– hangzott fel a kijelentés paptestvérem ajkáról, amikor vidéki plébániáján egyházi temetést (!) kért egy volt MSZMP-tag, az édesanyja számára…
Azzal talán nem érdemes foglalkoznunk, hogy mennyi teológiai bölcsesség szorult eme hangzatos malasztba; habár még Origenészt is megejtette a sátán megtérésének gondolata. Itt azonban sajnálatos módon nem két lángelme korszakokat átívelő találkozásának lehettem szem- és fültanúja.
Politikai és lelki síkon két nehézség is támad az inkriminált mondattal:
Először is az a fehér-fekete látásmód, amelyet úgy összegezhetnénk, hogy a barátom barátja az én barátom, a barátom ellensége az én ellenségem is. Ezt a valóban alvilági logikát utasítja el magától és követőitől Jézus, amikor így inti tanítványait: „…Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért… Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? … Nemde a pogányok is ugyanezt teszik?”1
Másrészt hiányzik belőle a szemben álló fél személyének, emberi méltóságának a tisztelete, ami a sakkon kívüli játszmákban is végzetes tévedések forrása lehet. Eltekintve attól a nagyon csekély kisebbségtől, akivel valóban lehetetlennek tűnik minden együttműködés, Krisztus tanítványának kötelessége konszenzust keresni a jóakaratú emberekkel. Erről is hallunk az evangéliumokban, amikor az apostolok egy idegen csodatevőnek megtiltják az ördögűzést. A Mester így hűti le önhitt lelkesedésüket: „…aki nincs ellenetek, veletek van.”2
Végül szabadjon még emlékeztetnünk a megtérésbe és az Isten irgalmas visszafogadásába vetett hitünkre. A Miatyánk sokat citált sorai: „(úgy) bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk…” sok kereszt(y)én(y) számára már önmagukban súlyos átkok, melyeket önként esdtek le a saját fejükre; azonban, hogy véletlenül se értsük félre, három verssel később visszautal a mátéi szöveg: „De ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem fogja megbocsátani nektek a ti botlásaitokat.”3 Az előzőek fényében talán nem is az a tragédia kezdete, hogy vallási közösségeink tagjai és vezetői sorra buknak el kisebb-nagyobb kísértések hatására, hanem az irgalmasság lelkületének kialvása. A szálka és a gerenda optikai problémája…4
Aki hívő, az jobboldali?
A kérdések sorát így is folytathatnánk, netán kezdhetnénk: Minden zsidó a judaizmus híve? Ha lengyel, akkor katolikus, ha orosz, pravoszláv … ? Ilyen időtávolságból a „cuius regio, eius religio” elvének bevetése nem a fegyverszünetnek, hanem inkább egy rosszízű szellemi gettósodásnak lehet a kezdete.
Tagadhatatlan, hogy a keresztény vallást is oly gyakran kísértő fundamentalizmus hatására az új, szokatlan szellemi áramlatokat ösztönből kárhoztatta Krisztus Egyháza. Így vesztette el a felvilágosodás idején az értelmiséget, a liberális gondolkodókat; a múlt század elején a munkásosztályt, és most készül elveszíteni, vagy már el is vesztette a nőket, a homoszexuálisokat (és csak Isten a megmondhatója, hogy még kiket). Ezen a csökönyös elzárkózáson a később sebtében kreált „munkás Szent József” ünnepek, nyakatekert logikával kiállított védőszentek és látványos rehabilitálások sem tudnak hatékonyan segíteni.
De az Egyház malmai még mindig lassan őrölnek. Rossz nyelvek szerint inkább a „majmai őrülnek”, nekik felróható módon kis gyorsasággal. Annak, hogy évszázadokon át óvatos duhajként szemléltük a világ folyását, majd a romok felett elhangzott bölcs intésünk és siratóénekünk inkább a szégyenünkre szolgált. Jézus követőjének vállalnia kell a tévedés kockázatát magában rejtő prófétai felelősséget is a közösség előrejutásának érdekében. Különben a partvonalról bekiabálók tisztében reked, azaz hiteltelenné válik, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.5
A II. vatikáni zsinat az Egyház és a mai világ viszonyáról szólva világosan kifejti, hogy „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű”, mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat „az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában”.6
Ugyanezen dokumentum 76. fejezete arra inti a hívőket, hogy a földi ügyek terén ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportosan becsületesen védik eltérő álláspontjukat.
A hívő ember tehát nem szükségszerűen vall konzervatív nézeteket, akkor sem, ha történetesen a statisztikai adatok nagyon ebbe az irányba gravitálnak. A keresztény, és általában az istenhit: a láthatatlan dolgok felőli szilárd bizonyosság, amelynek megélése, aprópénzre váltása kapcsán nagy játéktér kínálkozik. Politikai téren – talán a szélsőséges nézeteket leszámítva – bármilyen csoportban dolgozhatnak Jézus követői, azonban ha többnyire csak gyűlölködésre, hatalomféltésre és a másik eláztatására futja az erejükből, akkor tanácsos sürgősen utánanézniük annak, hogy kit is követtek valójában.
Aki baloldali vagy liberális, az ateista?
Erre a megfordított kérdésre az előzőekben írtak részben már választ adnak. Azonban itt sem kell pusztán logikai következtetésekre hagyatkoznunk. Tény, hogy vannak mindkét társadalmi szerveződésben hívő emberek; a pártok programjai, belső szabályzatai pedig nem tartalmaznak vallásüldöző kitételeket.
Az egyházi irodalom Assisi Szent Ferencet illette már a „mennyei kommunista” címmel, de magát Jézus művét is nevezték tiszta, önzés nélküli szocializmusnak.
A liberalizmus a léthez való szabad hozzáállás, Istent pedig más sem jellemzi jobban, mint a kommunikáció szabadsága: a Szentháromság benső életéből kiindulva, a teremtés és a megváltás művén át az üdvözültek (és kárhozottak) beérkezéséig. Mert „minden szabad nekem! Csakhogy nem minden használ.”7
A békéltetés szolgálata
Van az örömhírnek egy első olvasatra nehezen érthető passzusa, amely a témánk körüljárásában segíthet bennünket. Lukácsnál olvashatunk a hamis mammonból való barátokról:
„Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor az elmúlik, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.”8
Lelkiségi irodalomban a legkülönfélébb találgatások kaptak szárnyra ezzel a rövid mondattal kapcsolatban. Többnyire a birtoklás helyes rendjére, az alamizsna intézményére, ad absurdum a tisztítótűzben szenvedő lelkekkel való jó viszonyra vonatkoztatják.
Egy értelmezéssel nem találkoztam még írott formában. Azzal, hogy a másként gondolkodó, más értékrendet valló embertársakkal is lehetséges az együttműködés; olyan feltétellel, hogy ez a tevékenység minden porcikájában vállalható legyen a lelkiismeretünk, azaz végső soron Isten színe előtt.
Az írás eredeti alcíme ez lett volna: „avagy a kereszténység határai”. Gyökössy Bandi bácsitól tanultam azt, hogy kétféle keresztény létezik. Az első, jól körülírható csoport saját maga szereti rendben tartani a mezsgyéit. Ők a határozott homo christianusok. Tudják, mikor és mennyit fognak adni – se többet, se kevesebbet –, hol és mit fognak vacsorázni. Ércoszlopként állnak a viharban. A másik, sajnos vékonyabbik réteg a határtalanok. A nevük onnan ered, hogy beszélgetés közben nem néznek az órájukra, fizetés közben a tárcájuk mélyére, áldozatvállalás idején pedig nem latolgatják fizikai és pszichés korlátaik érzékenységét.
Már ez a fajta kereszténység is elegendő lenne ahhoz, hogy ne szűkkeblűen válogassuk meg beszélgetőpartnereinket. Különösen akkor, ha a gondolatok gazdag felhozatalában szeretnénk megérlelni saját igazunkat, felfogni és megszívlelni mások jogos kritikáját. Akik újjászülettek Krisztusban, szenvedélyesen keresik a jót minden emberfiában. Hétszer, hetvenszer-hétszer is nekilendülve.9
Sándor Bertalan
Kapcsolódó anyagok:
- Interjú Veres András püspökkel (Népszabadság, 2002. szeptember 3.)
- …de nem minden rovar bogár – Sándor Bertalan nyílt levele Veres András katolikus püspökhöz (2002. szeptember 5.)
Lábjegyzetek
1 vö.: Mt 5,44–47 vissza
2 Mk 9,38–40 vissza
3 Mt 6,15 vissza
4 ld.: Mt 6,41–42 vissza
5 vö.: 1 Kor 13,1 vissza
6 Gaudium et spes, 41. vissza
7 1 Kor 6,12 vissza
8 Lk 16,9 vissza
9 Mt 18,21–22 vissza
