(Homoszexualitás a kultúrában, a homoszexuális kultúra) Minden társadalomban léteznek olyan csoportok és rétegek, amelyek megszegik az úgynevezett nagytársadalom normáit. Ezek a deviánsnak tartott csoportok is kitermelik a saját kultúrájukat, s e csoportok is hatással vannak a nagykultúrára. A legtöbb szociológiai szakmunka a deviáns viselkedések címszó alatt említi a homoszexualitást is, amelynek helyzetét, szociológiáját és kulturális vonatkozásait itthon szinte alig vizsgálták, holott már az 1970-es évekre kialakult kutatásának rendszere. Az első csoportba az empirikus-szinkronikus kutatási terület tartozik, amely a társadalomban élő személyek magatartását és attitűdjét vizsgálja, főleg kérdőívekkel és interjúkkal. A vizsgálatok másik csoportja történelmi-komparatív jellegű, ezzel dolgozik a történettudomány, az antropológia stb. A harmadik kutatási terület a kulturális reprezentáció, amely a homoszexuális témák megjelenését vizsgálja az irodalomban, a művészetekben, a médiában stb.,1 s esetünkben ez rámutathat a homoszexualitás és a kultúra összefüggéseire és kapcsolatára. Fel kell viszont hívnom a figyelmet arra, hogy nem mindegy: egy bizonyos mű (kulturális tárgy) homoszexuális vagy „indifferens” (azaz nem homoszexuális) személy alkotása-e. Írásomban a homoszexualitás és a média, valamint a művészetek és a művelődés kapcsolatát próbálom vázolni – teljességre korántsem törekedve.
(Homoszexualitás és média) Szándékosan kezdem a bemutatást a médiával, hiszen napjainkban a tömegkommunikációs eszközök befolyásolják leginkább az olvasókat, nézőket vagy hallgatókat. Vizsgálatunkat két területre kell összpontosítani: l. miképpen jelenik meg a tömegkommunikációs eszközökben a homoszexualitás?, 2. milyen a „melegmédia” (kizárólag homoszexualitással foglalkozó újságok stb.) helyzete?
A homoszexualitás kérdése – akárcsak a többi deviancia – „jó téma”, ezért élénken foglalkoztatja a tömegkommunikációs eszközöket. Nyugaton hosszas dokumentumműsorokat sugároznak róla, mint néhány éve a Music Television a fiatal amerikai homoszexuális Pedro Zamorra AIDS-betegségéről és haláláról.2 Magyarországon a pártállami évek alatt a homoszexualitás (ugyanúgy, mint az alkoholfogyasztás vagy a kábítószer-élvezet) tabunak számított, mindössze egy-két cikk vagy riport készülhetett róla. Az 1980-as évek végén az „olvadás”, majd a rendszerváltás e téren is megszüntette a tiltásokat. Érdekes módon az elektronikus tömegkommunikációs eszközök többet tárgyalják a homoszexualitást, mint a nyomtatott sajtó. A rádiókban és televíziókban gyakran készítenek interjúkat melegekkel, leszbikusokkal vagy transzvesztitákkal (például Kepes András Apropó című műsorát egyszer teljes egészében az ismert transzvesztita, Zsazsa Tax bemutatására szánta). Más műsorok főleg az AIDS-megelőzés kapcsán hozzák szóba a témát. Az igazi nyitás az volt, hogy a rádiókban és a televíziókban már önálló műsorokat kap a homoszexualitás, vagy homoszexuálisok szerkesztik, készítik az adásokat. A sort a Tilos Rádió nyitotta meg, amelyben Zsazsa Tax kapott műsort. Az első országosan sugárzott adás 1993 óta* hallható havi egy alkalommal: Pálfi Balázs Önazonos címmel indított műsort a Petőfi rádióban melegekről melegeknek, s 1997-ben rádiós nívódíjat kapott érte. Összességében tehát a magyar tömegkommunikációs eszközök a lehetőség szintjén foglalkoznak a homoszexuálisokkal, leszbikusokkal és transzvesztitákkal, méghozzá nem negatív értelemben, hanem a társadalmi tolerancia növelése érdekében.
Beszélhetünk úgynevezett melegmédiáról is. „A tömegmédiával szemben az alternatív melegmédia legfontosabb jellemzője az, hogy olyan szimbolikus környezetet képes teremteni, amelyben a melegek otthon érezhetik magukat, s amely az otthonosságérzeten túl egyúttal identitásmeghatározó és társadalmi definíciókat közvetítő alternatív erőforrásokkal láthatja el közönségét.”3 A melegmédiát két csoportra oszthatjuk; az egyikbe az úgynevezett érdekvédelmi témájú lapok és műsorok, a másikba a szex- és pornográf tartalmú anyagok tartoznak. Szinte minden országban jelennek meg homoszexuális folyóiratok, amelyek – ismeretterjesztő szinten – a homoszexualitás pszichológiájával, történetével, szociológiájával stb. foglalkoznak, érdekvédelmi cikkeket, aktuális információkat, interjúkat, divattal, könyvvel, zenével, utazással, egészséges életmóddal kapcsolatos írásokat közölnek (ilyen például az angol Gay Times, a német Don & Adonis vagy a szlovák Soho). Az egyetlen tudományos folyóirat (Journal of Homosexuality) negyedévente jelenik meg az Egyesült Államokban, főszerkesztője a San Franciscó-i Egyetem pszichológiaprofesszora. Magyarországon 1991 márciusa óta adják ki a Mások című lapot, amely alcíme szerint „kulturális, érdekvédelmi folyóirat”. A kiadvány a homoszexuális világ eseményeiről számol be, de társkeresésre is alkalmat nyújt: havonta átlagosan tizenkét oldal terjedelemben közöl hirdetéseket. Természetesen a legtöbb országban más kategóriába tartozó melegszex- és pornólapok is megjelennek (az előbbiek csupán a meztelenség bemutatására törekszenek, míg az utóbbiak a szexuális aktust is bemutatják). A modern időknek megfelelően Nyugaton már olyan önálló rádió- és televízióállomások is megkezdték sugárzásukat, amelyek a homoszexuálisoknak készítik műsoraikat. Ilyen például a francia Radios Libres, a belga Antenne Rose, s az Astra műholddal egész Európában fogható a Freedom Lesbian & Gay Radio adása Londonból. amelyben a világhírű énekes, Boy George is vezet műsort.
(Könyvek és könyvtárak) Vizsgálatunk következő körébe a könyvkiadás és a könyvtárak szerepe tartozik. A nagyvilágban számos kiadó szakosodott szexuális témájú (szépirodalmi, ismeretterjesztő, művészi stb.) könyvek kiadására, többen (például a berlini Gmünder vagy a San Franciscó-i Leyland Publications) kizárólag a homoszexualitást választották. A tudományos munkák kiadására számos cég törekszik itthon is, Szabó Judit szerint viszont Magyarországon egyáltalán nem jelentek meg ilyenek a nyolcvanas évekig.4 Ezt jómagam cáfoltam,5 hiszen már a század első felében számos olyan tudományos könyvet adtak ki, amely a homoszexualitás kérdését boncolgatta: Nagy Dénes: Beszédek a szerelemről (Hornyánszky, Budapest, 1907), Ferenczi Sándor: A homosexualitas szerepe a paranoia pathogenesisében (Franklin, Budapest, 1911), Pál György: A homoszexuális probléma modem megvilágításban (Mai Henrik K., Budapest, 1927). 1945 után valóban nem tárgyalták önállóan a témát (csak az ideg- és elmegyógyászati szakkönyvek egy-két mondatban), de a nyolcvanas évektől többen is vizsgálták a homoszexualitást különböző aspektusokból, a történelem,6 a szociológia7 stb. szempontjából. Később néhány szépirodalmi alkotás is megjelent, a Magyar Narancs könyvkiadója szintén közreadott néhányat.8 Vagyis a hazai könyvkiadás kezdi felismerni a homoszexualitás témáját tárgyaló művek kiadásának fontosságát és az ebben rejlő üzleti lehetőségeket. Megjegyzem, hogy Nyugaton számtalan olyan könyv jelenik meg – s ez a nagy egyetemi könyvkiadók érdeme is –, amely elősegíti a fiatal melegek és leszbikusok úgynevezett coming outját (feltárulkozását), s azt szeretné elérni, hogy közvetlen környezetük tolerálja őket. Bizonyos könyvek kimondottan a homoszexuális fiatalok szülei számára készülnek,9 más művek a barátaiknak,10 illetve maguknak a homoszexuális, biszexuális vagy leszbikus főiskolásoknak és egyetemistáknak.11 Hazánkban is adtak már ki ilyen kézikönyvet.12
Nemcsak a homoszexuális, hanem egyáltalán mindenféle szexuális tartalmú könyv vagy lap könyvtári elhelyezése vitákra adhat alkalmat. A kérdés a könyvtárosokat is megosztja. Sewell13 tanulmánya szerint egy részük a szemét, más részük a kincs kategóriába sorolja a populáris, benne a szex- és pornográf anyagokat. A szerző szerint azért fontos az efféle irodalom beszerzése (mondjuk az egyetemi könyvtárakban), mert a felsőoktatási intézmények gyakorta indítanak populáris kultúrával foglalkozó speciálkollégiumokat, ezenkívül a szociológusoknak is fontos lenne ez, a könyvtárosok viszont idegenkednek az anyag beszerzésétől. Egy kanadai szerzőhármas 1989-ben a felsőoktatási és kutatóintézeti könyvtárak cenzúrajelenségeit vizsgálta. Tapasztalataik szerint széles körben érezhető a beszerzési cenzúra a diétás étrendektől a történelmi revizionizmuson át a homoszexualitásig. A „zárt anyagban” két kiemelkedő csoportot ismertek fel: az egyikbe az istenkáromlás és az okkultizmus, a másikba a szexualitás tartozott. A könyvtárosok ellenérzését mi sem fejezi ki jobban, mint hogy még a szexterápiában használt (heteroszexuális tartalmú) videokazettákat is zárolnák, mert szerintük az olvasók „nem elég érettek ahhoz, hogy felelősséggel használják őket”.14 Mások ellenben már több évtizeddel ezelőtt szorgalmazták, hogy a szextémájú anyagokat szabadon rendelkezésre bocsássák. Oboler szerint az effajta irodalom ellenzésének nemzedéki okai vannak, s a fiatalok nem jutnak hozzá azokhoz a könyvekhez, amelyeket olvasni szeretnének, esetleg csak akkor, ha elérik „a bűvös tizennyolcat”. Éppen ezért a könyvtárosok „az utolsó cenzorok a Földön”, holott „az igazi könyvtáros a kutatásért volna, azért, hogy új és jobb válaszokat adjon a kérdésekre”.15 Az utóbbi években számos kutató és könyvtáros a szabadság elvét hirdette. Szerintük a lapokhoz (szexmagazinokhoz) való hozzáférést lehetővé kell tenni, de tekintettel kell lenni az erkölcsi felfogásra. Ha a könyvtár(os) úgy nyugtatja meg az e lapok ellen tiltakozókat, hogy a magazinokat elkülönítve a felső polcokra, zárt helyre vagy a pult mögé helyezi, sértheti ugyan az intellektuális szabadságot, de egyúttal érvényesíti is a szellemét.16 Van olyan szerző, aki mint szülő is úgy vélekedik a homoszexualitással kapcsolatos könyvekről és folyóiratokról, hogy a könyvtárnak nevelő módon a közösséget kell szolgálnia, s a gyermek is kellő mélységben kapjon tájékoztatást a szexualitásról. Ami pedig „a homoszexualitást illeti, mivel az ifjú korosztályban is vannak képviselői; nekik éppúgy joguk van ugyanannyit megtudni önmagukról, mint heteroszexuális kortársaiknak”.17 Egy cikkemben18 ismertettem az elterjedőben levő nyugati gyakorlatot. A legtöbb köz- és egyetemi könyvtárban külön szolgáltatásokat vezettek be a homoszexuális és leszbikus olvasók számára. Például a Library of Congress sem elégedett meg a homosexuality vagy gay tárgyszavakkal, hanem tovább osztotta őket. Ez nem is csoda, hiszen idővel a témára szakosodott kiadók születtek, s mi sem természetesebb, mint hogy híres fotóművészek (például Joe Ziolkowski) férfiakt-albumai megtalálhatók a berlini Freie Universität könyvtárában. Az utóbbi évek egyik fejleménye, hogy az amerikai könyvtárosszövetségen (American Library Association, ALA) belül megalakult a homoszexuális és leszbikus tartalmú kiadványokkal, valamint az ez iránt érdeklődő olvasókkal foglalkozó könyvtároscsoport, a The American Library Association’s Gay, Lesbian and Bisexual Task Force.19 A magyar viszonyokat elemezve viszont arra a megállapításra kellett jutnom, hogy nemcsak a homoszexuális, hanem még a heteroszexuális tartalmú anyagokat sem szerzik be. A magyar könyvtárostársadalom – cikkemre adott reflexiói szerint – megosztott e kérdésben. Volt, aki aggályainak adott hangot, s határozottan tiltaná a szexkiadványok beszerzését,20 míg akad, aki úgy véli, hogy nincs jogunk másokat korlátozni.21 Annyi bizonyos, hogy a hazai könyvtári szolgáltatások egyáltalán nincsenek kiépítve e témában. Kezdeti lépésnek tekinthető, hogy olyan bibliográfia jelent meg, amelynek a szexualitás a tárgya, s amelynek egyik fejezete kizárólag a homoszexualitással foglalkozó legfontosabb külföldi és hazai könyveket, tanulmányokat, cikkeket stb. sorolja fel.22
Nem egyszerűbb a helyzet a videokazettákkal sem. Pitman érdekesnek tartja, hogy A szex öröme című könyv ugyan szinte minden közkönyvtárban megtalálható, a videóadaptáció azonban csak néhány helyen. Szerinte ha a könyvtár élő intézmény akar maradni, akkor a „kényes művek” esetében is meg kell találnia az egyensúlyt, s tudnia kell szembenézni az új kihívásokkal.23
(Homoszexualitás a világhálón) Az interneten szinte mindenről olvashatunk, így a homoszexualitásról is. A világháló használója számára többféle lehetőség is kínálkozik: ismerkedhet (a világ minden tájáról fogadhat üzeneteket, ő maga is üzenhet, s elhelyezheti a fotóját az interneten), a homoszexualitással kapcsolatos anyagokat olvashat, számos homoszexuális folyóiratot (így a magyar Másokat is) megtalálhatja az interneten, sőt, meztelen férfiak szex- vagy pornófotóit is nézegetheti.
Az utóbbi években az internet cenzúrázása váltott ki óriási vitát. Nem csoda, hogy amikor az Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a világhálón terjesztett pornográfia ellenőrzéséről szóló törvényt (Communication Decency Act), az alkotmánybíróság a szólásszabadság megsértése miatt alkotmányellenesnek ítélte. A „cyberpornót” tehát lehetetlen visszaszorítani, mindössze a használót figyelmeztetheti egy minősítő skála.24 A legtöbb szerző úgy véli, hogy minden használónak joga van erotikus (azon belül homoerotikus) képeket nézegetni, akár még közkönyvtárban is, csupán arra kell ügyelni, hogy mindenki kizárólag a saját képernyőjét láthassa.25
(A homoszexualitás mint művészeti téma) Mint említettem, a homoszexualitás és a társadalom kapcsolatát vizsgáló módszerek egyike a kulturális reprezentáció, amely az azonos neműek kapcsolatát ábrázolja a szépirodalomban és egyéb művészeti alkotásokban. Minthogy könyvtárnyi anyagot lehetne írni erről a témáról, csak néhány példát ragadok ki.
A művészi alkotások kétféleképpen ábrázolhatják a homoszexualitást: vagy homoerotikus vonások fedezhetők fel az alkotásban, vagy a mű kizárólag a homoszexualitás ábrázolására törekszik. Viszonylag lényegtelen az alkotó szexuális beállítottsága, igaz, a homoszexuális művész alkotásaiban gyakrabban fordul elő azonos neműek szerelmét bemutató vagy arra utaló dolgok ábrázolása. Bő tárházát találjuk a festészetben a homoerotikus ábrázolásoknak, századunkban pedig a fotóművészet is témájául választotta a szép férfiarcok és férfitestek kultuszát. Ezek az alkotások gyakorta homoerotikus vonásokkal telítettek (például Gloeden, Ziolkowski művei).
Az irodalom szintén nem nélkülözi a devianciák bemutatását, bár a homoszexualitás a XX. századig „gyakran szinte felismerhetetlen rejtjelekben szólal meg. Homályban szőtt bábu, a cenzúra és az elnyomás előli bújócska része, a félelem és a szégyen gyermeke”.26 Voltak olyan művek, amelyeket manipuláltak vagy megcsonkítottak, más szerzők (például Proust, Cocteau) önmagukat cenzúrázták, a harmadik kategóriába tartozó írók pedig áttételesen fejezték ki szereplőik homoszexualitását, hogy a hétköznapi olvasó észre se vegye. Így például Balzac Széplányok tündöklése és bukása című könyvéből igen burkoltan derül ki, hogy Jacques Collin (alias Vautrin, Carlos Herrera) homoszexuális. Collin őrülten félti Lucien de Rubempré-t, a fiatal szépfiút, gazdag hölgyek kitartottját. Minden igyekezetével vagyont szerez számára, s több szereplő is felteszi a kérdést: „De milyen címen?” Lucien öngyilkossága után Collin egy halálra ítélt, szintén szép rab, Théodore Calvi megmentésén fáradozik. A többi rab Collin „nénikéjének” nevezi Calvit, s Balzac hosszan írja körül, hogy ez mit takar: „Hogy némileg megértessük az olvasóval, kit is neveznek a börtönlakók, porkolábok és őrök nénikének, elég lesz idézni egy kerületi börtön igazgatójának szellemes mondását, amelyet a megboldogult Lord Durhamhez intézett, aki párizsi tartózkodása alatt végigjárta az összes fogházat. … Az igazgató, miután végigvezette a lordot az egész fogházon, a börtönudvarokon, munkatermeken, sötét zárkákon stb., undorodó arcot vágva ujjával egy helyiségre mutatott: »Ide nem is vezetem be méltóságodat, mert az a nénikék kvártélya…« »Hao! – mondta Lord Durham –, s mi az?« »Az, milord, a harmadik nem!«”27
A homoszexuális irodalom első nagy alakjai közé tartozott például Verlaine, Rimbaud, Proust, Gide. Homoszexuális volt Whitman is, akinek alakját így idézte fel Ginsberg: „Láttalak téged, Walt Whitman, gyermektelen, magányos vén turkáló, piszkálódtál a frizsiderben a hús között, és szemeztél a fűszeresfiúkkal.”
Az ötvenes évektől az amerikai irodalomban a homoszexualitással kapcsolatban is a szabadság hangját hallatta a beatnemzedék, s ennek társadalmi hatásai is voltak. Például Kerouac Úton című könyve (1957) „nemcsak a »katonai-ipari komplexum« elleni egyetemi tüntetésekre vezetett, hanem az Én felszabadulásának ünneplésére is, amelyet az érintettek főként a hallucinogén kábítószerek használatával és a szexuális tabuk elutasításával gyakoroltak”.28 Ginsbergnek „feltett szándéka volt, hogy költészetében megjeleníti azokat a zsidókat, beateket, homoszexuálisokat és a vietnami háború ellen tiltakozókat, akikkel a szokásostól eltérő életvitelének köszönhetően gyakran összehozta az élet. Következetesen fellépett az ország homoszexualitást és kábítószer-használatot tiltó szigorú tömegeivel szemben is, annak ellenére, hogy ő maga elutasította a vegyi úton előállított látomásokat.”29 Mint látható, az irodalom az 1960-as évekre a sugalmazás, majd a puszta ábrázolás után eljutott oda, hogy a homoszexualitással kapcsolatban (is) az ember teljes szabadságát hirdesse, s felhívja a figyelmet az ember függetlenségére – államtól és piactól egyaránt.
A témát tekintve is éles különbségek vannak a komolyzene és a könnyűzene között. Például nincs olyan opera, amely homoszexuális témát dolgozna fel**, a könnyűzene ellenben gyakran jeleníti meg a témát, különösen amióta elterjedtek a videoklipek. Studer vaskos könyvet szentelt annak, hogy a homoszexuális témájú felvételeket elemezze, és számos alkotásban rámutat a „sorok közötti” üzenetre. Gyűjtése szerint a világ szinte valamennyi ismert énekese (Frank Zappa, Joan Baez, David Bowie stb.) „megénekelte” a homoszexualitást.30 Madonna klipjei (például a Justify my love) szinte sugározzák a homoerotikát, az Aerosmith klipje pedig egyenest a deviánsokat énekli meg (címe – Pink – a homoszexuálisok színére utal). George Michael híres botránya után (elkapták egy férfivécében) Outside című klipjében kifigurázta az álszemérmes amerikai rendőrséget. Külföldön évek óta adnak ki olyan albumokat, amelyeken a homoszexuálisok által leginkább kedvelt előadók (például Gloria Gaynor, Madonna, Boy George) énekelnek. Nemrég a Danubius rádió is közreadott egy ilyen CD-t azoknak, „akik rózsaszínben szeretnék látni a világot”. Ugyancsak megjelent a két népszerű magyar transzvesztita, Csepy és Irén albuma Trans-X címmel.
Művészet – homoszexualitás – társadalom: e három fogalom szorosan összekapcsolódhat. Tóth László így foglalja össze ennek lényegét: „A kultúra, a művészet a homoszexuálisok egyik önkifejezési formájává válik, önmagáértvalóságával vonzva a kreatív homoszexuálisokat, ugyanakkor az öncélúságot hirdetve erősíti az azonos neműekhez vonzódók identitástudatát. … A kultúra másik vetülete a mindennapi kultúra. A »magas« művészektől befolyásolva és társadalmi elnyomásnak alávetve a homoszexuálisok folyamatosan kitermeltek egy sajátos köznapi szubkultúrát, amelynek megkülönböztető jegye az ironikus távolságtartás. Tartalmilag a homoszexuális élet szokásrendszere ez a kultúra, amely a viselkedéstől az öltözködésen át egészen egy sajátos metakommunikációs rendszerig terjed.”31
(Homoszexualitás a mozivásznon) Férfi és férfi vagy nő és nő kapcsolata a filmművészet szinte valamennyi nagy rendezőjét megihlette, elég csupán néhány nevet említeni: Federico Fellini (Satyricon, 1969), Derek Jarman (II. Edward, 1981, Caravaggio, 1986, A kert, 1995), Paul Morrissey (Flesh, 1968), Pier Paolo Pasolini (Salo, avagy Sodoma 120 napja, 1975), Luchino Visconti (Halál Velencében, 1970, II. Lajos, 1972), Stephen Frears (Én szép kis mosodám, 1985), John Waters (Rózsaszín flamingók, 1972, Polyester, 1981), Rainer Werner Fassbinder (Querelle, 1982), Jim Sharman (Rocky Horror Picture Show, 1974), a magyarok közül: Jancsó Miklós (Magánbűnök, közerkölcsök), Szabó István (Redl ezredes), Tímár Péter (Mielőtt befejezi röptét a denevér). Az 1980-as évek elején helyesen érzékelte Fáber András, hogy „a homoszexualitás mint téma visszavonhatatlanul bevonul a filmművészetbe”.32 Számtalan film dolgozta fel a témát, akad közöttük musical, vígjáték, dráma. Hermann J. Huber könyvében mintegy négyszázötven, a homoszexualitást ábrázoló filmről olvashatunk elemzést, s az is kiderül belőle, hogy az első ilyen filmet 1919-ben készítették.33
A nyolcvanas évek végétől a homoszexuális filmeknek új hulláma jelent meg. Ez azért fontos, mert a kritikusok szerint a hagyományos homoszexuális filmek másodlagos jellegűek maradtak, ugyanis általában magáról a homoszexualitásról szóltak, nem pedig az emberről és a velük megesett történetekről.34 A mai kultfilmekben inkább csak „lebeg” a homoszexualitás, e megfoghatatlan homoerotikus hatás mégis érződik belőlük. Ilyen Gregg Araki két opusza (Elátkozott generáció, 1994, Út a pokolba, 1996) vagy Gus Van Sant világhírű munkája, az Otthonom, Idaho (1994), amely két prostituált fiú életét követi nyomon. Szintén zseniális Cyril Collard Vad éjszakákja, amelyben a fiatal biszexuális író-rendező saját vergődését mutatja be egy fiú és egy lány közt (a cannes-i filmfesztivál méltán díjazta Arany Pálmával). A népszerű spanyol rendező, Pedro Almodóvar ugyancsak több filmjében érinti a témát. A kelet-európai rendezők viszont hallgatnak róla: „A nemzetiségi, a mozgássérült, a leányanya, a menekült, a homoszexuális stb. experience-darabok Európának ebben a csücskében még hátravannak.”35
Más rendezők inkább a tömegkultúrába próbálnak integrálódni például azzal, hogy vígjátéki feldolgozást választanak, mert úgy vélik, így a társadalomba is integrálódni fognak (jó példa erre Wally White Feküdj le kutyákkal című filmje). Ezek a maguk műfajában remek filmek érzésem szerint valóban elnyerhetik a fiatalok szimpátiáját, s ez hozzájárulhat a társadalmi tolerancia növekedéséhez.
(A transzvesztitakultúra mint lehetséges alappillér) A filmrendezők és a színházi szakemberek hamar rájöttek arra, hogy nyerő poén, ha egy férfit női ruhában szerepeltetnek. Megtette ezt már Billy Wilder filmjében, a Van, aki forrón szeretiben Tony Curtis és Jack Lemmon, a Rocky Horror Picture Show-ban Tim Curry, az Őrült nők ketrecében Michel Serrault, a Szárnyát vagy combjátban Louis de Funes, az Aranyoskámban Dustin Hoffman stb. A közönség a humorforrásnak köszönhetően könnyen megbarátkozott azzal, hogy férfiak női ruhát viselhetnek, s érdekes, furcsa dolognak tartotta ezt, nem pedig megvetendő cselekedetnek.
A szórakoztatóipar az 1950-as évek végén fedezte fel az ebben rejlő lehetőségeket. A transzvesztitaműsorok szereplőit Európában travestie, az Egyesült Államokban drag queen (pucckirálynő) névvel illetik. Ők nem feltétlenül homoszexuálisok, hiszen mára önálló szórakoztatóipari ággá nőtte ki magát ez a műfaj.
Számos példát sorolhatnánk arra, hogy a transzvesztitaművészet hogyan jelenik meg a kultúrában. Az elmúlt években két olyan vígjáték is világsikert aratott, amely a transzvesztiták életét és a társadalomhoz fűződő viszonyát mutatja be (az ausztrál Priscilla, avagy a sivatag királynőjének kalandjai és az amerikai Wong Foo, kösz mindent – Julie Newmar). Ma már szinte egyetlen videoklip sem készül transzvesztiták nélkül; hatalmas színes tollak, hosszú műszempillák, flitteres ruhák próbálják meggyőzni a jobbára fiatal nézőt arról, hogy igazi happeningérzés nincs is enélkül. A Sister Queen klipjében (Let me be your drag queen) mindhárom énekes nőnek öltözött, a The Course felvételét (Ready or not) Marbellán egy transzvesztitashow-ban forgatták, s a német sztárénekesnő, Blümchen slágere (Bicycle) is felvonultat két fiút hol machoábrázattal, hol nőnek maszkírozva. (Magyarországon az Emergency House készített először ilyen felvételt 1998-ban.) A világhírű Divine (a maga másfél mázsájával) nemcsak kitűnő énekes, hanem remek színész is volt, számos filmben alakított tisztes családanyát – persze, ironikus hangvételben. A világ ma egyik legnépszerűbb transzvesztita színész-énekesnője, RuPaul valamennyi magazin fotóján látható. De a showbusiness itt sem állt meg: a német VOX televízió egyik népszerű műsorvezetője, Lilo Wanders eredetileg szintén az erősebb nemhez tartozik, az RTL2 pedig évente megrendezi transzvesztitaversenyét, látványos körülmények közepette. S ha már a televíziónál tartunk: néhány éve sokakat megdöbbentett a Levi’s reklámfilmje, amelyben egy gyönyörű félvér nő ajánlja a farmernadrágot – s a film végén kiderül róla, hogy férfi.36
Talán nem véletlen mindez, hiszen a divatipar sokat tett a hagyományos férfias férfi és nőies nő típus megváltoztatásáért. Az 1970-es évek elején az uniszex divat eltüntette a különbségeket, s egy „neutrális pozícióhoz, félúton a férfi és a női pólusok között” vezetett.37 Ennek társadalmi, kulturális és politikai hatása is volt, például a feministák nagy győzelemnek érezték, hogy „atléta típusú” ruhákat és kiegészítőket viselhettek, s ez csökkentette a nemek közötti különbségeket. Napjainkban az uniszex divat a reneszánszát éli, például a polgárpukkasztó divatdiktátor, Jean Paul Gaultier kimondottan nőies ruhákat (sőt, szoknyákat is) tervez férfiaknak.
Az elmúlt években hazánkban is útjára indult a transzvesztitakultúra, kezdetben a homoszexuálisoknak fenntartott bárokban. Ma viszont már heteróközönség előtt is fellépnek, annak köszönhetően, hogy a sztárok rendkívül magas szinten művelik ezt a műfajt (például 1997 szilveszterén Psota Irén közös fellépést vállalt „Posta” Irénnel, a leghíresebb hazai transzvesztitaművésszel). A transzvesztitaműsorok is azt bizonyítják, hogy a társadalmi tolerancia kialakításához hozzájárulhat egy olyan kisebbségi kultúra, amely befolyásolni tudja a közfelfogást.
(Rendezvények) A homoszexualitás igazi jellegét, a makrotársadalomnak e szubkultúrával való megismertetését hivatottak elősegíteni azok a rendezvények, amelyek a szubkultúra bizonyos vetületeit mutatják be. A filmek szerepét már említettem, de tudni kell, hogy újabban számos filmes rendezvény révén e művek a szélesebb (heteroszexuális) tömegekhez is eljutnak. Az 1993 novemberében megrendezett Első Budapesti Homoszexuális és Leszbikus Filmfesztivál ebben a témában Kelet-Európában is az elsőnek számított. Pozitív címmel 1995-ben kétnapos konferencia és filmprogram helyszíne volt a Toldi Mozi. A programban az AIDS-ről és a HIV-ről szóló filmek vetítése, valamint számos beszélgetés szerepelt, azzal a céllal, hogy „eloszlassa a mítoszokat, pontos információkat szolgáltasson, s cselekvésre késztessen”.38 A rendezvény egyik szervezője a budapesti Francia Intézet volt. 1996 decemberében a Goethe Intézet szervezte meg a Nemzeti AIDS-konferenciát, filmvetítéssel és felvonulással. Minthogy a Miniszterelnöki Hivatal is képviseltette magát, szó esett az állam és a civil szféra együttműködésének jelentőségéről. A Gay Pride-ok mintájára 1997 őszén megrendezték a fővárosban a Meleg Büszkeség Napját, amelyet gálaműsor zárt a Budai Parkszínpadon. 1997 végén tartották az AIDS Világnapját Budapesten: az első napon konferenciát rendeztek (Új eredmények, lehetőségek a HIV/AIDS megelőzésében; Az anonimitás és jogaid; A prostitúció és a HIV; stb.), másnap a Pozitív Filmfesztivál következett, harmadnap pedig fáklyás felvonulás és gálaest zárta az eseményt. Másodjára rendeztek 1998 nyarán meleg kulturális fesztivált a Közép-Európai Egyetem, a Francia Intézet és a Merlin Színház közreműködésével. 1999-ben ugyancsak volt Gay Pride Budapesten, amelyet a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága anyagilag támogatott.
Más műsorok a vidámabb és ezáltal még nagyobb tömeget vonzó rendezvények sorába tartoznak. Ilyen volt az I. Priscilla Party 1995 júliusában a Fészek Klubban „soha nem látott érdeklődés mellett”. „Mindenki ott volt, ahogyan azt mondani szokás. Mindenki, aki számít, tévés személyiségek, újságírók, modellek, divattervezők, sznobok, fontos emberek és azok is, akik fontosak lesznek. S mert ezen a téren aztán igazi a demokrácia, azok is ott lehettek, akik csak egyszerűen vannak, nem akarnak senkitől semmit, azaz szeretnének, de mindig valami mást, mint a nagy átlag.”
(A jövő útja?) A szociológusokat, a pszichológusokat és a társadalompolitikusokat egyaránt foglalkoztatja a jövő, a „hogyan tovább?” kérdése. Újabban az antropológusok egyre gyakrabban hangsúlyozzák, hogy a „női” és „férfi” nem két mereven elkülönülő kategória, s egyre kevésbé fogadható el a biológiai kategorizálás. Számos kutató úgy véli, hogy a nemi identitásnak performatív szakaszai vannak, s az ember neme inkább a performanciára vonatkozik, nem pedig az anatómiai-biológiai adottságokra. A biológiai nem és a szexuális identitás eltérő: „A biológiai nem eleve adott kategóriája – amely a teoretikusok kezében valahogyan átváltozik szexuális, majd társadalmi nemi különbséggé – áll utunkban.” Ezért úgy vélik, hogy „az egyénnek vannak felismerhető biológiai vonásai, de nincsen különálló és egyedi neme”.39 Moore talán új utat jelölhet ki: „Ha van jelentősége egyetemes partikularitásunknak, s el akarunk valamit érni kollektív különösségünkben, talán az a legjobb, ha igyekszünk megérteni a megtestesült szubjektivitást, amely nem részesíti jogtalan előnyben a társadalmi nemet és a szexuális különbséget csupán azért, mert bizonytalanok vagyunk abban, hogy mi más közös bennünk, ha egyáltalán van bennünk valami közös.”40
|
|
|
|
JEGYZETEK