Isten, mint tudjuk, nem ver bottal. Esetleg ostorral: Jézus ugyanis azzal űzte ki a kufárokat a Templomból, és nem véletlen egybeesés, hogy pár nappal később kivégezték. A Templom ugyanis nemcsak szent hely volt, hanem a nemzeti identitás, így az állam szimbóluma is. Jézus ezt sértette meg: az összefonódott vallási és állami hatalmat, illetve annak birtokosait. Nem igaz tehát, hogy „csupán” vízen járással, ördögűzéssel meg jámbor imával töltötte az idejét. Nem: Jézus politizált.
Az egyház annak a Jézusnak a küldetését hivatott folytatni, aki életprogramjáról így beszélt: „Az Úr Lelke van rajtam; azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét”. E program némelyik pontja (látszatra) „ellelkizhető”, más vonatkozásai azonban vitathatatlanul társadalmi jellegűek. Az egyháznak igenis van (a mélyteológiában gyökerező) mondanivalója olyan súlyos kérdésekről, mint szabadság, emberi méltóság, szolidaritás, esélyegyenlőség, a javak igazságos elosztása. A kereszténység, ha nem folytat politikai (értsd: konkrét társadalmi) tevékenységet, nem több idegesítő babonánál.
Miért tekintjük bajnak mégis, ha az egyház politizál? Leginkább azért, mert a magyar politikai kultúra a pártpolitikánál kezdődik, és ott is ér véget. Márpedig a pártoskodás idegen a kereszténység szellemétől. Két szó eredete rávilágít erre. A párt a latin pars szóból ered, és azt jelenti: rész. Bármely párt – szükségszerűen – csak rész szerint, a maga értékrendjének megfelelően képes közelíteni a társadalmi problémákhoz. A másik szó: katolikus; eredete a görög kata holon kifejezés, és jelentése: egész szerinti. A katolikus szó kezdettől az egyház jelzője volt, mert a kereszténység (elvileg) egész szerint szól a társadalomhoz. Ezért önellentmondás bármilyen „keresztény(demokrata) párt”. Aki arra kapott elhivatottságot, hogy az örömhírt közvetítse, árulóvá lesz, ha hatalmi eszközökkel igyekszik rávenni valakit, hogy egy bizonyos irányba szavazzon.
Maga a képviseleti demokrácia nem áll ellentétben a kereszténységgel, tehát ostobaság olyasmit mondani, hogy „te keresztény vagy, ne szavazz, hanem imádkozz”. A Krisztusban hívő ember is a világban él, és meglehet a saját véleménye, tapasztalata arról, hogy szerinte ki és hogyan építi hatékonyabban az Isten Országát. Ugyanakkor kétezer éves tapasztalat, hogy Isten a lehető legváltozatosabban képes vezetni az embereket, néha látszólag homlokegyenest ellentétes utakon. Jézus pont az emberek által kreált „egyedül üdvözítő”, „majd mi megmondjuk helyetted” jellegű megoldások lelki terrorja ellen kelt ki. A Szentlélek munkájára a szelet hozta példának: „ott fúj, ahol akar; hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön és merre tart.”
Az egyháznak tehát távol kellene tartania magát a pártviszályoktól, de kötelessége aktívan részt venni a politikában. Hogy ennek mi a módja, arra nincs kizárólagos érvényű recept. Ahogy a lelki élet ösvényeire, erre is igaz, hogy Isten minden embert, minden csoportot egyedileg, sajátos módon vezet. A Magyar Pax Romana katolikus értelmiségi mozgalom például egyik évi rendes kongresszusát a korrupció témájának szentelte. Egy másik csoport, a Magyar Katolikus Püspöki Kar is jó úton indult el, amikor úgy gondolta, hogy össztársadalmi kérdésekhez szól hozzá, „a hívekhez és minden jóakaratú emberhez” címzett körlevelek formájában. Mind az 1996-ban napvilágot látott Igazságosabb és testvériesebb világot!, mind az 1999-es A boldogabb családokért égető és megkerülhetetlen problémákat feszeget. Az elvek szintjén egy-egy találó megfogalmazásuk bármely liberális párt programjába átemelhető lenne. Amikor azonban bizonyos konkrét embercsoportokhoz, élethelyzetekhez kell hozzászólni (és itt a homoszexualitás csak egy példa a sokból), mind az írott, mind az elmondott „egyházi” véleményekben, tisztelet a kivételnek, megjelenik a konzervativizmus, és ebből adódóan számos nézetnek, embernek, jelenségnek a kirekesztése. A jó szándék vitathatatlan, a kivitelezés katasztrofális.
A „kereszténység” és „konzervativizmus” fogalmát a legtöbben elválaszthatatlannak tartják. A mai magyar közéletet tekintve ez nem is meglepő. De talán a fogalmak alaposabb szemügyre vétele rávezethet, hogy ez az együtt járás korántsem szükségszerű.
A konzervativizmus konzerválásról szól, értékek konzerválásáról. A kereszténységről köztudott, hogy nagyon is konkrét értékeket kíván felmutatni. Ugyanakkor világosan kell látnunk, hogy az értékek felismerése és a felismert értékek megőrzésére való törekvés nem a jobboldal ismérve, mi több, nem is politikai jelenség. Aki azokat a dolgokat, eszméket, jelképeket, amelyeket értékként ismert fel, nem kívánja megőrizni, az nem balos vagy liberális, hanem szimplán hülye. Más szóval a konzerválás nem konzervatív, hanem egyetemes emberi sajátosság. Hol hát a különbség?
Talán valahol ott, hogy a konzervatív nem (csak) azt akarja megőrizni, amit ő maga értéknek tekint, hanem azt is, amiről tudja, hogy atyái annak tartották, anélkül, hogy az adott dologhoz (eszméhez, jelképhez stb.) neki volna bármilyen személyes kötődése. Ezért aztán az „érték” szó apránként jelentésmódosuláson megy át, és az egyéni intimitás és bevonódás valamilyen tárgyi és egyetemes felhangot kap. A „köznapi ember” szereti a húslevest. A konzervatívnak lehet, hogy nem is ízlik, de megeszi, mert már a nagyanyja is rendszeresen azt főzött, mi több, maga is azt fog főzni a gyerekeinek. A „nekem a húsleves ízlik” helyére belép a „márpedig a húsleves jó”. Erre az egyszeri liberális azt mondja: „nem, a húsleves nem jó, legfeljebb van, akinek ízlik.” És máris megjelent a félreértés: „A gaz liberális atyáit megtagadva nem szereti a húslevest.” Vegyük észre, hogy a kérdés nem a húslevesről (vagy vallásról, erkölcsről, magyarságról, heteroszexualitásról) szól – hanem egy attitűdről. Elvégre, példánknál maradva, liberálisunk egy szót se szólt arról, hogy ő szereti-e a húslevest vagy sem. Csupán úgy gondolja, hogy azon az alapon, hogy ő szereti (vagy nem), nem teheti kötelezővé (vagy tilthatja meg) a fogyasztását senkinek. A konzervatív ugyanezt (mármint az egyetemes elismertetést vagy tiltást) magára nézve kötelezőnek tartja. A liberalizmus az embert állítja a középpontba, mondván, hogy bármilyen érték csak úgy állhat meg, ha van ember, aki azt hordozza. A konzervativizmus megfordítja a sorrendet: szerinte az ember csak úgy maradhat fenn, ha léteznek az őt hordozó értékek.
A két álláspont között emberi ésszel igazságot tenni nem könnyű. Az egyházi gyakorlat gyakran látványosan nyilvánít véleményt az értékek prioritásáról, ha kell, feláldozva az embert. Jézus viszont pont egy ilyen kérdésben való állásfoglalással vívta ki a korabeli erénycsőszök haragját. A sabbat, vagyis a szombati pihenés akkoriban a zsidó identitás legfőbb fokmérőjének számított. Amikor tehát azon kapták őt, hogy szombaton egy szántóföldön tépkedi a kalászokat és eszik (azaz munkát végez), teljes volt a felháborodás. Jézus ekkor fogalmazta meg az azóta klasszikussá váló alapelvet emberek és értékek viszonyáról: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért.”
A kereszténység az ember méltóságát bármely más nézetnél vagy vallásnál magasabb polcra teszi, mert az embert Isten képmásának tartja, és vallja, hogy Isten Jézusban valóságos emberré lett. Vagyis az egyén nem az általa képviselt értékek függvényében nyeri vagy nem nyeri el méltóságát, hanem eredendően, mondhatni „alanyi” jogon jár neki. Bármilyen testi-lelki adottságra, véleményre, életvitelre való tekintet nélkül. Az értékeket őrizni kell, nem pedig kiszolgálni őket, mert azok vannak a legfőbb immanens értékért, az emberért, nem pedig az ember van az objektívnek kikiáltott, absztrakt értékekért.
Aki az „értékek vagy emberek” kérdésben az előbbire voksol, szükségszerűen „rész szerint” ítél, óhatatlanul kirekesztővé válik. Ebbe a hibába természetesen bal- és jobboldalon egyaránt bele lehet esni. Az egyháznak viszont, ha Jézushoz hű akar maradni, nincs valós választási lehetősége. Nem állhat be kopogtatócédulákat gyűjteni egyik oldal számára sem. Nem foglalkozhat pártkérdésekkel – mert politikai feladata van, „egész szerinti”. Képviselnie kell minden ember méltóságát – ha kell, minden értéket feláldozva.
Birtalan Balázs
Kapcsolódó anyagok:
