Elfogadni, amin nem lehet változtatni

Úgy tekintek magamra, mint a családi értékek mellett elkötelezett emberre. A pszichológiakönyveimben a pornográfia, a kamaszkori szex és a családok hanyatlásának káros hatásairól írok. Tagja vagyok a Nemzeti Házasságprojekt tanácsadói testületének, melynek egy friss felmérése a házasság nélküli együttélésekről azzal az összegzéssel zárul, hogy a próbaházasság meggyengíti a házasságot. Részt veszek abban az új „kommunitárius” (közösségépítő) kezdeményezésben, amely a társadalom erkölcsi gyökereit próbálja helyreállítani. És többezer órát fordítottam egy új könyv megírására (The American Paradox [„Az amerikai paradoxon”], Yale University Press, 2000), amely az 1960 utáni társadalmi visszaesést és annak gyökereit dokumentálja: a radikális individualizmust, a szexuális forradalmat és a házasság és a kétszülős családmodell hanyatlását.

Nemrég, mikor egy barátom hallott beszélni ezekről, megjegyezte: „egyre konzervatívabb vagy”. Nem, mondtam, mindig is elég konzervatív voltam ezekben a családkérdésekben, részben azért, mert az adatok olyan meggyőzőek. Tudományos körökben néha „morális konzervatívoknak” nevezik azokat, akik ezekre az adatokra hívják fel a figyelmet.

Az új tények azonban, „szüntelenül megújuló” református hagyományaimra tekintettel, a szexuális irányultság átgondolt szemléletére vezettek. Íme néhány azok közül az észrevételek közül, amelyek kétségbe vonták korábbi elgondolásaimat. E gondolatokat azon „elkötelezett párbeszéd” módszerének részeként ajánlom, melyet Wesley Granberg Michaelsen, a református egyház főtitkára pártfogol.

1) Nem tudunk olyan szülői vagy pszichológiai hatásról, amely befolyásolná a nemi irányultságot. Azok a tényezők, amelyeket valaha kulcsfontosságúnak tartottak, úgy tűnik, valójában nem is számítanak. Úgy tűnik, hogy a nemi irányultságot nem befolyásolja sem a társadalmi példa, sem a túlzottan gondoskodó anyaság, sem a távoli apaság, sem az, ha meleg szülők nevelnek valakit, sem a gyermekkori nemi visszaélés. Ha valamely mai szülők tanácsot kértek volna tőlem, hogyan tudnák befolyásolni újszülöttjük nemi irányultságát, csak annyit mondhattam volna, félszázadnyi kutatás után, hogy fogalmunk sincs. Annak alapján, amennyit e pillanatban tudok, semmit sem tehetünk.

2) A nemi viselkedéssel és más erkölcsi tendenciákkal szemben, úgy tűnik, nincs kihatással az aktív hit a nemi irányultságra. Azokkal összevetve, akik csak ritkán járnak templomba, akik rendszeresen járnak, azok kisebb eséllyel lesznek fiatalkorú bűnözők, kábítószer- és alkoholfogyasztók, és kisebb eséllyel válnak el. Az Országos Közvélemény-kutató Központ újabb felmérése szerint csupán harmadakkora eséllyel éltek együtt házasság előtt, és jóval kevesebb szexuális partnerük volt. Azonban gyakorlatilag ugyanakkora eséllyel homoszexuálisok. Érdemes eltűnődni ezen a nem publikált eredményen. Ha a nemi irányultság lelkiségtől függő életmódbeli döntés, akkor – a többi kifogásolt tendenciákhoz hasonlóan – nem kéne ritkábbnak lennie [a homoszexualitásnak – a ford.] a hívő emberek között?

3) A mai nagyobb mértékű tolerancia, úgy tűnik, nem növelte a homoszexualitás arányát. A homoszexuálisok egy csekély kisebbséget alkotnak – a népességnek nagyjából 2 vagy 3 százalékát –, és úgy tűnik, nem növekedett a számuk a nyilvánosságra lépésük vagy a melegjogi törvények elfogadtatása során. Ellentétben azzal az aggállyal, miszerint a meleg szerepmodellek több embert csábítanának homoszexuális irányultságra, a felmérések nem utalnak a homoszexuális kisebbség arányának jelentős növekedésére.

4) A biológiai tényezők egyre lényegesebbnek tűnnek. Ez a tudományos történet továbbra sincs lezárva, és még mindig csak piskákol a fény, úgyhogy legjobb, ha mindnyájan óvatosan fogalmazunk. Ugyanakkor megtudtuk egyrészt, hogy a melegek testvérei, különösen az egypetéjű ikertestvérei valamivel nagyobb eséllyel lesznek melegek, mint azok, akiknek nincsenek közeli meleg rokonaik.

A genetikai utasításoknak, ha vannak ilyenek, fiziológiai szinten is meg kell nyilvánulniuk. Úgyhogy nem lepődhetünk meg rajta, hogy az új bizonyíték egyaránt utal születés előtti hormonális különbségekre és egy olyan agyi területnek a különbségeire, amelyről tudjuk, hogy befolyásolja a szexuális viselkedést. Az egyik tudományos beszámoló így zárul: „a kibontakozó neuroanatómiai kép azt mutatja, hogy bizonyos agyi területeken a homoszexuális férfiaknak nagyobb eséllyel van nőkre jellemző agyberendezkedésük, mint a heteroszexuális férfiaknak”. Ez magyarázatot adhat arra, miért hajlamosak rá a homoszexuális férfiak, hogy a heteroszexuális nőkre jellemző térbeli képességekkel rendelkezzenek. Egy újabb jelentés arra utal, hogy ez a nőkre jellemző mintázat egy meleg és heteroszexuális férfiak közötti ujjlenyomatbeli különbségre is kiterjed, amely már a születés előtt kialakul.

A homoszexuális nőknek pedig lehet, hogy hasonlóképpen inkább férfiakra jellemző felépítésük van. A leszbikus nők hallószervei a jelek szerint oly módon alakulnak ki, ami „köztes állapot a heteroszexuális nők és a heteroszexuális férfiak között”.

Bár ezek az eredmények működő biológiai tényezőkre utalnak, óvakodnunk kell a túlzott biologizmustól. Amint minden pszichológia szakos hallgató tudja, a biológiailag meghatározott hajlamok környezeti kontextusba ágyazva működnek. Még a tulipánoknak is megfelelő talajra és vízre van szükségük. Azonban kimutatható, hogy bizonyos biológiai hajlamok és egyes környezeti hatások kölcsönösen kihatnak egymásra a nemi irányultság kialakítása terén.

5) A nemi irányultság megváltoztatására tett kísérletek rendszerint (egyesek szerint gyakorlatilag mindig) csődöt mondanak. Azok, akik kipróbálták a homoszexuális viselkedést (amint sok heteroszexuális teszi), el tudják hagyni. A homoszexuálisok, akár a heteroszexuálisok, cölebsszé válhatnak; vagy pedig vágyaik ellenére megházasodhatnak és gyermekeket nemzhetnek. A nemi irányultságuk (érzelmeik és ábrándjaik) terén 180 fokos, teljes irányváltást tenni akaró embereket segítő törekvések vizsgálatai azonban arról tanúskodnak, hogy egy cikk szavaival élve „nincs rá bizonyíték, hogy az ilyesfajta kezelések hatásosak lehetnek”. Sokan megpróbálkoztak ezzel abban a reményben, hogy elkerülhetik kultúrájuk megvetését. Úgy tűnik, csak kevesen jártak sikerrel.

A keresztény ex-meleg szervezetek próbálkoztak ezzel, és lehet, hogy hatásos támogatást nyújtanak azoknak, akik el kívánják hagyni a melegkultúrát. De sok szervezetet (többek közt tizenhárom, az Exodus Internationalhez csatlakozott hasonló szervezetet) otthagytak korábbi ex-meleg alapítóik. Magának az Exodusnak két társalapítója, Michael Bussee és Gary Cooper beleszeretett egymásba, és elhagyták a szervezetet. „Több száz ember részére… tartottam tanácsadást, … akik megpróbálták megváltoztatni nemi irányultságukat, és egyiküknél sem következett be változás” – emlékezik vissza Bussee (idézi a Record, 1990. tavasz). „A lényeg az, hogy nem működik.”

Az ex-meleg irodalmat olvasva szembeötlőek azok a bevallott homoszexuális kísértések, melyekkel sok „ex-meleg” továbbra is küszködik. „Isten nem cseréli ki a vágy egyik formáját egy másikkal” – magyarázza Bob Davies és Lori Rentzel a Coming out of Homosexuality-ben („Kilábalás a homoszexualitásból”). Az ex-melegek gyakran küzdenek homoszexuális vonzalmaikkal, és jellemzően „nem tapasztalnak nemi izgalmat pusztán azáltal, hogy feleségük testére néznek”.

A szexuális érzések belső természetűek (és a nemi irányultságot végtére is az határozza meg, hogy egy ember vágyai – érzései és ábrándjai – merre irányulnak). Ezért, mivel nem állnak rendelkezésünkre a nemi érdeklődést átalakító programok előtti és utáni, fiziológiailag mérhető szexuális reagálások férfi és női szexuális ingerekre, nem is lehet pontosan felmérni a nemi irányultság tényleges megváltozásának gyakoriságát. Ilyen irányú kísérletekre még nem került sor, úgyhogy nyitott kérdés marad, előfordult-e jelentős számban a nemi irányultság megváltozása. (Férfiak esetében, akiknek az „erotikus képlékenysége” aránylag csekély, ez különösen nehezen elérhető cél lehet.)

Ennyi viszont biztosnak tűnik. Sok meleg és leszbikus keresztény érzett indíttatást a heteroszexualitás iránt, de a sokévi fáradság, ima, kézrátétel, keresztény tanácsadás és kínzó bűntudat csak gyötrelmet hozott, és egyes esetekben a hit elvesztésével járt. Az életnek e valóságát az én felekezetem, az Amerikai Református Egyház is belátta, melynek Teológiai Bizottsága homoszexualitással kapcsolatos nyilatkozatában felismerte, hogy (az egyház 1998-as tanulmánya dokumentumának szavaival) „egy ember nemi irányultsága, az okát övező bizonytalanság ellenére, a legtöbb esetben igen erősen ellenáll a változásnak”.

Ezt a következtetést támogatta az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1998. decemberi nyilatkozata, melyben a nemi irányultság megváltoztatására tett erőfeszítéseket bírálta. A Társaság elnöke, Rodrigo Munoz, így foglalta össze a társaság álláspontját: „Nincs tudományos bizonyíték arra, hogy a reparatív vagy konverziós [a nemi irányultságot megváltoztató, átalakító – a ford.] terápia hatásos volna egy ember nemi irányultságának megváltoztatására. Arra viszont van bizonyíték, hogy ez a fajta terápia ártalmas lehet.”

Mindezen érvek folytán nehéz elkerülni a következtetést, hogy a nemi irányultság, úgy tűnik, nem választás kérdése. A felmerülő tudományos feltevés a legtöbbünk tapasztalatához képest igaznak hangzik. Azok, akik közülünk heteroszexuálisak, fel tudnak-e idézni olyan időpontot, amikor ezt választottuk volna? Vagy egyszerűen ilyenek vagyunk?

A felhalmozódott tapasztalatokkal és a meleg/leszbikus keresztények és családjuk élményeivel szembenézve, sok hívő újból megvizsgálta a Szentírást, és felfedezte, hogy a Bibliának alig van mondanivalója a homoszexualitásról. Sokan meglepődtünk, mikor kiderült, milyen néma (vagy legalábbis homályos) a Biblia a felnőtt homoszexuálisok közötti elkötelezett kapcsolatról. A Biblia-kutatók vitáznak azon a kb. fél tucat szentírási helyen, amelyek azonos neműek közötti tevékenységre utalnak, s amelyekben gyakran pogány bálványimádás, templomi prostitúció vagy gyermekkel való nemi visszaélés is szerepel.

Az biztos, hogy Jézus megerősítette a házasságot, és nekünk is így kell tennünk. Ő azonban a feljegyzések szerint nem beszélt homoszexuális viselkedésről. Bár sok mondandója volt a szegényekről és az erőtlenekről, a homoszexualitás mint társadalmi kérdés nem szerepelt a radarernyőjén. Ha a „mit mondana Jézus?” kérdés felmerül a képernyőnkön, a válasz világosnak tűnik: törődjünk a gyerekekkel, törődjünk a szegényekkel, törődjünk az alázattal, törődjünk a szeretettel, törődjünk a házassággal, és késedelmesek legyünk az ítélkezéssel.

Vannak kérdések, melyekben a Biblia-kutatók továbbra sem fognak egyetérteni, és kétségkívül elhangzott egy olyan álláspont, hogy – amint a református egyház teológiai bizottságának 1995-ös jelentése fogalmazott – „a homoszexuális viselkedés nem a szexualitás Isten által eltervezett kifejezése”. Ezek a kérdések azonban nem a bibliai tekintélyre épülnek, hanem a Biblia-értelmezés körébe tartoznak, amely magába foglalja, hogyan értsünk bizonyos szövegeket „a Szentírás egész tanúságának fényében”.

Annak fölvetésével, hogy a nemi irányultság meghatározottnak, nem pedig választottnak bizonyul, azonban szabadon marad számunkra, hogy a homoszexualitást akár normális változatnak tekintsük (mint a balkezességet), akár tragikus abnormalitásnak, amellyel küzdeni kell (mint a diszlexia ellen). Amint a tudományos kép teljesebbé válik, továbbra sem fog választ adni az értékelés terén. Azonkívül, heteroszexuálisként vagy melegként egyaránt mindnyájunknak erkölcsi kérdésekkel kell szembenéznünk azon lehetőségek kapcsán, melyek közé tartozik az önmegtartóztatás, a promiszkuitás és a hosszú távú elköteleződés.

Két évtizeddel a Sex for Christians („Szex keresztényeknek”) első kiadása után, Lewis Smedes evangéliumi keresztény etikatanár így vélekedik:

Továbbra is úgy hiszem, hogy az emberi családot arra tervezte a Teremtő, hogy heteroszexuális szerelem révén virágozzon. Továbbra is úgy hiszem, hogy a homoszexualitás teher, amelynek viselésére el vannak híva a homoszexuális emberek, mégpedig melyet a lehető legerkölcsösebb módon kell viselniük, még ha soha nem választották is, hogy viseljék. Továbbra is úgy hiszem, hogy Isten jobb szereti, ha a homoszexuális emberek elkötelezett és hívő monogám kapcsolatban élnek egymással, ha nem tudják megváltoztatni állapotukat, és nincs birtokukban az az adomány, hogy cölibátusban éljenek.

Kultúránkban, úgy tűnik, mindenütt aggódnak a „családi értékekre leselkedő homoszexuális fenyegetés” miatt, s az erről folyó közbeszéd gyakran ad alapot zaklatásra, viccelődésre és gyűlöletből fakadó bűncselekményekre. Matthew Shepardnek, egy wyomingi meleg fiatalembernek a meggyilkolására reflektálva Martin Marty egyháztörténész a mai homoszexuálisokat Jézus idejének leprásaihoz hasonlította – olyan emberekhez, akiket a vallásos emberek elkerültek, Jézus azonban nem. „Úgy hiszem, keresztény szólamok ösztönöznek sok melegellenes és más emberek elleni tevékenységet. De mostanra már tudnunk kell, hogy az a törekvés, hogy szeressük a bűnösöket, mialatt gyűlöletet keltünk a bűn kapcsán – amelynek azért van némi köze azokhoz, akiket bűnösöknek neveznek –, hozzájárul ahhoz a légkörhöz, amelyben ez a fajta bűncselekmény előfordul.”

Olyan emberként, akit rendkívül aggaszt a családi értékek romlása, eszembe jut C. S. Lewis főördögének, Csűrcsavarnak a tanítványördögéhez intézett gúnyos tanácsa. Bűne az, hogy eltereli az emberek figyelmét: „Az a lényeg, hogy elérd, hogy amikor csak árvíz van, akkor is mindig tűzoltó-készülékekkel szaladgáljanak.” Ha az aktív hitbeli elkötelezettség nincs hatással a nemi irányultságra, és ha a nemi irányultság tartós identitás, nem pedig életmódválasztás – ugyanis egyre inkább így tűnik –, akkor miért ne fordítsuk inkább az energiánkat olyan területekre, ahol tényleg el tudunk érni valamit: szocálisan hanyatló kultúránk valós problémáira?

Nem lehet-e, hogy akiknek a homoszexuális-ellenes szólamai eltérítenek minket attól, hogy a családra és a gyermekek hanyatló jóllétére koncentráljunk, azok akaratlanul megfogadják Csűrcsavar tanácsát? Amikor arra a kérdésre keressük a választ, „mit tenne Jézus?”, nem volna érdemes a radarernyőnket újra a családra irányítani? „Ha az egyházak a szex miatti aggódásra készülnek fordítani az energiájukat – nem pedig a szegénységre, az éhezésre, a hajléktalanságra vagy a háborúra –, akkor ezt az energiát inkább olyan kérdésekre volna jó fordítani, amelyek számítanak” – jegyzi meg Catherine Wallace a For Fidelity-ben („A hűségért”). – „A házasság hanyatlásának mostani »tedd csak, ha jólesik« korszakában az irányultság nem olyan kérdés, ami számít. A hűség viszont igen.”

Lazíthatunk-e, lazítsunk-e és hihetjük-e/higgyük-e, hogy nemi irányultságtól függetlenül Isten szeret minket „úgy, ahogy vagyunk”? Elfogadhatjuk-e saját és mások nemi irányultságát anélkül, hogy elnéznénk a promiszkuitást, mások kihasználását vagy az önpusztító viselkedést? Tekinthetjük-e a szaunákat és nyilvánosházakat, melegbárokat és vetkőzős lebujokat hasonlóképp degradálónak? Elfogadhatjuk-e azokat a melegeket, akiknek mivel nem adatott meg az, amit a katolikusok a cölibátus adományának hívnak, a házasság funkcionális megfelelőjét válasszák (mivel a házasságot megvonja tőlük a társadalom) a promiszkuitással szemben? Egyedül kell-e élniük, hogy kiérdemeljék az elfogadásunkat? Kiterjedhetnek-e családi értékeink olyan fiunk vagy lányunk iránti szeretetre, törődésre, a mellettük való hűségre és a tiszteletben tartásukra, akinek hajlama lehet a homoszexualitásra? És hasznunkra válhat-e nekünk, keresztényeknek, ha Reinhold Niebuhr békesség-imájával fohászkodunk?

Urunk, add meg a kegyelmet, hogy békességgel fogadjuk azokat a dolgokat, amelyeken nem tudunk változtatni; adj bátorságot, hogy megváltoztassuk azokat a dolgokat, amelyeket meg kell változtatnunk; és bölcsességet, hogy felismerjük köztük a különbséget.

Ha nincs meg bennünk ez a fajta bölcsesség, és nem vagyunk biztosak a Szentírás-ítéletünkben, mit tegyünk most, e pillanatban? Össze tudnánk-e gyűlni őszinte, nyitott párbeszédre? Ösztönözhetnénk-e egymást kis csoportokban szeretetre, és készségre, hogy elfogadjuk Isten akaratát?

Záró gondolat:

Ha ítélkezés és kegyelem közt hányódunk, inkább a kegyelem felé tévedjünk.

Ha magabiztos meggyőződés és bizonytalan alázat közt vívódunk, inkább az alázat felé tévedjünk.

Ha megvetés és szeretet közt őrlődünk, inkább a szeretet felé tévedjünk.

Ha így teszünk, hűségesebb tanítványai lehetünk annak, aki megtestesítette a kegyelmet, az alázatot és a szeretetet.