Egy meleg fiú anyjaként a saját szememmel láthattam, milyen kegyetlenek és félretájékozottak tudnak lenni az emberek. Rengeteg levelet küldtek Vermontban a Valley Newsnak a homoszexualitás fenyegető veszélyéről. Én egy meleg fiú anyja vagyok, és épp eleget tapasztaltam az efféle jószándékú emberek részéről. Belefáradtam a „homoszexualitás-program” elleni ostoba szónoklataitokba, és az olyasféle megállapításaitokba, hogy a homoszexualitás elfogadása nem más, mint a gyerekekkel folytatott szex támogatása. Kegyetlenek vagytok és tudatlanok. Elraboltátok tőlem az anyaság örömeit a gyerekeim kicsi korától fogva.
Elsőszülött fiam megpróbáltatásai az erkölcsös, derék családjaitokból származó erkölcsös kis gengszterek kezei között kezdődtek, mikor iskolába ment. Szavakkal és tettekkel egyaránt folyamatosan kínozták első osztályos korától fogva végig a középiskoláig, mivel látták rajta, hogy meleg. Ő sohasem vallotta be, hogy meleg, és nem is tett semmit, ami ezzel kapcsolatos, de az a balszerencséje volt, hogy nem úgy járt és nem olyan gesztusai voltak, mint a többi fiúnak. Folyton „buzinak” nevezték, hatéves korától fogva.
A középiskolában, amikor a ti gyerekeitek azzal voltak elfoglalva, amivel ebben a korban egy kamasznak törődnie kell, az én fiam egy öngyilkossági búcsúlevélkén dolgozott, újra meg újra átfogalmazva, hogy a családja mindenképp megtudja, mennyire szereti őket. Majd megszakadt a szívem, mikor 17 éves fiam a zokogástól elfúló hangon elmondta, hogy így nem tud tovább élni, nem akar többé meleg lenni, és nem tud szembenézni egy ilyen megalázó élettel.
Veszitek hozzá a bátorságot, és arról beszéltek, hogy óvni akarjátok a családokat és a gyerekeket a homoszexualitás fenyegető veszélyétől, míg ti magatok törtök szét családokat és kergettek gyerekeket a kétségbeesésbe. Én nem tudom, hogy a fiam miért meleg, de azt tudom, hogy Isten nem arra szánta őt, meg a hozzá hasonló milliókat ezen a földön, hogy legyen nektek valaki, akit gyötörhettek. Isten agyat adott nektek, hogy gondolkodni tudjatok, és lassacskán épp ideje is lenne elkezdeni.
Minden tévhiedelmetek gyökerében az a hiedelem áll, hogy veletek ilyen soha nem fordulhat elő, hogy van valamiféle szubkultúra valahol odakint, amihez egyes emberek önszántukból csatlakoznak. Azonban az a helyzet, hogy ha ez az én családommal megtörténhetett, a tietekkel is megtörténhet, és nem lesztek abban a helyzetben, hogy válasszatok. Hogy genetikus eredetű-e, azt nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy születéstől fogva adott.
Ha ránk akarjátok tukmálni az erkölcseiteket, jobb lenne, ha valami kézzelfoghatóbbal hozakodnátok elő, mint a heteroszexualitásotokkal. Semmit sem tettetek ezért, ingyen kaptátok. Ha nem értetek egyet, szeretném hallani a történetét; ugyanis az én heteroszexualitásom egy olyan áldás volt, amit erőfeszítés nélkül kaptam, szándékomon kívül. Ez olyan mélyen bele van ültetve a lelkembe, hogy soha nem tudná megváltoztatni semmi. Azokkal szemben közületek, akik a nemi irányultságot egy szimpla döntésre, jellemkérdésre, rossz szokásra vagy valami más, tízlépéses programmal megváltoztatható akármire redukálják, tanácstalan vagyok. Azt mondjátok, hogy a ti nemi irányultságotok semmi egyéb, mint valami, amit magatok választottatok, amit akarattal meg tudtok változtatni? Ha nem így van, miért sugalljátok azt, hogy valaki más meg tudná?
Népszerű téma a leveleitekben, hogy Vermontot elárasztották az idegenek. Az én családom mindkét részről generációk óta Vermontban él. Én szívvel-lélekkel vermonti vagyok, úgyhogy megköszönném, ha nem beszélnétek tovább az „igaz vermontiak” nevében.
Felidézitek azoknak a bátor embereknek az emlékét, akik ennek a nagy országnak a csataterén harcoltak, és azt hangoztatjátok, hogy ők nem azért áldozták az életüket, hogy ez a „homoszexualitás-program” aláássa azokat az elveket, amelyeknek a védelmében ők meghaltak. Az én 83 éves apám részt vett több csatában a második világháború legszörnyűbbjei közül, megsebesült, és kitüntették a Bíbor Szív éremmel. És ő szomorúan rázza a fejét annak láttán, hogy az unokájának milyen életet kell élnie. Azt mondja, ezekben a csatákban együtt harcolt homoszexuálisokkal, megtették a magukét, és senkit sem zavartak. A szolgálatban az egyik legjobb barátja meleg volt, és ezt apám csak a harc végén tudta meg, és mikor megtudta, akkor se számított semmit. Nem ez volt az emberek mércéje.
Ti, vallásos emberek nem tudtok megbékélni azzal a gondolattal, hogy amikor a fiam felbukkan abból a pokolból, ami a gyerekkora volt, esetleg szeretne találni magának egy életre szóló társat, és némi boldogsághoz jutni. Sérti az érzékenységeteket, hogy szeretne igényt tartani arra a jogra, hogy meglátogathassa a párját a kórházban, hogy orvosi kérdésekben dönthessen róla, vagy hogy profitáljon az örökléssel kapcsolatos adótörvényekből.
Hogy merészeli? – kérditek. Mintha ezek a felháborító igények egyenesen a családotok létét fenyegetnék, földbe tipornák a házasság szentségét. A vallást használjátok föl, hogy kivonjátok magatokat annak felelőssége alól, hogy gondolkodó emberi lények vagytok. Számtalan vallásos ember van, aki visszataszítónak találja a hozzáállásotokat. Isten nem a kiváltságos többségért van, és Ő tudja, hogy a fiam nem követett el bűnt.
Egy, az április 12-i Valley Newshoz érkezett levél mély értelmű szerzője, aki a homoszexualitás bűnéről értekezik, és „azon szerencsés emberekről” beszél, „akiknek a vallásos neveltetés áldása adatott meg”, felteszi a kérdést: „Vajon mi történhetett azzal a céllal, hogy arra törekszünk: jobb emberek legyünk, mint amik vagyunk?”
Tényleg, uram, mi történhetett vele?
Sharon Underwood
White River Junction-i lakos, Vermont
