Nagycsütörtök – tiszta kezek és várakozó szívek
Izgalmas, sosevolt együttlét; egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és a tapasztalatlan ünneplők lába alól kicsúszik a talaj, és már zuhanunk is összetartozásunk esetlen rabságába…
De a kora este enyhe, az Úr kegyes és elnéző, a készülődés összeszedett, és a körülmények kirekeszthetők. Egy hosszan elnyújtott pillanatban várja Jézus, hogy körben leüljünk, megnyugodjunk, mielőtt szájához emeli a kelyhet.
Engedelmesen és megilletődötten vártunk mindent, ami ezen a napon első és utolsó.
Lassultak a percek, nőtt és szívünkre kúszott a csönd.
Az Evangéliumot úgy hallgattam, ahogy gyerekkoromban a bábelőadás előtt ültem: magamban kiáltoztam. Vigyázz!, Ott van!, Ne menj oda!, milyen nehezen is érthető egy néhány mondatba sűrített ígéret, milyen nehezen hihető egy azelőtt sose látott, elképzelhetetlen ajándék.
Kezeinket adtuk megmosásra, zavartan keringtek bennünk az érzések, az ősi cselekedet nem eljátszásra, hanem megélésre hivatott. És adtunk és kaptunk, kínáltunk és kértünk, megnyugodtunk, és mégis az öröklétbe zuhanni vágytunk, részese lenni annak, hogy Jézus a fülünk hallatára mondja: barátai vagyunk.
Úgy búcsúztunk, mintha nem telne el egy nappal és egy éjszaka, amíg újra együtt leszünk, mintha megőrizhetnénk a ránk talált csendet és várakozást; de a Nagycsütörtök elvégezte feladatát, órák múlva már csak néztünk utána, pillanatnyi magány és meghívott a Nagypéntek…
Nagypéntek – csend és cédula
És a Nagypéntek, mintha már el is késett volna, hirtelen betoppant, és arccal a föld felé találta Papunkat, arccal az Ünnep felé Közösségét, és arccal az Ég felé Jézust. Olyan volt az a két óra, mint néhány fénykép, melyek között merengő tekintet lassan, darabosan lapozgat. Minden csendes volt, feszült és éles. Lomhán állt össze a szertartás; hagyta magát, hogy bárki beletartsa arcát, fürödjék benne, és valamit, akármit megértsen. Ezt hagyta, de nem engedte a kívülállást, a megérintetlenséget.
A passiónak, mint egy bravúrosan szerkesztett remekműnek, nem volt egyetlen irigyelt szerepe sem; úgy adta oda magát a Történetek Története, hogy meg kellett tudnunk, rólunk szól, és áldott skizofréniában játszottunk minden szerepet.
Rettegtem, hogy felgyorsulnak a percek és kicsusszanok az Ünnepből, és rettegtem, hogy véget sosem ér a Nagypéntek, és húsvéttalan, céljavesztett fájdalomban maradok.
De nőtt a csend, és növekedett a remény is…
Lejött közénk, igazán, a szomorú-szép, arányos golgotai kereszt; sem nagy, sem kicsi, mindannyiunkhoz illő. Mi pedig – mintha aranyat, tömjént, mirhát vinnénk – ajándékkal járultunk hozzá, cédulákra írva fájdalmainkat: Tudd, Jézus, keresztfád a mi vállunkat is nyomja; tudd, Keresztény, földi léted minden kínja becsben van tartva Jézusnál, és készülődik a vigasztalás!
Jézus hagyta magát megfeszíteni fájdalmunk keresztjén is az idén.
Ölbe vett minket a szenvedő Jézus, ahogyan mi emelnénk magunkhoz az „Áldott Gyermeket” Karácsonykor. És nem riasztottak, de égtek bennünk a stigmák…
Újra egynapos csöndre vágyva búcsúztunk, és ismét tudtuk, hogy ez a béke, a nyugodt könnyek pergése ritka és illékony ajándék. A nagypéntek éjszaka is visszavetett a hétköznapokba, hogy Húsvét éjjele kiemeljen.
Húsvét éjjele – tömjénszilánk és keresztvíz
A mi mesénkben, az igazi emberekről szóló, igazi mesében ez a három nap egy esztendő! Valóban olyan fáradtak voltunk már, mintha csütörtök óta négy évszak, több mint egy tucat holdtölte, vetés és aratás, ötvenkét vasárnap és ötvenkét közösségi csütörtök váltotta volna egymást. Csendben érkeztünk, mégis újra meg újra előtört a türelmetlen várakozás külső és belső hangzavara.
Az apró betonudvaron ropogott a tűz, ámultak a kis városi verebek, és ezen a titokzatos éjszakán mély-ősi madárálomban jártak, tűzzel, füsttel, és sose látott, madárszabad emberi lelkekkel…
A tüzet megszenteltük, az meg vidáman pattogott és hagyta, hogy eljátsszuk, hogy most mi őt és nem ő minket; majd engedelmesen rászökkent a húsvéti gyertyára és osztotta magát, akár a végtelenségig is fogyhatatlanul, húsvéti gyertyácskáinkra.
Körben ültünk; egyre fehéredő lélekkel életünk legmisztikusabb éjszakáján, és Egyvalakivel talpig fehérben, élete legszabadabb éjszakáján, és Egyvalakivel talpig fényben, örökléte legönátadóbb éjszakáján.
Vártunk.
Vártuk, hogy az Ószövetség szégyenlősen, picit közelünkbe lépjen, hogy a zsoltárokra merészen és tudatosan érkezzen az ismétlődő válasz, hogy mindannyiunk tömjénszilánkja vágyott-egyszerre az égbe szálljon, hogy a keresztvíz, mint a júliusi eső a földet, elöntsön minket, és hullámaira vegyen Valakit, és gyengéden letegye itt a mi közösségünkben!
A csütörtök óta lemerevített percek gyorsulni kezdtek; olyanok lettünk mint a kölyökállatok: szertelenek, botladozók és ártatlanok. Az Atya fülébe súgta Papunknak, hogy „most!”, meg azt, hogy „add már nekik!”, és papunk nekünk adta a Dicsőséget; és úgy durrant ki a vigília, mint egy léggömb, mint kelt tésztában a buborékok, és megborzongtunk…
Hullt a keresztvíz, cseppent az olaj; és végleg kifutott kezünkből az irányítás. Már rohant minden a mély húsvéti mederben, és vitt bárkit, aki hagyta. Kenyérrel és borral táncolt a virágos oltár; és pezsgett, vibrált a titokzatos tavasz az éjszakai ünnepen, ami mintha két nap között történt volna, túl időn és téren…
Viki
Kapcsolódó anyagok:
