„Nem is értem, hogy miért nem vagy te keresztény” – jelentette ki tavaly egy teológushallgató, akivel elbeszélgettem az élet nagy kérdéseiről – ahogy mondani szokás.
Én sem értettem tökéletesen. Beszélgettünk magával ragadó istentiszteletekről, arról, hogy mindig is hittem Istenben és az örök életben, arról, hogy bár sokat tehetünk a boldogságunkért, valójában minden gyógyulás, minden igazi, értelmes élet a kegyelem eredménye… Tényleg nem volt könnyű megmagyarázni, miért nem keresztelkedem meg mégsem, és mi az a láthatatlan, mégis bő húsz éve legyőzhetetlen korlát, ami köztem és az Egyház között áll.
Próbáltam én már áttörni, de törhetetlen anyagból készült. Próbáltam átugrani, átbújni alatta, de mindig beleütköztem valahogy. Hiába voltam tele zúzódásokkal, sokkal jobban fájt, hogy a túloldalról átszűrődött egy hang, mindig ugyanaz a kérdés: Akarsz-e meggyógyulni?

A díványon fekve ezt hallom a fejem fölül: „Mindenki tanúsít bizonyos ellenállást, de még sosem találkoztam senkivel, aki olyan kitartó lett volna ebben, mint maga.” A pszichoanalízisben ellenállásnak nevezzük a tevékenységet, mellyel a páciens saját gyógyulását akadályozza. De Jézus is mondhatta volna nekem: még nem találkoztam ilyen erős ellenállással.
Freud szerint az egészséges, aki tud dolgozni és szeretni.
Aki nem képes kibontakoztatni a benne rejlő képességeket, aki nem tud alkotni, aki nem tudja magát átadni egy feladatnak, az nem tud dolgozni. És szeretni? Az Isten szeretet. Ezért a szeretet: Isten. Aki szeretetben él és dolgozik, az Istenben van, és termi a Szentlélek gyümölcseit. Nem lehet valaki emberi szemmel egészséges, isteni szemmel beteg. Ha mégis, akkor az emberi szem rosszul lát.
Megértettem, hogy először Jézusnak kell engednem, hogy győzzön bennem, és csak azután van esélyem elrendezni ügyes-bajos emberi dolgaim.

Korábban valahányszor prédikációt hallottam, ha meg is fogott benne valami, mindig kívülállóként figyeltem. Néha egyenesen az volt az érzésem: ha ez az ember vallásos, akkor én biztosan nem vagyok az. A kenetteljes arcban, a mesterkélten jól nevelt, mértéktartó magatartásban, abban a vallásosságban, amely gyakran inkább politikai, társadalmi jelentést hordoz, mint valódi, megélt hitet, mindig is volt számomra valami taszító, valami halott. Jézus az életre hív, azonban abból az emberből, aki erről meg akar győzni, többnyire csak úgy árad a hullaszag. Ilyesfajta érzések tartottak távol attól, hogy belépjek az Egyház kötelékébe.
A fentebb említett teológushallgatóval egyszer csúnyán összevesztem. Megkérdezte: érdekel-e, mit gondol a Károliról kirúgott meleg fiú esetéről? Rossz előérzettel feleltem: elmondhatja, de figyelmeztetem, erről a témáról határozott véleményem van. Nos, neki is az volt. Mely szerint a homoszexualitás „bűn és betegség, melyet a túlzott anyai szeretet okoz”. Nagyon csúnya vita alakult ki közöttünk, amit sajnos nem élt túl kezdődő barátságunk. És nem ez volt életem első elkeseredett hadakozása ebben a témában.
„Hogy még gyerekeket is örökbe akarnak fogadni, az azért mégiscsak sok!” – hangzik a felháborodott kijelentés. Ha valaki keveredett már ilyen vitába, tudhatja, az élmény hasonló ahhoz, mintha a falnak beszélne.
– Szerinted a meleg párok nem tudnak szeretetet adni?
– Izé… azt végül is lehet, hogy adhatnak. De a rossz minta! A gyerek főleg abból tanul!
– Szerinted a meleg párok nem adhatnak mintát gondoskodásból, egymásra figyelésből?
– Hááát, esetleg igen. De hát a nemi szerepek, ugye! Azokkal mi lesz?
– Úgy látod: a heteroszexuális pároknál mindenhol azonos az anya és apa feladata?
– Hm… talán nem feltétlenül. De akkor is, abszurdum lenne és punktum! Én nem is értem: hogy érthetsz ezekkel egyet?!
Óh, azt nem tudom, de azt igen, hogy a családról hasonlóképp vélekedő társaságban nem tudtam volna felszabadultan megélni vallásosságomat. Itt nem a homoszexualitás megítéléséről van szó. Itt valami Lényegről van szó. Mit választok: az empátiát, azaz annak az embernek megértését, aki nem akar mást, mint szeretni – szeretni a párját és a családját –, vagy elaltatom a lelkiismeretem, és a betagozódást választom, a konformizmust, mert úgy kényelmesebb. Minden bizonnyal sokaknak kényelmesebb volt a Holokauszt idején is az alkalmazkodás. Az mindig könnyebb.

Sokan kérdezték, hogyan keveredtem „heteró létemre” az Öt Kenyér Közösségbe. Nehéz erre pontos választ adni. Talán Jézus furfangosságának köszönhetem. Bármilyen kitartó voltam az ellenállásban, Ő túljárt az eszemen.
Hallottam egyszer egy keresztény közösségről, katolikusok alapították. Olyan melegek, akik másképp gondolkoztak, mitől lesz az ember „bűnös és beteg”. A neve, ha jól emlékszem: Öt Kenyér. Beszörföztem hát az internetre, és nem volt nehéz fellelnem a honlapot. Az itt található hatalmas anyag közt barangolva egy új világ tárult fel. Egy kicsit olyan volt, mint Meseországban. Nemcsak arról van szó, hogy az egyes írások, cikkek szellemisége összhangban volt az enyémmel: találtam volna olyat máshol is.
Egy lelkésztől hallottam: a legtöbb ember már nem is tud egyenesen gondolkodni, egyenesen beszélni. Ahogy olvastam, éreztem, ezek a szavak egyenesek: nincs bennük hamisság. Betértem az olvasóterembe, ahol egy csésze gőzölgő tea várt. Úgy éreztem magam, mintha gyógyító kiránduláson vennék részt: mintha egy falat Egészséget vehetnék magamhoz. Arra gondoltam, milyen jó lehet ide tartozni! Hát írtam egy e-mailt, és itt most vagyok.
Nagycsütörtök volt, mikor először belecsöppentem egy ötkenyeres misébe. Ahogy sorban érkeztek a számomra még idegen tagok, jó volt látni nemcsak azt, milyen kedvesen üdvözölnek, hanem azt is, ahogyan egymáshoz szólnak. Hirtelen életre kelt egy darabka Egyház, áramlott a vér az ereiben, dobogott a szíve, nem volt többé halott.
„És nem érzed magad egyedül, hogy folyton a melegséggel kapcsolatos dolgokról beszélünk?” – hangzott egyszer a kérdés. Nem. Nem mintha ez a téma önmagában ne lenne elég érdekes, de mi nemcsak a melegségről beszélgetünk. Arról folyik a szó, hogyan fogadhatom magam el olyannak, amilyen vagyok, akkor is, ha mások szívesebben látnának másnak. Arról, mit tegyek, ha valaki igazságtalanul ítél meg. Arról, mi a szerelem, és hogyan lehet megélni. Hogy mit jelent férfinak és nőnek lenni. És még sorolhatnám. Nem találhattam volna olyan emberekre, akiktől többet tanulhatok. Valódi tudást, ami gondolatból és érzésből van, nem papírból.

A nagycsütörtöki szertartásnak része volt a jézusi lábmosást felelevenítő kézmosás. Volt azonban egy kis probléma. Ahhoz, hogy átadjam a kezem, el kellett engednem a korlátot. Csak most vettem észre, hogy nincs kifüggesztve sehol: én magam fogom csupán. Az ujjaim görcsösen kapaszkodnak bele, a körmeim belemélyednek. Elengedtem hát, mert már úgyis nehéz volt tartanom. Ő elvette.
…az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… lecsorogtak a vízcseppek a homlokomról, és ahogy felemelkedtem, láttam, hogy a sebek begyógyultak, és egészséges, friss bőr borítja kezemet. Eltűntek a zúzódások a testemről, és eltűntek a szívemből is. Elvégeztetett. Ámen.

B. K.