A XI. században alapított karthauzi rend lélekemelő, békés nyugalmat árasztó jelmondata magyarul így hangzik: „Amíg forog a világ, áll a kereszt”. A katolikus egyház újkori történetében azonban ez a nyugalom meglehetősen feszültté vált, és a fenti mondat kevéssé frappáns parafrázisa így hangozhatna: „amíg halad a világ, egy helyben áll az egyház”. A természet- és társadalomtudományok fejlődésével az emberiség észrevétlenül átbillent egy új évezredbe – és az egyház most azon kapja magát, hogy ő bizony valahol lecsúszott az egyik kanyarban (úgy a XX. század első évtizedei tájékán). És elkezdte kétségbeesett versenyfutását önmagával: tartott például egy II. Vatikáni Zsinatot, gyakorlatilag sutba vágta az „egyetemes” latin nyelvet, elfogadta az evolúció lehetőségét és rehabilitálta Galileit. Elővesz és idéz korábban indexen lévő teológusokat, tévéműsorokat szerkeszt és honlapokat készít, a pápa pedig megáldja az internetet. Az egésznek kicsit olyan a hangulata, mint amikor a tízéves kisfiú zsírkrétával bajuszt rajzol magának, és meggyőződése, hogy az utcán ezentúl mindenki felnőttnek fogja nézni.

A kapkodás gyakorlatilag arról szól, hogy az egyház magát bizonyos értékek letéteményesének tekinti, s ezen – vélt és/vagy valós – értékeket igyekszik egyrészt konzerválni mindenáron, másrészt úgy beállítani azokat, mintha hihetetlenül modernek volnának. Ami például ma katolikus szexuáletika néven hivatalosan forgalomban van, az pontosan ugyanaz, mint ezer évvel ezelőtt volt: szentségi házasságban a férj és feleség közötti vaginális coitus – amennyiben a gyermeknemzésre nyitott – megengedett, alkalmasint üdvös. A szexnek minden más formája (értve alatta pl. az orális szexet, a gumi használatát, a házasság előtti nemi életet, az önkielégítést vagy a homoszexualitást) eo ipso halálos bűn. Csakhogy amíg e tanítás hivatkozási alapja nem is olyan rég az apodiktikus isteni törvény volt, addig ma unos-untalan pszichológiai és szociológiai érvekkel alátámasztva halljuk viszont ugyanezt – elvégre ma ez így divatos. És amíg hajdan a pap prédikációja jelentette a falu számára a tömegkommunikációt, addig mára egyértelmű lett, hogy nem elég az évről évre üresebb templomok padjait szólongatni. Mind gyakrabban találkozunk azzal, hogy az egyház nemcsak a híveit próbálja megszólítani, hanem „minden jóakaratú embert”.

„A hívekhez és minden jóakaratú emberhez” – e kitétellel a Magyar Katolikus Püspöki Kar két körlevelet is kibocsátott az elmúlt években. 1996-ban Igazságosabb és testvériesebb világot! címmel „a magyar társadalomról” fejtette ki gondolatait, 1999 karácsonyán pedig A boldogabb családokért címmel „a házasságról és a családról Magyarországon” (a továbbiakban: IT és BCS). Közös vonásuk, hogy gazdagon el vannak látva statisztikai adatokkal, szociológiai megfontolásokkal és nagyon szimpatikus emberi jogi normákkal. Terjedelmüket tekintve komoly tanulmányok; könyv alakban jelentek meg, és nem kizárólag egyházi terjesztésben lehetett beszerezni őket. További hasonlóság, hogy mindkettő végén felhívás szerepel az olvasókhoz. Az IT végén csak egy szikár mondat: „Kérjük, hogy észrevételeit, javaslatait, véleményét írja meg részünkre, a közös továbbgondolkodás érdekében.” A BCS végén ugyanezen mondatot már indoklás is megelőzi: „A család és a házasság élete valamilyen módon mindnyájunkat érint. A körlevél párbeszédre hívja minden olvasóját, hiszen számos kérdésben csak így juthatunk közelebb az igazsághoz”. Ez a nyitottság és szerénység szokatlan az egyházi vezetéstől; úgy tűnik, itt ténylegesen sikerült valami „modern dolgot” (történetesen az interaktivitást) alkalmazni a kommunikációban. S ez mindenképpen tiszteletre méltó – már amennyiben a gyakorlatban nem bizonyul ez is zsírkrétával festett bajusznak, vagyis jól hangzó formának, amely híján van minden tartalomnak.

Egyedi esetből természetesen helytelen általánosítani, én pedig csak egyetlen esetet ismerek, amikor valakik „csak úgy”, az általánosan megszólított olvasó jogán eljuttatták válaszukat a püspöki karhoz. Ezt azonban hitelesen adhatom közre, mert a válasz feladója az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért volt, szövegét pedig jómagam írtam. Ennek alapján a nyitottságról és szerénységről fent vázolt kép már kevéssé tűnik idillinek – de ne vágjunk a dolgok elébe. Vessünk előbb egy pillantást a körlevelekre, nézzük, mi késztette megszólalásra az Öt Kenyér Közösséget, s csak ezután vegyük szemügyre, hogy is alakul az, amikor a mai Magyarországon a katolikus püspöki kar párbeszédre hív minden jóakaratú embert – és e jelzőt történetesen a melegek is magukra veszik.

Mindkét dokumentum címe pontosan fedi a tartalmat. Az elemzések érzékenyen mutatnak rá a mai magyar társadalomban jelentkező számos problémára. Kivezető útként – végső soron és kevéssé meglepően – mind össztársadalmi, mind családi, illetve személyes vonatkozásban a katolikus egyházhoz való meg- illetve visszatérést ajánlják. Tételes ismertetés helyett álljon itt egy-egy idézet a két körlevélből, amelyek jellemzően adják vissza a püspöki kar emberséges, progresszív hozzáállását (legalábbis az elvek szintjén):

„Veszedelmesen meggyöngült a másik ember megbecsülése, tisztelete, az egymáshoz való alkalmazkodás képessége, szándéka, holott ezek nélkül nem létezhet emberi közösség. Mélyen gyökerező, nemritkán rasszista előítéletek élnek sokakban (sajnos olykor magukat kereszténynek mondó emberekben is) a más vallásúakkal vagy más nemzetiségűekkel, a kisebbségekkel, végső soron minden idegennek tartott emberrel szemben. Egymás megbecsülése hiányzik a politikai és az üzleti életben, gyakran még a mindennapi érintkezésben is. Nem fogadjuk el a másik embert olyannak, amilyennek Isten megteremtette, és amilyenként Isten őt szereti.” (IT, 85.)

„Az emberi személynek két arculata van. Egyrészt önálló, senki máshoz nem hasonlítható, helyettesíthetetlen, autonóm egyed, aki védi önállóságát, és önmaga kibontakoztatására törekszik. Másrészt olyan öntudatos és szabad lény, aki csak a többi személlyel együtt találhat önmagára: szabadsága a szeretetben, léte az együtt-létben válhat teljessé. Természetéből adódik, hogy lénye kiteljesítéséhez fizikai, szellemi és lelki téren egyaránt rászorul másokra. Magába zártságát csak egy társ, egy „Te” tudja feloldani, aki által valóban „Én”-né, tudatos személlyé válhat. Énje, egész benső valója csak a többiekre nyitottan, önmagát ajándékozva tud igazán kibontakozni.” (BCS, 58.)

Úgy gondolom, ezek nagyon szép gondolatok, és teljesen összhangban vannak mindazzal, amit a legújabb antropológiai és szociológiai felismerések fényében ma egy gondolkodó ember vallhat a személyről, a személynek a közösségben elfoglalt helyéről. Úgy tűnik, mintha erő és vigasztalás sugározna e szavakból, vagy mondhatni: örömhír.

A püspöki karnak két és fél éve eljuttatott reflexió az Örömhírt a szegényeknek címet kapta. Ennek hátterében egy evangéliumi részlet áll, mégpedig Jézusnak a názáreti zsinagógában elmondott programbeszéde: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét” (Lukács 4,18). Ez Jézus programja, és ez a Jézust követni szándékozók közösségének – ismertebb kifejezéssel: az egyháznak – küldetése is, „a hívek és minden jóakaratú ember” felé. Ezt az üzenetet próbálják átadni a Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevelei is.

Próbálják, azonban – mint majd az idézetekből kitűnik – a Magyarországon élő, a legszerényebb becslések szerint is több százezer homoszexuális férfit és nőt nem tekintik jóakaratú embernek.

A katolikus egyház hivatalos tanítása – mint említettük – a homoszexuális aktust a természeti törvényre hivatkozva erkölcsileg rosszként („bűnként”) kategorizálja. Ugyanakkor A Katolikus Egyház Katekizmusa – a továbbiakban: KEK – (1992) a homoszexuális emberekkel kapcsolatban igyekszik árnyaltan fogalmazni:

„Nem elhanyagolható azon férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot; ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” (KEK 2358.)

Némi szőrszálhasogatásra való hajlandósággal persze el lehetne tűnődni azon, hogy vajon miért „az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét” kell kerülni bárki emberfiával kapcsolatban, miért nem mondjuk „az igazságtalan megkülönböztetést”. Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy a vatikáni szelek belefújtak a szövegbe, és öt évvel a KEK francia eredetijének megjelenése után elkészült a latin verzió is, valamint egy Corrigenda-jegyzék. Ebben szükségesnek látták, hogy a „veleszületett” szót lecseréljék „nagyon mélyen gyökerezik”-re, illetve a „nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot” kifejezést töröljék, s helyette a mondat immár úgy kezdődik: „E hajlam, mely objektíve rendetlen…”

Mindazonáltal a személyhez való hozzáállás normája („tisztelet, együttérzés, gyengédség”) nem változott. Ehhez képest a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996-ban az igazságosságból és testvériségből zárta ki a melegeket, 1999-ben pedig a boldogságot és a családot igyekezett megvonni tőlük. Nem az én feladatom, hogy tételesen felsoroljam itt a hatályos magyar jog diszkriminatív rendelkezéseit a homoszexuálisokra vonatkozóan. Statisztikákat sem akarok citálni a melegeket érő fizikai és mentális atrocitásokról, a serdülőkorú homoszexuálisok kiugróan magas öngyilkossági arányáról. A püspök atyák is a világban élnek, s a tényekkel ők is tisztában vannak. Ha felidézik azokat az éveket, amikor még nem egyházi diplomaták, hanem lelkipásztorok voltak, és nem tételeket vagy érdekeket, hanem embereket próbáltak védeni, akkor szükségszerűen látniuk kell, hogy a melegek a mai magyar társadalomban védelemre szoruló kisebbséget képeznek, függetlenül attól, hogy mit tart erről a morálteológia. Jézus, amint fentebb idézett szavaiból is kiderül, nem erkölcsnemesítésről beszél, hanem az elesettek fölkarolásáról. A házasságtörő asszonyt (János 8) nem oktatta ki a Törvény felől – hanem megmentette az Isten nevében lincselni akarók kezéből.

Hogyan valósítja meg ezt az embermentést a püspöki kar?

1996-ban így:

„Sajnálatos, hogy az azonos neműek együttélését a médiumok is nemegyszer pozitív színben tüntetik fel. Így a közvélemény is egyre inkább elfogadja azt, amit korábban természetellenesnek tekintett, keresztény felfogásunk szerint pedig teljességgel elfogadhatatlan.” (IT, 90.)

1999-ben pedig emígy:

„Nem házasságra, hanem élettársi kapcsolatra épül a családok mintegy 7%-a (nem számítva családnak az egyneműek együttélését).” (BCS, 38.)

„Az ún. alternatív családformák és más, a keresztény felfogással és az évezredes emberi hagyománnyal ellentétes együttélési formák mentesülnek minden diszkriminációtól. Ez azonban nem jár – és nem is járhat – együtt azzal, hogy a házasságra lépett férfi és nő, valamint gyermekeik közössége – mint alapvető közösség – ne élvezne elsőbbséget minden más együttélési formával szemben. Azok az „alternatív” törekvések, amelyek a szülők és gyermekek szeretetközösségén alapuló családdal azonos jogokat követelnek maguknak – például, hogy az egynemű együtt élőknek is joguk legyen gyermeket örökbe fogadni és nevelni –, nincsenek tudatában a család pótolhatatlan és helyettesíthetetlen szerepének a társadalomban. Ezekkel a mozgalmakkal szemben az állami jogrend feladata, hogy a hagyományos család intézményének megszilárdítását és fennmaradását biztosítsa még akkor is, ha egyidejűleg megnyitja a jogi elismerés kapuit e kisebbségi közösségek előtt.” (BCS, 142.)

Tételezzük fel, hogy csak az események véletlen egybeesése, hogy a Püspöki Kar, úgy is, mint jelentős politikai erő, a liberális kormányciklus közepén beszél igazságosabb és testvériesebb világról, és a konzervatív, jobbos kormányzat idején emeli fel szavát a boldogabb családokért. Akárhogy is, a magyar meleg emberek (férfiak, nők, hívők, ateisták, püspökök, papok és laikusok) mindkét megnyilatkozásból csak elutasított, másodrendű állampolgár szerepüket olvashatják ki. Mert mit tudunk meg e szövegekből?

A homoszexuális ember „természetellenes”. Életmódja – ezen keresztül ő maga is – a társadalom szemében „elfogadhatatlan”, és nemcsak a kereszténységgel, de az évezredes emberi hagyománnyal is ellentétes. Persona non grata.

Megtudjuk továbbá, hogy az „alternatívok” súlyosan retardáltak, mert nem tudják, hogyan születik a kisbaba („nincsenek tudatában a család pótolhatatlan és helyettesíthetetlen szerepének”).

Hiába, hogy az Alkotmánybíróság felszólításának eleget téve a törvényhozás az élettársi viszony definícióját módosította, és e kapcsolati formát immáron nem „egy férfi és egy nő”, hanem „két személy” életközösségeként határozza meg. A körlevélben a Magyar Katolikus Püspöki Kar ezt semmibe veszi: amíg az „élettársakat” a család egy formájaként kezeli, az „egyneműek együttélését” nem, azaz, ha nem is meri nyíltan kimondani, de sugallja, hogy a homoszexuálisokat nem tekinti élettársaknak. A dolog nagyon súlyos szépséghibája ott van, hogy a hivatalos katolikus teológia semmilyen összefüggésben nem ismeri az élettársi viszonynak mint intézménynek a fogalmát. Csak házasságról vagy házasságtörésről tud. Ha a szót mégis használja, akkor azt a világi jogból veszi kölcsön. Azonban a kölcsönszót más értelemben használni, mint azt a hatályos világi jog teszi: megengedhetetlen egy hivatalos dokumentumban, többek között azért, mert megtéveszti a hívek (jogban járatlan) többségét.

Ugyanezen passzust olvasva felmerül egy probléma. A 77 oldalas körlevél hosszasan taglalja a család fogalmának, szerkezetének és szemléletének változásait a történelemben (mármint keresztény kultúrkörön belül), különös tekintettel az utóbbi néhány évtizedre. Egy dolog maradt ki belőle: a család definíciója. Nem mondja meg a szöveg, mi a család, a tételes felsorolástól is tartózkodik, csupán példákat ad rá, itt ilyen, ott amolyan kontextusban. Mint látjuk, nemcsak a szentségi házasságot, hanem az élettársi kapcsolatot, sőt a gyermekét egyedül nevelő egy darab szülőt is családnak nevezi. Úgyszintén a családmodellek között szerepel az a felállás, amikor a házastársaknak nincs gyermekük – erről a helyzetről egyébként a II. Vatikáni Zsinat mondta ki, és a KEK is tanítja, hogy teljes értékű kapcsolat. Tehát – esetleg meglepő módon – nem a gyermek léte vagy nem léte a döntő kritérium; ez viszont indokolttá teszi a kérdést: Miért nem tekinti a dokumentum a melegek együttélését családnak? Mert ezek szerint két férfi vagy két nő, akik húsz éve élnek együtt hűségben, élet- és vagyonközösségben – az nem család. Az érzelmek nem számítanak. A lázas beteg társ mellett átvirrasztott éjszakák szintén. A közös nyaralások, ünneplések – adott esetben együtt valamelyikük szüleivel, testvéreivel – mit sem érnek. Az együtt végzett munka, szórakozás, a közösen vezetett háztartás, történetesen a közös ima, a sírások, nevetések – mindez semmi. Vagy legalábbis kevés ahhoz, hogy a kapcsolat családnak legyen tekinthető, és a püspökkari körlevélben egy odavetett megalázó megjegyzésnél többet érdemeljen.

Hazánkban elvileg az állam és az egyház szétválasztva működik, ez sine qua non-ja minden demokráciának. Ehhez képest a püspöki kar mintegy utasítja a törvényhozást, amikor szíveskedik megállapítani, hogy mi is „az állami jogrend feladata”, nevezetesen a hagyományos család intézményének megszilárdítása és fennmaradásának biztosítása, méghozzá „ezen mozgalmakkal” szemben. Gyakorlatilag felkéri, felszólítja az államot a hagyományos családok pozitív diszkriminációjára.

A hátrányos helyzetű kisebbség pozitív diszkriminációját ismeri a jog. A túlnyomó többség pozitív diszkriminációja azonban nem más, mint a kisebbség burkolt hátrányos megkülönböztetése. Ugye érthető? Ne azt írjuk ki a bejáratra, hogy „Négereknek belépni tilos!”, mert akkor hőbörögnek, hanem azt, hogy „Üdvözöljük kedves fehér bőrű vendégeinket!”.

Az Öt Kenyér Közösség 2000. január 6-án írott reflexióját az alábbi gondolatokkal fejezte be:

Annak idején a katolikus sajtóban rossz visszhangja volt a „Tégy a gyűlölet ellen!” kampánynak. Kifogásolták a negatív megfogalmazást, szemben a bibliai „Szeress!” felszólítással. Magyarországon a keresztény melegek önszerveződése – imacsoport formájában – kisebb zökkenőkkel, de immár hatéves múltra tekint vissza. Realistaként nemigen dédelgetünk olyan reményeket, hogy záros időn belül kivívnánk a közszeretetet, de szeretnénk elérni, hogy lehetőleg ne gyűlöljenek bennünket. Hogy a prédikáló (és publikáló) papok letegyék a kezükből azt a titkos bibliafordítást, amelyben a János 3,16 így szerepel: „Úgy szerette Isten a heteroszexuálisokat, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Hogy ne érezhessék magukat feljogosítva a homoszexuálisok (vagy bárki más emberfia!) elleni nyílt vagy burkolt uszításra. Hogy ne fordulhasson elő még egyszer olyan, hogy a Nemzetközi AIDS-világnapon Budapesten alig lehet papot találni, aki hajlandó szentmiseáldozatot bemutatni az AIDS áldozataiért. (Emlékeztetőül: világszerte kisgyerekek milliói HIV-fertőzöttek, akiknek soha semmi közük nem volt a homoszexualitáshoz.)

Amennyiben pedig a püspök urak nem veszik észre bennünk a testvért, és elzárkóznak a velünk való párbeszéd elől, akkor legalább a minket érő gyűlölet ellen tegyenek. Ha a mások gyűlöletével nincs erejük megbirkózni, akkor próbálják meg a sajátjukkal. Ha pedig hitükből, reményükből és szeretetükből minderre nem futja, akkor legalább a „nil nocere” (csak ártani ne!) elvét tekintsék magukénak, és hagyjanak minket békén.

Úgy látszott, tényleg nem futja, mert meglehetősen békén hagytak. Több mint egy év eltelt anélkül, hogy a püspöki kar részéről bárki válaszra méltatott volna. Mígnem aztán 2001. április 20-án úgy tűnt, csoda történt. Az Öt Kenyér Közösség postafiókjára a következő levél érkezett (pontos címzéssel) az Országos Lelkipásztori Intézettől (OLI):

„Tisztelt cím!

Ezúton megköszönjük az MKPK Boldogabb Családokért c. körlevelére adott válaszát. A körlevéllel elindított folyamatok egyik fontos állomása lesz az a Konferencia, melyre a meghívót tisztelettel mellékeljük.
Tekintettel arra, hogy a jelentkezési határidő már elmúlt, kérjük, hogy részvételi szándékát minél előbb jelezni szíveskedjék.

Tisztelettel: A Konferencia szervezőbizottsága”

E sorokat olvasva, utólag türelmetlen rosszhiszeműséggel vádoltuk magunkat. Úgy gondoltuk, csak a szokásos „az egyház malmai lassan őrölnek” jelenség késleltette a dialógus kezdeményezőinek válaszát. Az OLI-val korábban semmilyen kapcsolatunk nem volt. Elérhetőségünk egyértelműen csak az idézett reflexió kapcsán kerülhetett csak az adatbázisukba. A szervezendő konferenciáról is csak e meghívólevélből szereztünk tudomást.

Természetesen részvételi szándékunkat rögtön jeleztük faxon, ismeretségi körünkben pedig lelkesen terjesztettük, hogy a magyar katolikus egyház, amely eddig hol hallgatólagosan, hol expressis verbis, csak elutasította a melegeket, végre tanújelét adja a krisztusi szeretetnek; hogy elkezdték bennünk is Isten gyermekeit látni, s így – oly sok idő után mégis – a párbeszéd mellett döntöttek.

2001. április 27-én történt, hogy a SOTE-n, az utcai szociális munkások számára rendezett konferencián Mocsonaki László szociális munkás – úgy is, mint a Háttér Baráti Társaság a Melegekért elnöke – előadást tartott, amelyben taglalta a homoszexuálisok helyzetét. Ennek kapcsán érintőlegesen megemlítette az Öt Kenyér Közösség működését is. Az érdeklődő (mi több: döbbent) kérdésekre válaszolva részletekbe bocsátkozott, s említést tett az OLI meghívásáról.

E közjátékról úgy szereztünk tudomást, hogy ismét kaptunk egy levelet az OLI-tól. Pontosabban kettőt, mert május 7-én simán, két nappal később ugyanazzal a szöveggel ajánlva. (Valószínűleg úgy gondolták: a nem ajánlott levelet letagadhatnánk.) E küldeményben „X. Y., a konferencia szervezője” szemrebbenés nélkül írta le a következő mondatokat:

„Meglehetősen manipulatív egy olyan beállítás, miszerint a Katolikus Egyház homoszexuálisokat hívott meg erre a konferenciára. Ilyen szellemű felszólalás hangzott el 2001. április 27-én a SOTE-n az utcai szociális munkások számára rendezett konferencián.”

Nyilván világos a kép: ezek az arcátlan homokosok alattomban be akarnak furakodni egy katolikus (!) egyházi (!) konferenciára, amely a családról (!) szól, és nem átallják úgy feltüntetni alantas, bomlasztó szándékukat, mintha mindez meghívásra történne!

Talán nem meglepő, hogy úgy éreztük: indokolttá vált az újabb levél a püspöki kar felé (elvégre az OLI az ő megbízásából rendezte a konferenciát). Igyekeztünk biztosra menni, ezért rögtön ajánlva, tértivevénnyel adtuk fel válaszunkat, amelyben leírtuk a történteket, kezdve a körlevéllel, folytatva az OLI később letagadott meghívó levelével, végül részletesen elemezve ez utóbbi irományt, amely – véleményünk szerint – kimerítette mind az Öt Kenyér, mind Mocsonaki László irányában a becsületsértés kategóriáját.

Ekkor tapasztaltuk meg a XXI. századi, európai egyházi diplomácia és udvariasság csúcsteljesítményét. Levelünket – amelyen nyilvánvalóan feltüntettük a feladót – a posta „Nem fogadta el” jelzéssel hozta vissza. (Meg kell jegyeznem: évek óta egy közjegyzői irodában dolgozom, és ott gyakorlatilag minden küldeményt tértivevénnyel adunk fel. Előfordul természetesen, hogy levelek visszajönnek, mert „Címzett ismeretlen”, „Elköltözött” vagy „Nem kereste”. Olyannal viszont, hogy a kézbesített levelet – lett légyen a tartalma bármily kellemetlen az ügyfélre nézve – ne fogadták volna el, eddigi praxisomban nem találkoztam.)

Néhány informális vargabetű leírása után aztán csak átvették az ismételt küldeményt, és vélhetőleg ugyanarra a sorsra jutott, mint a körlevélre másfél évvel korábban írt reakciónk: elakadt a titkárságon, és egyetlen püspök kezéhez sem jutott el. (Ez közösségünk egyik tagjának püspök ismerősétől tudható, aki értetlenkedve kérdezte, hogy miféle reflexióról beszél az illető, mert ő semmi ilyet nem olvasott.) Magától értetődően a párbeszéd továbbra is egyoldalú maradt. Amit esetleg válaszként föl lehet fogni, az egy sajtóközlemény volt, amelyet a püspöki kar a 2001. évi Meleg és Leszbikus Fesztivál alkalmából adott ki, és amelyet magunk között azóta is csak „Éljenek a csigák!” néven emlegetünk. Ebben ugyanis ismételten elítélték az „egyneműek kapcsolatát”. Tehát nem az azonos neműek közötti kapcsolatot, hanem azt, amikor egyneműek között van kapcsolat. Ez a pongyola fogalmazásmód – a komikumon túllépve, miszerint kétnemű élőlényre példaként nekünk egyedül a csigák jutottak eszünkbe – önmagában árulkodó arra a felületességre és tudatlanságra nézve, amellyel „odafönt” kezelik az egész kérdést. Ami pedig – szerintünk – az Öt Kenyérnek címzett fricska volt, az a sajtóközlemény következő mondata: „Természetellenes hajlam nem lehet közösségszervező elv sem.”

A dialógus most itt tart az MKPK és egyes „jóakaratú emberek” között. Az „erősebb kutya…” elv érvényesült. A legtöbb, amit ezek után tehetünk, a nyilvánosság felé fordulás. Levelünket ezért – némi lelkiismereti tusakodás után – a közösség honlapján (www.otkenyer.hu) az érdeklődők számára elérhetővé tettük. Ha arra jársz, vándor, vidd hírül a spártaiaknak… Mert az ott leírt elemzés ma is érvényes, és sok szempontja valószínűleg adaptálható más, nem a homoszexualitással összefüggő kommunikációs helyzetekre is.

Az OLI levelében ugyanis más, figyelemre méltó gondolatok is szerepeltek. Például: „[…] természetes lehet mindenkinek, hogy egy katolikus intézmény, katolikus erkölcsi alapon állva szervez konferenciát.” – Természetes is lehetne minden további nélkül, ha a konferencia alapjául szolgáló körlevél záradékában nem szerepelne a fentebb már idézett, nagyon is evangéliumi mondat: „A körlevél párbeszédre hívja minden olvasóját, hiszen számos kérdésben csak így juthatunk közelebb az igazsághoz.” E szemlélet híven követi a II. Vatikáni Zsinat gyakorlatát, viszont annál idegenebb tőle a későbbi visszakozás, amely szerint csak a tételes katolikus erkölcstan felesküdött követői kaphatnak szót a megbeszélésben. Amennyiben a körlevélnek igaza van, és valóban „csak úgy juthatunk közelebb az igazsághoz”, ha minden nézet képviselője kifejtheti szempontjait, a konferenciát viszont „katolikus erkölcsi alapon szervezik” – akkor mi lehet egy ilyen konferencia célja? A fentiek alapján – logikai úton – csupán egyetlen célt zárhatunk ki bizonyosan: az igazsághoz való közelebb jutást.

Aztán: „Bizonyára szükséges a homoszexualitás kérdésével foglalkozni, de nem itt és most.” – Ezzel kapcsolatban annyi észrevételünk volt, hogy a homoszexualitás kérdésével „itt és most” az MKPK kezdett foglalkozni, amikor a családról szólva kevéssé burkolt támadást intézett a meleg élettársi kapcsolat ellen. A kettős mérce használata semmilyen körülmények között nem mondható etikusnak: támadni, fenyegetni és megalázni „itt és most” aktuális, védekezni viszont csak majd „valamikor, valahol”?

A levél már idézett, morális középpontjával („Meglehetősen manipulatív egy olyan beállítás, miszerint a Katolikus Egyház homoszexuálisokat hívott meg erre a konferenciára.”) nemcsak becsületbeli problémák merülnek fel. Ennél súlyosabb – és ezért általánosabb érvényű – egy teológiai, nevezetesen egyháztani bukfenc. A kérdéses konferenciára nem „a Katolikus Egyház” hívta meg a résztvevőket, hanem az OLI. Márpedig „a Katolikus Egyház” vagy sokkal szűkebb (ketten vagy hárman, ha összejönnek Jézus nevében, ahogy a Bibliában olvassuk), vagy sokkal tágabb: minden megkeresztelt és Rómával egységben levő hívő közössége. A „Katolikus Egyház” és a „homoszexuálisok” külön szerepeltetése egy mondatban implikálja azt a nézetet, hogy a homoszexuálisok nem tagjai a Katolikus Egyháznak.

„E vélekedést – írtuk válaszunkban – a szólásszabadság jegyében, jogállamban ugyan lehet hangoztatni (ahogy akár azt is, hogy nincs Isten), de mindenképpen visszás, mert a Katolikus Egyház Katekizmusa 2358. bekezdése a homoszexuálisokkal kapcsolatban előirányozza, hogy „kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét”. […] Felhívnánk a figyelmet arra is, hogy közösségünk neve nem véletlenül „…Közösség a Homoszexuálisokért”, és nem „…Homoszexuális Közösség”. Kevéssé tartjuk valószínűnek, hogy a szervezők minden résztvevő szexuális orientációjára vonatkozóan vizsgálatot végeznek, mielőtt meghívják a konferenciára. A szexuális orientáció magánügy, megjegyzendő, hogy magánügy a bűn is, amíg az nem nyilvános. Ennek jegyében e konferencián is – a nagy számok törvénye alapján – a mi jelenlétünk nélkül is nagy valószínűséggel számos homoszexuális beállítottságú és/vagy életvitelt folytató ember – püspök, pap, szerzetes, szerzetesnő és világi – fordul meg. Annál is inkább, mert amíg a társadalom egészében a homoszexuálisok számaránya mértékadó becslések szerint 5–7%, addig a katolikus klérus körében ez az arány eléri a 25–30%-ot. E közismert – bár nehezen igazolható –, kínos arányt lehet ugyan ignorálni, de úgy véljük, épp itt lenne az ideje, hogy az egyházi vezetés e tekintetben hajlandó legyen valós problémákkal is szembe nézni.”

A hazai melegmozgalomban egyszer ötlet-szinten fölmerült a kérdés: vajon nem kéne-e véget vetni ennek a hipokrita klerikális gőgnek, és (osztrák mintára) elkezdeni nyilvánosságra hozni a homoszexuális püspökök és papok névsorát. A módszer kétség kívül csábítóan hatékony lenne. Ennek ellenére mind az Öt Kenyér Közösség, mind a melegmozgalmárok többsége azon a véleményen volt és van, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és amíg az őszinte és tiszta elképzeléseinket nem becstelen módon akarjuk megvalósítani, addig legalább az erkölcsi fölény a miénk.

Erre cinikusan azt felelhetné valaki: „sokra mentek vele”.

Keresztényként többek között azt remélem: „igen, egyszer talán sokra”.