Az időutazó egyházak (az úgynevezett „történelmiek”) nem hívei a bonyolult múltelemzéseknek és absztrakcióknak. Szereptudatukat az új magyar demokráciában jobbára csak emlékeik formálják. A főszabály az édes álmot idéző feudálsámánizmus, amelyet nyájas örömmel ötvöznek még Gelasius ókori pápának az egyház és világ azonosképpeni isteni kompetenciájáról vallott elméletével.
A sámánklerikális sündörgések legpompásabb gyümölcse kétségkívül a közfeladatok ellátása iránti olthatatlan szomjúság. Patinájának diszkrét bája, hogy a prédikátum lényegileg nem más, mint metafora, fókuszában a pénzszerzés és a társadalmi-politikai befolyás gyarapítása.
Tévedne persze, aki sámánjainknak a világi tisztviselők kéjes örömére elbúgott felajánlkozásaiban, e sajátos úrfelmutatásban csak erkölcsi kérdést vagy éppen a bírvágy és az igénytelenség manifesztumát vélné megpillantani. A jelenség megértéséhez legalább két további tényezőt kell még figyelembe vennünk. Az egyik az aktuális magyarországi civitas diaboli, amely antropológiai bizonytalanságoktól gyötörtetve rendel tőlük eszközi kenetet politikai és szimbolikus értékkínálatának legitimálásához. (A malasztigény legutóbbi megnyilvánulásaként lásd Szentgyörgy-lovag Semjén Zsolt államtitkár ábrándozását arról, hogy kívánatos lenne a sajtó alkotmányos korlátozása annak úgynevezett egyházellenessége miatt.) A másik tényező inkább belső természetű. Az a tanácstalanság, amelyet a világ hagyományos plauzibilitási struktúráinak megrendülése idéz elő. Jelesül, hogy mit is kezdjünk a hitbizományként ránk maradt kereszténység feliratú portékával, ha arra csak lényegidegen (például az Isten országát és annak nonkonform értékeit eleve tudomásul sem vevő) párlatok formájában van kereslet. Csináljunk hát belőle erkölcs-, faj- és nemzetnemesítő édenkertet, hangzik a bábeli recept, amelyben mi vagyunk a Micsurinok, a konzervatív nemzeti elit újember- és rendszerkovácsainak pneumatikus élcsapata. A televény működtetéséhez alkalmasnak tekintett kellékek majd minden eleme adott: halottak, agnoszkálhatatlan csontok, poros szokások, avítt identitáskultúra és egy jó adag ostobaság. El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben.
A jámbor polgár darabig még áltatta magát, hogy ja, kérem, a hagyomány. Az évek múltával azonban neki is kezd feltünedezni, hogy a közszolgálati klerikalizmus képviselőivel szinte soha nem találkozik ott és akkor, amikor mód lenne a kultuszi ipar védjegyeként talizmán gyanánt forgatott Szentírás problémamegoldó aktualizálására. Nem találkozik velük sem a békéltetés apostolaiként egy-egy elfajult „cigány–nem cigány”-ügy rendezésénél, a szociálisan ahumánus helyzetek felszámolásáért vívott küzdelmek frontvonalán (ne adj’ isten, ilyen harcok kezdeményezőiként), a mind bűzösebbé váló antiszemitizmus ellen fellépők körében, a rossz beidegződések tisztázását szorgalmazók táborában, röviden, a krízismenedzselés különféle régióiban.
Ott tülekednek viszont derék sámánjaink ismét egy szexküzdelemben. Éspedig nem akárhol, hanem teljes egyértelműséggel a homofób és idegenellenes nemzetlibidó falanszterében. Egy olyan fronton, amely a hozzá tapadó mély gyökérzetű előítéletek és egyenlőtlenségek sokrétűsége folytán az utolsó terület, ahol az egyház klasszikus intézményi arroganciája még releváns befolyást gyakorolhat, és ahol e törekvéshez nem elhanyagolható klientélaelvárás is társul.
*
Közszolgálati klerikusaink a minap hosszan fáradoztak azon a körlevélen, amelyet a magyar nagykatolikusok és a kiskatolikus felekezeteket magában foglaló tömörülés, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (utóbbi társaság tagjai szívesen nevezik és neveztetik magukat protestánsoknak) együttesen adtak ki a homofil szerelem emancipációjáért rendezett július 7-i felvonulás alkalmával. Idézünk a nyilatkozatból: „Elfogadhatatlan, hogy egy természetellenes magatartás mint pozitív érték mutatkozzék be a nyilvánosság előtt. Természetellenes megnyilvánulás nem lehet közönségszervező elv sem” [mintha bizony nem a természet maga produkálná az élővilág egyetemében a homoszexuális attitűdöt, és mintha létezne egy abszolút lényegállításban megfogalmazható ún. természeti törvény]. „Elfogadhatatlan, hogy ilyen magatartás társadalmilag igazolást és terjesztést nyerjen. Még kevésbé elfogadható, ha politikai csoportok az egyneműek kapcsolatát kormányprogram szintjére akarják emelni.” (A nyilatkozat segít megértetni, miért ismeretlen az egyházi közvélemény előtt, és miért nem kapható az egyházi iratterjesztésben Birtalan Balázs katolikus teológusnak a homoszexualitás keresztény teológiai problémáival foglalkozó Halállal lakoljanak? című kiváló munkája [Cartafilus Kiadó, Bp., 1997]. Hogy az egyházi kiadók szemében a mára már könyvtárnyira tehető nemzetközi irodalom egyetlen darabja sem találtatott érdemesnek megjelentetésre, ugyancsak magáért beszél.)
Önmagában véve is szórakoztató, hogy a szexualitás kérdésében polárisan ellentétes állásponton lévő klerikus hordák mily gyorsan találnak közös nevezőt egy libidó körüli ügyben. Gondoljunk csak bele, a sui generis hitbeli, identitást érintő területeken gyakorlatilag egyáltalán nem létezik kapcsolat a nevezettek között. Néhány látványos kiskatolikus duzzogást és ironikus nagykatolikus bagatellizálást követően ezért kerültek szőnyeg alá például azok a kérdések, amelyeket a protestantizmust fekélyként megbélyegző minapi üdvsoviniszta kuriális nyilatkozat – a Dominus Jesus – hozott felszínre.
Derűre sarkalló e szent szövetség azonban azért is, mert a homoszexualitás egyetlen társadalmi szubrégión belül sem számít olyan gyakori jelenségnek, mint a szexuálisan homonim katolikus klérus esetében. Mint hírlik, egyes helyeken már pappá szentelési kritérium az előzetes AIDS-vizsgálat, amellyel többek között a papi homoszexuális hiperaktivitást próbálják meg egészségügyileg karbantartani. Ami pedig a kiskatolikusokat illeti, nos, ott sem biztatóbb a kép. Tessék csak elemzés tárgyává tenni e társaság klerikusainak házaséletét, s megfigyelni többek között, hány esetben terheli templomi átokformulákkal megpecsételt házasságukat a homoszexuálisoknál olyannyira megvetett szerelem hiánya, s hány esetben szublimálja a hitves iránti érzelmeket az amor sanctus ego- és Krisztus-centrikus homoerotikája.
Az egyházias miliőről köztudott, hogy frekventált közege az előítéletességnek és az idegenellenességnek. Nincs ez másként a szexualitás és kiváltképpen a homoszexualitás területén sem. Kevésbé közismert ellenben az, hogy a zsinati szellemet zsigerileg elutasító magyarországi nagy- és kiskatolikus ugar nézetei a homofília kérdésében nem kvadrálnak a világegyházi tendenciákkal. A Szentszék pozíciójának legfontosabb jellemzője, hogy noha az egyház mindenkori institucionális és hatalmi érdekeinek rendeli alá a szexuáletikai megnyilatkozásait, történelmileg merev antihomoszexuális álláspontja ellenére sem tett soha az ügyben kötelező erejű tanításbeli nyilatkozatot. Róma újabb álláspontját pedig immár jó ideje a jelenség lassú elfogadásának irányába mutató óvatos megnyilatkozások jellemzik.
A fontolva haladás jellegzetes példája a Hittani Kongregációnak szexuáletika kérdésekről 1975-ben kiadott Persona humana című nyilatkozata és az 1992-es A Katolikus Egyház Katekizmusa közötti szemléletbeli eltérés. Vegyük először is a Persona humana megállapításait. A dokumentum a természeti rend objektív céljaira hivatkozó spekulatív ismeretelmélet alapján úgy fogalmaz, hogy a homoszexuális kapcsolatok „a maguk szükséges és lényegi rendeltetésétől meg vannak fosztva”. Kijelenti továbbá, hivatkozással az „isteni írásokra”, hogy azok olyan „súlyos eltévelyedés”-t jelentenek, amelyek „legsajátosabb belső természetük szerint rendezetlenek, és soha semmi módon nem helyeselhetők”. Ennek ellenére megállapítja azt is, hogy a Biblia vélekedése még nem implikálja azt, mintha „mindazok, akik ebben az elferdülésben szenvednek, ebből az okból már személyes bűnben vannak”. (Kiemelés tőlem. A megnyilatkozás konzervatív jellege ellenére is jelentős lelkigondozói és intellektuális távolságra van a magyarországi állásponttól.) A Katekizmus Tisztaság és homoszexualitás című alfejezete ugyanakkor már erősen tartózkodik a homoszexualitás negatív kvalifikálásától (teljesen mellőzi például a „bűn” említését is). A kánoni rabulisztika stílusában ugyan, de azt sugallja, hogy a „homoszexuális cselekedeteket” „súlyos romlottságnak” csak a Szentírás tekinti, amelynek alapján a „hagyomány mindig is azt jelentette ki, hogy” azok „önmagukban rendezetlenek” (utalás a Persona humanára), és aminek folytán „semmi esetre sem szabadna azokat jóváhagyásban részesíteni”. Az érvelés itt azonban elhagyni látszik a tradíciót repetáló addigi medrét, és következik az aktuális, egy lényegében véve „de”-álláspont kifejtése: „Nem elhanyagolható azoknak a férfiaknak és nőknek a száma, akik veleszületett homoszexuális hajlamot mutatnak. (Erről már a Persona humana is tudni vélt, ám azt »engedékeny« pszichologizáló megközelítésnek minősítette, s csak annyiban tartotta megszívlelendőnek, hogy figyelmeztetett rá, a homoszexuális »bűnösséget nagyon okosan kell mérlegelni«.) Nem ők választották maguknak a homoszexuális állapotot; ami többségük számára megpróbáltatást jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyengédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. Ezek az emberek arra hivatottak, hogy Isten akaratát valósítsák meg életükben, és amennyiben keresztények, az állapotukból fakadó esetleges nehézségeket egyesítsék Urunknak a kereszten hozott áldozatával. A homoszexuális emberek a tisztaságra vannak meghíva. Az önuralom erényével, amely a belső szabadság nevelője, néha önzetlen barátság támogatásával, imával és a szentségi kegyelmekkel fokozatosan és határozottan meg tudják közelíteni és meg is kell közelíteniök a keresztény tökéletességet.” (463–464., kiemelés tőlem, M. T.) Végül pedig hadd utaljunk a nem hazai katolikus állásfoglalások tendenciáinak bemutatásánál arra, hogy a jezsuita rend egyes képviselői részéről nemrégen pasztorális gesztusok hangzottak el a homoszexuálisok felé.
*
A nem római katolikus vallások körében vizsgálódva ugyanakkor egészen más jellegű vélekedésekkel is találkozhatunk. (A homoszexualitás kérdésében katolikusok és protestánsok között megfigyelhető erőteljes bifurkáció hátterében elsősorban nem teológiai, kegyességi tényezők húzódnak meg, hanem az a szociológiai tény, hogy az autonómia és independencia szempontjai szerint építkező protestáns közösségekben könnyebben érvényesülhetnek a hagyományos önértelmezési kliséktől eltérő paradigmák.)
Ma sem felejtem el egyik ösztöndíjas élményemet Hollandiában. Akkoriban, az 1980-as évek elején a hollandus protestánsok azzal voltak elfoglalva, hogy választ keressenek a házassági fogadalom nélkül és a homoszexuális kapcsolatban együtt élők által felvetett bibliai etikai kérdésekre. Természetesen érdekelt az ügy. Így hoztam szóba azt az egyik otthonunkat felkereső, deres hajú, szigorú református teológiai professzornak is, aki legnagyobb meglepetésemre azt fejtegette, hamisítatlan konzervatív álláspontként, hogy szemben a házassági kapcsolatot hűségfogadalom nélkül gyakorlókkal (lévén a házasság nézete szerint Isten és Izrael szövetségi hűségen alapuló kapcsolatának kiábrázolása), az ilyen kötelezettségvállalással kapcsolatra lépő homoszexuálisok házasságát teljes értékűnek kell tekinteni. Mint kiderült, a hasonló vélekedések egyáltalán nem mentek ritkaságszámba a szigorú reformátusok körében, s egyházuk el is fogadta a homoszexuális házasságok megáldásának gyakorlatát. Hadd említsem meg, hogy az 1966-ban kiadott holland katolikus Új katekizmus (amely magyar nyelven csak hosszas alkudozásokat követően, 1988-ban jelenhetett meg Újvidéken) negyven évvel ezelőtt is megértő és pásztori hangnemben foglalkozott a homoszexuálisok helyzetével. Érdemes legalább röviden idéznünk belőle: „Az embernek nem áll hatalmában, hogy megváltoztassa, ha nem érez vonzódást a másik nem felé. (…) Aki tudja magáról, hogy homoszexuális, kívánatos lenne, hogy legyen módja erről (…) beszélni. Bárcsak megtapasztalhatná, hogy kinek-kinek az életét az teszi értékessé, ha tud adni és kapni. (…) Azt, hogy a Szentírás (…) szigorú ítéletet mond a genitális homoszexualitásról, nem szabad helytelenül értelmeznünk. (…) Látnunk kell, hogy ez az ítélet arra a divattá fajult homoszexuális fertőzésre irányul, amely annak ellenére is követőkre talál sokaknál, hogy ők valójában az ellenkező neműek iránt éreznek vonzalmat.”
*
Hasonló fejlemények tanúi lehetünk azonban a német, svájci és ausztriai protestáns (és egyes ókatolikus) egyházak körében, illetve ezek egyes régióiban is. Sőt egyes helyeken ismert gyakorlat a homoszexuális lelkészpárok gyülekezeti alkalmazása, e lehetőség körvonalainak keresése is. Az anglikán egyház az 1995-ös windsori pásztorlevelében deklarálta, hogy a homoszexualitást és a házasságon kívüli szerelmet nem tekinti ellentétesnek a keresztény erkölccsel, hogy Isten a homoszexuálisokat is a maga képmására teremtette. (Érdekes módon ez utóbbi gondolat Magyarországon Torgyán József kisgazda politikus szellemi termékeként volt kénytelen „inkarnálódni”.)
Az ausztriai Helvét Hitvallású Evangélikus Egyház álláspontjára érdemes külön is figyelmet szentelnünk. A kálvinista sógorok éppen másfél évvel ezelőtt törvényesítették egyházjogilag (mintegy hétéves előkészítő diszkusszió után) a polgári törvények szerint (még) nem anyakönyvezhető homoszexuális partnerkapcsolatok megáldásának lehetőségét. Döntésükkel pregnáns példáját adták annak, milyen is az, ha egy keresztény közösség a Lélek szabadságában él és cselekszik, s nem avítt erkölcsi beidegződések zászlóvivőjeként jeleskedik. Kétségtelen, e helyütt a civil szféra is más szövetből vétetett. Írom ezt nem utolsósorban azért, mert e pillanatban hallom, hogy Dávid Ibolya igazságügy-miniszter asszony támogatásáról biztosította a nemzetlibidó aggódó bajnokát, Tarlós polgármester urat. (Kolléganője, Barbara Prammer miniszter asszony annak idején külön levélben üdvözölte az osztrák protestánsok döntését, kiemelve, hogy azt más egyházak és a társadalom egésze számára is helyes irányba mutató lépésnek tekinti.)
Zárva a fenti kaleidoszkópot, hadd utaljunk rá, hogy a világon számos olyan ökumenikus egyházi közösség létezik, amelyek célja a homoszexuálisok spirituális és érdekvédelmi felkarolása. Hazánkban ilyen az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért.
A szerző református lelkész, teológiai tanár.
Kapcsolódó anyagok:
