A magyar alkotmánybírák egy május közepén hozott egyhangú határozatukkal úgy foglaltak állást, hogy mindenekelőtt az állam joga a gyermek helyes erkölcsi fejlődése felett őrködni. Egyszersmind ebben a döntésben tulajdonképpen erkölcstelennek minősítették a homoszexualitást. Mondhatnánk, semmi rendkívüli nem történt, hisz a döntést megelőző hónapokban az Ország Házában visszatérően „buziztak” demokratikusan megválasztott képviselők. Az alkotmánybírósági döntést azonban egy olyan testület állásfoglalása, amely a rendszerváltás óta eltelt több mint hat esztendőben nagyon sokat tett az alkotmányos alapjogok, az egyenlő emberi méltóság – és egy tavalyi döntésében külön a homoszexuálisok jogegyenlősége – Magyarországi meggyökereztetése érdekében.
AZ ELŐZMÉNYEK
A „Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért” elnevezésű érdekképviseleti szervezet 1994 tavaszán kérte a bírósági nyilvántartásba vételét. Alapszabálya szerint a melegek, vagyis a homo-, illetve biszexuális személyek önazonossága vállalásának alapvető emberi szabadságjogként való elismerését célozta volna. A Fővárosi Bíróság bírája azonban végzésével először hiánypótlásra szólította fel az alapítókat. A bejegyzés feltételéül szabta az egyesület nevének a megváltoztatását, mondván „A ‘melegek’ kifejezés bizalmas jellegű, nem felel meg a köznyelvi, nyelvhelyességi, névszabatossági követelményeknek”. A bíró másik feltétele az volt, hogy az alapszabályzat zárja ki a 18 éven aluliak tagságának lehetőségét. E követelést a bíróság azzal indokolta, hogy Büntető Törvénykönyv 199. §-a büntetni rendeli* a 18 éven aluliakkal folytatott homoszexuális kapcsolatot, „amelyből következik az is, hogy csak 18. életévét betöltött személy vehet részt a homoszexuális érdekvédelemben”. Ennek az álláspontnak az alapja az a megdöbbentő feltételezés, hogy egy homoszexuális-érdekek védelmére alakult szervezet a természetelleni fajtalanság büntetőjogi tényállásának megvalósítására jön létre. Miután a társulás nem volt hajlandó teljesíteni ezeket az igényeket, a bíróság első fokon elutasította a nyilvántartásba vételt.
Ekkor fordultak az alapítók fellebbezéssel a Legfelsőbb Bírósághoz, amely végzésével helybenhagyta az első fokú bíróság döntését. A legmagasabb bírói testület három bírájának indoklása osztja a fővárosi bírák véleményét abban a tekintetben, hogy a „melegek kifejezés bizalmas jellegű, nem köznyelvi szó, ezért nem felel meg az elnevezéssel szemben támasztott társadalmi követelményeknek”. A bírákat álláspontjuk kialakításában nem befolyásolta a MTA Nyelvtudományi Intézete tudományos főmunkatársának, a nyelvtudományok kandidátusának szakvéleménye sem, mely szerint a „meleg” „a köznyelvben széleskörűen használt, tehát köznyelvi szó, és nyelvhelyességi aggályok sincsenek vele szemben”. Vagyis a bíróság tagjai jogi végzettségük minden szaktudásával nemcsak hogy magabiztosan állást foglaltak egy nyelvtudományi kérdésben, hanem részben erre a nekik nem tetsző szóra – mely senki jogát vagy érdekeit nem sérti – hivatkozva döntöttek az elutasítás mellett.
A Legfelsőbb Bíróság azt is helybenhagyta, hogy a bejegyzéshez szükség lenne életkori korlátozásra. A másodfokú döntés nóvuma, hogy az már nem természet elleni fajtalankodással gyanúsítja az egyesület felnőtt tagjait, hanem „csak” azzal, hogy a kiskorú tagok testi, értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyeztetik. Ez pedig – a bírák jogértelmezése szerint – kimeríti a Btk. 195. §-át, amely a kiskorú veszélyeztetése miatt büntetni rendeli azt a kiskorú nevelésére, felügyeletére vagy gondozására köteles személyt, aki e feladatából folyó kötelességét súlyosan megszegi.
És hogy miként jön ez ide? Úgy, hogy a bíróság a Btk. – egyébként semmiféle kötelező erővel nem bíró – kommentárjára alapozta a véleményét. Eszerint: a kiskorú nevelésével kapcsolatos kötelezettségek terhelik azokat a személyeket is, akik kiskorúak oktatására, nevelésére szolgáló egyesületekben, tömegszervezetekben kiskorúakkal foglalkoznak. A Legfelsőbb Bíróság szerint ebből pedig egyenesen adódik a következtetés erre az esetre is, hiszen a testület szerint „tágabb értelemben a nevelés körébe tartoznak olyan ráhatások is, amelyek nem kifejezetten nevelési célzatúak, de befolyásolják a kiskorú fejlődését (példának okáért egy zárt szervezet tagságának személyes példamutatása)”.
Ezzel a döntéssel szemben az egyesület alapítóinak egyetlen jogi lehetőségként felülvizsgálati kérelem benyújtása kínálkozott, a legutolsó, rájuk nézve sérelmes döntést hozó legfelsőbb bírói testülethez. Ugyanis a jelenlegi szabályozás értelmében alapvető jogaik sérelme miatt a polgárok nem fordulhatnak az Alkotmánybírósághoz, mert ennek az a feltétele, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntésének alapjául szolgáló jogszabály is alkotmánysértő legyen. Márpedig ebben az esetben a jogszabály nem, csak annak alkalmazása sérti az alkotmányt.
Úgy tűnik azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság nem merte egyedül vállalni egy újabb és immár végleges elutasító döntés ódiumát, ezért a testület elnöke indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság absztrakt alkotmányértelmezés keretében vállalja át az elvi döntés felelősségét. Az ennek értelmében benyújtott alkotmányértelmezési kérés az Alkotmány 67., illetve 63. §-aiban megfogalmazott alapvető jogok egymástól való elhatárolására irányult. Az előbbi a gyermekeknek azt a jogát tartalmazza, hogy az állam részéről megfelelő testi, szellemi és erkölcsi védelemben és gondoskodásban részesüljenek, az utóbbi pedig mindenki számára biztosítja, hogy az egyesülési jog alapján a törvény által nem tiltott célra szervezeteket hozzon létre, illetve azokhoz csatlakozzon. Az indítványozó legfőbb bíró szerint az értelmezéssel feloldandó alkotmányjogi konfliktus akkor merül fel, ha az állam részéről védelemben részesítendő gyermek olyan egyesület tagja kíván lenni, „amely a homoszexuális személyek mint társadalmi csoport jogvédelmi szövetségeként lép fel”.1
Már önmagában az is furcsa, hogy az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatával ellentétesen miért vállalkozott egy olyan, mondvacsinált alkotmányértelmezésre, aminek alig titkolt célja egy konkrét ügy eldöntése. Az alkotmánybírák ugyanis már tevékenységük első évében siettek világossá tenni, hogy az elvont alkotmányértelmezést igyekeznek távol tartani két szélsőségtől: egyrészt valamely alkotmányos rendelkezés teljesen absztrakt, semmiféle konkrét problémához nem kapcsolódó és így valóban parttalan értelmezésétől, másrészt attól, hogy az elvont értelmezés konkrét ügyet döntsön el vagy csupán jogszabályt értelmezzen.2
Az Alkotmánybíróságnak tehát saját tesztje alapján el kellett volna utasítania az indítványt, mégsem véletlen, hogy nem tette. Ennek magyarázata pedig az alkotmányvédő testület és a legfőbb bírói fórum folyamatos hatásköri vitájában keresendő. A külföldi összehasonlításban rendkívül széles alkotmánybírósági hatásköri lista deficitje ugyanis, mint láttuk, éppen az alkotmánysértőnek tartott bírósági ítéletek elleni egyéni panaszjog hiánya. Az 1989-ben kialakított magyar alkotmánybírósági szabályozás – ellentétben a német, svájci, spanyol és osztrák megoldással – nem ismeri az úgynevezett közvetlen panaszt, midőn valaki alapjogaiban érezve sértve magát egy közigazgatási vagy bírói aktust támad meg az alkotmányőröknél, anélkül hogy a konkrét döntés alapjául szolgáló norma alkotmányellenességét is állítaná egyszersmind. A magyar alkotmánybírák az elmúlt években néhány alkalommal megkísérelték átlépni ezt az akadályt. Az első ilyen precedens jellegű határozattal megsemmisítettek egy konkrét bírói ítéletet. Ezt a Legfelsőbb Bíróság – a végiggondolatlan, ám hatályos szabályozás alapján joggal – a bíróságok hatáskörébe való beavatkozásként értékelte. Az Alkotmány jelenleg hatályban lévő 70/K. §-a értelmében ugyanis az alapvető jogok megsértésével kapcsolatos igazságszolgáltatás a rendes bíróságok feladata. Ez az eset is példázza azonban, hogy a bíróságok – beleértve a Legfelsőbb Bíróságot is – nincsenek felkészülve az alapjogi bíráskodásra. Többek között azért nem, mert az elmúlt évtizedekben azt szokták meg, hogy az Alkotmány csupán kirakati tárgy, egyfajta politikai dokumentum, mintsem alkalmazandó jogi norma, amelynek alapjogi rendelkezései köteleznek minden bírót.
Az új Alkotmány előkészítése során a Legfelsőbb Bíróság igyekezett átmenteni a jelenlegi megoldást, az Alkotmánybíróság pedig elérni a valódi alkotmányjogi panasz intézményesítését. Ugyanakkor a „harcoló felek” kiegyeztek egy kompromisszumos megoldásban. Az erről szóló elgondolást el is juttatták az alkotmányozóknak. Eszerint alapjogi ügyekben továbbra is a rendes bíróságok hoznák a végső döntést, ugyanakkor az Alkotmányban biztosított jogok sérelme esetén elvi állásfoglalást lehetne kérni az Alkotmánybíróságtól, amely azután kötelezné az ügyben eljáró bíróságot döntése meghozatalakor. Ezzel a megoldással az Alkotmánybíróság nem lenne ugyan feljogosítva valódi alkotmányjogi panaszok végleges elbírálására, mégis az eset alkotmányossági megítélésével kötelező befolyást tudna gyakorolni a konkrét sorsára.
Tulajdonképpen ennek a kétoldalú megállapodásnak a próbájaként született a Legfelsőbb Bíróság elnökének indítványa, amit az Alkotmánybíróság – éppen a kompromisszum keresése érdekében – nem utasított el, annak ellenére, hogy a hatályos jog még nem ismeri ezt a megoldást, sőt lehet, hogy nem is fogja.
A DÖNTÉS
Az alkotmánybírósági verdikt lényege: a gyermeknek az a joga, hogy az állam részéről a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemben részesüljön [Alkotmány 67. § (1) bekezdés], megalapozza az állam alkotmányos kötelességét a gyermek fejlődésének védelmében. Az államnak ez a kötelessége pedig az alkotmánybírák szerint alkotmányos alapot nyújt arra, hogy a törvényhozó vagy a bíróság – elsősorban a nyilvánosság szférájában – a gyermek alapjog-gyakorlását, ezen belül az alaptörvény 63. §-a által garantált egyesülési joga gyakorlását korlátozza.
Az Alkotmánybíróság által az Alkotmány 67. §-áról adott értelmezés szerint annak értelmében az államnak a gyermeket a fejlődésére káros hatásokon kívül az olyan kockázatvállalástól is meg kell óvnia, amelyekkel kapcsolatban életkoránál fogva nem képes megismerni és értékelni sem a választható lehetőségeket, sem pedig választása következményeit saját személyiségére, illetve későbbi életére és társadalmi beilleszkedésére nézve.
Ennek alapján – szól az útmutatás a jogalkotóknak, illetve elsődlegesen az értelmezést kérő bíróságnak – a gyermek egyesületi tagságát „homoszexualitással kapcsolatos”3 egyesületben törvény vagy bírósági határozat kizárhatja vagy korlátozhatja.
Vegyük sorra: mit is állít mindenkire kötelező érvényű határozatában az Alkotmánybíróság?
Mások jogai
Abban az esetben, ha a gyermekek alkotmányos alapjogai, köztük egyesülési joguk konfliktusba kerül az államnak azzal a kötelezettségével, hogy biztosítsa a szükséges védelmet és gondoskodást a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez, az indítvány által felvetett esetben a bíróság az előbbi alkotmányos jogot korlátozhatja vagy akár meg is vonhatja.
Ennek az állításnak az igazolásához elengedhetetlen megvizsgálni az alapjogok korlátozásának Alkotmányban szabályozott lehetőségeit. Az 1989–1990-ben átfogóan módosított magyar alaptörvény 8. §-ának (2) bekezdése – német mintára – előírta, hogy alapjog csak törvényi úton korlátozható, sőt a jogok lényeges tartalma még törvényhozási aktus számára is érinthetetlen. Lényegében ezt erősíti meg az Alkotmánynak az egyesülési szabadságot garantáló 66. § (1) bekezdése, midőn kimondja: „A Magyar Köztársaságban az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van a törvény által nem tiltott célra szervezeteket létrehozni, illetőleg azokhoz csatlakozni.”
Hagyjuk most figyelmen kívül, vajon a gyermekek egyesülési jogának az alkotmánybírák által elfogadott korlátozása érinti-e a jog lényeges tartalmát, és szorítkozzunk csak a törvényi úton való korlátozás kérdésére. Mit mond a korlátozásról az egyesülési jogot szabályozó 1989. évi II. törvény? Az átalakulás talán első sarkalatos törvényének 2. § (2) bekezdése értelmében az egyesülési jog gyakorlása nem sértheti az Alkotmány 2. §-ának (3) bekezdését – vagyis nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy kizárólagos birtoklására –, nem valósíthat meg bűncselekményt és bűncselekmény elkövetésére való felhívást, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sérelmével.
Maguk az alkotmánybírák is elismerik ítéletük indoklásában, hogy e törvényi korlátok közül a „mások jogai és szabadsága” jöhet egyedül számításba. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint ezekben az esetekben is csak azzal a feltétellel tekinthető alkotmányosnak a korlátozás, ha azt mások jogának érvényesítése szükségessé teszi, és a korlátozás mértéke arányos a védelem céljával. Érdekes módon, az Alkotmánybíróság annak vizsgálata során, hogy szükséges, illetve arányos-e a korlátozás, fel sem veti azt a kézenfekvőnek tűnő kérdést: nem elegendő garancia-e a gyermekek nemkívánatos egyesületi tagságának megakadályozására a szülő ezzel kapcsolatos joga.
Az állami úton történő korlátozás igazolására az indoklás szövege egy finom nyelvi csúsztatást alkalmazva, „mások jogai” helyett „másik jogról” szól. Vagyis tudatosan figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a törvényhozó egyértelműen más személyek jogainak védelme érdekében teszi csak lehetővé a korlátozást. A „mások jogai és szabadsága” szóhasználat nem foglalja magában ugyanannak a személynek „másik jogait”. Márpedig a határozat lényege, hogy a gyermek egyesülési jogát saját – és nem mások – testi, lelki és erkölcsi fejlődéséhez való joga érdekében engedi korlátozni. Ráadásul úgy, hogy a konkrét esetben a gyermek nem igényli ezt a védelmet. Tehát nem arról van szó, hogy két összeütközésbe kerülő jog közül a jogalany mindkettővel élni kíván, de ez alkotmányosan lehetetlen. Az indítványban szereplő esetben éppenséggel a jogok alanya – a gyermek – a két jog közül csak az egyiket akarja gyakorolni (az egyesülési jogot), és éppen tiltja el az Alkotmánybíróság egy olyan joga védelmében, amelyet az adott ügyben nem igényelt.
Az alkotmánybírósági határozat érvelésének ezen részével kapcsolatos kérdés tehát némileg leegyszerűsítve így hangzik: korlátozhatja-e az állam valamely alkotmányos jogunkat egy másik jogunk általunk nem igényelt védelme érdekében, arra való hivatkozással, hogy „mások jogait és szabadságát” megóvja?
Az Alkotmánybíróság annak érdekében, hogy biztosítsa az egyesülési törvény szövegének hasonló (félre)értelmezését a bíróságok részéről, sietett leszögezni határozatának indoklásában, hogy elvont alkotmányértelmezése egyben a törvény idézett fordulatának („mások jogai”) alkotmányos alkalmazási követelményeit („másik jog”) is meghatározza az indítványozásban felvetett tényállásra. Ezzel viszont az a probléma, hogy az alkotmányőrök hatásköre csak az Alkotmány és nem egy törvényi rendelkezés kötelező érvényű értelmezésére terjed ki. Ez az értelmezés tehát nem köti a bíróságot az adott tényállás értelmezésében.
Feltéve, de meg nem engedve, hogy a bíróság a gyermeknek azt a „másik” jogát, hogy az állam részéről a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemben részesüljön, „mások jogaként” értelmezi, fennmarad a kérdés: az adott esetben valóban ennek a jognak az érvényesítéséről van-e szó?
Mások erkölcse
Az alkotmánybírósági ítélet szerint az Alkotmány már idézett 67. §-ának (1) bekezdése értelmében az államnak a gyermeket meg kell óvnia a személyiségfejlődésére veszélyes, olyan, elsősorban nyilvánosan vállalt kockázatoktól, amelyeket maga koránál fogva nem képes felismerni és értékelni. Az alkotmánybírák felfogásában ilyen súlyos kockázatvállalást jelent, ha például egy, a homoszexuálisok jogegyenlőségét fontos társadalmi értéknek tekintő 17 éves fiatalember úgy dönt, hogy belép egy homoszexuális érdekképviseleti szervezetbe. (Ne felejtsük el ugyanis, hogy egyesületi jogunk szempontjából minden 18 éven aluli személyre vonatkozik az Alkotmánybíróság korlátozó értelmezése.)
Érdemes egy kicsit közelebbről szemügyre venni, vajon az Alkotmány már idézett 67. §-ában szereplő védendő jogok közül melyiket is sérti a fiatal nyilvánosan vállalt „elhamarkodott” döntése. Nyilván a testi és a szellemi fejlődés veszélyeztetése nem jöhet számításba. Marad tehát az erkölcs esetleges defektjének kockázata.
De állíthatja-e ezt az Alkotmánybíróság anélkül, hogy – kimondva-kimondatlanul – állást foglalna erkölcsi kérdésekben? Milyen erkölcsi fejlődést akar ugyanis védeni az Alkotmánybíróság, amikor az Alkotmány 67. §-át kívánja érvényre juttatni? Ha azt a véleményezett közfelfogást, amely fenntartásokkal él a homoszexualitással szemben, akkor vajon milyen alapon minősítette alkotmánysértőnek a halálbüntetést, amellyel szemben valószínűleg a társadalom többségének ma sincs erkölcsi felfogása?
Ha az alkotmányőrök azt állítják, hogy a gyermekek fejlődése szempontjából veszélyt jelent egy homoszexuális érdekképviseleti egyesületbe való belépés, akkor ennek igazolására kevés a homoszexualitásnak a társadalom részéről megnyilvánuló negatív erkölcsi megítélésére hivatkoznia. (Mint ahogy a társadalom többsége részéről megnyilvánuló cigányellenesség nem volna elegendő fiatalok távoltartására egy cigány érdekvédelmi szervezettől.) Az is kell, hogy ők maguk is szükségesnek tartsák ezt a gyermek erkölcsi fejlődése szempontjából.
Ez a burkolt állásfoglalás vajon hogyan egyeztethető össze az Alkotmánybíróság többször deklarált tételével az állam semlegességéről, amelyből következően kizárta, hogy a testület ideológiai, világnézeti és erkölcsi kérdésekben állást foglaljon?
Ha komolyan vesszük az alkotmánybírósági ítélet indoklásának azt a mondatát, miszerint „az Alkotmánybíróság nem minősíti a homoszexualitást erkölcsi szempontból”, akkor tehát nem lehet az Alkotmány 67. §-ára hivatkozni. Ez a hivatkozás akkor sem áll meg, ha az egyesületbe való belépést azon az alapon tiltják meg, hogy a személyiség egész fejlődését érintő és jövőjét meghatározó kárt okozhat, ha ilyen sorskérdésben való döntéshez szükséges érettség híján kényszerpályára kerül. A kényszerpálya elkerülése ugyanis szintén csak abban az esetben igazolhat alkotmányos jogkorlátozást, ha mögötte az erkölcsi fejlődés tévútra kerülésének veszélye van.
Ha egyébként elfogadnánk az Alkotmánybíróságnak azt az érvelését, mely szerint a „homoszexualitással kapcsolatos” fiatalkori befolyások kockázatával szemben a gyermeket jogai korlátozása árán is meg kell védeni, akkor minden további nélkül megszüntethető lenne a homoszexuális szülő felügyeleti joga, vagy minden homoszexuális tanár elbocsátható lenne állásából. Hiszen az ő hatásuk nyilván lényegesen nagyobb a gyermekek személyiségfejlődésére, mint bármilyen érdekképviseleti szervezeté lehet. Arra a személyiségfejlődésre, amelyhez hozzátartozik a fogékonyság a társadalom minden egyénének és csoportjának egyenlő kezelésére, az intolerancia és a homofóbia minden megnyilvánulásának elutasítása. Ennek kialakításában pedig meghatározó szerepe van az Alkotmánybíróság döntéseiben megnyilvánuló alapjogfelfogásnak is.
*
Az alkotmánybírósági döntés hatása messze meghaladja annak az esetleges jogsérelemnek a jelentőségét, amit az okozhat, hogy néhány fiatalkorú – ha vannak egyáltalán ilyenek – csak 18. életévének betöltése után léphet be a homoszexuálisok érdekvédelmére alakult szervezetekbe. Ennél sokkal súlyosabb, hogy a magyar Alkotmánybíróság tett egy lépést visszafelé azon az úton, amin elindult 1990-ben. Ennek az útnak – amelynek neve talán nem a legszerencsésebb elnevezéssel „láthatatlan alkotmány” lett – legfontosabb építőköve az a jó értelemben vett alapjogi aktivizmus, ami akár az alkotmány dadogó betűivel szemben is az egyenlő emberi méltóság elvének elsődlegességét hirdeti. Ezt jelezte elsőként a halálbüntetés eltörlése, majd az információs jogok, a vélemény- és a lelkiismereti szabadság, majd az elmúlt évben a homoszexuálisok élettársi kapcsolatának világszerte úttörőnek mondható alkotmányos védelme. Ezek a döntések bel- és külföldön komoly elismerést szereztek a magyar Alkotmánybíróságnak.4
Ezeknek a döntéseknek a meghozatalában meghatározó szerepe az Alkotmánybíróság elnökének, Sólyom Lászlónak, aki paradox módon a mostani határozatot is jegyezte. Bizonyos, hogy az Alkotmánybíróság első kilenc esztendeje a tankönyvekbe Sólyom-korszakként kerül majd be, és nem pusztán azért, mert Sólyom László volt a bíróság elnöke, hanem mert ő határozta meg a testület szellemiségét.5 Vagyis nem pusztán adminisztratív, hanem intellektuális értelemben is irányította az alkotmányvédelmet.6
Minden okunk megvan azt remélni, hogy az az alapjogi felfogás, amit a most bírált döntés tükröz, nem a testület és Sólyom László álláspontjának végleges változását jelenti, csupán egyetlen lépést visszafelé, amit nem követnek továbbiak.
JEGYZET
1. Tekintsünk most el az indítvány megfogalmazásának attól a sutaságától, amely a két alapjog egymástól való elhatárolását várta el az alkotmánybíráktól, hiszen miért kellene két, egymástól független alkotmányos jogot elhatárolni? A valódi kérdés nyilván az, hogy e két jog konfliktusa esetén melyiknek kell elsőbbséget biztosítani. vissza
2. Az első elutasított indítvány az Antall-kormány első pénzügyminiszterének az a kezdeményezése volt, amelyben az egy változatában már alkotmányellenesnek mondott kamatadó további megoldásainak alkotmányosságát kívánta teszteltetni. [31/1990. (XII. 18.) AB-határozat] vissza
3. Már önmagában a határozat szóhasználata is sok tekintetben árulkodó, hiszen a homoszexuális érdekvédelmi szervezetet a szöveg következetesen „homoszexualitással kapcsolatosnak” aposztrofálja. Ez a „bélyeg” ráadásul zárójelbe teszi azt a lehetőséget, hogy egy homoszexuális érdekvédelmi szervezet tagjai nemcsak hogy nem szükségképpen homoszexuálisok, hanem nem is feltétlenül vállalnak többet a tagsággal a nyilvánosság előtt sem, mint egy emberi jogi, kisebbségi érdekvédelmi ügynek a képviseletét. vissza
4. Számos külföldi konferencián volt alkalmam megtapasztalni azt a tudományos megbecsülést, amit a magyar Alkotmánybíróság alapjogi tárgyú döntései kivívtak maguknak. Legutóbb ez év májusában – röviddel a mostani döntést megelőzően – a michigani egyetem tudós hallgatósága fogadta szimpátiával az első magyar „homoszexuális”-határozatot. Annál is inkább, mert az emberi jogok védelme szempontjából meglehetősen aktív amerikai Legfelső Bíróság nem büszkélkedhetett azzal az 1986-os ítélettel (Bowers v. Hardwick), amely megengedte az államok törvényhozásának, hogy büntetőjogilag szankcionálja felnőttek beleegyezésen alapuló homoszexuális kapcsolatát. Éppen egy héttel a második magyarországi döntés után viszont a washingtoni bírák hoztak történelminek mondható döntést (Romer v. Evans) a homoszexuálisok jogegyenlősége szempontjából. Ebben a Supreme Court alkotmányellenesnek minősítette és hatályon kívül helyezte Colorado állam alkotmányának azt az 1992-ben népszavazással elfogadott passzusát, amely megtiltotta a homoszexuálisok diszkriminációját tiltó törvények elfogadását. Külön érdekessége az ítéletnek, hogy a többségi véleményt az a bíró, Anthony Kennedy írta, aki Reagan elnök nevezett ki és aki konzervatív beállítottságáról volt ismert. vissza
5. E sorok szerzője hálás a sorsnak, hogy az Alkotmánybíróság működésének valóban forradalmi első hat és fél esztendejében Sólyom László közvetlen munkatársa lehetett. vissza
6. Egy, a közelmúltban az Egyesült Államokban megjelent jogtudományi monográfia (Bernard Schwartz: Decision. How the Supreme Court Decides Cases. Oxford University Press, New York, 1996.) szerzője megkísérli csoportosítani az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának korszakait az elnökök szerepe alapján. Alapvetően három szakaszt különböztet meg. Az elsőt a „szuper” elnök Earl Warren neve fémjelzi, aki irányította a bíróságot. A másodikat a gyenge kezű elnökhöz, Warren Burgerhez köti, akit a bíróság irányított. Végül a harmadik, ma is tartó korszakban – William Rehnquist elnöksége idején – több meghatározó egyéniség (például William Brennan) irányította a testületet. Nem is lehet kétséges, hogy a magyar Alkotmánybíróság első kilenc esztendeje a Warren-Court időszakához hasonlítható. vissza
Kapcsolódó anyagok:
