Ambrusnak azzal állt elő az anyja karácsony előtt pár nappal, hogy menjen le Szegedre a Zella néniékhez a két ünnep között, sőt akár szilveszterre is ott maradhatna, mit nézegessék itthon egymást ketten. Ott van társaság, nagy ház, család, jobban eltelne az idő, nem? Ambrus csak beharapta a száját, nagyon nem volt kedve az anyjával vitatkozni, pedig sejtette, honnan fúj a szél: az anyja egyedül akart maradni, hogy jöhessen az udvarlója, nyálas egy pasi, Csabi bácsinak kellett szólítani. Ambrus mindig készült rá, hogy egyszer Zólyomi úrnak szólítsa, csak úgy futtában, de ehhez nem volt bátorsága. A pasi egyszer fölajánlotta, hogy Ambrus tegezze, „végtére tizenkilenc éves vagy, érettségizett ember!”, nevetett kedélyesen, de Ambrus elhárította, inkább ne, van köztünk egy generáció. Ha Csabi bácsi, hát csak legyen Csabi bácsi. Zólyomi gyakorlatilag ott lakott, bár volt neki egy kis lakása, de azt már alig használta, valami vidéki rokonok szoktak ott megszállni. Láthatóan jól kijöttek az anyjával, pénzt is adott rendesen. Ambrus nem tudta, mi baja van az egésszel, az anyja nem öregasszony, kell melléje férfi. Ezt az anyja mondta így, mikor jó egy éve bejelentette Ambrusnak, hogy lett a Csabi bácsi.
A busz úgy álldogált a Népstadion buszállomáson, mintha azt remélné, hogy jön még valaki. Nem jött a kutya se, illetve egy kóbor kutya jött, belenézett a kukákba. Alig volt utas, ki az a hülye, aki december huszonhatodikán felül a reggeli buszra? Ambrus utált busszal utazni, ez is a Csabi bácsi ötlete volt. Hogy mennyivel kényelmesebb, mint a vonat. Lehet, hogy az ő fiatal korában így volt, de itt föl se lehet állni rendesen, meg vécézni is olyan béna, hiába van egy kis fülke. Ja és cigizni se lehet. Ambrus gondolt rá valamelyik nap, hogy titokban visszaváltja a buszjegyet és vonattal megy, de aztán nem csinált semmit. Sose csinált meg semmit, amit tervezett. Impotens, lagymatag fasz vagyok, gondolta. Csabi ötvenéves. Amúgy jókötésű, szemrevaló, alacsony pasi, csak valahogy… olyan reménytelenül heteró. Ambrus elvigyorodott. Igen. De hát anyunak ez jó, mi közöm hozzá? Hát normális vagyok én, ülök a szegedi buszon, közben azon őrölök, hogy mi van otthon? Legyenek boldogok, kúrjanak nagyokat, csak engem hagyjanak ki belőle. Hülye vagyok, éppen ezért küldtek el, ismerte be egy sóhajjal, egy szavam se lehet. Csak hát az ember nem szereti, ha elküldik, még onnan se, ahonnan elvágyódik.
El, de nem Szegedre és különösen nem a Zella néniékhez. Az a nagy ház, az örök zsivajjal! Zella néni fölül lakott, a másodikon, kis toronyszerű ráépítményben, szaladt föl-le a lépcsőn, pedig már hetven-valahány. Zella néni a nagymama nővére volt, Ambrus nem is látta a nagymama temetése óta, annak pedig legalább három éve. Az anyja azt mondta, hogy a Zella néni pótnagymama lesz neki, és ugye milyen jó a nagymamánál tölteni az ünnepeket. Hát nagyon, anyukám, szerette volna odavágni Ambrus, különösen egy fiatal srácnak, akinek ugye majd a Zella néni segít fiút találni Szegeden. Mi? Most már mindegy, világos, az anyja el akarta dugni a fenébe. Illetve dehogyis: a csajok! A Zella néni unokái, vagy mijei! Azok szoktak jönni Pestre, mindig náluk szállnak meg: a Matyi bácsi, a Gréti néni, a négy lány. Ők laktak Szegeden a Zella néni alatt, és az öregasszony szemlátomást imádta a nyüzsgést, a zajt és az unokáit. Pontosabban csak a legkisebbik volt az unokája, mert a fia, a Matyi bácsi, elvett egy elvált asszonyt, akinek már három lánya volt. A két nagylány, a Betti meg a Magda tizennyolc meg húsz évesek, kábé. Ha ezek otthon vannak, akkor nem tehetek úgy, mintha a világon se lennének, hiába nem náluk fogok lakni, hanem fönt a Zella néninél. Együtt kell majd pörögni? Végül is nem cikik meg nem is csúnyák, dehát csajok. Mit csináljak én velük? Lehet, hogy az anyám arra gondol, hogy én majd… Milyen praktikus lenne: családban marad!
Ambrusnak máris elege volt az egészből, de nagyon. Ötkor kelt, hogy elérje a hétórás buszt, sötét volt és hideg, nem lehetett cigizni, otthonról kidobták, ráadásul azért, hogy összeboronálják valamelyik unokatestvérével (persze ezek nem a rokonai). Ezért volt az anyunak olyan fontos, hogy menjek? Nem is csak a Zólyomi Csaba méltóságos úrral akar henteregni? Azt hiszi, nem bírok nőt szerezni. Egy ideje mondogatja, hogy miért vagyok annyit egyedül, meg hogy a lányok így, a lányok úgy, hogy menjek táncolni, hogy a Schmál Tibinek milyen helyes kis menyasszonyjelöltje van (ha ezt még egyszer kimondja, azt fogom ordítani, hogy neked meg Csabijelölted van, mert a Csabi téged nem vehet el, mert felesége van meg gyerekei, erre már én is rájöttem), és hogy nyugodtan mutassam be, ha van valakim. Ezt akkoriban mondta, amikor tényleg volt valakim, az Egon, egyébként le van szarva az Egon, de azt válaszoltam, hogy majd ha igazán komoly lesz az a kapcsolat, akkor. Van állítólag Szegeden valami meleg hely, a Pinokkió, oda fogok lemenni esténként. Ha kell, a Zella néni tornyából ugrom ki, én nem fogok Bettik és Magdák között vergődni.
***
– Ambruskám! Hogy megnőttél! – kiabálta Zella néni a szegedi buszpályaudvaron, és a nyakába ugrott. Ehhez kicsit el kellett rugaszkodnia a földtől. Mindenki odanézett, Ambrus már pirult is. A néninek teljesen igaza volt, Ambrus magassága 192 körül járt.
– Miért tetszett kijönni, hát odataláltam volna – krákogta. – Nem kell fáradni.
– Kell egy kis levegő ünnepnap is – nevetett a néni. – Meg tudod, így, amíg hazaérünk, ki tudlak kérdezni: mi van otthon, kiféle-miféle lett belőled is, mert aztán ha rád szabadulnak az unokáim, azoknak mondasz el mindent, szegény kíváncsi öregasszony meg leskelődhet a toronyból. Nem igaz? Előbb nekem mesélj. Maradsz szilveszterre?
– Nem hiszem, Zella néni, nem ismerek itt senkit.
– És a Betti meg a Magda, az senki? Már nagyon várnak. Amilyen szép lányok, annyira különbözőek, hiába édestestvérek. Majd megsúgja a szíved, melyik tetszik. Udvarolhatsz nyugodtan, nem a rokonaid! – Volt a néniben valami illetlen.
– Nem vagyok én olyan udvarolós természet – mondta Ambrus gondolkodás nélkül.
– Nem-e? – mondta a néni, és tetőtől talpig végigmérte. – De azért csak ugyanolyan van neked is, mint a többi fiúnak?
Ambrus eldöntötte, hogy nem hagyja magát. Nem pirult el és nem kezdett hebegni, amin utólag maga is meglepődött. „Igen,” mondta a nagy farkú férfiak szerény félmosolyával, „tessék megnyugodni.” Az egésznek kínosnak kellett volna lennie, de nem az volt. Azért ha bármi további firtatás lenne, ő sziklaszilárd lesz. Legjobb védekezés a támadás. Ezt már az anyjával is kitapasztalta, mikor az néha nekigyürkőzött és ki akarta kérdezni az életéről. Még ha az anyja egyedül lett volna, talán elmond neki mindent, de így, hogy aztán szaladjon a Csabihoz megosztani a Nagy Gondot, na nem.
– Anyámmal tetszett beszélni mostanában?
– Nem én, a menyem, a Gréti beszélte meg vele, hogy jössz. Mi van vele? Gondolom, apád halála óta nehéz neki egyedül.
– Hát ott vagyok én mellette – mondta Ambrus, mire a néni türelmetlenül elmosolyodott:
– Jaj, fiam, nem úgy értem, nem úgy értem: tudod te, hogy értem.
Ambrus hallgatott, igazán nem volt kedve Zólyomi Csaba őkanságáról társalogni. Zella néni is elhallgatott, mentek a metsző hidegben, jólesett, Ambrus kezdett megéhezni.
Ebédre pontosan olyan húslevest, rántott karajt és túrós palacsintát adtak, mint várható volt. A földszinti nagyszobában ettek, Zella néni, Matyi bácsi, Gréti néni, Betti, Magda meg a két kicsi lány és Ambrus. Az ebédnél Zella nénit mintha kicserélték volna: ájtatos, kissé tájékozatlan anyóka képét mutatta, igazi vidéki nénike, hogy a temető így meg a plébánia úgy meg az őszirózsák amúgy, elképesztő. Ambrus feszengett és túl sokat zabált. A lányok teljesen normálisak voltak, megbeszélték vele, hogy este átjön még egy-két barátjuk és mennek a diszkóba. Ez alól nem lehetett kibújni, Ambrus egyébként jól táncolt; és főleg nem akart se konfliktust, se sértődést, se semmit. Meg akarta úszni az egész rohadt ünnepeket, az anyja szerelmi életét, a szilvesztert, az Egont, a Zella nénit.
Ez utóbbi nem ígérkezett könnyűnek. Zella néni hol megnevettette, hol úgy zavarba hozta, hogy a tökéig elpirult. Délután, amikor kijött a fürdőből egy szál törülközővel a derekán, a néni jól végigmérte nyurgaságát, a szeme mintha még a törülköző alá is bekanyarodott volna. „Helyes vagy, egészséges – mondta kertelés nélkül –, de én nem az ilyet szerettem, hanem az erőset, vastagot. Az első uram, tudod, aki negyvenötben beállt rendőrnek, az szép, derék ember volt. Alacsony, de derék.” Ambrus meg se bírt szólalni, eliszkolt a szobájába. Fogalma se volt, hogy Zella néninek első férje is volt, pláne hogy rendőr.
Este diszkó a lányokkal, jött még két-három ember, az egyik, valami Csaba (mindenki Csabusnak hívta) a Magda évfolyamtársa volt a főiskolán, úgy tűnt, nemrég szakítottak, volt valami feszültség a levegőben. Ehhez képest Magda elég nyíltan próbált flörtölni Ambrussal, persze nehéz ezt eldönteni, hiszen úgymond unokatestvérek évődése az egész. Betti meg a haverjai, két programozó srác, édesek voltak és vidámak. Betti jóval veszélytelenebbnek tűnt Magdánál, vele talán lehet majd egy-egy jót beszélgetni. Bár, mi a fenének, hagyjuk a családot ki az egészből. Ez a Csabus, ez is elég érdekes: alacsony, de derék, ahogy a Zella néni mondaná. A fenébe, kezdem átvenni a pótnagyanyám férfiideálját, röhögött magában Ambrus. Hiába, Zella néniben van valami ellenállhatatlan. Furcsa volt a Csabus, felcsattanva nevetett, és néha nagyon vicceseket mondott, közben meg rémesen el tudott komolyodni, mintha a repülőtéren lenne és fél füllel a hangosbemondót figyelné. Szomorú volt az alapszövete. Hajnal felé, mikor már ürült a diszkó, a lányok meg valami más srácokkal táncoltak, azon kapták magukat Csabussal, hogy legalább egy órája beszélgetnek, Ambrus nem tudta felidézni, hogy miről, de jólesett. Az biztos, hogy sok szó volt lányokról, dehát kell néha heterókkal beszélgetni, azok sok mindent tudnak az életről.
***
Másnap este azt hazudta, hogy egy régi ismerősét látogatja meg (no igen, Pinokkió nevűt), az Egon adta meg a címet, hogy hova kell menni, még kis térképet is rajzolt hozzá, de akkor is le van szarva az Egon. A Pinokkióban kínosan kevesen voltak, és nem volt semmi, csak valami öreg transzvesztita, aki férfiruhában volt (nincs szomorúbb, mint egy öreg transzvesztita férfiruhában), az öntötte ki a lelkét Ambrusnak, nem akart semmit, csak beszélni, fizetett is pár italt, ő legalább nem folyton a nőkről beszélt, mint a Csabus a diszkóban. A Pinokkió csaposa azt mondta, hogy másnap feltétlenül jöjjön le, mert pénteken mindig sokan vannak. Hát másnap is lement, otthon nem hazudott semmit, este tízkor jóéjszakát kívánt a háziaknak, mintha fölmenne aludni, aztán elszökött a külső lépcsőn a toronyból. Most többen voltak, de ettől még kevésbé lett kellemes a dolog, mert néhány gázos pasi próbált rányomulni, ő meg valahogy nem tudott durva lenni, meg nem is akart. Beismerte magának: csak dacból jött le, hogy az identitását fenntartsa. Mintha az anyja, a Csabi bácsi, a Zella néni, a Magda, a Betti, a Csabus mind látnák, hogy ő igenis itt van.
***
Zella néni nem hagyta szó nélkül, hogy Ambrus másodszor is hajnal felé jött haza, egyedül. – Kurvázol, fiam, tudom, hogy kurvázol – mondta másnap délelőtt –, hiszen nem ismersz senkit! Há’szen rendben is van, férfiember vagy, de honnan szeded erre a pénzt? A mai árak mellett? Vagy teveled ingyen is elmennek, hadd erősödjél?
Most, most kellett volna visszareccsenni, hogy „Hagyja már abba, buzi vagyok”; de Ambrus elmulasztotta a pillanatot, meg félt is, hogy kivágja az öregasszony, meg hátha nem is tudja, mi az a „buzi” – talán annakidején még nem volt ilyen. Vagy nem így hívták. Mondta volna azt, hogy „homoszexuális vagyok”? Ezt a szót még sose vette a szájára, csak magának mondta a tükörbe, mikor utálta a saját pofáját.
– Igen – mondta végül –, ingyen is eljönnek. Ez nem kurvázás. Nem olyan, hogy bárki is fizetne a másiknak. Megismerkedünk, megiszunk egy-két sört, barátkozunk…
– Barátkoztok?!… – Az öregasszony ránézett. – Éjjel? Idegenekkel? Én ilyet még csak a buzeránsoktól hallottam… Ismertem eleget, a rendőr uramon keresztül, meg az albérlőm is, aki volt. Te Ambrus! Csak nem leszel buzeráns te is? Mi?
– Ez olyan ronda szó, Zella néni.
– Hát hogy kell mondani?
– Meleg.
– Meleg? – nyerített a néni. – Miket ki nem találtok. Nahát, volt itt nekem az albérlőm, ő úgy mondta: „géj”, Szerbiából jött át, őérte igazán kár volt, mokány, sűrű egy ember volt, szép tömött bajusza volt neki, be sajnáltam, hogy ilyen mamlasz. Szóval? Te is ilyen mamlasz vagy?
– Attól még nem kell mamlasznak lenni.
– Attól még, attól még! Nekem, fiam, olyanok ezek, mint akinek levágták a pöcsét.
– Ez egyáltalán nem így van, Zella néni. Mesélhetnék én arról.
– Nézzenek oda, még mesélni is akar! Aztán otthon, anyádnak is mesélsz?
– Nem. Dehát ha norm… úgy értem, ha lányok után járnék, akkor se mesélnék neki.
– Most akkor jársz vagy nem jársz?
– Hova, Zella néni?
– Lányok után.
– Nem.
Zella néni a szemébe nézett. Nem mérte végig, csak nézett a szemébe. – Fiúk után jársz?
– Mondjuk így.
– Nem is voltál lánnyal? – Az öregasszony hangja váratlanul lágy és szeretetteljes lett. Mintha meg akarná dicsérni érte, de a szeme szigorú és fürkésző maradt. Ambrus megrázta a fejét és elmosolyodott. Elővett egy cigarettát, ami pedig szigorúan tilos volt Zella néni tornyában, és rágyújtott. A néni nem szólt semmit.
– Na, szépen vagyunk. A kis Ambrus. Azért csak húzd be a f…füledet.
– Van farkam.
– Jól van, fiam, tudom, az is csak pöcs, még ha nem is jó semmire, igaz? – Rekedtesen nevetett. Undorító volt, egy pillanatra undorító. – Inkább húzd be azt is, nem mindenki szereti az ilyeneket. A magadéi között, ott kieresztheted. Az első uram, az rá volt állítva a buzeránsokra. Volt ott minden, zsarolás, megrontás, még gyilkosság is. Az tudna neked mesélni, ha élne. Na és te hova jársz itt?
– Hát… csak egy ilyen helyet ismerek, a Pinokkiót.
– Azt nem tudom. Az albérlőm, a Baracsi, mindig valami Palazzóba vagy mibe járt, el is mondta, hol van, az állomáson túl, az egy jóravaló hely volt, ott gyülekeztek női ruhában, pezsgő, mittudomén, mindig jókat mesélt róluk. Járjál csak oda te is, legalább tudjuk, hol keressünk.
– Nem, az nem az én stílusom, szerb katonák női ruhában, mi? Köszönöm. Különben is biztos nagyon drága, valami játékkaszinó lehet az. Egyedül meg pláne nem megyek ilyen helyre. Nem vagyok én az éjszaka hőse.
– Otthon van barátod?
Most már mindegy volt. Ambrus elnyomta a cigarettáját egy teáscsészébe. Zella néni félrebillentett fejjel nézte.
– Volt – mondta Ambrus –, de már vége. Egyedül vagyok. Nem jó. Anyámnak van egy barátja, szóval szeretője, már egy éve, rendes ember amúgy, anyám szereti, csak én nem találom ott a helyemet. El kéne onnan jönnöm, csak nincs hova.
Zella néni kiszellőztetett. – Gyújts rá, ha muszáj – sóhajtott. Hallgattak.
– A Magdikának az évfolyamtársa – mondta egyszer csak Zella néni –, szokott ide is jönni, valamilyen Csaba. Csabus.
– Ismerem. Itt volt első este, jött a diszkóba. Jót beszélgettünk.
– Na, az az igazság, hogy az is… ilyen töketlen, mint te, pedig még szemrevalóbb is nálad, alacsony, erős, nem ilyen giliszta.
– Micsoda?! Az a gyerek?
– Az, fiam. Elfuserált gyerek az valahol belül. Vergődik és boldogtalan. Aztán… mondta neked? Vagy te őneki?
– Dehogyis, mit tetszik képzelni. Mi csak a… szóval csak a lányokról beszélgettünk.
– Tessék, mondom én, hogy töketlen mamlaszok – nevetett a néni mintegy magának, a fejét ingatva. – Egymásnak tetszenek, közben nagy izével a lányokról hencegnek. A szegény Betti meg Magda orra előtt!
– Zella néni, hagyjuk ezt abba. Én nem mondtam, hogy tetszik nekem. Ez már igazán magánügy volna, különben is. Úgyhogy itt befejezném, ha nem tetszik haragudni.
– Jól van, fiam, csak ez a Csabus nem hagyja nyugodni a lelkemet. Néha olyan, mint egy rakás szerencsétlenség. Széthullott a családjuk, az anyja bolond, az apja otthagyta őket, valahol Pesten él egy új nővel. Kezdett megnyugodni a gyerek, most hogy idejött a főiskolára, végre a kollégiumban lakik, nem azzal a bolond anyjával. Erre beüt ez a dolog. Elkezdett a Magdának udvarolni, aztán beletört a bicskája. Nem tudta megizélni, szóval érted.
– Ezt mégis honnan tetszik tudni?
– Rájuk kellett nézni, sütött róluk. Főleg szegény Magdikáról, az tényleg belészeretett, már tervezgetett, minden. Nekem még akkor kiöntötte a szívét. Hogy ő hozzámenne, ilyesmi. Meg ugye, a Magda egy egészséges fruska, annak köll a kemény is!… – Elhallgatott, legyintett. – Mit mondom én ezt itt neked.
– Jaj, Zella néni, ne legyen primitív! Attól, hogy egyszer-kétszer nem jött össze, még nem kell melegnek lennie! – kiabált Ambrus. – Ilyesmi mindenkivel előfordul!
– Te csak tudod.
– Igenis tudom. Hagyjon békén.
– Én mindenesetre azt mondtam a Magdinak: ezzel nem érdemes tovább kísérletezni. Majd talál másikat. Hol van az megírva, hogy neki éppen Zólyomi Csabánénak kell lennie?
– Micsoda?! Így hívják a srácot?
– Így. Miért baj az? Mi van, Ambrus?
– Húha, ez… én nem is tudom. Már úgy értem, ez gáz. Lehet, hogy ez az anyám szeretőjének a fia. Bassza meg, pedig milyen helyes srác, én… én… én… Na de így?
– Azt is így hívják? És korban stimmel? Dehát ilyen nevű lehet több is, az nem jelent semmit. Kérdezd meg.
– Aha, kérdezzem meg, hogy figyelj, Csabus, nem te vagy az anyám pasijának a fia?
– Ez valami titok? Erről nem lehet beszélni?
– Na tessék csak várni. Miről beszélünk egyáltalán? Ki ez a fiú?
– Ambruskám, ő kiöntötte nekem a szívét, mindent, átul-cettig. Én nem tudom, miért, de engem szeretnek a buzeránsok. Talán az első uram miatt, tudod, aki rájuk volt állítva. Nem folytatom. Szóval ennek a Csabusnak az a baja, ami neked. Illetve sokkal nagyobb, mert szégyelli. Ő nem ilyen büszke és megátalkodott, mint te. Ő még próbálkozik, egyik kudarcból a másikba.
– Szar ügy.
– Szar ügy, fiam, úgyhogy beszélj vele.
– Én? Tessék Csabust elküldeni pszichológushoz. Vagy a paphoz. Úgyis olyan jóban tetszik lenni vele.
– Majd ha fagy! Haha! Nem hiszek én azokban. Az emberek csak egymáson tudnak segíteni. Még két ilyen impotens is, mint ti! Gyere csak el, rendezünk hármasban egy kávézást a Virág cukrászdában.
– Zella néni, tessék leállni. Azzal, hogy őszinte voltam, meg ő is, még nem kértük a… szolgálatait. Ebbe már igazán ne ártsa bele magát.
– Miért teremtett az Isten, Ambruskám? Hát azért, hogy szeressél másokat. Ez ilyen egyszerű, pláne ha egyszer gyereket nem tudsz csinálni. Akkor meghívlak benneteket ide, tejszínhabos kakaóra meg kuglófra, aztán tisztázzátok, ki kinek a fia-borja. Az a fiú kétségbe van esve.
Ambrus nem állhatta röhögés nélkül a kuglófot. Zella néni leküzdhetetlen volt. – Látni se akarom. Kiütéseket kapok tőlük, az apjától meg őtőle.
– Nem is ismered. És milyen szép, derék gyerek, jó kiállású férfi lesz belőle felnőtt korában. Majd ha őszülni kezd, akkor nézd meg!
– Köszönöm, ne tessék ajánlgatni, látom az apján, hát nekem nem esetem.
– Hasonlít?
– Hasonlít. Na, csókolom, várnak a lányok, megyünk sétálni a Belvárosba. Melyik kollégiumban is lakik a Csabus?
– Nem tudom, édes, de majd kiszedem a lányokból. Diszkréten, persze.
***
Amikor Ambrus kora este hazajött, egy cédulát talált a szobájában, rajta ifj. Zólyomi Csaba kollégiumi címével. Sokat töprengett, aztán este kilenc körül felkerekedett és odament. A portáról föltelefonált, Csabus csodálkozott, de mondta, hogy rögtön lejön. Ambrus a koli előtt várta a hideg szélben.
– Dobos Ambrus vagyok – mondta, és kezet nyújtott.
– Zólyomi Csaba – mondta automatikusan a másik, aztán gyanakodva elnevette magát. – Dehát már ismerjük egymást. Miért…
– A te apád a Zólyomi Csaba, aki mérnök a Fővárosi Önkormányzatnál?
– Igen. Ismered?
– Ő az én anyámnak, özvegy Dobos Gézánénak a szeretője. Vagyis élettársa. Én pedig meleg vagyok. Buzeráns. Csak azt akartam, hogy tudd ezeket. Köszi. Szia. – Sarkon fordult és elment. A másik csak állt, nézett utána, és nem csinált semmit.
Ambrus hatalmasat sétált, későn ért haza, jól kifagyott, mint egy kocsonya. Elhatározta, hogy hazamegy Pestre. Minek maradjon itt, a Zella néni kezd terhes lenni, a lányok helyesek, de semmi köze hozzájuk, hívták valahova szilveszterre, de érezte, hogy inkább udvariasságból, mint tényleg. Nem kell ő oda. Hazamegy Pestre, persze nem haza, az anyjához, majd ellesz valahol január másodikáig, nem fog rátörni a szerelmesekre. A szilvesztert is majd eltölti valahogy. Zella néni még ébren volt, megmondta neki, hogy másnap a déli busszal elmegy, mindent nagyon köszön, igazán jó volt itt. A néni nem kérdezett semmit, csak komolyan bólogatott.
Reggel elbúcsúzott a lányoktól, Matyi bácsitól, Gréti nénitől, Zella nénitől, a kutyától, a macskától, mindentől és mindenkitől, útravalót is csomagoltak, majd’ leszakadt a hátizsákja. Épp hogy kiért a buszállomásra, már bent állt a busz. Ahogy fölszállt, a buszban meglátta Csabust. Hatalmasat sóhajtott, és leült melléje.
– Hát te? – kérdezte.
Csabus komolyan elmosolyodott. – Zella néni – mondta. – Tőle tudom, hogy ezzel mész. Fölhívott. Gondoltam, fölmegyek Pestre. Szilveszterezni. Van egy bulimeghívásom. Nem jössz el?
– Á, kösz, egyelőre azt se tudom, hol fogok aludni. Nem akarok hazamenni az anyámhoz meg a Csa… az apádhoz. – Elröhögték magukat.
– Alhatsz nálam. Ott van hely. Szívesen látlak, tényleg.
– Neked van pesti lakásod?
– Dehogy, az apámé, csak nem használja, mióta együtt van azzal a… – Elpirult. – Bocs. – Megint elröhögték magukat.
– Hogy én odamenjek? Veled? Egy idegen ember lakásába? Ez vicc.
– Gyere. Kérlek. Úgyse voltál még ott, nem? Nem fogja megtudni. És nem is vagy idegen neki, se ő neked. Csak legföljebb nem szereted.
– Hát nem.
– De attól még jöhetsz – mondta Csabus. – Családban marad.
Ezen megint röhögtek. Aztán csak ültek egymás mellett, és Pestig egy szót se szóltak.
Kapcsolódó anyagok:
