Szent Pál apostol kétezer éve, a korinthusi egyházközségnek írott levelében a „kereszt botrányáról” beszélt. A keresztény örömhír lényege kezdettől az, hogy egy ember, akit a szeretet hatalmáról szóló tanítása miatt a hatalom szeretői (a korabeli vallási vezetők) pusztulásra adtak, halálával legyőzte a halált, és feltámadásával bizonyságot tett az Élet abszolút voltáról.

Szent Pál leszögezi, hogy a többség számára e szavak ostobaságként vagy botrányként jelentkeznek. Kevesen vannak, s erről tanúskodik a történelem is, akik döntési helyzetben képesek az erőszakos bosszú, illetve a szelíd megbocsátás közül az utóbbit választani. A IV. században a kereszténység államvallássá vált, s mint ilyen, megszűnt a Jézus melletti személyes elköteleződés kifejezője lenni. Mi több, igaz lett rá – mint minden „vonalas” tendenciára –, hogy minél ügyesebben helyezkedik valaki ezen a téren, annál zaftosabb falatok pottyannak le neki gazdasági és politikai szinten is. A „keresztény hit” és „keresztény vallási intézmény” fogalma innentől kezdve – napjainkig – két külön valóságot jelöl, igaz, akadnak átfedések (erre talán elég Albert Schweitzert, XXIII. János pápát, Martin Luther Kinget vagy Teréz anyát említeni).

Az intézmény egészére azonban az áll, amit János evangéliuma ír: „a Világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mert tetteik gonoszak voltak”. Kutyából nem lesz szalonna. Ha valaki alapjáraton ostoba, primitív és rosszindulatú, az akkor is ostoba, primitív és rosszindulatú marad, ha miseruhát vagy püspöksüveget ölt magára. (A teológia ezt úgy fogalmaz, hogy a kegyelem feltételezi a természetes alapot.)

Isten Igéjét hatékonyságában „kétélű kardhoz” hasonlítja maga a Biblia – csakhogy egy kétélű karddal kiválóan lehet gyilkolni. A pitiáner bugrisok csodálatos eszközt kaparintottak a kezükbe: amit addig csak a saját ügyességükre és arcátlanságukra apellálva tudtak véghez vinni, azt immáron a Názáreti Jézusra mutogatva, az ő nevében tehették – és tehetik mind a mai napig: valóságos vagy szellemi máglyák tüzén sütögetik a maguk kis pecsenyéjét, amely természetesen az Evangéliummal már köszönő viszonyban sincs.

Amikor pedig a történelmi helyzet úgy hozta, politikai kalandorok – természetesen nem a valódi keresztényekről beszélek – a feszületet rezzenéstelen arccal voltak képesek lecserélni a horogkereszttel. Sok különbség nem volt: addig egy közel-keleti, azután egy indiai vallási szimbólumot aláztak eszközzé a gyűlölködés és kirekesztés politikájának folytatásához. Nem a ruhával, nem a címkével, nem az elnevezéssel van a baj. Egykutya. Amint a Pepsi Szigetről sem a „homoszexuális” elnevezést tiltotta ki az óbudai polgármester és nyelvgyakornokai, hanem deklarálták, hogy semmilyen néven sem kaphatnak szót a meleg önszerveződések. Merthogy egykutya. A polgármester úr nyíltan kimondta: sajnálja, hogy magukat a homoszexuálisokat nem tilthatja ki a Szigetről.

Ideje fölébrednünk, és észrevennünk, mi történik körülöttünk. Istenről, hazáról és családról beszélnek, „panem et circenses” jeligével a saját adónkból ajándékoznak nekünk káprázatos tűzijátékokat, és a szavak tűzijátékának pukkanásai, szikrái közepette ügyesen terelik el a figyelmet arról, hogy a feszülettel integetve voltaképpen a harmincas évek politikai szellemiségét lopják vissza a magyar közéletbe. Mert abban az országban, ahol törvényesen bejegyzett civil egyesületeket és kiemelten közhasznú társaságokat (gyk.: a melegszervezetekről beszélek) ilyen süket dumával ki lehet rúgni a Szigetről (ahol az egy hét alatti kábítószer- és alkoholfogyasztás köztudottan vetekszik az éves összterméssel), hogy „védjük a szegény fiatalokat” – abban az országban bármit meg lehet tenni. Ma a melegekkel, holnap a mozgássérültekkel, a nemzetiségiekkel, és bárkivel, akin van sapka vagy nincs.

Kérdés, hogy tényleg meg lehet-e tenni. Ha igen, akkor ez az ország nem alkalmas arra, hogy biztosítsa a homo sapiens számára szükséges életfeltételeket. Akkor menekülni kell belőle. Amíg engedik.

Birtalan Balázs