Az elmúlt tíz-tizenöt évben jó néhány férfi és nő tett erőfeszítéseket azért, hogy a melegek Magyarországon is emberibb körülmények között élhessenek, hogy a közvélemény ne holmi ismeretlen szörnyként kezelje a homoszexuálisokat, és hogy a törvény előtti egyenlőség megvalósuljon. Kik ők, és miért vállaltak áldozatokat alig létező közösségük ismeretlen tagjaiért? Keveset tudunk róluk, nem állnak a reflektorfényben és nem söprik be sorstársaiktól az őket megillető köszönetet. Pedig ők azok, akik lakhatóbbá tették számunkra a világot.

Nati felvonul Bécsben a Europride-on, felvonul Budapesten a Gay Pride-on, egy „maszek”, meleg fiatalok szüleinek szóló segítőszolgálatot működtet, és illatos gyümölcsteát főz hideg őszi napokon a vendégeinek. Nati (tisztességes polgári neve Natália, de nincs senki az ismerősei között, aki így szólítaná) egyébként nem leszbikus, „csak” édesanya. Két fia közül az egyik meleg. Az ő révén ismerkedett meg ezzel a világgal, és lett teljes jogú polgára a homoszexuális közösségnek.

Mások: Sok­kolt a hír, ami­kor meg­tud­tad, hogy me­leg a fi­ad?

Nati: Az első pil­la­nat­ban igen. Azt hi­szem, hogy ez ter­mé­sze­tes. Fő­leg az ak­kori gyen­ge kis el­kép­ze­lé­se­im sze­rint, de aránylag rövid idő alatt feldolgoztam. Egy-két hét alatt. Ehhez hozzásegített, hogy beszélt velem a dologról, természetesen én is nyitott voltam, és sem én, sem a férjem nem közelítettünk agresszíven a kérdéshez.

M.: Az egész családot egyszerre avatta be, vagy apránként, külön-külön?

Nati: Egy alkalommal szólt, hogy üljünk le, beszélni akar velünk. Ott volt a férjem, a nagyobbik fiam és én. Akkor azt mondta, hogy kedves családom, szeretném közölni veletek, hogy nem fogok menyasszonyt hozni a házhoz. Ebből mi tudtuk, hogy miről van szó. Az jutott legelőször eszembe, hogy nehogy börtönbe csukják ezért. Én ezzel a témával soha nem foglalkoztam, csak valamikor gyerekkoromban hallottam, hogy erősen szankcionálják. Ez ugrott be, de nagyon gyorsan megbeszéltük, hogy ettől nem kell félni. Utána következett a minden anyukánál előforduló érzés, hogy nem lesz unokám. A szülőknek ilyenkor az is gyakran bevillan, hogy mit szól majd a rokonság vagy a szomszédok. Talán nem is annyira a rokonságtól félnek, mint inkább a környezettől, a munkahelyiektől. Ezzel nem kell törődni, mert ahogy a gyerekünk érzi, amit ő akar, az a fontos. Ő fogja élni a saját életét, mi ebben segítsünk. Segítenünk kell, ha egyszer tényleg szeretjük a gyerekünket.

M.: Jogos a félelem az emberek nyelvétől?

Nati: Azt hiszem, hogy vidéken jobban. Budapest egy felhígult közeg, ahol egy fiatalember a barátjával elvonulhat másik kerületbe, amellett talán felvilágosultabbak itt az emberek. De azért volt olyan tapasztalatom, hogy a kedves szülők félve panaszkodtak arról, hogy észrevették: összesúgnak a hátuk mögött, mert a gyerek a televízióban nyilatkozott. Ez nekik nagyon kellemetlen volt, és attól féltek, hogy esetleg az apukát ki is rúgják a munkahelyéről. Mit tesz isten, rövid idő múlva a papát kinevezték egy magasabb beosztásba. És akkor én azt mondtam, hogy hurrá, éljen! – Ez egy vidéki kisvárosban történt.

M.: Arról elég sokat beszélünk, hogy egy melegnek milyen nehéz felvállalni magát a család előtt, de arról kevesebbet, hogy a szülők mit élnek át, hogy őket is kirekesztheti a saját környezetük. A szülőnek is viselnie kell a terhet, ha a gyerekük a nyilvánosság elé lép.

Nati: Mostanában engem elég sokan láttak a Claudia-show-ban. Valakivel összetalálkoztam a buszon, és azt mondta, hogy hát igen, igen, én megértem, hogy a fiadért mindent megteszel, de hát ezt azért mégsem kellett volna.

M.: Utólag megbántad a szereplést?

Nati: Természetesen nem, bár a lámpalázamat alaposan le kellett küzdenem. Én a Claudia-show-t nem becsülöm túl magasra. A színvonalát nem tartom egetverőnek, és nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy a felkérésnek eleget tegyek-e, de azt gondoltam végül, minden alkalmat meg kell ragadni, hogy erről a kérdésről olyan emberek beszéljenek, akik a témának megfelelő, elfogadható, komoly légkört tudnak teremteni, és ne azok a provokatív, lejárató szellemű vonalak érvényesüljenek, amik egyébként gyakran a filmeken, a riportokban túlsúlyba kerülnek.

M.: A fi­ad ba­rá­ti kö­re el­jár hoz­zá­tok? Ta­lál­ko­zik ve­lük a csa­lád?

Nati: Hát hogy­ne. Elő­ször azt kér­te a fi­am, hogy ne be­szél­jünk sen­ki­vel az ő me­leg­sé­gé­ről, mert nem akar­ja, hogy bár­mi­lyen meg­jegy­zés­sel za­var­ják. Telt-múlt az idő, és egy-két hó­nap múl­va azt mond­ta, nem bír­ja, hogy tit­ko­lóz­ni kell, in­kább kezd­jünk el er­ről me­sélni akár­ki­nek. És ak­kor én a ba­rá­ti kö­röm­ben el­kezd­tem er­ről be­szél­ni, hi­szen meg­bí­zá­som volt rá. Január elsejére szerveztünk egy közös ebédet. Káposztaleves volt nagy kondérokban és pogácsa. Meghívtunk vagy harminc embert. Részben a fiam meleg barátait, részben a mi barátainkat. Együtt társasjátékoztunk ebéd után, meg röhögcséltünk. Később valaki azt mondta, hogy „nagyon köszönöm a meghívást, mert ugyan nem volt bennem soha ellenérzés a melegekkel szemben, de most láttam, hogy ők is olyan emberek, mint bárki más.”

M.: Nem mondom, hogy párját ritkítja, de azért nem teljesen hétköznapi jelenség, hogy egy család ennyire elfogadó legyen a meleg fiukkal szemben, de az aztán végképp nem megszokott, hogy az édesanyából melegmozgalmár váljon.

Nati: Olyan, aki kiáll, feltétlenül van még legalább egy rajtam kívül, és többen vannak, akik sokat segítenek nekem.

M.: Miért léptél be a Háttér egyesületbe?

Nati: Tulajdonképpen az egyesület vezetője kért meg. Én nem mertem volna odatolakodni. Eszembe sem jutott volna magamtól, mert annyira fiatalok vannak ott, én meg anyakorú vagyok. Én inkább arra koncentráltam, hogy a szülőknek segítsek. A melegmozgalomban a fiamtól teljesen függetlenül tevékenykedem, és nem is tartjuk magunkat anya és fia alapon számon.

M.: Emlékszem, hogy tavaly a bécsi Europride-on milyen kitartóan meneteltél abban a tikkasztó hőségben hosszú órákon át. Én félúton kidőltem és bevettem magam egy sörözőbe, te pedig végiggyalogoltad az egész felvonulást. Nem volt nagyon fárasztó?

Nati: Engem a lelkesedés táplál. Amúgy is elég strapabíró vagyok. Nagyon élveztem, és mivel sokat járok kirándulni, nekem nem volt megterhelő körbejárni a Ringet. Szórólapokat osztogattunk, nézelődtünk, minduntalan kedves ismerősökkel találkoztunk, úgyhogy változatos volt, és nem találtam fárasztónak. Igaz, este nem mentem el bulizni, hanem beültem a buszba és aludtam, amíg a többiek vissza nem jöttek, aztán hajnalban indultunk haza. Ez volt az első melegfelvonulás, amin részt vettem.

M.: Ilyennek képzeltél egy meleg tömegdemonstrációt?

Nati: Így képzeltem el, hiszen a többiek már meséltek róla, láttam fotókat meg filmet is, úgyhogy nem lepett meg. Nálam lecsapódik a heteró ismerősök véleménye is. Ezért tudom, hogy az szokta felzaklatni az átlagheteró érzéseit, hogy a felvonuláson nem túlzottan felöltözött egyének bizonyos közösülő mozdulatokat végeznek teherautóplatón. Talán ez nem feltétlenül tesz jót a mozgalomnak. Én, teljesen függetlenül az irányultságomtól, azt sem szeretem, ha heteró pár egymás ölében ül az autóbuszon, és majdhogynem közösül egyet. Ez nem mások elé való. Számomra teljesen mindegy, hogy ki az, aki csinálja. Az a baj, hogy a képernyőn elsősorban ezek az erotikus megnyilvánulások jelennek meg, és nem a politikai és egyéb vonatkozások.

M.: A legutóbbi felvonulásra, ha jól láttam, vittél magaddal még két anyukát meg egy transzparenst is „És ha a te gyereked lenne meleg?” felirattal.

Nati: Ők teljesen maguktól jöttek, és nekem nagyon tetszett, hogy nem kellett senkit rábeszélni. Abszolút saját indíttatásból jöttek. Nagyon megörültünk egymásnak.

M.: Annak tükrében, hogy találkozol elítélő véleményekkel, még nagyobb bátorságnak érzem a felvonuláson való részvételedet. Különösen azért, mert a táblád láttán biztosan lecsaptak rád a fotósok.

Nati: Hát ezért vittem. Ezért csináltam azt a feliratot, és nagyon reméltem, hogy rájönnek az értelmére. Nem érzem úgy, hogy különösebb bátorság kell hozzá. Számomra teljesen természetes, hogy itt vagyok a mozgalomban. Nem akarom elmesélni az egész életemet, csak egy momentumot, ami szerintem meghatározó volt. Második általánosban a hitoktató szervezett egy kirándulást. Én is készülődtem, hogy megyek velük, de a tiszi odaszólt: te nem jöhetsz, te más vallású vagy. Ők katolikus gyerekek voltak, én meg evangélikus. Nekem, mint kicsi gyereknek borzasztóan rosszulesett, hogy olyasmi miatt, amiről én nem tehetek, nem foglalkozom vele, nem is értem, ilyen megkülönböztetés ér. Ez nagyon mélyen megmaradhatott bennem, mert egész életem során egy úgynevezett „igazság bajnoka” lettem, ami néha kicsit talán nevetséges is. De mindig azok mellé álltam, akiket értelmetlenül kigolyózott a társadalom. Ha nem is mindig kivont karddal vagy nagy pofával, de érzelmileg feltétlenül. Én a fiam kapcsán integrálódtam a melegmozgalomba, de most már talán nem is a fiamról van szó. Bennem dac van a többséggel szemben.

M.: Fo­lya­ma­to­san köz­zé­te­szed a Má­sok­ban a te­le­fon­szá­mod, hogy el tud­ja­nak ér­ni azok a fi­a­ta­lok, akik konf­lik­tus­ba ke­rül­nek a szü­le­ik­kel, il­let­ve hogy a szü­lők­kel el­be­szél­get­ve le­csi­títsd az el­ső vi­ha­ro­kat. Sokan kérik a segítséged?

Nati: Sokan. Elsősorban telefonon keresnek meg. Kilencvenkilenc százalékban a mamák. Ha személyes találkozásra kerül sor, akkor is az anyukák jönnek el. Az apukák mindig távol tartják magukat a dologtól.

M.: Egy vagy több beszélgetés megkönnyíti a szülők helyzetét?

Nati: Például az egyik anyatársam, aki most már a legnagyobb támaszom, úgy érzi, hogy nagyon sokat segítettem neki. Ott nem volt nehéz, mert eleve pozitívan állt a kérdéshez. De vette magának a fáradságot, hogy valakivel megbeszélje. Akármilyen is az ember hozzáállása, a gyerek melegsége mindenképpen probléma. Az első időben feltétlenül, amíg nem sikerült teljesen feldolgozni. Tulajdonképpen egy módszer az elmondás.

M.: Szokták magukat hibáztatni a szülők?

Nati: Mindenesetre utána próbálnak gondolni, hogy milyen nevelésbeli hibát követtek el. És ezen rágódnak. Annak idején bennem is felmerültek gondolatok.

M.: Általában olyan szülők keresnek meg, akiknek coming-outolt a gyereke?

Nati: Volt olyan is, aki megtalálta a gyereke szobájában a Másokat. Ahogy megtalálta, meglátta benne a hirdetésem, és rögtön telefonált. Az első viharos tombolásában hívott föl. Ez bizony nagyon kemény helyzet volt. Megpróbáltam csillapítani, és kideríteni, hogy a gyerek mikor jön haza. Nagyon reménykedtem abban, hogy lehiggad addigra. Ilyenkor nem lehet ködösíteni. Kérdezte, hogy az újság biztosan azt jelentheti-e, hogy meleg a gyereke. Úgy gondoltam, nem fogom azt mondani, hogy „áh, nem, nem”, akkor már inkább nézzen szembe a helyzettel. Mondtam, valószínűsíthető, hogy igen, de azt is fölvetettem, hátha csak kölcsönkapta az újságot valakitől. Ilyen helyzetben a gyerek érdekét is szem előtt kell tartani, hiszen ezért csinálom. Nehogy valami végzetes törés legyen közöttük emiatt. Hogy mi volt a végkimenetele a dolognak, azt nem tudom, mert nem hívott újra, de nagyon remélem, hogy sikerült túljutnia az első dühön, mire találkoztak.

M.: Biztos, hogy a legnagyobb csapást is könnyebb úgy elviselni, ha az ember kibeszélheti magából, megoszthatja mással, és látja, hogy nincs egyedül.

Nati: Hogyne. Ezért is próbáltam egy szülői klubot szervezni. Hogy ott szemtől szembe találkozhassanak emberekkel, akikkel szintén megtörtént ez a dolog. Ez nagyon fontos.

M.: Miért nem működik a klub?

Nati: Bármilyen lapban, amit egy átlag heteró anyuka olvas, komoly pénzekbe kerül a hirdetés, amire nekem semmiféle keretem nincs. Márpedig meg kellene hirdetni ahhoz, hogy az érintettek tudjanak a létezéséről. Most a klub egy más formájával próbálkozunk két lelkes anyukával. A Sas utcában, az SZDSZ-irodában, ahol a Flamingó és a Szimpozion is működik, egy fórum- vagy workshopszerű dolgot hozunk össze, ahová eljöhetnek mind a szülők, mind az érintett fiatalok, és egy beszélgetős estét tartunk.

M.: Már évek óta foglalkozol kétségbeesett szülőkkel, beszélgetsz velük, tanácsokkal látod el őket. Tapasztalsz valamilyen változást? Ahogy egyre elfogadóbb a társadalom, úgy válik könnyebbé a melegség elfogadása családon belül is?

Nati: Ahogy az egyes ember megéli, az mindig nagyjából egyforma. Nem mondhatom, hogy látnék különbséget. Ez inkább az egyén helyzetétől függ. Egy olvasottabb ember jobban áll hozzá, egy vallásos ember inkább hajlik arra, hogy ez bűn, egy kis faluban élő ember fenyegetettnek érzi magát és a gyerekét. Rengeteg apróságon múlik, hogy ki hogy fogadja.

M.: Ha génvizsgálattal kimutatható lenne, hogy a gyerek meleg lesz, akkor sok szülő elvetetné a magzatot?

Nati: Hát én ezt nem hiszem. Lehet, hogy azért, mert magamból indulok ki, de el nem tudom képzelni. Ad abszurdum persze előfordulhatnak vad dolgok. Elméletileg az is előfordulhat, hogy valakit kitagadnak, vagy nem állnak többé szóba vele. De ilyennel én nem találkoztam, mert aki hozzám fordul, az egyben akar is valamit. Az megoldást keres. Aki pedig rögtön eldobja a gyerekét, az nem keres megoldást. Sajnos, aki a gyerekét kitagadja, azt én nem tudom becserkészni, nem tudok eljutni hozzá. Mert a gyereke hiába is kérné, az ilyen ember mereven elzárkózik. Erőszakkal nem állhatok oda. Tulajdonképpen pont azt nem tudom megoldani, amit eredetileg képzeltem. Pont itt nem tudok segíteni. De azért reménykedem, hogy olyan szülő, aki emiatt végleg beszüntetné a gyerekével a kapcsolatot, nagyon kevés van.

Láner László

---

Kapcsolódó anyagok:

• Vannak érveim – interjú Natival (Mások, 1998/8.)
• Hogyan fogadhatod segítőkészen, ha gyermeked elmondja, hogy meleg? – tanács szülőknek (Mások, 1999/6.)
• Könyvajánlat:
  • Szenteh Natália: És ha a Te gyereked lenne homoszexuális? (Beszélgetések tabuk nélkül) (Masculus Kiadó, Bp., 2005, 192 o., 1900 Ft); másik forrás itt; interjú a szerzővel (Velvet, 2005. dec. 28.)
  • Fairchild, Betty; Hayward, Nancy: Most, hogy tudod (Göncöl Kiadó, Bp., 2002)