. Meg kell tanulnom elfogadni azt, hogy mint szuverén személyiség, szinte tökéletesen megegyezem az Istennel a szuverenitásom okán – nem az ő élettartama okán: én nem vagyok örökkévaló, én időbeli vagyok, ő nem, és így tovább – de a szuverenitás, amit másképp úgy is mondhatnék, a méltóság okán megegyezem. Ha valakit megfosztok a méltóságától, az istenarcúságától fosztottam meg. És ebben a cselekedetemben olyat tettem, amit Isten soha nem tett volna. Tehát akit én megfosztok istenarcúságától – abban a gesztusomban magamat fosztom meg.
*
Az androgün megközelítés számomra merő esztétikum, és biztos vagyok benne, hogy ennek egy sokkal finomabb, nem éteri vagy nem ezoterikus, nagyon evilági, földi és testi, de mégis finomabb megfogalmazása az, amit a Teremtéstörténet elején olvasunk: hogy ugyanazzal a mozdulattal teremtette őt – mármint az embert – férfivá és nővé. Egy az ember: férfi ÉS nő. És én ma már, negyvenvalahány évesen, nem akarok ezen túllépni: nem okoskodom. Az ember: egy.
A másik: mire is vágyom, amikor szerelmes vagyok? Mire vágyom akkor, amikor elmegyek a templomba? Mit él át az (vagy én magam), aki az Oltáriszentséget, az Eucharisztiát, Úrvacsorát – kinek ahogy érthető – magához veszi, megeszi, és úgy válik eggyé vele, hogy soha senki meg nem fogja mondani, hogy mi az, ami ebből a misztikus titok: az ostya vagy a bor? – És erre azt mondom, hogy ez nem a bábeli toronyépítő gőgje: nem akar az ember Isten lenni. Nem akar a másik istenévé sem lenni a szerelemben, sem zsarnokává nem akar lenni (ha normális). És teljesen független ez attól, hogy ez homo- vagy heteroszexuális kapcsolat. Ugyanez áll párhuzamosan az egyházra is: amire vágyik az ember, az az ő eggyé-léte azzal, ami nem kimondható, és mégis valóságos. Ha nem lenne valóságos, nem is vágyhatnék rá.
Kapcsolódó anyagok:
