Krisztusban Testvéreim!
Az elmúlt hetek egyházunkkal kapcsolatos belpolitikai pengeváltásai egyre inkább megerősítették bennem azt az elhatározást, hogy közreadjam az események kapcsán ébredt gondolataimat.
A történet azzal indult, hogy Horn Gyula ex-miniszterelnök kifogásolta az egyházi személyek gyóntatással gyakorolt aktuálpolitikai tevékenységét, különösen azt, hogy a feloldozást a szavazás mikéntjéhez kötötték. Mindenekelőtt a non quis sed quid (nem az a fontos, hogy ki mondja, hanem, hogy mit mond) bölcsességet kell(ene) magunkévá tennünk. Az Egyházi Törvénykönyv 1387. kánonja felfüggesztéssel és a klerikusi állapotból való elbocsátással fenyegeti meg azt a papot, aki „a gyónás folyamán vagy annak alkalmából vagy annak ürügye alatt” szexuális ajánlatot tesz a bűnbánó hívőnek. Ha nem kívánjuk véglegesíteni a jelenlegi szexista szemléletet, és meglátjuk a törvényhozónak a gyónás szabadságát és tisztaságát óvó szándékát, akkor nyugodtan kijelenthetjük: mindaz, aki bármilyen kampánycélra használja ezt a szentséget és általában a Krisztustól kapott prófétai küldetést, az szentségtörő, Isten-ellenes módon vét a missziós parancs és a kereszténység társadalmi felelőssége ellen. És mindenki, aki ezt szóvá teszi, magának a hívő közösségnek tesz jótékony szolgálatot!
A II. vatikáni zsinat az Egyház és a mai világ viszonyáról szólva világosan kifejti, hogy „az a sajátos küldetés, amelyet egyházának adott Krisztus, nem politikai, gazdasági vagy társadalmi jellegű” (Gaudium et spes, 41.), mert az az erő, amelyet a társadalomnak adhat „az életre váltott hitben és szeretetben áll, nem pedig egy pusztán emberi eszközökre támaszkodó hatalom gyakorlásában”. A 76. fejezet arra inti a hívőket, hogy a földi ügyek terén ismerjék el a véleménykülönbség jogosságát, és tiszteljék azokat a polgártársakat, akik egyénileg vagy csoportosan becsületesen védik eltérő álláspontjukat. Éppen ezért jogos igény, hogy a Katolikus Egyház – a Vatikántól a Magyar Katolikus Püspöki Karon át a legkisebb település plébánosáig – megnyilvánulásaiban egyformán, mint keresztényt képviseljen engem/mindannyiunkat, akár jobboldali, akár szocialista nézeteket vallunk, vagy nem vallunk, mert nem az ő dolguk minősíteni életünknek e területét.
Az sem hangzott el a vita hevében, hogy ne gyakoroljunk társadalomkritikát, mint azt Pápai Lajos püspök nyilatkozata állítja. (Új Ember, 2002. február 24.) A szentség(ek) instrumentalizálása (eszközzé silányítása) ellen emeltek szót, mint azt fentebb láttuk, teljes joggal. Megjegyzem, egyébként magam is több alkalommal voltam szenvedő alanya annak, hogy a gyóntatómtól lelkivezetés helyett 20 perces kormánypropagandát kaptam, a térdeimen állva; és ezt az sem enyhíti számomra, hogy csupán elszigetelt jelenséggel állunk szemben.
Szintén többen kifogásolták, hogy a Szocialista Egyetemisták Szövetsége templomi ellenőrző utakat szervez. Régi vágyam teljesülne, ha a magyar hívő fiatalok bibliával és jegyzetpapírral a kezükben hallgatnák a prédikációkat, persze az sem ártana, ha hallanának is valami lejegyezni valót. Egyébként mitől tartunk? Istentiszteleteink az egész Magyar Köztársaság területén nyilvánosak. Elhangozhat ott bármi, ami miatt titkolóznunk, szégyenkeznünk, vagy magyarázkodnunk kellene? Ha egyesek önként eljátsszák az ördög ügyvédjének szerepét, és mégsem találnak kivetnivalót a gyakorlatunkban, akkor ki emelhetne még vádat ellenünk?
A tiltakozó demonstrációk egyik követelése a bocsánatkérésre vonatkozik. Akik megismerték Jézus bocsánatát, nem gondolhatják komolyan, hogy a bocsánatkérés politikai zsarolással kikényszeríthető. Az és akkor kérjen bocsánatot, akinek és amikor a lelkiismerete ezt jelzi. Ez a folyamat az emberi élet minden szintjén (bűnbánat, családi és munkahelyi kapcsolatok, politika, stb.) a legmesszebbmenő intimitást és szabadságot igényli, melybe beleavatkozni bárki részéről nagy tapintatlanság, főleg ha az agresszor Krisztus tanítványának tartja magát.
Kedves Testvéreim!
Ráérünk farkast kiáltani akkor, amikor valóban támadás éri alkotmányos jogainkat, vagy ne adj' Isten: újfasiszták teherautói készülődnek cigány, zsidó, arab, homoszexuális vagy értelmi fogyatékos (…) testvéreink otthonai felé. Aki viszont észhez térít bennünket, annak köszönet jár.
| 2002. március 4.
|
Sándor Bertalan
katolikus lelkész
|
Kapcsolódó anyagok:
