Dr. Falus András a SOTE Genetikai, Sejt- és Immunbiológiai Intézetének vezetője, 2001-ben elnyerte az év tudósa címet.

Számomra is, másnak is – úgy hiszem –, nagy kihívás tanulmányt írni a szexuális orientációnak arról a formájáról, amelyet homoszexualitásnak nevezünk. Biológusként össze kellene foglalnom mindazokat a genetikai, hormonális és egyéb eltéréseket, amelyek a homoszexuális embereket a biológiai tudományok mai állása szerint megkülönböztetik a többiektől. Csalódást fogok okozni azoknak, akik ettől az összefoglalótól kategorikusan szélsőséges álláspontot várnak, azaz egyik oldalról vagy azt, hogy a homoszexualitás teljes mértékben önként vállalt viselkedési forma lenne, vagy másik szélsőségként azt, hogy a biológiai (köztük az örökletes) tényezők előfordulása kikerülhetetlenül megnyilvánuló szexuális orientációt jelent. Egyik véglet sem tűnik igaznak.

A nemiség megnyilvánulásaként a szexuális magatartás a biológiai tényezők mellett nagyon összetett pszichoszociális tényezők eredője. Úgy a biológiai (lásd az alábbi gondolatmenetet), mint a pszichológiai viselkedés számos formáját korunk tudománya még nem képes vizsgálni. Napról napra növekvő tudásunk végességét tudomásul kell vennünk, főleg akkor, ha egy ilyen rendkívül kényes kérdésről van szó, mint a homoszexualitás. Amikor munkatársaim segítségével összegyűjtöttem a ma elfogadott, a homoszexualitásról napjainkig tudományosan igazolt eredményeket, saját várakozásomhoz képest viszonylag kevés adatot találtunk, mindenesetre kevesebbet, mint amennyit a nem tudományos sajtóból nyert kép tükröz. Tehát sokat esik szó viszonylag kis számú, valóban igazolt adatról és – bizonyos értelemben érthetően – ezek ismétlése kelt olyan érzést, mintha áttörés lenne a homoszexualitás biológiai hátterének megértésében. Az alábbiakban ezekről a tudományosan igazolt adatokról lesz szó.

A különböző etnikumokban ma – vegyünk egy átlagot a kaukázoid populációban, ahova mi, magyarok is tartozunk –, a homoszexuálisok aránya mintegy 2–4%. Ez természetesen becsült arány, de sok, függetlenül végzett kutatás egyetért ebben az értékben. Mindazonáltal – bár világszerte társadalmi szerveződések legitimizálják napjainkban a homoszexuális emberek közösségét –, mindannyian tudjuk, hogy nyíltan homoszexuálisnak lenni egyfajta megbélyegzéssel jár, amely rejtőzködő életmódot vált ki az érintettekből, tehát talán kissé alábecsült a 2–4%-os arány. Nehéz például családvizsgálatokat kikérdezéses alapon végezni e tárgyban, hiszen sok család szégyelli és nem „adja ki” homoszexuális tagjait. Ez már a szociálpszichológia tárgya, mégis talán valószínűleg 5%-ban maximalizálni lehet a homoszexualitás népességi arányát.

A homoszexualitás tényével már Platón is foglalkozott 2400–2500 évvel ezelőtt Szimpozion című művében, és kora követelményeinek megfelelően megalapozta a homoszexualitás tudományos vizsgálatát. Már ő is ír az állati homoszexualitásról. Napjainkban bizonyos kísérletek során állatok közti egynemű vonzalmakat is tanulmányoznak tudományos módszerekkel. A majmok mint főemlősök mellett patkányok és – bár mulatságosan hangzik – szőlőmuslicák homoszexualitásáról is lehet genetikai tanulmányokat olvasni.

Ennek az összetett jelenségkörnek etnikumonként más a megítélése. Egy délnyugat-afrikai országokban a mai napig a közösségi együttélésben a homoszexualitást kedvezőbben értékelik, mint nálunk és az ún. civilizált világ nagy részében.

A továbbiakban a homoszexualitást érintő négy, eltérő biológiai vonatkozással foglalkozom:

1. A magzati fejlődés során érvényesülő hormonális biológiai hatások a homoszexualitás iránti hajlamot erősíthetik. Egyértelműnek látszik, ezt állatkísérletek is bizonyítják, hogy a hímnemű embrióknál a női nemi hormonok (pl. ösztrogének) fokozott előfordulása és hatása nyomán a születés után a hím egyed nőstényként viselkedik, megjeleníti annak bizonyos tulajdonságait. Ugyanez fordítva is igaz, a hím nemi hormonok (androgének) a nőstény magzatra úgy hatnak, hogy azok a leszbikusságra emlékeztető jegyeket kezdenek hordozni. Ezek az állatmodellek természetesen korlátozott következtetésre adnak csak lehetőséget, de mégis alkalmasak bizonyos fejlődésbiológiai következtetések levonására a homoszexualitás vonatkozásában.

2. Ismert egy immunológiai jellegű megfigyelés-sorozat is. Olyan, nagyobb családokban, ahol már több fiú után ismét fiú születik, e gyermeknek a homoszexualitásra való esélye magasabb az átlagosnál. Az ok talán abban rejlik, hogy a férfiaknál (állatmodellekben hímeknél) találhatók a sejtek felszínén „férfi (hím)-specifikus” fehérjék, amellyel szemben a magzatai által már többször is immunizálódott anya ellenanyagot termel, amelynek mennyisége a többszöri szülés után már elég magas ahhoz, hogy esetleg gátolja a fiúmagzat egyes sejtjeinek megfelelő fejlődését. Hangsúlyozni kell, hogy sok egyéb tényező is befolyásolhatja az anyai immunválaszt, tehát az említett hatás csak lehetőség és természetesen nem mindenhol (többségében nem) érvényesül.

3. Felfedeztek az agyban, a köztiagyban, az agyalap felett, a harmadik agykamra körül egy olyan idegsejt-csoportot, ahol a sejtek száma valamilyen módon a szexuális orientációval függ össze. Az egyik ilyen sejtcsoportban a sejtek száma férfiakban háromszor-négyszer magasabb, mint a nőknél. Ez az ún. ivari dimorfizmusnak (tehát a nemi kétféleségnek) egy jellegzetes megnyilvánulása, itt azért említem, mert homoszexuális férfiak említett agyi része a nőkéhez hasonlóan alacsony számú, vagy még annál is kevesebb sejtet tartalmaz. Egy kísérletsorozat során pl. 19 olyan férfi agyát boncolták fel és vetették mikroszkópos vizsgálat alá, akik AIDS betegségben haltak meg és homoszexuálisok voltak. Azt, hogy az idegsejtek számának drámai csökkenését nem az AIDS vírusának (HIV) fertőzése okozta, az bizonyította, hogy 16 másik AIDS-ben elhunyt olyan HIV-fertőzött férfi esetében, akik a fertőzést kábítószeres injekciók, illetve egyéb okok (pl. fertőzött vérkészítmény) miatt kapták meg, a sejtszám a férfiakra jellemző mértékben magas volt. Ebben a vizsgálatban 8 AIDS-es nő esetében, akik szintén nem szexuális úton kapták meg a fertőzést, a sejtszám a nőkre jellemzően alacsonynak bizonyult.

A kapott eredmények szignifikánsak voltak, s ez azt jelenti, hogy csak mintegy 1:1000, 1:2000 annak az esélye, hogy a fenti eredmény a véletlen műve. Tehát az a következtetés, hogy a homoszexuális férfiak agyában ez a köztiagyi idegsejtcsoport jelentősen kevesebb sejtet tartalmaz.

4. A legjelentősebb eredményeket a homoszexualitás biológiájáról a genetika szolgáltatta. Az alábbiakban említett eredmények egyértelműen amellett szólnak, hogy létezik genetikai, tehát örökölt tényező a homoszexuális hajlam hátterében. Kétféle genetikai vizsgálat eredményeit említem, az első fiúknál [végzett] ikervizsgálatokból vált ismertté. Mint tudjuk, az egypetéjű ikertestvérek (ahol a petesejt a megtermékenyítés után osztódik) genetikailag lényegében azonosak. Viszonylag nagyszámú megfigyelés bizonyította, hogy ha az egypetéjű testvérpár egyik tagja homoszexuális, annak valószínűsége, hogy a másik is az, mintegy 57% (emlékeztetőül: az átlag előfordulás 2–5%). Nyilvánvaló, hogy az egypetéjű testvéreket rendkívül sok pszichikai szál is összeköti, de ez a magas valószínűségi érték örökölt tényező(k) meglétére utal. Erre a következtetésre vezet a kétpetéjű ikrek vizsgálata. Kétpetéjű ikertestvéreknél két egyszerre megérő petesejt termékenyül meg két spermium által, tehát a genetikai hasonlóság akkora, mint két nem-iker édestestvér esetén. Ezek a gyerekek mindazonáltal egyszerre fejlődtek ugyanabban az anyaméhben és ugyanolyan környezeti hatásoknak kitéve. Kétpetéjű ikertestvérek, ha egyikük homoszexuális, annak esélye, hogy a másik is az, mintegy 24–25% (tehát fele az egypetéjűek valószínűségi értékének, de még mindig 5–6-szoros a populáció átlagához képest. Nem iker fiútestvéreknél ez a valószínűség 12–13%. Unokatestvéri viszonylatban markáns eltérés van az anyai és az apai ági unokatestvérek között, míg anyai unokatestvéreknél 8% a homoszexualitás valószínűsége, apai ágon ez csak 2–4%, tehát nem haladja meg a kontrollértéket. Mindez egyértelműen anyai ágon örökölt genetikai tényezőkre utal. Ezt a következtetést erősíti az anyai nagybácsik vizsgálata. Ha az illető nagybácsi homoszexuális volt, az unokaöcs hasonló hajlamai 7–10%-ban jelentek meg, míg homoszexuális apai nagybácsi esetében a hatás nem érvényesül és az unokaöcsök esetében az egynemű vonzódás nem lépi túl az átlag populáció 2–3%-át.

Az említett adatok a genetikai háttér meglétét bizonyítják, de emellett azt sugallják, hogy a „tanult” viselkedésformák jelentősége is számottevő. Ha ugyanis egy homoszexuális testvér mellett az örökbefogadott (azaz genetikailag nem rokon) fiúgyermeket vizsgálták, az ő homoszexualitás-arányuk 5–7% volt, tehát magasabb, mint a kontrollérték.

Ezek a vizsgálatok tehát bebizonyították, hogy mind a genetikai, mind a „tanult” tényezők jelentős szerepet játszanak a homoszexualitás kialakulásában.

A másik bizonyítéksorozat már a legmodernebb kísérletes molekuláris genetika lehetőségét is magába foglalta. A vizsgálatok elsősorban az X kromoszómára irányultak. Ezt az előbb említett anyai öröklésmenet indokolta. Ismert, hogy minden testi sejtünk 46 darab (23 pár) kromoszómát tartalmaz, ebből 22 pár páronként egyforma, de a 23. pár (a szexkromoszómák) férfiaknál egy X és egy Y kromoszómát jelent, nőknél a 23. pár két X-ből áll. Az ivarsejtekben csak 23 darab kromoszóma található, és a 23. kromoszóma a petesejtben mindig X, a spermiumban X vagy Y. Eszerint ha X-et tartalmazó hímivarsejt termékenyíti meg a petesejtet (X) kislány (XX) születik, Y-t tartalmazó spermium esetében a megtermékenyített petesejtből fiúmagzat (XY) fejlődik.

Nemrég sikerült valószínűsíteni, hogy az X kromoszómában melyik gén felelős (legalábbis részben) a homoszexualitás hajlamáért. A CA 11 nevű gén bizonyos formája férfi homoszexuálisoknál rendkívül gyakori (a tévedés esélye statisztikai számítások szerint 1:5000). Azt viszont még nem tudjuk, hogy melyik fehérjét kódolja a CA 11 nevű gén, tehát nem ismerjük azt a funkciót, amelynek örökölt módosulása, változása összefügg a homoszexualitással. A szédítő gyorsasággal fejlődő molekuláris genetika erre a kérdésre feltehetőleg már a közeljövőben választ fog adni. […]

---

Kapcsolódó anyagok:

• A megváltó gén – Interjú Czeizel Endrével és Tóth Lászlóval a homoszexualitás génjének felfedezése alkalmából (Mások, 1996/2.)
• Interjú Czeizel Endrével (részlet; a Flaszter 1998/3. számából, idézi: Mások, 1998/3.) – „a gyereket nem lehet homoszexuálissá nevelni”
• Megtalálták a „meleg” gént! – Örökletes-e a homoszexualitás? (Dr. Métneki Júlia cikke, Élet és Tudomány, 1996/2. sz.)