Gondolatok az egyházról és a szivárványról

Köztudott, hogy…

Biztos ez?!

…Az egyház szerint a homoszexualitás fertelmesség, gyűlöletes Isten előtt. A vallásosság oly távol esik a buziságtól, hogy semmi szín alatt nem lehet összeegyeztetni őket. Isten szigorú bíró, aki könyörtelenül megtorolja, ha valaki eltér törvényeitől; kénköves pokolban végzi, aki szíve álnokságával e világi siralomvölgyhöz ragaszkodni merészel. Isten nagyon szereti az embert, ha az vallásos, de utálja azt, aki tőle elfordul.
Persze töredelmes bűnbánattal és hosszan tartó, kemény vezekléssel kiesdheti bocsánatát az ember, mármint az, aki nem zsidó, nem cigány, nem buzi, nem liberális – és egyáltalán, aki eleve bűntelen, vagyis szexuális életet legföljebb szomorú muszájból él, és a gumióvszerről csak azt tudja, hogy valami tiltott dolog, mint mondjuk pénteken a hús, vagy általában az öröm.
„Ha valaki férfival hál együtt úgy, ahogy asszonnyal szoktak együtt hálni, ez utálatosság, amelyben mindketten részesek, ezért meg kell halniuk, vérük visszahull rájuk.” Nincs irgalom. Az ószövetségi törvényt az elmúlt kétezer év folyamán sokszor könyörtelenül bevasalták. A papok kedvükre nőzhettek és harácsolhattak hatalmas vagyonokat, miközben kiolthatatlanul lobogtak az inkvizíció máglyái. Hitler és Mussolini is katolikus emlőkön nevelkedett, nem véletlen, hogy a Vatikán – XII. Pius pápával az élen – ölbe tett kézzel nézte a nemzetiszocializmus előretörését.
No igen, ma a vallásosok hűvös előkelőséggel elhatárolják magukat mind a fasizmustól, mind a boszorkányégetőktől, és kijelentik, hogy nem antiszemiták, nem utálják a buzikat sem – hiszen jaj nekik, ha nem szeretnek minden embert! –, de a templomi pénzekkel, szemforgató életmódjukkal életben tartják a papság hatalmát, az emberi fejlődésnek, a civilizációnak e legmegátalkodottabb ellenségét.

A demokratikus állam biztosítja az állampolgárok lelkiismereti szabadságát. Jogi úton a vallás felszámolása nem működik. Hatékony propagandával azonban, elkötelezett felvilágosító munkával elérhető, hogy a középkori terhes örökséggel apránként leszámoljunk, a vallást visszaszorítsuk a tömjéntől és gyertyafüsttől megfeketedett templomfalak közé. A melegeknek semmi dolguk az egyházzal. Nem egyezkedni kell vele, hanem megszabadulni tőle, és ha lehetséges, megszabadítani a világot is…

Megszabadítani a világot…

Aztán így szólt Isten Noéhoz és fiaihoz, akik vele voltak: „Nézzétek, szövetséget kötök veletek, s utánatok utódaitokkal és minden élőlénnyel, amely veletek van: többé nem törlök el minden lényt a földről vízözönnel, és nem jön olyan áradat, amely elpusztítja a földet. Szivárványt helyezek a felhőkbe: ez legyen a szövetség jele köztem és a föld között.
(Mózes I. könyvéből)
A copyright vitathatatlan. A meleg-felszabadítási mozgalom legfőbb jelképe legalább négyezer éves múltra tekint vissza, s nyugati kultúránk számára e szimbólum első jelentése ez volt: Isten nem akarja az ember pusztulását.

Ugyanez az emberről nem mondható el. A történelem folyamán számtalanszor igazolódott a mondás: ember embernek farkasa. Nem csak a múlt nagy, véres drámáira kell gondolnunk, hanem mindennapjaink apró-cseprő intrikáira, suttogásaira, ügyeskedéseire. A kiskapuzásokra és kegyes hazugságokra (persze azt, hogy mikor kegyes, mikor nem, soha nem az határozza meg, akinek hazudtak), amelyek szükségszerűek és elkerülhetetlenek, ha mi tesszük, de felháborító és emberellenes, ha velünk teszik.

Az Ószövetség egy helyen így mondta ki a gyakorlatilag mindmáig uralkodó törvényt: „Szeresd felebarátodat, gyűlöld ellenségedet.”

De ki is az én felebarátom? A hajdani bölcsek hálás és véget nem érő vitatémája volt ez. Ma már a gondolkodásra kevesebb idő jut, mint a kényelmes ókorban. Érdekcsoportjainkat, kedvezményezettjeink körét ösztönösen határozzuk meg. Ösztönösen és könyörtelenül.

Ki az én felebarátom? – kérdezte provokatívan a korabeli értelmiség attól a fiatalembertől, akinek hivatalos végzettsége nem volt, de a nép mégis sereglett köré, mert nem csűrte a szavakat, nem egyik paranccsal akarta kifoltozni a másikat, mint a farizeusok, hanem „úgy tanított, mint akinek hatalma van”. Nem mint olyasvalaki, aki keresi az igazságot, hanem mint akinek el lehet hinni, amikor magáról így beszél: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.”

Ki az én felebarátom? – szólt a kérdés.

Mindenki – mondta Jézus, és tanítását evangéliumnak, azaz örömhírnek nevezte. A neve azt jelentette: Isten megszabadít. És szavaival, életével egyaránt valóra váltotta a nevében foglalt küldetést, ahogy azt félezer esztendővel korábban megjövendölték róla:

Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem, elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.

Jézus azt hirdette – és hirdeti követői szájával ma is –, hogy szabadságra lett meghívva minden ember. Elsőként mondta ki az emberek egyenlőségét, mégpedig nem társadalmi rendszertől függő, jogi alapokon, hanem közös gyökerünkre és közös célunkra: Istenre hivatkozva, akiről az ő tanítása alapján tudjuk: maga a szeretet.

Szabadságot hozott. Felszabadulást mindennapjaink szükségszerűnek és elkerülhetetlennek vélt apró-cseprő intrikái, suttogásai, ügyeskedései alól; a kiskapuzások és kegyes hazugságok vég nélküli láncolatából, amelyek lassan, de halálos hatékonysággal mérgezik meg az életet – azét is, aki csinálja, azét is, aki elszenvedi.

Azt mondja ma neked:

Ember, méltóságod van. Ismerd fel, hogy szabadnak születtél, és élj bárhol, bárhogyan, szabaddá lehetsz. Nem vagy köteles egy életen át pörögni az önzés, az embertelenség és az érdekkapcsolatok szédítő körhintáján. Szabadságot kaptál arra, hogy önmagad légy, és úgy szeress, ahogy rajtad kívül senki nem tud szeretni. Mert téged is úgy szeret Isten, ahogyan senki mást. Mert egyedüli vagy, drága és megismételhetetlen.

Új világot hirdetett meg, úgy nevezte: Isten országa, amelynek békéjét nem fegyverekkel erőszakolják ki, mivel az a szívben kezdődik. Arra tanított, hogy a megbocsátás nem megfutamodást jelent; ellenkezőleg: erő, gyógyulás van benne. Az ellenség legyőzésének új módját mutatta meg: elpusztítás helyett szeretni is lehet, szeretni mindaddig, amíg az ellenség baráttá nem szelídül.

Sajnos Jézusról nem maradtak fönn kép- vagy hangfelvételek, amelyek objektíven rögzítették volna egyedülálló személyét. Tanítását emberek jegyezték le, emberek adták tovább jól-rosszul, és emberek próbálták, próbálják élni. Jól-rosszul.

Jézus azt akarta, hogy követői egyházat alkossanak. A szó a görög ekkaleó, azaz kihívni igéből származik: az egyház a világ önzéséből és rohanásából kihívottak közössége. Pontosabban azoké, akik erre a mindenkinek szóló hívásra igent mondtak. (Tehát nem csak, és nem is elsősorban a papság.) És ez a közösség kezdettől fogva kettős arculatú, akár egy falevél színe és fonákja. Szent az egyház, mert Jézus alapította, ő élteti, és a csetlő-botló, bűnös emberek Jézus útját próbálják járni benne. Ugyanakkor a történelem botránya az egyház, mert – noha Jézus alapította és ő élteti –, az ő útját járni próbáló emberek rendre csetlő-botlónak és bűnösnek bizonyulnak.

Jézus nem azért jött, hogy új vallást alapítson, hanem hogy új embert hozzon létre. Nem akárhonnan, nem a semmiből, hanem a régi emberből. Akárkiből. „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” – mondja a Biblia. Nincs kivétel. A szeretet útján bárki elindulhat. Vallásosak és vallástalanok, heteroszexuálisok és melegek egyaránt.

Az Egyházat Pál apostol Krisztus titokzatos testének nevezi. Olyan test ez, amelyben minden tag felelősséggel tartozik minden tag iránt. Ami az egyiknek öröm, mindenkinek az, ami az egyiknek szégyene, minden tagnak fáj. Az Egyházban a meccs soha nincs lefutva, mindig adott az újrakezdés lehetősége. A felelősség óriási: a mások által okozott sebeket, piszok- és vérfoltokat nekünk kell éppé és tisztává szeretnünk. És bízhatunk abban, hogy az általunk okozott sebek, piszok- és vérfoltok sem halálosak, hiszen „a szeretet – áll az Énekek Énekében – erősebb, mint a halál”.

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki bízik benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Isten szeretete úrrá lett a halálon, és e győzelem a földön veszi kezdetét. Jézus nem egy majdani, felhőkön túli mennyország kétes fényével hiteget minket. Azt mondja: „Isten országa nem szemmel láthatóan jön el, mert az Isten országa köztetek van.” Ez az ország az egymást kölcsönösen szolgáló szeretet birodalma, ahol az alázat diadalmaskodik, ahol a szelídség hatalom, s ahol az emberekben oly mérhetetlenné fokozódik a vágy Isten és egymás iránt, hogy a szeretet áradásának ez az igénye szinte megteremti az örökkévalóságot. „Aki hisz bennem – mondja Jézus –, már átment a halálból az életre.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
(Pilinszky János: Harmadnapon)

Az Öt Kenyér Keresztény Közösséget…

…azért alapítottuk, mert úgy éreztük: nem jó, de nem is szükségszerű, hogy az Egyház az említett kettős arculatából mindig az emberit – a kicsinyeset, az ítélkezőt és elutasítót – mutassa, ha melegekkel áll szemben. Az Egyház olyan, amilyenné tesszük. Ha melegek nemcsak melegségüket, de Jézus melletti elkötelezettségüket is merik vállalni, akkor az Egyház nem lehet tovább a „heteró elit” gyülekezete. Hisszük mi is, hogy a világ rászorul a szabadításra, de hirdetni akarjuk – aki hallja, adja át –, hogy amitől szabadulnunk kell, az nem a kereszténység, hanem éppen az a valami, ami miatt Jézus útnak indította a keresztény örömhírt: saját elidegenedésünk Istentől, egymástól és önmagunktól. Hiszünk Jézusnak, amikor azt mondja, lehetséges a szabadulás, és bízunk benne, mert ő nem az előkelőkhöz, a gazdagokhoz, a bűntelenekhez jött, hanem a világ szemében kicsinyekhez, az egyszerűekhez, az elesettekhez és kiközösítettekhez.

A homoszexuálisokhoz is.

Üzenetünk van, mi is úgy kaptuk. Kettős üzenetünk.

Hozzád, aki meleg vagy: Ne dobd el a sivatagban a vizestömlőt! Ne harapj bele Isten gyöngéden simogató kezébe! Az egyházi intézmény szervezetének sötét múltja és komor jelene mögött lásd meg azt a Fényt, ami – Aki – a te életedet is be tudja ragyogni! Egy csillagos éjszakán nézz fel a Tejút mögött végtelenbe vesző sötétségbe, és vedd észre, milyen parányi vagy; menj végig egy temető gazoktól benőtt, alig olvasható fejfái – „emléked örökké…” – között, és érezd meg, mennyire múlandó vagy. Aztán nézz egy értelmi fogyatékosra, egy hajléktalanra, egy gyerekre, vagy épp a kedvesedre, és lásd meg a szemében a mindenható Jézus szelíd tekintetét. És vigasztalódj, mert ha senki másnak nem, neki akkor is fontos vagy; ő azért jött e világra, hogy Neked – nem a szomszédodnak: Neked – boldogságot, derűt és teljességet hozzon az életedbe. Fogadd el; ne utasítsd vissza azok miatt, akik őt ügyetlenül menedzselik, vagy akár szándékosan visszaélnek nevével!

Hozzád, aki keresztény vagy: Ismered az Igét: „Irgalmasságot kívánok – mondja az Úr –, nem véres áldozatot”. Ha Jézus követőjének mondod magad, akkor nem az a feladatod, hogy gyújtogass a fáklyával, hanem hogy világíts vele a sötétben. Ne ítélj, nehogy megítéltess. Azért hívott meg Isten, hogy keze, lába és szája legyél a földön. Keze: nem ütni, hanem simogatni; lába: nem rúgni vagy elslisszolni, hanem segítségül sietni; és szája: nem azért, hogy kifogásokat és előítéleteket ismételgess, hanem buzdíts, vigasztalj, és kiabáld, amíg meg nem hallja mindenki – kicsik és nagyok, barátok és ellenségek, fehérek és színesek, melegek és heteroszexuálisok, hazádfiai és külföldiek, vallásba belefáradtak és kereső ateisták –, hogy „Ébredjetek! Örüljetek! Szeressetek!”

Mindaddig, amíg az emberiség végre fel nem ébred, és örömében bele nem feledkezik a szeretetbe – egy örökkévalóságon át.

Nekünk, keresztény melegeknek mind a két üzenet szól; a feladatunk kétszeresen nehéz. Örülnénk, ha segítenél nekünk, legyél meleg vagy keresztény. Akár egy mosollyal. Bárkire.