Ha valaki meghallja egy mondaton belül a „párkapcsolat” és „kereszténység” szavakat, majdnem biztos, hogy a „szabad – nem szabad” kategóriában kezd gondolkodni. Igen sajnálatos módon a kereszténység kialakított magáról egy olyan képet, mintha az egész másról sem szólna, csak etikáról: erényről, bűnről, kötelességekről és tilalmakról. Érdemes egyszer végiggondolni ennek a miértjét, de most nem erről szeretnék szólni.
Nem erről, de nem is az egyházról, a dogmákról és a törvényekről. Sokkal inkább arról, hogy a kereszténység lényegének fényében milyen képet alakíthatunk ki arról, hogy párkapcsolat, illetve egyáltalán: kapcsolat.
A világ (és benne az ember) létének okát és értelmét a hívő ember nem a véletlenek dimenziójában keresi, hanem visszavezeti egy mindenek gyökerében és hátterében álló ősokra és őscélra, amit az egyszerűség kedvéért Istennek nevez. Szokásosan úgy beszélnek a világ és Isten kapcsolatáról, mint a festmény és a festő közötti összefüggésről. A festő személye meghatározza, milyen is lesz a kép, illetve az elkészült kép – a maga sajátos nyelvén és az értő fül számára – egyértelműen ad hírt készítőjéről. Elhamarkodott következtetés lenne azt mondani: a világ rossz és undorító, tehát a teremtő Isten is (ha van) rossz és undorító. A dolog nem ilyen egyszerű: a Mona Lisát szemlélve sem jut eszünkbe olyasmi, hogy Leonardo egy titokzatosan mosolygó fiatalasszony lett volna. A hasonlóság ennél lényegesen rejtettebb – és lényegesen igazabb.
Elindulhatunk egyszerre két irányból. Egyfelől tapasztaljuk magunkon, magunk körül, hogy az ember számára a másik emberrel való kapcsolatok döntően fontosak. Kapcsolatok hálójában élünk; ahogy mondani szokták: senki sem sziget. Személyiségünk egyik legárulkodóbb jelzője, ha kapcsolataink minőségét vesszük szemügyre. Másfelől a Biblia szavaira kell felfigyelnünk, amikor azt mondja, mintegy az egész kinyilatkoztatás foglalataként: az Isten szeretet. Nem úgy beszél a szeretetről, mint Isten egyik tulajdonságáról vagy tevékenységéről. Nem: ezzel definiál. Micsoda az Isten? Szeretet. Ez ő. Ez a lényege.
A keresztény fogalomalkotás és szóhasználat erre mindmáig nem talált jobb kifejezést, mint az, hogy Szentháromság. Az egyetlen Istenben három személy van: Atya, Fiú és Szentlélek. Az intuíció, a költészet és az absztrakció teljes hiányára vall, ha valaki ezt annyival reagálja le: micsoda marhaság azt állítani, hogy 1 = 3. Mindazonáltal nem tekinthetem célomnak, hogy a Mások hasábjain érveljek a Szentháromság teológiájának indokolt volta mellett. Csupán bemutatni szeretném, hogy a keresztény szemlélet hogyan nézi az Istent, és hogyan az emberi kapcsolatokat.
Mert itt a lényeg: az emberi kapcsolatok mintája nem más – így a hívő ember –, mint a Háromságon belül az isteni személyek egymással való kapcsolata. Szinte közhely, hogy az ember Isten képmása. Mit jelent ez? Egyebek között azt, hogy amint Istennek lényegi és elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy ő nem holmi magányos Isten, hanem léte a szeretet, ugyanígy minden embernek lényegi és elidegeníthetetlen tulajdonsága, hogy szeretetre, kapcsolatra teremtetett. A Biblia első oldalain mondja Isten: nem jó az embernek egyedül. Nem jó, azaz rossz. A mindenható, mindentudó Isten mondja ezt. Általános érvénnyel. Mindenkiről. Nem jó, mert ha egyedül van, akkor már nem tökéletes: nem az Isten képmása, hiszen, mint mondtuk, Isten lényege a szeretetkapcsolat. Mi a megoldás? „Alkotok neki hozzáillő társat” – és megteremti Évát. Így fogalmaz a teremtésmítosz. És az egymásnak önmagát teljesen átadó két ember szeretete már alkalmas arra, hogy megjelenítse a földön az Atya és a Fiú között áramló végtelen szeretet-hullámot, ahogy ők a Szentlélek egységében ajándékozzák egymásnak teljes valójukat, öröktől fogva, túl téren és időn. Szent és lenyűgöző dolog ez, ha az ember nyitott szívvel csodálja; s e szent-ség mintájára tekinti a keresztény ember a férfi és a nő kapcsolatát, a házasságot is szentségnek: olyan jelnek, amely a világban Isten szeretetére mutat rá.
De vajon csak a férfiról és a nőről van szó?
Istennek nincs neme. A zsidó-keresztény patriarchális kultúrában értelemszerűen Atyáról és Fiúról beszélünk, de ezek a kifejezések semmilyen szexuális konnotációt nem tartalmaznak. Egyre gyakrabban beszélnek ma a teológusok (és nem csupán a feminista teológia művelői) arról, hogy Isten szeretetében az anyai gyöngédség éppoly meghatározó, mint az apai szeretet. Igaz ugyan, hogy a második isteni személy történetesen egy férfiban testesült meg (Jézusban), többek között azért, mert kétezer évvel ezelőtt egy nőnek nem lehetett szava. (Ma sem túl sok.) De ki kell hangsúlyoznunk: teológiailag az Atyaisten neméről beszélni eleve abszurdum; a Fiúisten neméről csak annyiban nem, hogy Jézus kétségtelenül férfi volt. Ám ennek teológiai esetlegességét épp ideje lenne belátnunk! A Fiúisten egy szó; a gyermekségről szól, arról a viszonyról, ami a második isteni személyt az elsőhöz (az Atyához) fűzi. Ugyanilyen megalapozottsággal lehetne beszélni Anyáról és Leányról. Tehát ismétlem: Istennek nincs neme. Az emberben található szexuális kettéosztottság benne nincs meg. A szentháromságos szeretetkapcsolat még megközelítőleg sem szól arról, hogy az egymást szeretők milyen neműek.
Isten nem rasszista, nem előítéletektől terhelt, nem homofób. A Biblia úgy fogalmaz: nem személyválogató. Jézus szavaival élve: felhozza napját jókra és gonoszokra egyaránt. Nem azért, mert akárki is megérdemelné, hanem azért, mert ő az Isten, aki nem képes nem szeretni. Nem azt mondta, hogy nem jó a heteroszexuálisoknak egyedül. Az emberről beszélt, minden megszorítás, feltétel vagy körülmény nélkül. Ha pedig azt látja, hogy valakinek nem jó, mert egyedül van, ő azt akarja, hogy jó legyen, és rendel neki hozzáillő társat. A heteroszexuális Ádám mellé történetesen Évát rendelte, mert ő volt a hozzáillő. És nem igazán lehet róla olyan ízléstelen vicceket feltételezni, hogy a homoszexuális ember mellé ellentétes nemű valakit próbálna társként rendelni. Istennek van humora, de kopasznak fésűt venni – ez nem rá vall.
Első megközelítésben teljesen jogosnak tűnne, ha valaki ezt mondaná: talán nem a Mások olvasói előtt kellene bizonygatnom, hogy melegnek lenni jó dolog. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy szép számmal akadnak, akik évek óta élik ugyan a maguk kalandor vagy nem kalandor életét, de legbelül megvetik és elutasítják önnön meleg voltukat. Állhat e mögött az általános kisebbrendűség-érzet, a félresikeredett vallásos nevelés vagy az innen-onnan összegyűjtögetett emberideálok.
Nem hiszem ugyan, hogy egyetemes gyógyír lenne, de talán van, akinek segít egy lépéssel továbbmennie, ha találkozik az evangéliumi megközelítéssel.
Egy kapcsolat nem csak azért kedves Isten előtt, mert gyermek születik belőle. Egyes vulgár-teológusok a szentháromságos analógiát úgy képzelik: Atya, Fiú, Szentlélek; apa, anya, gyerek. Sajnos ilyen vélekedéseket viszonylag gyakran hallani prédikációkban. A II. vatikáni zsinat azonban kifejezetten hangsúlyozza, hogy a kapcsolatnak nem a gyerek adja meg az értékét. A gyerek a házasság esetleges gyümölcse. Az Atyának és a Fiúnak a Szentlélekben való kapcsolatára az Egyik ember és a Másik ember Szentlélekben való kapcsolata az analógia. Függetlenül a nemektől. Függetlenül a szextől is, ugyanakkor nem kizárva azt. Senki sem sziget. Mindenki azért van a világon, hogy Hold lehessen, továbbsugározva az egyetlen Nap fényét. Istent kell megjelenítenünk, azzal, hogy elfogadjuk: minden szavunk, gesztusunk, csókunk és ölelésünk, ami szeretetből fakad, az végső soron belőle fakad és őreá mutat.
Felelősség van a párkapcsolatban. Önmagunk iránt, kedvesünk iránt, de azok iránt is, akik ezt a kapcsolatot kívülről szemlélik vagy futólag látják. Nincs ebben semmi új: a világban elvileg minden ember felelős minden emberért. A gyakorlat ugyan nem ezt mutatja, de nem nehéz elképzelni, mennyivel szebb lenne az élet, ha tényleg így működnének a dolgok. Miért ne lehetne a világ tisztábbá, igazabbá alakítását a saját életünkben, saját párkapcsolatunkban kezdeni? A meleg (és nem meleg) kapcsolat méltósága akkor mutatkozik meg igazán, ha tisztában vagyunk vele: amikor kedvesünk fülébe súgjuk azt a bizonyos ősrégi varázsszót, akkor azt a hegyek, a vizek, a fák gyökerei és a csillagok is hallják, és halkan, de érthetően visszhangozzák hatmilliárd szív felé.
Birtalan Balázs
