Ezt a két szót többnyire „és”-sel szokás egymáshoz kapcsolni. A keresztény aszketika ismeri azt a modellt is, hogy másokkal szemben elnéző, magával kapcsolatban viszont szigorú Isten embere. A közelmúlt eseményeit szemlélve azonban még a nagy misztikusok is elképednének…

Mayer Mihály pécsi megyéspüspök augusztus 20-i beszédében ellentmondást nem tűrő hangon követelte a pártok hívő tagozatainak megszüntetését; Veres András pedig, mint a Magyar Katolikus Püspöki Kar titkára, az Alkotmánybíróságnak a Btk. 199. és 200. §-ait megsemmisítő határozatát sajnálatosnak bélyegezte, mellyel nem ért egyet. Korábban is láthattunk példát arra, hogy püspökkari körlevél direkt módon utasította a törvényhozást pozitív diszkriminációra egy kisebbséggel szemben. (Lásd: A boldogabb családokért, 142.)

Ilyen képet mutat a kereszténység társadalomkritikájának aprópénzre váltása? Aligha. Ezek az egyházi, hogy ne mondjuk ‘fegyházi’ kirohanások inkább idézik a XI. század invesztitúra-harcainak szellemét. Immár nemcsak a másként gondolkodó csoportokat, a kulturális sokszínűséget, hanem a pártokat és a jogrend őreit is szeretnék megregulázni főpapjaink.

Mi történt valójában?

A Magyar Köztársaság területén működő, statisztikai adatok szerint legnagyobb lélekszámú vallási közösség vezető grémiumának titkára – mivel nem közölte, hogy magánvéleményt fogalmaz meg – a püspöki kar nevében kétségbe vonta az AB egész civil társadalomra kötelező erejű, egyébként diszkriminációt eltörlő döntését. Ezzel burkoltan, vagy nem is olyan szemérmes módon a fennálló jogállami keretek ellen hangolja egyháza híveit, ergo a magyar polgárok jelentős részét. Mondjuk meg nyíltan: nem más ez, mint az állam és egyház szétválasztása helyett a trón és oltár szövetségének visszacsempészésére tett újabb elkeseredett próbálkozás.

A pápa és a császár világi hatalomért folytatott gigászi küzdelmében VII. Gergely sikeresen alázta meg IV. Henriket, de Canossáért maga a Péter-utód is súlyos árat fizetett. A történelem forgószínpadán később nem csak a díszletek cserélődtek, végül a látható, földi egyház visszavonhatatlanul alulmaradt a politikai hatalomért vívott harcban. Ezt a meccset a polgári társadalom síkján sem tanácsos újra eljátszani. Pluralista berendezkedésű országban egyetlen vallási-szellemi csoportosulás sem formálhat jogot arra, hogy saját nézetét kötelező erejű törvénnyé tegye, különben lőttek a vallásszabadságnak. Ilyen egyszerű ez.

Az egyház természetesen jogosult – mint bármely más közösség – iránymutatást adni, azonban ez nem szent utasítások mechanikus leképezése az élet különböző szintjeire, vagy Isten ments’ az éppen regnálók vallási legitimációja. Hivatásához méltóan, okos érvelési technikával kell képviselnie az általa felismert és követett (!) jót, építőnek gondolt értékeket. Vonzó módon megélt és szabad lelkiismereti döntéssel vállalható eszményeket kínálva maradhat csak meg alapítójának lelkületében, aki nem vasvesszővel (Izajás/Ézsaiás 42,1–4.), hanem meggyőzéssel kormányoz. Le kell végre küzdenünk a hatalom csábító mérgét, hogy emberszeretetben és szolgálatban kiteljesedhessünk. Az ellenszérum régtől fogva készen áll: „…és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgátok.” (Vö.: Mt 20,25–28.)

Akkor hogyan másként?

Jó lenne hallani a hivatalos vallási vezetőink hangját, akár a jászladányi iskolaügyben. Netán személyes megjelenésükkel ajánlkozhatnának a békeközvetítő szerepre is. Elvont, tudományos értekezések mellett/helyett tömörebb közlemények is megtennék. Jézus szavai, miszerint „…ne fecsegjetek… mint akik úgy gondolják, hogy a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást” a jóakaratú emberekkel folytatott diskurzusra átértelmezve is igaznak bizonyulnak.

Nyilatkozhatnának ilyenformán:

„A Magyar Katolikus Püspöki Kar és/vagy a Magyarországi Református Egyház Zsinata (a többiek felsorolásától eltekintek) sajnálatosnak tartja, hogy Magyarországon szociális és pszichés körülmények nyomására sok anya kényszerül terhességmegszakítást kérni. Ezért arra az elhatározásra jutottunk, hogy megszervezünk egy minden települést lefedő, Támogató Hálózatot, hogy a megfogant életek vállalhatóságát biztosítsuk.

Természetesen nem kívánjuk a nők és a családok önrendelkezési jogát manipulálni, hiszen mindenkinek veleszületett adománya eldönteni, hogy milyen formában vesz részt, illetve tartózkodik a biológiai élet továbbadásától. Felhívjuk a katolikus (stb.) hitet valló testvéreink figyelmét, hogy keresztény meggyőződésünk szerint az abortusz rossz gyakorlat a problémák rendezésére…” (Itt következhetne az a sok-sok cím és telefonszám, ahol tanácsot és kalácsot egyformán osztogatnak, legalábbis megosztanak.)

Szintén csupán illusztráció a következő elképzelt közlemény:

„Mi … (szervezeti nevek) aggodalommal figyeljük a napjainkban egyre nagyobb méretet öltő prostitúciót, mint az emberi személyt és szerelmet sértő jelenséget. Azt a Jézust követve, aki fesztelenül beszélgetett a prostituáltakkal, kiszeretve őket ebből az életformából, igyekszünk megadni minden morális és anyagi támogatást azoknak, akiket többnyire erőszakkal, fenyegetéssel kényszerítettek erre az útra, hogy emberhez méltó életet találhassanak végre. Tudomásul vesszük, hogy egy sokféle értéket valló közösségben nem állhatunk elő a teljes betiltást szorgalmazó követeléssel; egyben arra kérjük a katolikus (stb.) férfiakat és nőket, hogy vegyék fontolóra egyházunk családi életre vonatkozó tanítását: ne éljenek az ellenszolgáltatásért nyújtott testi örömökkel…”

Attól ugyanis nem lehet nyugodtabb templomlátogató lelkünk, ha a vigalmi negyed vagy a szexmozi csak 101 méterre található vallási objektumainktól. Isten szeme messzebb lát. Odáig, hogy nem kívánja korlátozni a szabadságunkat egy másodpercre sem. Olyan szabályozásra van szükségünk, amely nem pusztán egyesek vallási érzékenységét veszi alapul, hanem bármilyen világnézeti meggyőződéstől függetlenül védi az emberi méltóságot és jóízlést. A gyerekek és felnőttek méltóságát és jóízlését; a katolikus, protestáns, zsidó, mohamedán, Krisna-tudatú, ateista gyerekek és felnőttek életminőségét egyaránt.

Ugyanakkor álszent magatartás „Szent István-i művet” hirdetni és a kétezer éves keresztény államiságra mutogatni, miközben a megkereszteltek közel 90%-a vasárnaponként sem koptatja a templomok küszöbét…

Mi tehát a tanulság? A párbeszéd tűzhelye körül kezdhetünk el egyáltalán reménykedni, a szó természetes és természetfölötti értelmében. Mivel a jó önmagától kiárad, a recept már-már megszégyenítően kézenfekvő. Maguknak a hívő csoportjainknak (pásztoraink aktív közreműködésével) kellene a dialógus helyeivé nemesedniük, és akkor a kapcsolataink valóságában megedzett figyelemmel, nagyrabecsüléssel és befogadó-készséggel kovászává válhatunk a minket körülölelő világnak. Nem erővel és hatalommal, hanem az enyhe szellő képében közöttünk élő Isten alázatával.

Vajon mi lehetne a párbeszéd vezérelve? Talán egy bölcs tisztasággal csengő latin mondás, miszerint: In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas. (A szükséges dolgokban egység, a kétesekben [ti. amiket nem lehet egyértelműen eldönteni] szabadság, és mindenben szeretet.) Egyházakon belül és a nagy emberi közösségekben is megállapítható az a szükséges minimum, amely minden józanul gondolkodó tagot kötelez. Ez a konszenzus feltételezi, hogy senki sem kíván a szükséges mértéken felül belemászni a többi polgár és a kisebb-nagyobb alakulatok szabadságába, amely kérlelhetetlenül ott ér véget, ahol másoké elkezdődik.

A ‘szükséges’ és a ‘szabad’ világát azonban csak akkor tudhatjuk biztonságban, ha a határok kijelölése szeretetben megy végbe. Ezt a szegény szót legalább egyszer az életben már mindannyian elárultuk. Mégis vallom, hogy a szeretet nem jelent mást, mint erőteljes (tettekben testet öltő) vágyakozást arra, hogy megadjuk a másiknak azt, ami neki (!) hiányzik. Például a vallás- és véleményszabadságot, az emberhez méltó, élhető élet lehetőségét.

Sándor Bertalan
katolikus lelkész