© Birtalan Balázs
© Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért Egyesület
Budapest, 2005
1. Bevezető
A homoszexualitás mint jelenség, ahogy szerte a világon, úgy Magyarországon is kikerült az objektív tudományos vizsgálódás hatásköréből, és részben médiacirkusszá, részben politikai kampánytémává vált. Az érvek és ellenérvek állandó (többnyire hasztalan) ismételgetése egyre megterhelőbb és kilátástalanabb feladatnak bizonyul mind a melegek mellett, mind az ellenük felszólalók számára. A fokozódó türelmetlenség jelei mindkét oldal megnyilatkozásaiban nyilvánvalóak. A
„diszkrimináció”, „fasiszta”, „egyenlő jogok” kifejezések az egyik oldalon, illetve a
„családvédelem” „melegpropaganda”, „természetellenes” szavak a másik oldalon mára jószerével kiüresedtek. Pontosabban egyetlen funkciójuk, hogy az e szavakat halló ember fölismerni vélje a beszélő pártpreferenciáját. Úgy látszik, a melegkérdésről ma nem lehet átpolitizáltság nélkül megszólalni.
Ilyen körülmények között az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért szükségesnek tartja, hogy ha vázlatosan is, de egyértelműen kifejtse állásfoglalását néhány, a homoszexualitást érintő kérdésben.
2. A házasság
A melegek helyzetével és igényeivel kapcsolatban gyakran merül föl a házasság fogalma. A melegmozgalom retorikájában a házasság intézménye többnyire mint vágyva vágyott végső cél szerepel. A másik oldalon pedig úgy tekintenek rá, mint ostromlott várra, amely, mint a társadalom és az egyház építőköve, védelemre szorul. A nyilatkozatháborúban egy dolog sikkad el folyamatosan: a
házasság kifejezés, hogy a logika nyelvén fogalmazzunk, nem
univoc, hanem
analóg. Vagyis e szó – a hétköznapi magyar nyelvben – nem egyetlen fogalmat jelöl meg, teljes egyértelműséggel, hanem
két, egymással kapcsolatban álló, de egyenlőnek nem tekinthető fogalomra vonatkozik.
2.1. A házasság mint szakrális fogalom
A házasság a katolikus és az orthodox keresztény vallás egyik szentsége. A
szentség par excellence teológiai fogalom: olyan látható és hallható jelet (szertartást) jelent, amelyről az egyház azt vallja, hogy maga Jézus Krisztus alapította, s mint ilyen, nemcsak jelzi, de közvetíti is Isten kegyelmét. A katolikus és az orthodox teológia hét szentséget ismer, s ezek egyike a házasság. Ennek két lényeges attribútuma az
egység (monogámia) és a
felbonthatatlanság. Ez utóbbit a teológia nem egyszerűen kánonjogi intézkedésnek tekinti, hanem a szentség belső lényegéből adódó, ember által meg nem változtatható tulajdonságnak.
A protestáns teológiai irányzatok a házasságot Isten által megáldott kapcsolatnak tartják, de nem nevezik sákramentumnak, vagyis tagadják szentség voltát. Ez az értelmezés – amely szerint szükség esetén lehetséges a házasság felbontása – mintegy átvezetésnek tekinthető a házasság szóval jelölt másik fogalom felé.
Az Öt Kenyér Közösség már számos alkalommal nyilatkozott az azonos neműek párkapcsolatának teológiai vonatkozásairól. Jelen állásfoglalás nem foglalkozik ezzel a témával.
2.2. A házasság mint szekularizált intézmény
A házastársi kapcsolat, függetlenül annak esetleges vallási tartalmától, a társadalom és a gazdaság (egyik) alapegységének tekinthető. Így az állam magától értetődő igénye és egyben feladata, hogy e kapcsolatokat nyilvántartsa, létrejöttüket és megszűnésüket szabályozza.
Ha a házasságnak mint szekularizált intézménynek a fogalmát akarjuk mélyebb összefüggéseiben feltárni, nem lehet nem észrevennünk, hogy – szemben a szakrális fogalommal – a polgári házasság jogi úton felbontható, az elvált felek új házasságot köthetnek, és e folyamat tetszés szerinti számban ismételhető. Ebből következik, hogy amikor a házasság intézményének esetleges újragondolása kerül napirendre, a „vallási hagyományokra” és „keresztény értékekre” való bárminemű hivatkozás jogilag teljességgel megalapozatlan. E megállapítás mindaddig helytálló, amíg a jogalkotást nem kezdi foglalkoztatni a házasság felbontásának törvényi tilalma. Ma, amikor a megkötött házasságok mintegy 50 %-a válással végződik, e kérdés időszerűtlensége nyilvánvaló.
Ha a vallás nem nyújt teoretikus alapot a civil házasság – és a továbbiakban a házasság szó használatakor csak erre gondolunk – lényegének megértéséhez, hasznos lehet, ha a gyakorlati életet vesszük szemügyre. Ezzel a megközelítéssel a házasságnak két vonatkozását, két funkcióját különíthetjük el.
2.2.1. Párkapcsolat
Az ókori filozófia közhellyé vált felismerését, miszerint „az ember társas lény”, napjainkban tudományos vizsgálatok és kísérletek igazolják vissza. A szociális depriváció (nevelőintézet, kórház, börtön stb.) személyiségkárosító hatását nem szükséges bizonygatni. És fordítva: tény, hogy a közösségi létet a legmélyebb szinten – vagyis harmonikus párkapcsolatban – megélő emberek élethossza, életminősége (egészség, komfortérzet) és társadalmi produktivitása többnyire lényegesen felülmúlja az egyedül élőkét. A társadalomnak elemi érdeke, hogy
minden tagjának biztosítsa a párkapcsolat lehetőségét, latba vetve az erre való felkészítés (nevelés), a gazdaság és a jog eszközeit.
A házasság egyik funkciója tehát e védő közeg biztosítása két ember számára, akik úgy gondolják, hogy ketten együtt többre képesek, mint külön-külön.
2.2.2. Gyermeknevelés
A társadalomnak, bármi legyen is a célja, e cél eléréséhez
lehetőségi feltétel saját fennmaradása. Ezért az állam kötelessége, hogy a gyermekvállalást segítse, és minden támogatást megadjon annak érdekében, hogy a megszületett gyermekek anyagilag, szellemileg és lelkileg a lehető legjobb környezetben nőjenek föl. Ideális esetben ez a „legjobb közeg” megegyezik azon férfi és nő kapcsolatával, amely kapcsolatból a gyermek fogant.
A házasság másik funkciója tehát e védő közeg biztosítása a születendő és majd felnövekvő gyermek számára.
2.2.3. Összefoglalás
A társadalom számára a házasság intézménye két okból is fontos, és védelemre, támogatásra érdemes. Az egyik ok a házasfelek érdekei (akik ma a társadalmat alkotják), a másik a gyermekek érdekei (akik a holnap társadalmát fogják alkotni). A két ok között
fontossági sorrendet felállítani felelőtlenség lenne ugyan,
logikai sorrendről azonban beszélhetünk. Ahhoz ugyanis, hogy a házasság a gyermek számára valóban azt az optimális közeget jelentse, amiről fentebb szóltunk, szükséges, hogy a házastársak harmóniában éljenek és biztonságban érezzék magukat. Fordított esetben a szükségszerűség nem állítható: lehetséges, hogy a két fél között tökéletes az összhang és a bizalom, anélkül hogy egyúttal gyermeket nevelnének. Az, hogy egy házaspár nem nevel gyermeket, elvileg négy esetben fordulhat elő:
- Még nem nevelnek gyermeket. (De terveznek.)
- Már nem nevelnek gyermeket. (Mert felnőtt, meghalt, mások nevelik stb.)
- Nem akarnak gyermeket. (Bármilyen megfontolás alapján.)
- Nem lehet gyermekük. (Egészségügyi okok miatt.)
Kijelenthető, hogy a négy leírt helyzet
mindegyikében megvalósulhat a házastársak szeretetkapcsolata: erőt meríthetnek egymás közelségéből, támogatásából, feltétel nélküli elfogadásából a hétköznapok apró nehézségeiben, illetve az élet súlyos, válságos pillanataiban. E megállapítás igazságtartalma független attól, hogy a fenti
c) pontban írott esetet – világnézete alapján – ki hogyan ítéli meg erkölcsileg.
A realitás talaján állva meg kell említeni a fordított esetet is: amikor nem a házasság működik gyermek nélkül, hanem a gyermek nő fel házasságon kívül. Akár azért, mert a szülők eleve nem voltak házasok, akár válás, haláleset, intézetbe adás vagy gyámság alá helyezés miatt. Az államnak e gyakran szélsőséges esetekben is kötelessége, hogy a gyermek számára biztosítsa a legjobb (vagy legalábbis a legkevésbé rossz) nevelő környezetet.
3. Az azonos neműek kapcsolata
A szexuális orientáció személyiségvonás. Ennek egyik, a különböző kultúrákban standard (kb. 5–7 %) arányban előforduló fajtája a
homoszexualitás. A homoszexuális orientáció azt jelenti, hogy az egyén társkereső aktivitása kizárólag vagy döntő mértékben saját nemének képviselőire irányul. Az elnevezést 1869-ben alkotta meg a magyar
Kertbeny Károly, s ezzel lehetővé tette az azonos neműek közötti kapcsolat objektív, tudományos igényű megközelítését, kivonva azt a büntetőjog és az erkölcsteológia kizárólagos felségterületéről. A kifejezés görög
homosz (azonos) előtagja a lényeget ragadja meg, azonban a „nemiség” jelentésű latin utótagja kevésbé szerencsés. A jelenséghez ugyanis kifejezetten a szexuális aktust asszociálja, holott az érintett személyek életére a nemi aktivitás
semmivel nem jellemzőbb, mint heteroszexuális beállítottságú társaikra.
Az utóbbi évek és évtizedek tudományos kutatásai folytán a homoszexualitás jelenségéről ma már nagyon sokat tudunk – ennél csak az több, amit nem tudunk róla. Ez akkor is igaz, ha a mindennapi életben azt tapasztaljuk, hogy melegkérdésben (akárcsak a focival és politikával kapcsolatos ügyekben) csaknem mindenki tévedhetetlen szakértőnek hiszi magát. (Sajnálatos, hogy a magabiztosság mértéke többnyire nem az e témában elolvasott szaktudományos publikációk és lefolytatott mélyinterjúk számával, hanem a – bármilyen irányú – pártpolitikai elkötelezettséggel áll egyenes arányban.)
3.1. A melegek helyzete Magyarországon
Magyarországon az azonos neműek közötti testi kapcsolat 1966-ig bűncselekménynek számított. A „puha diktatúrával” megkezdődött, a rendszerváltással folytatódott a dekriminalizálás. Ugyanakkor a melegek helyzetét nem kizárólag, sőt talán nem is elsődlegesen a kodifikált jogrend határozza meg. A melegek nem bírósági tárgyalótermekben töltik mindennapjaikat, hanem családban, munkahelyen, utcán, baráti körben – ahol vagy ismerik, vagy félreismerik őket; ahol vagy vállalhatják önmagukat (és társukat), vagy színlelni és hazudozni kényszerülnek. Ahonnan végső soron vagy kitaszítják – vagy el- és befogadják őket.
3.1.1. Jogi helyzet
A Magyar Köztársaságban a jogegyenlőséget elvileg az Alkotmány 70/A §-a garantálja. Ehhez képest a melegeket számos jogszabály sorolta – vagy kifejezett rendelkezéssel, vagy éppen annak hiányával – a másodrendű állampolgár kategóriájába.
A melegek párkapcsolatának ex lex volta 1996-ban szűnt meg, amikor is az Alkotmánybíróság kötelezte az Országgyűlést a Ptk. módosítására. Azóta a jog az együtt élő meleg párokat is élettársnak tekinti. A Btk. homoszexuálisokat nyíltan diszkrimináló paragrafusai közül a két utolsót az Alkotmánybíróság 2002-ben azonnali hatállyal megsemmisítette. 2004-ben pedig hatályba lépett az esélyegyenlőségi törvény, amely kifejezetten tiltja a szexuális orientáció alapján történő hátrányos megkülönböztetést. Ezzel együtt hátrányos megkülönböztetés továbbra is van, a következők miatt:
A hatályos magyar jogszabályok alapján a házasságnak, illetve az élettársi kapcsolatnak eltérő jogkövetkezményei vannak. A jog számos kedvezménnyel jutalmazza a házastársakat, szemben az élettársakkal. Ez önmagában nem lenne baj. Aki ebédelni szeretne, annak sem kötelező elegáns étterembe menni, az „alkalomhoz öltözve” – lehet étkezni a szabad ég alatt is, mondjuk egy kiránduláson. Aki a nagyobb szabadságot választja, értelemszerűen nemcsak a kötöttségekről mond le, hanem az azokkal járó „kényelmi szolgáltatásokról” is. Hol itt a probléma?
Ott, hogy amíg egy különböző nemű pár szabadon dönthet, milyen jogi formában kíván együtt élni, addig egy azonos nemű pár elől ez a választás el van zárva.
Akik szerint ez így is van rendjén, többnyire azzal indokolják álláspontjukat, hogy két azonos nemű ember nem képes utódot nemzeni – milyen alapon kedvezzen számukra az állam ugyanúgy, mint a gyermeket nevelő házaspároknak? Ez az érv azonban hamis. Számos jogszabály nem a gyermeket nevelő házaspárokat hozza előnyösebb helyzetbe, hanem a házaspárokat. Függetlenül attól, hogy azok nevelnek-e gyermeket, és ha nem, miért nem. A túlélő házastárs akkor is törvényes örökösnek számít, akkor is jogosult köteles részre és a közös lakás használatára, ha a felek fejében meg sem fordult az utódnemzés gondolata. A túlélő élettársat a jog semmilyen formában sem védi.
A helyzet akkor válna rendezetté, ha
- az egymásnak elköteleződni kívánó meleg párok is választhatnának a házastársi vagy élettársi viszony között; vagy
- az élettársi kapcsolat ugyanolyan jogkövetkezményekkel járna, mint a házasság (noha ekkor kérdésessé válik, van-e még értelme az egyiket így, a másikat amúgy hívni). Utóbbi eset háromféle módon képzelhető el:
- A törvényhozás kiterjeszti az élettársi kapcsolathoz fűződő jogokat.
- A törvényhozás beszűkíti a házastársi kapcsolathoz fűződő jogokat.
- A törvényhozás mindkét kapcsolati formát radikálisan újragondolja.
A iii.) megoldásban írt újragondoláshoz releváns szempont lenne a fenti különbségtétel komolyan vétele a házasság két funkciója (párkapcsolat és gyermeknevelés) között. Ha a jogalkotó – véleményünk szerint teljesen helyénvaló – szándéka az, hogy pozitívan diszkriminálja mindazokat (egyéneket vagy párokat), akik vállalják a gyermeknevelés felelősségét, akkor a különbséget nem a „heteroszexuálisok versus homoszexuálisok”, nem is „házastársak versus élettársak”, hanem a „gyermeket nevelők versus gyermeket nem nevelők” képlettel kell megragadnia. Ha egy jogrendszer bármilyen, ettől eltérő módon tesz különbséget állampolgárok együttélési formái között, akkor az a jogrendszer következetlen és igazságtalan.
3.1.2. Társadalmi helyzet
Fel kell ismerni a különbséget a homoszexuális emberek, illetve a homoszexualitás társadalmi elfogadottsága között. A melegek mindennapos tapasztalata, hogy környezetük minden további nélkül elfogadja őket mint embereket – mindaddig, amíg párválasztási preferenciájukról nem szereznek tudomást. A tudományos, művészeti és politikai élet számos múltbeli és kortárs kiválóságáról nyílt titok homoszexuális beállítottsága. Az „átlagembert” ez szemlátomást nem zavarja – kivéve, ha el kell gondolkodnia a homoszexualitás kérdéséről. Ilyenkor derül ki, hogy az illetőnek az elemző gondolkodáshoz egyszerűen hiányoznak a tárgyi ismeretei. Ilyenkor a helyénvaló megoldás természetesen az elemzés ideiglenes felfüggesztése és a hiányzó információk begyűjtése volna. Ehelyett azonban a többség – tisztelet a kivételnek – zavarában rövidre zárja az elemzést, és megfogalmaz néhány felszínes, elkapkodott következtetést. Eközben esetleg önmaga sincs tisztában azzal, hogy az ismereteiben hiányzó réseket ellenőrizetlen forrásokból, mendemondákból származó előítéletekkel töltötte ki.
Jelen állásfoglalásnak nem feladata, hogy a melegekkel szembeni előítéleteket tételesen cáfolja. Ezt más fórumon már sokszor megtettük. Ehelyett szeretnénk rámutatni egy különbségre a sokféle formában hangoztatott előítéletek két fajtája között.
3.1.2.1. Hiányos ismeretek
A jóindulatú és alapvetően nyitott heteroszexuális embertől sem várható el, hogy részletekbe menően tisztában legyen a melegek élethelyzetéből adódó problémákkal. Mivel véleményformálása hiányos és torz ismereteken alapul (ez nem csekély részben a szenzációhajhász média felelőssége), ezért fordulhat elő például, hogy nem látja a lényegi különbséget
szexuális orientáció (pl. homoszexualitás),
szexuális identitás (pl. transzneműség) és
szexuális szokás (pl. szadomazochizmus) között. Ezek kétségtelenül mind beleférnek az „átlagtól eltérő szexualitás” címkéjű skatulyába. Csakhogy ezen az elven egyenlőségjelet tenni ezek közé körülbelül annyira bölcs és megfontolt dolog, mint összekeverni a vízisít a trolibusszal és a biciklivel (elvégre, ha úgy vesszük, mindhárom jármű).
Ugyancsak ismerethiányból adódik az a téves elképzelés, hogy a homoszexualitás megrontással (de legalábbis az első szexuális élménnyel) „terjed”, mint valami vírus. A valóság ezzel szemben az, hogy számos meleg serdülő, noha évek óta tisztában volt valós vonzalmaival, első szexuális élményeit – engedve a társadalmi elvárásnak – ellenkező neművel szerezte. Az első homoszexuális tapasztalatra pedig a legtöbb meleg nem „idősebb beavató”, hanem a kortárs csoportból való partner révén tett szert.
Noha a fentiekre nézve adatokban nincs hiány, az „átlag heteroszexuális” nyilván nem a homoszexualitásról szóló tudományos felmérések olvasásával múlatja idejét. Ezt nem is lehet elvárni senkitől. Ugyanakkor hasonló nézetre nemcsak könyvtárakban vagy az interneten bogarászva lehet szert tenni. Elég, ha valakiben megvan az elemi nyitottság az új dolgok befogadására. Aki csak egyszer is végigbeszélgetett egy estét informális keretek között néhány leszbikus vagy meleg emberrel, az soha többé nem fogja összekeverni a homoszexualitást a transzvesztitizmussal, és egy életre a legendák közé száműzi tudatából a „megrontás-elméletet”.
3.1.2.2. Rágalmak és összeesküvés-elméletek
A fenti, adott kontextusban védhető tévedések mellett sajnos meg kell emlékeznünk arról a jelenségről is, amikor – elsősorban politikai haszonlesésből – teljesen képtelen és mélyen megalázó dolgokat terjesztenek a melegekről. E koholmányok egyik fajtája a melegek magánéletéről és szexuális szokásairól mond hazugságokat. Ilyen állítás az, hogy a homoszexuálisok többségükben drogfüggők, alkoholisták, pedofilok, de felbukkant már hazai országos napilapban a nekrofília (halottakkal való szexuális aktus) vádja is.
A rosszindulatú szlogenek másik csoportja magyarellenes szervezkedéssel vádolja a melegeket: eszerint a homoszexuálisok azért homoszexuálisok, hogy ne nemzzenek utódot, és így tudatosan pusztítják a magyar fajt (sic!). A nyílt rasszizmus mellett forgalomban vannak – látszatra – szalonképesebb állítások is. Például: a melegszervezetek célja a keresztény értékek diszkreditálása, a hagyományos családmodell lerombolása, a homoszexualitás erőszakos terjesztése és az ifjúság tudatos megrontása. Ezek a megfogalmazások valójában veszélyesebbek, mint a nyilvánvalóan vállalhatatlan fajelmélet, mert ezek mögé nem kevés vezető politikus is felsorakozik.
Ez a jelenség, talán nem véletlenül, feltűnően emlékeztet a Cion bölcseinek jegyzőkönyve c., a XX. század elején bestsellerré vált antiszemita pamfletre, amely a zsidókat nemcsak azzal vádolta meg, hogy a pászkájukat keresztény csecsemők vérével készítik, hanem világméretű, titkos összeesküvéssel is, amelynek egyik fő célja minden hagyományos érték lerombolása. E könyv szavainak akkoriban döbbenetesen sokan adtak hitelt; az így gerjesztett közhangulat nélkül a náci népirtás nem lett volna kivitelezhető.
Hasonló vádak terjedtek évszázadokkal korábban egy másik csoportról is. Számos vezető politikus és értelmiségi nevezte akkoriban e csoport tagjait a hagyományos értékek bomlasztóinak, istentagadónak, a család és a társadalmi rend ellenségeinek. A vádak között sok más is szerepelt, így például kannibalizmus és kútmérgezés is. E csoportot úgy hívták: keresztények.
3.2. A melegek igényei – többletjogok vagy alapjogok?
Gyakran hangzik el politikusoktól:
„A melegeknek semmi alapjuk nincs, hogy többletjogokat követeljenek maguknak!” E látszólag ártatlan mondat valójában nem is dupla-, de triplafenekű. Az egyik csavar ott van benne, hogy a kijelentés implikál és igaznak tételez fel egy
másik kijelentést:
„A melegek többletjogokat követelnek.” A másik csavar ennél veszélyesebb: az implikált kijelentés igazságértékét ugyanis
nem lehet eldönteni. Mégpedig azért nem lehet, mert a magyar nyelvben a
többletjog szó két, egymástól teljesen különböző jelentéssel bírhat. Attól függ, hogy a többlet mihez képest többlet:
- Többlet ahhoz képest, ami a többségnek van. Eszerint akkor követelek többletjogot, ha olyasmire formálok igényt, ami a többségnek nincs.
- Többlet ahhoz képest, ami nekem jelenleg van. Eszerint akkor követelek többletjogot, ha olyasmire formálok igényt, ami a többségnek van, nekem viszont nincs.
Az
a) pont a pozitív diszkrimináció esete. Ennek hátrányokkal küszködő kisebbségeknél lehet létjogosultsága. Mint testi-lelki atrocitásokat gyakorta elszenvedők, elvileg a melegek is követelhetnének extra jogokat. Ennek ellenére a melegmozgalom szokásos retorikájában a többletjog ilyen értelmezésben
nem fordul elő.
A b) pontnál ismét különbségtétellel kell élnünk:
- Egyik eset, ha olyan jogot követelek, amelyet a többségtől való tényleges eltérésem valós következményeként nélkülözök. Ilyen pl. az, ha egy HIV+ ember ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki máshoz hasonlóan ő is adhasson vért, vagy ha egy gyermeket nem nevelő pár olyan jogokat követel, amelyek közvetlenül a gyermekneveléssel függenek össze. A többletjog ilyen értelmezésével ugyancsak nem találkozunk a meleg jogvédő szervezetek követelései között.
- Másik eset az, hogy bizonyos tulajdonságaimban ténylegesen eltérek ugyan a többségtől, valójában azonban olyan jogot vagyok kénytelen nélkülözni, amely nem következik az eltérésemből. Ilyen az, ha egy (bevallottan) homoszexuális ember eleve nem lehet véradó, mert vélelmezik róla a fertőzöttséget. Vagy ilyen az, amikor egy azonos nemű párkapcsolat túlélő tagja, hiába végrendelkezett élettársa kizárólagosan az ő javára, kénytelen elhagyni az otthont, ahol hosszú éveken keresztül élt, mert az örökhagyónak történetesen még él valamelyik szülője, aki köteles rész címén jogot formálhat a hagyaték 50 %-ára. Egy heteroszexuális pár ezt kivédheti úgy, hogy házasságot köt, és (gyermek hiányában) a túlélő fél a törvényes öröklés rendje szerint örököl mindent – még csak ki sem kell fizetni előzetesen a horribilis ügyvédi vagy közjegyzői munkadíjat végrendeletre.
Észre kell vennünk, hogy a
többletjognak az a verziója, amelyre fenti
ii) pontban hoztunk példákat, valójában nem többletjog, hanem
alapjog. A melegmozgalom, amikor követeléseket fogalmaz meg, kizárólag az alapjogokat akarja biztosítani magának.
3.2.1. Amit nem akarnak a melegek
A melegek nem akarnak senkit homoszexuálissá formálni. Nem akarják a homoszexuális párkapcsolatot
utódnemzés szempontjából egyenlőnek feltüntetni a heteroszexuális párkapcsolattal. Nem akarják gyermektelen életvitel mellett igénybe venni a gyermekneveléssel járó kedvezményeket. Nem akarják, hogy bármilyen téren kisebb legyen a büntetőjogi felelősségük és kevesebb a polgári jogi kötelezettségük, mint a heteroszexuálisoknak. Nem akarják kiszakítani a biztos családi háttérből a gyermekeket, hogy a szülők helyett majd ők neveljék föl.
3.2.2. Amit akarnak a melegek
A melegek alapvetően egy dolgot akarnak: egyenlő jogi és társadalmi elbánást mindabban, aminek
nincs köze ahhoz, hogy az ember társa és/vagy szexuális partnere milyen nemű. Az egyenlő elbánásra három téren formálnak igényt. Egyrészt, ami saját életük integritását illeti. Másrészt, ami a párkapcsolatuk tiszteletben tartását illeti. Harmadrészt, ami azt a társadalmi feladatot illeti, hogy az emberek az életükben kapott értékeket átadják az utánuk jövőknek.
3.2.2.1. Személyes biztonság és emberi méltóság
A melegek jogosan várják el, hogy ne csak akkor vegyék őket emberszámba, amikor épp az adójukra vagy a szavazatukra számítanak, hanem az élet más területén se tekintsék őket fertőző betegnek, csökkent értékű, selejtes parazitának. Ne kelljen senkinek rettegnie attól, hogy homoszexuális irányultsága miatt egy nap kitagadja a családja, elveszíti a munkahelyét, megverik a nyílt utcán vagy bárki bárhol nyilvánosan megalázza. Ne kelljen egy melegnek
plusz teljesítményt felmutatnia
ugyanazon társadalmi megbecsülésért. Ne kelljen képtelen rágalmak ellen előre védekeznie: semmivel sem valószínűbb, hogy egy tanárként dolgozó meleg férfi kikezdjen az osztályába járó kisfiúkkal, mint annak, hogy egy heteroszexuális tanár molesztálja a gondjára bízott kislányokat. Ne csak papírforma szerint, hanem erkölcsileg is adassék meg mindenkinek is az ártatlanság vélelme.
3.2.2.2. Párkapcsolat
Jogállamban a szexuális kapcsolat mindaddig magánügynek számít, amíg az két felnőtt ember között, mindkettőjük szabad beleegyezésével valósul meg. Sem az államnak, sem senki kívülállónak nincs köze ahhoz, hogy – a fenti mondatban írt határokon belül – kinek milyen a szexuális orientációja és milyenek a szexuális szokásai. A szerelem tiszteletre méltó és mély emberi érzelem – függetlenül attól, hogy a partnerek milyen neműek. Ha egy párkapcsolatban megvalósul a kölcsönös szeretet, tisztelet, a másik segítése és elfogadása (tehát a fent említett első funkció, a védő közeg biztosítása), akkor az a kapcsolat nem a partnerek nemének függvényében, hanem
ipso facto, minden további különbségtétel nélkül méltó a jogi támogatásra és az állam védelmére.
3.2.2.3. Gyermeknevelés
Ha egy csecsemőt nejlonzacskóban kiraknak a kukába: az rossz. Ha az egymással egyetértésben és szeretetben élő édesanyja és édesapja neveli, megadva neki minden odafigyelést, törődést, anyagi, intellektuális és érzelmi támogatást: az jó.
A két szélsőség között számos átmenet létezik. Ilyen az, amikor a gyermek egy lepusztult árvaházban nő fel, szadista, de legalábbis fásult, közömbös nevelők között. Ilyen, amikor a saját szülei „nevelik” ugyan a gyermeket, de a nevelés alig merül ki többen, mint két alkoholmámor közötti alapos verésben. Ilyen átmenet az is, ha örökbefogadó szülő mellett él a gyermek: egyedülállónál vagy párnál, azonos neműnél vagy különneműnél. A nevelőszülők is vagy szeretik őt, vagy nem; vagy csak pénzért veszik magukhoz (tizenharmadiknak a már meglévő tizenkettő mellé), vagy igyekeznek megadni neki mindent, amire csak szüksége lehet abban, hogy idővel testben és lélekben egészséges, jól szocializált felnőtt váljék belőle.
Gazdagon adatolt tény, hogy a szexuális orientáció nem a szülők modelljét követve alakul ki. (A legtöbb meleg a heteroszexuális szerepmodellt nyújtó szülei között nőtt fel – és vált homoszexuálissá.) Alaptalan a félelem, hogy egy azonos nemű pár szükségszerűen „kis melegeket” nevelne. Semmi sem igazolja azt a félelmet, hogy a melegek által nevelt gyermekek hátrányosabb helyzetbe kerülnének az iskolában vagy az életben.
A melegek az örökbefogadás kérdésében csupán annyit szeretnének, hogy amikor ezen a nagyon széles, nagyon színes skálán pozicionálják őket, akkor a meghozott ítélet közelítsen a realitásokhoz. Ne kelljen még ilyenkor is a pedofília hazug vádjával viaskodniuk. A szexuális életüket pontosan annyira vegyék figyelembe, mint bárki másét: ne kevésbé, de ne is jobban. És a mérlegelés elsődleges szempontja ne a szexuális orientáció legyen, hanem az az érzelmi, anyagi és intellektuális háttér, amelyet nyújtani tudnak, nyújtani akarnak egy rászoruló gyermeknek, akire a szülei nem tartottak igényt.
Természetesen föl lehet tenni azt a kérdést, hogy ha egy azonos nemű és egy különnemű pár egyszerre vállalkozik az örökbefogadásra, akkor, ha máskülönben minden vonatkozásban azonos érzelmi és egzisztenciális biztonságot tudnának nyújtani, vajon melyiküknél találhat jobb helyet a gyermek. Föl lehet tenni – de nem most. E kérdés akkor lesz csak időszerű, ha túljelentkezés lesz örökbe fogadni szándékozó párokból minden egyes intézeti gyermekre, ha majd az árvaházak üresen fognak kongani. Egyelőre az intézeti gyermekek sorsa nem azon fordul, hogy homo- vagy heteroszexuális nevelőszülőkhöz kerülnek – hanem hogy kerülnek-e egyáltalán nevelőszülőkhöz, vagy maradnak az intézet falai között.
4. Összefoglalás
Noha keresztényekként hiszünk a csodákban is, nem számítunk arra, hogy az
Öt Kenyér Közösség e pár oldalas állásfoglalása villámcsapásként oszlat szét minden előítéletet, válaszol meg minden kérdést és hoz egyetemes békét az emberiségnek. Ilyen ambícióink nincsenek.
Reméljük azonban, hogy a fentieket figyelmesen elolvasó, a melegeket amúgy nemigen ismerő emberek – a politikusok is – hajlandóak lesznek egy gondolatkísérlet erejéig elfogadni, hogy talán a homoszexuálisok nem szükségszerűen ellenségek. Nem ellenségei sem a hagyománynak, sem a családnak. Emberek csupán, akik élni és szeretni szeretnének – és akik adott esetben nyitottak a meg nem válaszolt kérdések együttes továbbgondolására. Hiszünk abban, hogy minden jóakaratú ember végső soron ugyanazon cél felé tart, és hisszük, hogy e cél felé vezető úton egymásnak akár segítői, támogatói is lehetünk.
Ádám Miklós s.k.
ügyvivő
| Birtalan Balázs s.k.
ügyvivő
| Sándor Bertalan s.k.
ügyvivő
|
Kapcsolódó anyagok:
