A halál: vég. Elszakadás, fájdalom, reménytelenség. Por és hamu, oszlás és rothadás. Valami eltörött, mindörökké lezárult.
A halál, ha meghalna…! Ha megmaradna az állandó pezsgés, a friss természet zsongása! Ha nem lenne búcsú, emberi mivoltot szétfeszítő magány, hanem véget nem érő együttlét azzal, azokkal, akik szeretnek, akiket szeretünk!
Amióta az ember több, mint jól fejlett majom, azóta keresi a kibúvót a meghalás feltétlen kötelezettsége alól. Gilgamestől János vitézig, a bio-táplálkozás számtalan irányzatától a hibernáció pusztulást elodázó reménykedéséig. Az öngyilkosok nem az élet elől menekülnek, hanem az élet kilátástalanságából, halállal átitatottságából. Két hitegető suttogás között zajlik az ember élete. Egyfelől a fásultság szava: „Hagyd abba! Nincs értelme! Törődj bele! Így végzed hát te is…!” Másfelől az üresen kongó biztatás: „Játszd ki a végzetet! Keress egy kiskaput! Hátha te leszel a kivétel, akinek sikerül! Carpe diem – és ne gondolj a jövőre! Éld ki magad teljesen – ma!”
Hamis ígéretek, próbálkozások és tompa csüggedtség között hullanak el valahová a percek, évek, és fogynak mellőlünk, el-eltünedeznek, akik valaha sokat jelentettek számunkra.
A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. A kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük, ragyogó ruhában. Ijedtükben a földre szegeződött a tekintetük. De azok így szóltak hozzájuk: „Miért keresitek az élőt a halottak között? Nincs itt, feltámadt!” (Lk 24,1–6a)
Majdnem húsz évszázad telt el azóta, hogy a tanítóvá és elesettek barátjává lett názáreti ácsot tönkreverve, keresztfán megfulladva, átszúrt szívvel lepedőbe göngyölték és sziklasírba tették. A történetet mindenki ismeri. És sokak számára itt ér véget. A Superstar, a maga sajátos értelmezésével is csupán idáig követi az eseményeket. Pedig nagy emberek kivégzése nem egyedülálló jelenség a történelemben. Ha egy legenda volna, amely befejeződött, kár is lenne rá vesztegetni a szót. Jézus soha nem mondta, hogy az eszméit kövessük, hanem őt magát. Márpedig aki egy kétezer éves hullának szegődik a nyomába, az zárt osztályra való.
Jézus élete nemcsak értelmetlen föltámadásának történeti valósága nélkül, de irritálóan unalmas is. Nem érdekelne még társalgási szinten sem a kérdés, élt-e Jézus, ha nem lennék meggyőződve az igenlő válaszról arra nézve, hogy föltámadt és él ma is. Üres időfecsérlés volna megemlékezni egy rég semmibe veszett palesztinai prófétáról. Jézus vagy semmit sem ér – vagy pedig mindent. Közbülső lehetőség nincs. Az angyali intés ellenére sokan vannak, akik őt még ma is a halottak között keresik, múltba révedő szemekkel. Pedig élő valóság, elevenebb személy bármelyikünknél. Erről szólt és szól egész működése. Benne és általa a feltétel nélküli szeretet úrrá lett a halál pusztító hatalmán. Meghalt a halál, él az élet!
Jézus előtt nem úgy hódolunk, mint a matador előtt, aki ledöfte a fújtató bikát, s most önelégülten zsebeli be az aréna ordítozó közönségének kívülálló, a palánk biztonsága mögül tomboló csodálatát. Nem. Jézus sorsa a mi sorsunk kell, hogy legyen. Élete a mi életünk, szenvedése a mi szenvedésünk, feltámadása a mi feltámadásunk. A diadal valamennyiünké. „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed?! Halál, hol a te fullánkod?!” (1Kor 15,54b–55)
A keresztények közösségét Krisztus titokzatos testének nevezi az Írás. És Krisztus teste nincs a sírban. A jeruzsálemi húsvét óta az ember születése nem halál többé, halála viszont megszületés az élet valódiságára. Nem befejezés, hanem új kezdés. Nem végső állapot, hanem átalakulás. Régi hasonlat szerint nem pont, hanem kettőspont, amely után a lényeg, az érdemi rész következik. „Ez a győzelem a mi hitünk” – olvassuk a Bibliában; ez a keresztények ujjongó öröme. Ami oszlásnak indult, újra egy lesz, ami abszurdnak tűnt, most értelemmel telítődik; az élet sötétségének mélyén napnál ragyogóbb Az, aki a Világ Világossága.
„Miért keresitek az élőt a halottak között?” Miért próbáljátok pótcselekvésekben, olcsó praktikákban, holt ideákban fellelni a vágyott halhatatlanságot? Hiszen nincs ott: feltámadt! A halottak közül elsőszülöttként lépett át az új életbe, hogy mindenki, aki őt követi, odataláljon, céljához érjen: ahhoz a célhoz, amely eleve rendeltetett számunkra, amiért erre a földre születtünk, amiért van értelme élni, küzdeni, szenvedni és szeretni, mert a szeretet, amint az Énekek éneke írja, erősebb, mint a halál.
Birtalan Balázs
(1995)
Kapcsolódó anyagok:
- A mi esztendőnk – Viki beszámolója az Öt Kenyér Közösség 2003. évi Húsvétjáról
