A Meleg Fesztiválon nagyon sok érdekes emberrel lehetett találkozni. Éppen a büfében próbáltam beállítani vészesen csökkenő nikotinszintemet (ugyanis az egész egyetemen ez volt az egyetlen hely, ahol rá lehetett gyújtani), amikor leült mellém egy filigrán, már nem fiatal hölgy és mohón elkezdett dohányozni. Persze szóba elegyedtünk. Először a fesztiválról beszélgettünk, aztán még sok egyébről. Annyira izgalmas volt Natália (de szólíts csak Natinak és tegeződjünk – mondta) minden szava, hogy majdnem lekéstük a következő filmet. Nati, akinek az egyik fia meleg, missziót teljesít. Ha fülébe jut, hogy egy homoszexuális fiatal megpróbálja elfogadtatni családjával másságát és segítségre van szüksége, akcióba lép. Beszél a kétségbeesett szülőkkel, elmondja, ő mit érzett, amikor hasonló helyzetbe került és érvel, győzköd, vitatkozik. Szerinte normális, boldog életet élhetnek a melegek, ha hagyják őket. Úgy gondolom, lapunk olvasóinak is meg kell ismerniük őt.
MÁSOK: Nagyon érdekel, hogy mit éreztél, mint édesanya, amikor a tudomásodra jutott, hogy a fiad meleg?
Natália: Az első reakció egy ménkű nagy ijedtség volt. Mivel én ezzel a témával egyáltalán nem foglalkoztam, csak arra emlékeztem, hogy gyerekkoromban még büntetendő cselekmény volt. Ez volt az első késszúrás, hogy úristen, akkor a fiamnak egy életen át bujkálnia kell. Csak őrá gondoltam, arra nem, hogy mit fog szólni a Náncsi néni meg a tantik, mert az nem érdekelt. Megrémültem, amikor elképzeltem, hogy neki folyton titkolódznia kell és milyen élet az ilyen. Amikor kiderült, hogy nem fenyegeti börtön, megnyugodtam. A homoszexualitás olyan a szememben, mint amikor valaki kék szeműt vagy barna szeműt szeret, szőkét vagy feketét, magasat, alacsonyt és e közül választ. Számomra nem jelent problémát. Ezt szeretném átadni másoknak. A fiam először azt mondta, hogy csak négyen, a szűk család tudjon róla, de egy pár hónap múlva úgy döntött, hogy nem bírja így tovább, álljunk ki és mutassuk meg, hogy az, ami a közhiedelemben általában él a melegekről, nem igaz. Majd ő megmutatja: attól még, hogy valaki meleg, lehet tisztességes, normális, becsületes, mindennapi ember.
M: Hogy történt ez a kiállás? Egyszerűen, ha jöttek hozzátok rokonok vagy ismerősök, elmondtátok, hogy a család egyik tagja meleg?
N: Igen. Amikor megengedte, hogy erről beszéljünk, akkor tendenciózusan minden társaságban beleszőttem a beszélgetésbe, hogy ez a helyzet.
M: Mint a világ legtermészetesebb dolgát?
N: Mint a világ legtermészetesebb dolgát. Volt, akinek fönnakadt a szeme, volt aki azt mondta: te, erről nem kéne beszélni, de a legtöbben nem estek kétségbe, nem fújoltak, hanem abszolút normálisan fogadták a hírt. A fiam generációja különösen jól reagált. Megmaradtak a lány barátai is és a fiú barátai is, semmi nem változott ezen a téren.
M: Nem az lehet ennek az oka, hogy egy nagyon nyitottan gondolkodó értelmiségi körben mozogtatok?
N: Ez lehet, de nem hiszem, hogy annyira szűk réteget alkotnának az ismerőseink. A fiam-korúak között pedig kifejezetten nem egy szűk elit közegről van szó.
M: Az a tapasztalatod, hogy a mai huszonévesek között már nem olyan mélyek az előítéletek?
N: Kifejezetten ez a tapasztalatom.
M: Mégis található jó néhány homoszexuális ebben a generációban, aki retteg és kétségbeesetten titkolja vonzódását a saját neméhez.
N: Szerintem a régi beidegződés miatt, azok miatt a megjegyzések miatt, amit idősebbek szájából hallani itt-ott, de a fiatal korosztály elég nyitott. Előfordulhat közöttük is, hogy valaki buziz, de ezt többnyire meggyőződés nélkül, inkább csak szokásból teszik.
M: Amikor megtudtad, hogy a ti családotok is közelről érintett melegügyben, akkor elkezdted bújni a szakirodalmat?
N: Nem a könyvekhez fordultam, hanem a fiammal kezdtem el beszélgetni. Ő már addigra igencsak utánaolvasott, és megosztotta velem a tudását. Később, lépésről lépésre megismertem a meleg barátait. Velük is nagyon sokat beszélgettem és így egyre tisztább és világosabb lett előttem a kép.
M: Volt már olyan szülő vagy gyerek, aki hozzád fordult segítségért?
N: Nem egy szülő keresett már meg. Amit én csinálok, nevezetesen, hogy szeretném a szülőket és a meleg gyerekeket közelebb hozni és a szülőket megértőbbé tenni, azt körülbelül két éve határoztam el. Eléggé nehezen tudom elviselni, hogy egy ilyen dolog családokat szétugrasszon. Hogy édesapák ne akarjanak többé szóba állni a fiaikkal. Nem tudom elviselni.
M: Az a tapasztalatod, hogy az apák azok, akik nehezebben teszik túl magukat a válságon?
N: Igen. Nehezebben tolerálják. A mamák talán könnyebben értik meg.
M: A szülők megnyílnak idegenek előtt? Képesek beszélni másnak a saját „szégyenükről”?
N: Próbálkoztunk egy klubbal, ahová meleg gyerekek szülei jártak volna. Nagyon gyér volt a látogatottság. Ott eléggé nehezen nyíltak meg, főleg az apák, de hát az embernek megvannak az eszközei, hogy elkezdjen beszélgetni és nyitottabbá tegye őket. De nem megy könnyen. Előfordult az is, hogy ismerős gyerekek szüleivel találkoztam, akiket már elbeszélésből vagy ténylegesen is ismertem. Ott magától adódott, hogy szót tudtunk érteni mindenféle erőszakoskodás nélkül.
M: Mi nyugtatja meg jobban a szülőket, hogy találkoznak valakivel, aki maga is hasonló cipőben jár, hogy nincsenek egyedül a problémájukkal vagy tudsz olyan érveket mondani, ami számukra is elfogadható?
N: Mind a kettő. Vannak érveim bőven, de az is hatással van rájuk, hogy látják, hasonló a helyzetem és mégsem vagyok kétségbe esve, és teljesen normálisan lehet kezelni ezt az állapotot. Amennyiben ezt egyáltalán kell kezelni.
M: Amerikában rengeteg olyan klub működik, ahová a hasonló helyzetben lévő emberek járnak, legyenek azok alkoholisták, kábítószer-élvezők vagy éppen otthonról elszökött gyerekek szülei, és az ad gyógyírt a sebükre, hogy ki tudják beszélni magukból a nagy titkot olyanoknak, akik biztosan megértik. Ilyesmire gondoltál, amikor kezdeményezted a meleg gyerekek szüleinek klubját?
N: Ilyet szerettünk volna. Egypár alkalommal meghirdettük a foglalkozást, vártunk, vártunk, de nemigen jöttek.
M: Erről végképp letettél?
N: Nem tettem le. Ha bárhol felmerül ilyen probléma, akkor hozzám lehet irányítani a szülőket. A Meleg Háttérnél is tudják a telefonszámomat, és ha valaki ezzel a gonddal keresi őket, nekem szólnak.
M: Ezek magányos akciók. Lehetséges, hogy valamikor létrejön egy hely, egy csoport, egy klub, nevezzük bárminek, ahol többen összejönnek és elbeszélgetnek egymással, meghallgatják a másik búját-baját és talán rendszeresen találkoznak?
N: Nem adtam fel véglegesen, de ehhez meg kellene találni azokat az embereket, akik igénylik, akiknek szükségük van rá. Ezt állandóan kellene propagálni valahol. Egy ilyen klubot akár egy presszó sarkában is el lehetne kezdeni és nem kellene hozzá semmiféle anyagi támogatás.
M: Persze már megint a budapestiek vannak előnyös helyzetben, mert vidékről mégiscsak macerás rendszeresen felutazni a találkozókra.
N: És ugyanakkor egy budapestinek általában ez a dolog nem jelent akkora problémát, mert egy óriási városban él, nem érzi a szülő olyan súlyúnak, míg vidéken szűk területen él és mozog. Ott nagyon tudja zavarni, ha kitudódik a gyerekéről. Jobban félnek a környezetüktől.
M: Egy ilyen „terápia” pont ezt nem tudja megoldani. Ők saját magukkal és a gyerekükkel egyenesbe jöhetnek, de a külvilágtól való félelem talán sok esetben jogos. Csak úgy lehetne segíteni, ha a közvélemény változna meg.
N: Az is nagyon nagy szó, ha önmagukkal és a gyerekükkel zöldágra vergődnek, és tulajdonképpen ezt célozza a munkám. Az első és legfontosabb, hogy a szülő és a gyerek között normális kapcsolat legyen. Ezt kell megoldani.
Ha valaki segítséget szeretne kapni Natáliától, hívja a 339-81-60 vagy a 06-30-334-601-es számot.
*
Láner László
* Az aktuális telefonszámhoz hívd a Meleg Hátteret a (06 1) 329-3380-as számon! – a honlapszerk. vissza
Kapcsolódó anyagok:
