A párizsi
Documentation Catholique 1995. május 7-i számában jelent meg a
Briefing 1995. március 16-i száma nyomán francia fordításban „A katolikus egyház tanítása a homoszexuálisokról” c. dokumentum, amelyet
George Basil Hume OSB bíboros, westminsteri érsek, az Angliai és Walesi Katolikus Püspökkari Konferencia elnöke írt. A 17 pontból álló dokumentum elején
Hume bíboros a Hittani Kongregáció 1986-ban közzétett „A homoszexuális személyek lelkigondozásáról” című irata alapján a következőképpen foglalja össze a szexualitásra és a házasságra vonatkozó katolikus tanítást: „Az egyház mindig is azt tanította, hogy Istennek a teremtésre vonatkozó terve szerint a szerelem (genitális) kifejezésének az a rendeltetése, hogy egyedül a férfi és nő közötti házasságban valósuljon meg. Következésképpen az egyház semmiképpen sem helyezhet egy síkra homoszexuális partnerkapcsolatot és heteroszexuális házasságot. Továbbá, a szerelem szexuális (genitális) kifejezésének nyitottnak kell lennie új élet esetleges létrejötte irányában. E két oknál fogva az egyház nem helyesli a homoszexuális nemi aktusokat. Amikor az egyház ezeket »lényegüknél fogva rendetlen« aktusokként írja le, azt akarja mondani, hogy nincsenek összhangban a fenti két alapelvvel. Ebben az értelemben tanítja az egyház, hogy a homoszexuális aktusoknak nincs erkölcsi jogosultságuk” (5. pont). A 7. pontban Hume bíboros megállapítja, hogy a homoszexuális hajlam önmagában nem bűn, csak a homoszexuális nemi aktus „rendetlen”, tehát rossz erkölcsi értelemben. Az egyház a homoszexuális hajlamú egyén személyiségének egészét vagy karakterét nem tekinti pusztán ettől „rendetlennek”: a homoszexuális hajlamúak – éppúgy, mint a heteroszexuális hajlamúak – gyakran szép példáit mutatják a barátságnak és a tiszta szeretetnek. Az emberi jogok védelmével foglalkozó 12. pont leszögezi: „A katolikus egyház becsüli és védelmezi minden személy alapvető emberi jogait. De mégsem ismerheti el az alapvető emberi jogok egyikének a jogot olyan aktusok gyakorlására, amelyek – tanítása szerint – erkölcsileg rosszak… Ennek ellenére az egyháznak súlyos felelőssége küzdeni mindazon jogtalanságok kiküszöböléséért, amelyeket a társadalom a homoszexuálisok ellen elkövet.” A 13. pont azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy milyen magatartást tanúsítson az egyház, ill. a katolikusok a homoszexuálisokra vonatkozó állami törvényhozás kérdéseiben. Itt Hume bíboros főleg két kérdés mérlegelését tartja fontosnak: vajon nem fogja-e a törvények módosítása aláásni a házasság és a család rangját? Vajon egy személy homoszexuális hajlama vagy ennek realizálása elégséges alap-e arra, hogy ezt a személyt hátrányos megkülönböztetéseknek tegyék ki más állampolgárokhoz képest? A 16. pontban Hume bíboros kifejti a homoszexuális személyek lelkipásztori gondozásának fő elveit, s megállapítja: az egész keresztény közösségnek feladata segíteni a homoszexuális keresztényeknek, akiket semmiképpen sem szabad kiközösíteni. A dokumentum befejező, 17. pontjában ezt olvashatjuk: „Isten szemében minden emberi lény kedves. Az a szeretet, amelyet emberi személy adni tud a másiknak vagy kapni tud tőle, Isten adománya. Isten azonban azt kívánja a homoszexuálisoktól – és ez vonatkozik a heteroszexuálisokra is –, hogy tartsák meg törvényét, és nyíljanak meg egy nehéz eszmény irányában, még ha ezt csak fokozatosan tudják is elérni.”
John J. Markey OP, aki a kaliforniai Berkeley domonkos tanulmányi házában tanít, az angol dominikánusok folyóiratában, a New Blackfriars 1994. októberi számában kifejti, hogy a homoszexualitás a katolikus morálteológia számára nemcsak problémát jelent, hanem alkalmul is szolgálhat a hagyományos nemi erkölcstan újrafogalmazására. A tomizmus természetjogi irányultsága megkönnyíti, hogy következtetéseket vonjunk le abból az új felismerésből, miszerint az emberek természetüknél fogva meghatározott arányszámban homoszexuális hajlamúak. A katolikus erkölcstan korunk individualizmusával szemben sürgeti az erkölcsi cselekedetek (pl. magzatölés, eutanázia vagy gazdasági tevékenység) társadalmi vonatkozásainak a figyelembevételét, éppen így kell tennünk a homoszexualitással kapcsolatban is. A szerző szerint a homoszexuálisok kisebbségének a társadalomban és az egyházban elterjedt hátrányos megkülönböztetése, megvetése és igazságtalan kirekesztése élesen ellentmond az evangéliumi hagyomány és az emberi kultúra alapelveinek, és súlyosabban esik a latba, mint az egyes homoszexuális emberek erkölcstelen viselkedése.
Harald Schützeichel, a Freiburgi Katolikus Akadémia tanulmányi vezetője, a német jezsuiták folyóiratában, a Stimmen der Zeit 1994. júliusi számában arra hívja fel a figyelmet, hogy az utóbbi időben az egyházban többen aggályaiknak adnak hangot a homoszexualitásra vonatkozó hagyományos egyházi tanítással kapcsolatban. Schützeichel először is rámutat arra, hogy a legújabb orvostudományi és pszichológiai ismeretek szerint a homoszexualitás nem betegség, hanem a szexuális érzék egyik lehetősége: a homoszexualitás a természet egyik variánsa, a homoszexuálisok éppúgy részét alkotják az emberiségnek, mint a vöröshajúak, a jobb- vagy balkezesek. Az újabb pszichológiai vizsgálatok fényében Schützeichel elutasítja az ún. „csábítási elméletet”, amely szerint a homoszexuális hajlam úgy jön létre, hogy eredetileg heteroszexuális beállítottságú egyént egy homoszexuális elcsábít. Valójában minden emberben születésétől adva van a szexuális hajlama, amelytől nem lehet „csábítással” eltéríteni. Schützeichel szerint az a nézet sem állja meg a helyét, hogy a homoszexualitás „természetellenes” viselkedés lenne. Igaz, hosszú időn át az a felfogás volt a legelterjedtebb, hogy a nemi szerelemnek csak az a formája „természetes”, amely a szaporodás és fajfenntartás célját szolgálja. Ennek viszont ellentmond, hogy a homoszexualitás a természetben mindenütt megtalálható (nemcsak az embernél), ezért nehezen látható be, hogy milyen alapon mondhatnánk „természetellenesnek”. Nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy különböző korok és kultúrák mennyire más véleményen vannak arról, hogy mi „természetes” és mi „természetellenes”. Bizonyos országokban ma is a többnejűség a természetes, másutt az egynejűség; a régi görögök természetesnek tartották a serdülőkkel való testi szerelmet, ma ezt sok országban bűncselekménynek ítélik; némelyek számára az természetes, ha a szexualitás a szaporodásra irányul, mások ezt túl szűkkeblű felfogásnak minősítik stb.
Schützeichel részletesen tárgyalja a homoszexualitással foglalkozó bibliai helyek értelmezésének kérdését, s ezzel kapcsolatban elutasítja azt a széles körben elterjedt álláspontot, hogy Szodoma lakóinak egyik fő bűne a Biblia tanítása szerint a homoszexualitás lett volna (1. Ter 19,4–13). Schützeichel szerint a történetben egyáltalán nem esik szó homoszexualitásról; továbbá Lót a vendégei helyett a leányait kínálja fel az erőszakoskodóknak, ami azt mutatja, hogy a város lakói nem lehettek mind homoszexuálisok; mindezek alapján tehát – állapítja meg Schützeichel – a város lakóinak fő bűne nem a homoszexualitás, hanem a vendégjog erőszakos megsértése volt. Ezt az értelmezést támasztja alá az is, hogy ahol a Biblia egyéb könyveiben Szodoma pusztulásáról van szó (Iz 1,9k; 3,9; Jer 23,14; Ez 16,49; Mt 11,23; Lk 10,12), ott a bibliai szerzők sohasem beszélnek homoszexualitásról, hanem a város általános romlottságát vagy a vendégjog megsértését említik.
Lev 18,22 és 20,13 kifejezetten tiltja, hogy két férfi egymással nemi kapcsolatot létesítsen. Schützeichel szerint az értelmezésnél abból kell kiindulni, hogy ezek a helyek az ún. szentség törvényéhez (Lev 17,1–26,46) tartoznak. Minthogy az Izraelt környező népeknél szokásban volt az ún. templomi prostitúció, s minthogy a férfiak közti homoszexualitás szintén a templomi prostitúció része volt, ezért Schützeichel szerint a szöveg elsődleges intenciója nem a homoszexualitás, hanem a templomi prostitúció elítélése.
Az Újszövetség a következő három helyen foglalkozik a homoszexualitással: Róm 1,18-27; 1 Kor 6,9–10 és 1 Tim 1,9–10. Pál ezeken a helyeken úgy tünteti fel a homoszexualitást, mint amit Isten büntetésként mért ki egyébként heteroszexuális emberekre. Eszerint a homoszexualitás – a gyilkossághoz, kapzsisághoz és irigységhez hasonlóan – olyan kényszerű cselekvési mód, amellyel azok bűnhődnek, akik ismerik ugyan Istent, de mégsem tisztelik, s ebben az értelemben nevezi Pál a homoszexualitást „természetellenesnek”. E fogalmat azonban Pál többféle értelemben használja. Egyrészt a „természetes” kifejezés jelölhet olyan cselekedetet, amely összhangban van a korabeli konvenciókkal. Így például a korintusiaknak ezt írja: „Nem tanít-e maga a természet arra titeket, hogy ha a férfi hosszú hajat visel, szégyenére válik? Ha viszont az asszony növeszti meg a haját, díszére van” (1Kor 11,14–15). Másrészt viszont Pál szerint nagyon is lehetséges, hogy egy cselekedet, amely „a természet rendjén felülemelkedik”, az ember üdvösségére válhat és szükséges lehet a megváltásához (Róm 11,24). Ez viszont azt jelenti, hogy a „természetes” Pálnál semmiképpen sem azonos jelentésű mindig az „erkölcsi jó”-val. Mindezek alapján Schützeichel úgy véli: a Biblia alapján nem lehet bizonyítani, hogy a homoszexualitás ne lehetne éppen olyan emberi hajlam, mint a heteroszexualitás. Szerinte a homoszexualitás értelmezésének kérdését be kell ágyazni az egész emberi szexualitás értelmezésének átfogóbb kérdésébe. Az antropológia és a pszichológia újabb felismeréseinek fényében az emberi szexualitásnak különböző funkciói és feladatai vannak, a szexualitás többértelmű, és nem lehet csupán egyetlen célra, a szaporodás céljára korlátozni. A szexualitás elsődleges funkciója sajátosan szociális, és a szexualitásnak éppen ez a kommunikációs funkciója a voltaképpeni emberi: itt keresendő az igazi különbség emberi és állati szexualitás között. E kommunikációnak – amely testi kommunikáció is – az előjelét a szeretet szabja meg. A szeretet dönt a testi-érzéki kommunikáció értelméről vagy értelmetlenségéről, s a szeretet a normája és a mértéke e kommunikációnak. Annak a kérdésnek a helyére, hogy mi tilos és mi megengedett, az a mélyebb és lényegesebb kérdés kerül, hogy szeretetben vagy szeretetlenségben valósul-e meg a kapcsolat, és ez szolgáltatja a végérvényes kritériumokat.
A Herder-Korrespondenz 1995. augusztusi számában megjelent „Nincs szilárd egyetértés, Változóban a homoszexualitás teológiai-etikai értékelése” c. szemle főleg a Németországi Evangélikus Egyházban (EKD) folyt vitákat ismerteti. Eszerint „megkülönböztethetők a különböző álláspontok és feltevések az embertudományi felfedezések alkalmazásában vagy a teológiai megalapozásban, akár a klasszikus-természetjogi érvelésben katolikus oldalon, akár a »teremtés rendjének« értelmezésében protestáns oldalon. Világosan elhatárolhatók azok a gondolkodásmódok, amelyek különleges etikát követelnek a homoszexuálisok számára, és amelyek ugyanazokat az irányelveket alkalmazzák mind a homoszexuálisokra, mind a heteroszexuálisokra. További osztályozási ismérvet nyújtanak a homoszexualitás elvi értékeléséből levonható lelkipásztori következtetések: akik a homoszexualitást a teremtés rendjének elferdüléseként, az azzal való szándékos visszaélésként fogják fel, azok szigorúan csak a megtérést és az önmegtagadást sürgethetik. Akik hiányosságnak vagy egyszerűen betegesnek minősítik, azok az egyházat a gyógyításra biztatják. Mindkét úttal szemben áll a felelősségben és szeretetben megélt partnerségre való biztatás, feltételezve, hogy a homoszexualitás az emocionalitás egyik változata.” A cikk felhívja a figyelmet arra, hogy mind a Katolikus Egyház Katekizmusa, mind a német felnőttkatekizmus morálteológiai kötete, mind pedig a legfrissebb olasz katekizmus a katolikus egyház hagyományos tanítását tartalmazza. Ez utóbbi hittankönyv szerint ugyan a homoszexualitás olyan mélyen gyökerezhet a személyiség alkatában, hogy csak nehezen tartható kordában. (Endreffy Zoltán)
Kapcsolódó anyagok:
