| |
Birtalan Balázs beavatkozása az MTV Rt. és az ORTT közötti per első tárgyalásába (2002. március 29.)
Fővárosi Bíróság
Budapest V., Markó u. 27.
Hiv. szám: 2.K.33276/2001
Melléklet: 3 db
Tisztelt Fővárosi Bíróság!
Alulírott Birtalan Balázs magánszemély, úgy is, mint az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért képviselője a T. Fővárosi Bíróság 2002. január hó 23. napján kelt 2.K.33276/2001/3-1. sz. Végzése alapján az alábbi
n y i l a t k o z a t o t
teszem.
2001. július hó 10. napján kifogást juttattam el a Magyar Televízió Rt. műsorszolgáltatóhoz A Hét című műsorának 2001. július 8-án, vasárnap sugárzott adása ellen, mivel megsértette a kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét.
A Magyar Televízió Rt. a kifogást válasz nélkül hagyta, így az ügy az ORTT elé került, és a fenti számú per anyagában foglaltak szerint alakult. Az alperes ORTT pernyertességének előmozdítása érdekében a jelen nyilatkozatom mellékleteiben csatolt szövegek tartalmi megfontolását ajánlom a T. Fővárosi Bíróság szíves figyelmébe.
1. sz. melléklet
Az MTV Rt. részére küldött kifogásom szövege.
Az eredeti beadványt néhány beékelt – és megfelelő módon kiemelt – kommentárral láttam el.
2. sz. melléklet
Részletek Hans Rotter erkölcsteológia-professzor, jezsuita szerzetes (sz. 1932., 1970–74.: az innsbrucki egyetem rektora, 1974–75.: ugyanitt a teológiai kar dékánja) A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről c. tanulmányából (a teljes szöveg megjelent a Mérleg c. katolikus teológiai folyóirat 2001/3. számában).
A szövegből egyértelműen kiderül, hogy a homoszexualitás problematikájának keresztény megközelítése korántsem „kenhető le” néhány odavetett sztereotípiával, és rávilágít arra, hogy A Hét megsértette az időszerűségnek az Rttv. 4. §-ában foglalt elvét, amikor a meleg-kérdésben mintegy „Endlösung-ként” Szent Páltól azt idézte, hogy „aki effélét művel, méltó a halálra”.
3. sz. melléklet
Matúz Gábor – a kérdéses műsor szerkesztő-műsorvezetője – számára 2001. augusztus hó 1. napján írott levelem szövege.
Az ORTT Panaszbizottságának ülésén az Eljáró Tanács elnöke elnapolta a tárgyalást, és javasolta a feleknek a békés megegyezést. Ezek után a folyosón a panaszosok néhány képviselője (köztük én magam) és Matúz Gábor szerkesztő között informális, emberi hangvételű beszélgetés zajlott, amely reményekre adott alapot. Ennek jegyében írtam a mellékelt levelet (amelyre egyébként Matúz Gábor akkor sem, azóta sem reagált).
A mellékelt szövegek alapján kérem a T. Fővárosi Bíróságot, hogy a felperes MTV Rt. keresetét elutasítani szíveskedjék.
Tisztelettel:
Budapest, 2002. március 2.
(Birtalan Balázs)
1. számú melléklet
Birtalan Balázs
<lakcím>
<e-mail cím>
Magyar Televízió
A Hét szerkesztősége részére
1054 Budapest, Szabadság tér 17.
Fax: 373-4617
Budapest, 2001. július 10.
Tárgy: kifogás
Tisztelt Cím!
2001. július 8-án vasárnap sugárzott adásukban összeállítást közöltek a július 7-i Meleg Büszkeség Napi felvonulás ürügyén. Műsorukban megszólalt a felvonulás három résztvevője, továbbá Mocsonaki László, a Háttér Baráti Társaság a Melegekért elnöke, Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének képviselője, Kiss Ernő szexuálpszichológus, valamint tekintélyes mennyiségű szöveget olvastattak fel a narrátorral. Az összeállítás előtt és után jelentős kijelentéseket tett a műsorvezető is.
Az utóbbi nyilatkozók, illetve a narrátor olyan, a felvonulást, illetőleg a homoszexualitást támadó kijelentéseket tettek, amelyekkel kapcsolatban sem a felvonulóknak, sem senki másnak nem nyújtottak módot eltérő álláspontjuk kifejtésére. Ezzel a műsor megsértette sokoldalúság és a kiegyensúlyozottság törvény által előírt elvét.
Konkrét kifogásaim a következők:
1.) A felvonulás tényleges célját illetően egyetlen szervező sem fejthette ki véleményét. Kifejezetten visszásnak tartom, hogy a pártatlanság látszatát keltve egyetlen gondolat erejéig megszólaltatták ugyan Mocsonaki Lászlót, de a lényegi kérdések helyett egy teljesen marginális ügyben, nevezetesen, hogy a Nagycsaládosok Országos Egyesülete miért kapott meghívást a rendezvényre.
Kommentár: A következő példa jut eszembe: ha valamely műsorszolgáltató összeállítást sugározna, történetesen azzal az üzenettel, hogy a Fővárosi Bíróság a korrupció melegágya, akkor vajon megfelelne-e a pártatlanság követelményének, ha a bíróság képviselőjét is mikrofon elé állítanák, azzal a kérdéssel, hogy szereti-e a krumplifőzeléket?
2.) Provokatív uszításnak éreztem a záró gondolatot egy meg nem nevezett egyénről, akit „kollégista korában megerőszakoltak”, aki aztán „megadta magát”, és most HIV-pozitív. Az egész blokk összegzéseként ez a kommentár nélküli gondolatmenet azt sugallja, hogy
- a homoszexuálisok többsége jellemzően HIV-fertőzött – ez nem igaz;
- a homoszexuálisokra a heteroszexuálisokkal szemben szignifikáns mértékben jellemző a szexuális agresszió – ez sem igaz;
- a homoszexualitás kialakulásának szokásos módja a szexuális agresszió – ez sem igaz.
A tárgyi tévedéseken túl mindhárom implikált közlés messzemenően alkalmas arra, hogy a homoszexuálisokkal szemben a társadalomban élő hamis sztereotípiákat fokozza.
Kommentár: Világviszonylatban a HIV-pozitívok között a heteroszexuális fertőzöttek és kisgyermekek száma messze meghaladja a homoszexuális fertőzöttek arányát. Hazánkban ugyan kétségtelen, hogy a regisztrált (!) fertőzöttek nagyobb része homoszexuális, ezért ha a műsor a hazai AIDS-helyzetről szólt volna, a melegek említése szükségszerű lett volna. A műsor viszont a melegekről szólt, a melegek 99 %-ának azonban semmi köze a HIV-hez. Példával élve: ha Szálasi Ferencről készül egy nyolcperces összeállítás, Magyarország említése ebben kikerülhetetlen. Ha ellenben valaki Magyarországot akarja nyolc percben bemutatni, és ezen összeállítás utolsó kockái szólnak Szálasiról, akkor alkotása enyhén szólva is kiegyensúlyozatlan.
3.) A műsorban elhangzott egy idézet Szent Pál apostolnak a Rómaiakhoz írt levelének 1. fejezetéből. Ezalatt a háttérben egy Bibliát mutattak, a szöveg a képernyőn is megjelent. Teológiai kommentár nem hangzott el hozzá. E részlet a megfellebbezhetetlen vallási és erkölcsi tekintély, a kérlelhetetlen igazság látszatát nyújtotta. Majd elhangzott egy mondat arra nézve, hogy a homoszexuálisok számára mindez vélhetőleg egyáltalán nem fontos. Ezekkel kapcsolatban a következőket kívánom megjegyezni.
a) A Hét tudomásom szerint a vallásszabadságot alkotmányosan deklaráló Magyar Köztársaság közszolgálati televíziójának politikai műsora. Ilyen műsorban teológiai kommentár nélkül, politikai érvként idézni egy szentírási szöveget – véleményem szerint a nem keresztény állampolgárok lelkiismereti szabadságának megsértése.
b) Köztudott, hogy a magyar lakosság átlagának teológiai képzettsége nem üti meg a finom biblikus distinkciók alkalmazásához szükséges szintet. Ezért a kommentár nélküli bibliaidézet ezen keresztény hívők erőszakos lelkiismereti manipulálásának minősül.
c) Az idézetben a homoszexuálisokra vonatkozóan elhangzott a „méltók a halálra” kitétel. A páli szöveg ezt kétségtelenül tartalmazza, de exegetikai magyarázat nélkül, egy főműsoridőben sugárzott politikai műsorban, e kontextus egészéből kiragadott mondat fizikai uszítás és életveszélyes fenyegetés a homoszexuálisokra nézve.
Kommentár: Az ORTT Panaszbizottságának ülésén említettem a következő példát arra, hogy az exegetikai magyarázat hiányában mi mindennel kellene számolnunk: A Hét vasárnapi adásában sugárzott összeállítást Matúz Gábor szerkesztő és munkatársai nyilvánvalóan előző nap, szombaton készítették el. A Biblia azonban azt írja: „Ezért tartsátok meg a szombatot, legyen az szent előttetek. Aki megszentségteleníti, halállal lakoljon. Aki ezen a napon dolgozik, azt ki kell irtani népéből.” (Mózes 2. könyve, 31,14)
Az ezeréves Magyarország közszolgálati televíziójában véleményem szerint ismerhetnék annyira a történelmet, hogy a bibliai szövegekkel való felelőtlen vagdalkozás halálhoz és háborúkhoz vezethet.
d) Elhallgatta a műsor azt a jelentős tényt, hogy a Biblia értelmezésében számos vonatkozásban nincs teológiai összhang. Ilyen vonatkozás többek között a homoszexualitás problematikáját általában érintő szövegrészek, de általában a szexuáletikának, sőt magának az erkölcs vallási értelmezésének az egésze.
Kommentár: Vö. nyilatkozatom 2. sz. mellékletében Hans Rotter professzor tanulmányának részleteivel.
Kifejezett dezinformáció volt, hogy nem tettek említést arról: világszerte számos országban működnek mind katolikus, mind protestáns keresztény homoszexuális közösségek, szervezetek, felekezetek, sok helyen papok, püspökök koordinálásával. Ez nemcsak Amerikára, hanem Európára is igaz. Effektív hazugság volt a műsor készítőjétől az a beállítás, hogy a homoszexuálisok egészére igaz, hogy ignorálják a keresztény tanítást. Felhívnám a figyelmet arra, hogy
- Magyarországon 1996. augusztus 1. óta működik az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevű szervezet, amely ugyan nem jogi személy, de a meleg közéletben folyamatosan és tevékenyen jelen van (és amelynek e sorok írója egyik alapító tagja);
- a hazai meleg és leszbikus felvonulások 1997-ben kezdődő történetében a fent nevezett Öt Kenyér Közösség mindig is képviseltette magát;
- az Öt Kenyér Közösség képviselői több ízben szerepeltek e minőségükben az írott és elektronikus sajtóban, egyebek között a Magyar Televízió képernyőjén;
- aláírt tértivevénnyel (is) tudjuk igazolni, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar átvette az Öt Kenyér Közösség A boldogabb családokért c. püspökkari körlevelére írt reflexióját, tehát a katolikus felsőpapság tud a közösségünkről;
- az Öt Kenyér Közösség képviselőjének aláírása szerepel azon a petíción, amelyet 2000-ben az V. Meleg és Leszbikus Fesztivál alkalmából a meleg érdekvédelmi szervezetek benyújtottak az Országgyűlésnek;
- 1997. év áprilisában jelent meg Halállal lakoljanak? – A homoszexuális ember és a kereszténység c. könyvem Budapesten, a Cartafilus Kiadónál, amelyben több mint kétszáz oldalon próbálok római katolikus szempontból teológiai választ adni a kereszténység és homoszexualitás összeférhetőségének kérdésére. A könyv „normális” könyvesbolti forgalomban is kapható volt, az idei fesztiválon is árusították, több katolikus püspökhöz eljutott, és mind a Károli Gáspár Református Egyetem által 1998-ban szervezett több mint száz fős (teológus tanárokból és hallgatókból álló) fórum, mind a Magyar Pax Romana Fórum nevű katolikus értelmiségi mozgalom 2000-ben rendezett 42. kongresszusának (amelynek az Öt Kenyér Közösség képviseletében meghívott korreferense voltam) közönsége találkozhatott vele. A könyvről a Magyar Televízió Mélyvíz c. adásában is szó volt, ott idézet is elhangzott belőle, s ez áll a Petőfi Rádió több műsorára is.
Tehát ezek az információk nem voltak rejtve a műsor szerkesztői előtt, akik így vétettek a tárgyilagosság, a tényszerűség és az időszerűség ellen.
Mindezek fényében úgy vélem, A Hét c. műsor vitatott összeállítása a homoszexualitás és a kereszténység kérdésében, illetve a homoszexualitás társadalmi megítélésének kérdésében egyoldalúan tájékoztatott, ezért mind az említett teológiai könyv szerzőjeként a magam, mind az Öt Kenyér Keresztény Közösség a Homoszexuálisokért nevében kifogással élek.
Kérem, biztosítsanak lehetőséget számunkra, hogy a műsorral hasonló körülmények között kifejthessük kifejezésre nem jutott álláspontunkat. Álláspontunk közlésére személyesen vállalkozunk, kérjük, az alábbi elérhetőségek valamelyikén értesítsenek bennünket, mikor biztosítják a lehetőséget.
Telefon: <mobiltelefonszám>
E-mail: <e-mail cím>
Tisztelettel:
Birtalan Balázs
2. számú melléklet
Hans Rotter SJ:
A homoszexuális párkapcsolatok jogi elismeréséről
– részletek –
A teológia mindenekelőtt abból indul ki, hogy a homoszexualitás mint hajlam – amely kizárja, hogy az érintett alapvetően megváltozzék – bizonyosan nem bűn. […] Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a Szentírás azokon a helyeken, amelyekre ebben az összefüggésben az egyházi dokumentumok is hivatkoznak, sehol sem azt ítéli el egyértelműen, amit manapság az azonos neműek szerelmén értünk. A homoszexualitás kapcsán szintén gyakran idézett 1Kor 6,9 és az 1Tim 1,10 „bujálkodókról és fajtalanokról”, azaz örömfiúkról és fiúk megrontóiról, azaz egyértelműen gyermekekkel és fiatalokkal való szexuális visszaélésről beszél, amit a közvélemény természetesen ma is elítél, mégis egészen más, mint két egyenjogú fél szerelme. […] Pál láthatóan nem ismeri a homoszexualitást mint meghatározó hajlamot, hanem Isten büntetésének tekinti a személyes bűnökért. Talán leginkább a Lev 18,22 („Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak”) és a Lev 20,13 („Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak”) hozható fel. Csakhogy mindkét szakasz […] olyannyira meghaladott, hogy az említett szöveghelyeket még a Katolikus Egyház Katekizmusa sem hozza fel érvként. Más szentírási helyekből sem következik annak egyértelmű értékelése vagy elítélése, amit mi ma azonos neműek közti szerelmi viszonynak nevezünk, ezt a jelenséget ugyanis akkoriban nem ismerték, miként a napjainkban hozzáfűzött kérdéseket sem.
A II. Vatikáni Zsinat a nemzés mint cél elsődleges voltát hagyományos formájában nem erősítette meg, hanem ott is elismerte a nemiség méltóságát és értékét, ahol a termékenység ki van zárva. […] Ha viszont egy gyermektelen heteroszexuális életközösségnek odaítélhetjük a házasság teljes méltóságát, akkor mindenképpen erejét veszíti az az érv, hogy a homoszexuális nemi kapcsolat azért utasítandó el, mert hiányzik belőle a termékenység.
Aligha hivatkozhatunk arra, hogy a Teremtő szándéka szerint a gyermeknemzés minden ember kötelessége volna. Az ember önmegtartóztatásban élve is hasznosíthatja „természetét”. Márpedig ha az önmegtartóztatás nem természetellenes, miért kellene természetellenesnek lennie a homoszexuális hajlamnak és annak az intim közösségnek, amely kizárja a nemzés lehetőségét.
A természet igencsak felületes, normatív értelmezéséből kiindulva azt gondolhatnánk, hogy a homoszexuális, ha élni kíván a házastársi együttélés minden embernek kijáró jogával, akkor ezt csak heteroszexuális házasságban teheti meg. Csakugyan, sok homoszexuális a legkülönbözőbb okokból házasságot köt, gyakran gyermekeik is lesznek. Mégis azt kell mondanunk, hogy épp az ilyen házasság ellenkezik a homoszexuális ember „természetével”, tudniillik pszichikai irányultságával, ezért nemritkán tragikus módon végződik. Természetesen az ilyen házasság vállalása a heteroszexuális társ számára is súlyos terhet és súlyos igazságtalanságot jelenthet.
[…] A teljes megtartóztatás parancsa olyan terhet ró a homoszexuálisokra, amely sokuk számára nemcsak hogy nehezen hordozható, hanem sokszor értelme sem látható be. […] Ha viszont az ember nem képes az önmegtartóztatásra, akkor nem jobb-e vajon a szilárd életközösség, mint a szabados szexuális magatartás? Az AIDS korában fenyegető fertőzésveszélytől egészen eltekintve, az elmélyült és tartós kapcsolat – megtapasztalt hűségével, megbízhatóságával, egymás kölcsönös támogatásával és teljesebb megértésével – kétségkívül mélyebb érzelmi élményt ad, és olyan emberi értéket képvisel, amilyet az alkalmi és rövid távú kapcsolatok nem nyújthatnak.
[…] Először is száműznünk kell azt a félelmet, hogy ilyen esetben a melegek vennék át társadalmunk irányítását. A tartós homoszexualitásra való csábítás nem létezik, a jogi elismerés után tehát nem lesz több homoszexuális, mint azelőtt. Mindenesetre előfordulhat, hogy a jogi szabályozást követően több ember merné megvallani saját homoszexuális irányultságát, mint napjainkban. Mindeddig az érintettek többsége túlságosan tart attól, hogy homoszexualitása kitudódik, s esetenként attól is fél, hogy emiatt társadalmi hátrányt szenved, ami akár munkahelyének elvesztésével is járhat. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a történelem során mennyi igazságtalanságot éltek át a homoszexuálisok, nemcsak a nemzetiszocializmus idején, amikor sokakat közülük a koncentrációs táborokban gázkamrába küldtek, s az emléküknek szóló tiszteletadás később is gyakran szégyennek számított. Itt lenne az ideje annak, hogy ezt a bűnökkel terhelt történelmet végre nyitottabban szemléljük és feldolgozzuk. Sajnos be kell ismerni, hogy ehhez sajnos a keresztény egyházak is többször nagyon negatív módon hozzájárultak.
Ehhez kapcsolódik a Hittani Kongregáció már említett, a homoszexuális személyek lelkigondozásáról szóló írásában: „Kifejezetten sajnálatos, hogy homoszexuális személyek megszólás tárgyai és erőszakos cselekedetek áldozatai voltak és továbbra is azok. Efféle viselkedésmódok megérdemlik az elítélést az egyházak pásztorai részéről, bárhol is történnek. Ezek a másik ember iránti tisztelet hiányáról tanúskodnak, ami sérti azokat a legfontosabb alapelveket, amelyekre egy egészséges társadalmi együttélés épül. Ugyanis mindig tiszteletben kell tartani minden személy saját méltóságát, mégpedig szóban és tettben és törvényhozásban.”
Ha két ember egy mély és tartós kapcsolatban együtt éli le az életét egymással, akkor ha az egyik társ halálos betegen fekszik a kórházban, nem tagadható meg az állapotáról szóló információadás, illetve a látogatási engedély azzal az indoklással, hogy nincs köztük rokoni viszony. A biológiai rokonságnál itt sokkal döntőbb a személyes egymáshoz tartozás. Akkor tehát a bíróság előtt is ugyanezen okok alapján meg kell adni nekik a tanúvallomás megtagadásának jogát ugyanúgy, ahogy ez rokonok vagy házastársak esetében érvényes, hiszen különben egy afféle lelkiismereti konfliktus idéződhet elő, amilyet a jogalkotó okkal nem akar előidézni. Ugyanígy tarthatatlannak tekinthető az is, amikor az egyik partner halála esetén, akinek a nevére a lakást bérelték, a másik nem léphet a helyére automatikusan a bérleti viszonyban, hanem ki kell költöznie a lakásból. A homoszexuális társat egy börtönlátogatási helyzetben hasonló lehetőségek kellene, hogy megillessék, mint a házastársak vagy közeli rokonok esetén, hiszen ők a társuk életében is egy ehhez hasonlítható szerepet töltenek be. Ezeknél az engedményeknél nem holmi önkényes, megalapozatlan privilégiumokról, hanem egyszerűen a valóság és egy emberi kapcsolat – melyben két ember egymáshoz kötődik – pszichológiai és egész-emberi jelentőségének elismeréséről van szó. Ők egy stabil kapcsolatban élnek egymással, és ezt szeretnék a nyilvánosság előtt is felvállalni. Ahol ezeket az engedményeket megtagadják, ott ezt érthető módon jogtalanságnak és diszkriminációnak érzik, ami egyházi nézőpontból is elutasítandó.
(Mérleg, 2001/3. szám, pp 280–288.
A teljes szöveg az Öt Kenyér Közösség honlapján is olvasható, www.otkenyer.hu/merleg013.php címen)
3. számú melléklet
Birtalan Balázs
<lakcím>
<e-mail cím>
<mobiltelefonszám>
Matúz Gábor részére
Budapest, 2001. augusztus 1.
Kedves Gábor!
Azt hiszem, kereszténységemből adódik, de lehet, eredendő személyiségvonásom (amit mások többnyire naivitásnak tekintenek), hogy a végletekig a kommunikáció híve vagyok. Próbálok abban hinni, hogy az ember (akit én a Szeretet-Isten képmásának tekintek), eredendően, teremtettségénél fogva jó, és ha emberek közt ellentétek, urambocsá ellenségeskedések vannak, annak oka az információ hiánya. Tehát nem a másik fafejűsége, rosszindulata, hanem egyszerűen csak a másik mássága. Micimackó egyik nap, reggeli előtt azon tűnődött, az erdőben sétálva, hogy vajon mit csinálnak ilyenkor mások, és egyáltalán, milyen lehet másnak lenni, mint ő.
Ezt a kérdésfeltevést a mai kor nem támogatja. Az élettempó, a fogyasztói társadalom, a piac kényszere egyszerűen nem enged időt az embernek, hogy reggeli előtt kimenjen az erdőbe sétálni, és az emberi együttélésnek ezt a talán legfontosabb kérdését feltegye magának. Igaz, az emberek többségének még az sem világos, hogy ők maguk kicsodák, s ami a legrosszabb, föl sem merül bennük, hogy ez kérdés lehet egyáltalán. Az ember elidegenedett a környezetétől, a természettől, kész válaszokat kap, mielőtt még kérdezhetne, és az óvodában a gyerek lila tehenet rajzol, mert a tehén az lila, hiszen így látta a tévében, a Milka-reklámban is.
Ilyen körülmények között szinte csoda, ha valaki mégis veszi magának a fáradságot, és hajlandó kérdéseket megfogalmazni, hajlandó odafigyelni a másik emberre úgy, hogy mögé néz annak a társadalmi minimumnak, amit a kapcsolat szükségessége megkövetel. Ilyen ritka esetekben fordul elő, hogy az arrogáns pincérben valaki esetleg meglátja a felszarvazott férjet, az őt becsapó pénztárosnőben azt a valamikori kislányt, akit nem szeretett eléggé az anyja stb. És ilyen körülmények között természetesen nagyon ritka, hogy valaki, aki maga nem érintett a homoszexualitás kérdésében, hajlandó legyen mögénézni a társadalom által működtetett sztereotípiáknak. Erre többnyire nincs idő, véleményt formálni (műsort készíteni, parlamenti beszédet, cikket írni, munkahelyi felvétel kapcsán döntést hozni stb.), azonban mégis muszáj. Így születnek a hivatalos (azaz humánumot nélkülöző) döntések, műsorok, beszédek és egyebek, természetesen nemcsak a melegekkel, hanem mindenki mással kapcsolatban, akit valamilyen oknál fogva elénk dob a sors.
Áldatlan helyzet, ha két ember a tárgyalóasztal két oldalán találkozik először egymással. Aki alperesi pozícióban ül ott, értelemszerűen az agresszort látja a túloldalon ülőben. Holott lehet, hogy valójában egy hajón utaznak, csak máshonnét szálltak be. Nekem a folyosói beszélgetés után József Attila jutott az eszembe, a korábban általa megtámadott Babitshoz írt Magad emésztő… c. verse:
„S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról
vagy más ily fontos emberi lomról…”
Amiért telefonon megkerestelek, s amiért e levelet is írom neked, az annak a reménye, hogy a közös hang, a közös cél (nem feltétlenül a tételes egyetértés konkrét kérdésekben!) megoldható. A tárgyalóteremben ellenfelek voltunk. Kívül azonban – felszínes benyomás után ugyan, de – olyasvalakinek tűntél, aki megfelelő motivációval hajlandó kérdések megfogalmazására. Nem tudom, hogyan született az ominózus műsor; el tudom képzelni, hogy a nyakadba varrta valaki, hogy soha korábban nem találkoztál közelről a homoszexualitás kérdésével. Ha így van, az nem baj, és ha egy-két hét ezzel való foglalkozás után kialakult benned egy olyan, koherensnek látszó vélemény a melegséggel kapcsolatban, ami értelemszerűen nem lehet annyira árnyalt és részletekben gazdag, mint valaki olyané, aki évek óta, napi rendszerességgel foglalkozik, az sem baj. A baj ott lenne, ha e képpel kapcsolatban elhitetnéd magaddal, hogy ez nem egy grafittal sebtében fölvitt skicc, hanem mélységeiben és színeiben árnyaltan elkészített, befejezett olajfestmény. Ismétlem, a legtöbben nem hajlandóak annak elismerésére, hogy a valamiről meglevő véleményük esetleg árnyalásra, horribile dictu, helyesbítésre szorulna. Az ilyeneket hívják az előítéletek rabjainak. Hangsúlyozom: az előítélet természetes dolog. A baj a rabság: ha valaki nem hajlandó górcső alá venni saját nézeteit.
Találsz ebben a borítékban egy névre dedikált könyvet (amit ezúton fogadj szeretettel). Ennek szerzője olyasvalaki, aki belekényszerült abba, hogy saját nézeteit többször is, több szempontból is górcső alá vegye. Ugyanis amíg a homoszexualitásomat nem választottam, hanem kb. 13 éves koromban meglehetős kétségbeeséssel fedeztem föl magamban, addig a kereszténységem szabad döntés eredménye. 19 évet éltem le ateistaként, és felnőtt fejjel kértem a keresztség szentségét a katolikus egyházban. Nem a kulturális befolyásolás, nem a vallásos családi gyökerek (a felmenőim között mindenki masszív ateista volt, többen hajdan az illegális kommunista párt tagjai) vezettek a kereszténységhez, hanem a Jézussal való személyes találkozás, amely überelte minden addigi, magabiztosan kimondott nézetemet.
Ugyanakkor szembesültem egy olyan problémával is, ami korábban nem jelentkezett: a homoszexualitás egyházi megítélésével. Ma ezt úgy fogalmazom: a többségi teológiai véleménnyel, de korábban nem láttam az árnyalatokat. Csak a hatalmas „NEM!” táblát mutatta fel nekem az egyház – mégpedig nem a szexualitásomra (ez teljesen magánjellegű közlés, de mellesleg 22 évesen öleltem fiút először), hanem lényem egészére. Az éjjeleimre és nappalaimra, az álmaimra, a verseimre, az örömeimre és a félelmeimre. És szilárdan merem állítani, hogy ezt az egész egzisztenciát átható nemet-mondást éli át a melegek legnagyobb része a társadalomban: a teljes elutasítottságot és kitaszítottságot. A magam három öngyilkossági kísérletével még olcsón megúsztam a dolgot. Nem lettem alkoholista, nem váltam súlyosan neurotikussá, nem kényszerültem bele hogy az életemet egy hazugság köré szervezzem. A legtöbb sorstársam nem ilyen szerencsés.
Azt, hogy önmagamra és az életemre adott végső válaszom mindezek ellenére az „IGEN!” volt, gyakorlatilag egyértelműen Jézusnak köszönhető. Elfogadó, megértő, törődő emberekkel ugyan találkoztam korábban is, azóta is. De az ingyenes, feltétel nélküli, ítéletmondás nélkül felkaroló, gyöngéd szeretetet Tőle kaptam meg (még akkor is, ha ezt részben emberek közvetítették). Hihetetlen fájdalmat érzek mindig, amikor ezt a szeretetet akarják tőlem elvitatni – azért, mert meleg vagyok. Sokak olvasatában a János 3,16 („Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”) szövege úgy fest, hogy „úgy szerette Isten a heterókat…” Tudod, a tékozló fiú idősebb testvérére gondolok. Akinek fájt az, hogy a másik, az érdemtelen is ugyanazt a szeretetet kapja. Ez a nézet az, amelyik az Isten Igéjét (amit a Zsidó levél „kétélű kardnak” nevez) arra használja fel, hogy elvágja vele a másik torkát – saját érdemessége magabiztos tudatában. Pedig az idézett Római levélben világosan le van írva (s mellesleg a levél teológiai mondanivalójának foglalatának is tekinthető): „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által. Ez tehát nem az érdemeitek műve, hogy senki se dicsekedhessék.” A Törvény szerint senki nem mondható igaznak. „Mert nincs különbség, mindnyájan vétkeztek és nélkülözik az Isten dicsőségét”. Rászorul a megváltásra mindenki: férfi, nő, heteró, meleg, fehér, színes, intellektuel és értelmi fogyatékos egyaránt. A legsátánibb dolgok egyikének érzem, amikor minket, melegeket bűnbakká tesznek az „idősebb testvérek”: kiszorítanak a megváltásból, ránk olvassák, hogy Isten ellenségei vagyunk. Ilyenkor személy szerint nem melegségemben, hanem Jézus-hitemben érzem megbántva magam.
Retorikai fogásnak tűnhetett, amikor idéztem azt a nénit, aki Jézusra hivatkozva mondta, hogy „irtani kéne magukat tűzzel-vassal”. Pedig hidd el: életem egyik legmegrázóbb három perce volt, amíg őt hallgattam a rádióból. Körülbelül annyira volt megrendítő, mint amikor egy buszmegállóban a „GÁZKAMRÁBA A BUZIKKAL!” graffitit volt szerencsém megpillantani. És akkor csodálkozol, hogy Mocsonaki Laci szemében miért látszik félelem, amikor kiáll a tévé nyilvánossága elé? Amikor harmincegynehány éve még magáért a tényért, hogy két azonos nemű felnőtt testileg is kifejezi az egymás iránt érzett szerelmet, Magyarországon börtön járt? Amikor a „buziverés” szó önálló műfajként vonult be nemcsak az azt elszenvedő melegek, hanem a helyszínelő rendőrök szókincsébe is?
Tudod, amikor olvasok egy cikket vagy nyilatkozatot a melegekről, vagy akár megnézek egy róluk szóló műsort, akkor mindig fölteszek egy nagyon egyszerű kérdést. Ehhez idézek egy levélből, amit az Önazonos című meleg érdekvédelmi rádióműsor szerkesztője kapott jó pár éve:
„Pálfi Balázs úr!
A társadalomnak előbb-utóbb meg kell egyeznie ezzel a problémával. A jól felfogott saját érdekében nem dughatja a fejét a homokba.
Három évvel ezelőtt elvesztettem gyönyörű, egészséges húszéves fiamat, szép, egészséges, 38 éves feleségemet. A fiam úgy döntött születésnapján, közli velünk, ő homoszexuális… Az anyja nem tolerálta, a fiam öngyilkos lett. A feleségem nem tudott megbocsátani önmagának, utána ment. Egy társadalmi megegyezés rajtam már nem tud segíteni. Szülők, leendő szülők, így nem ismerhetjük saját gyerekeinket.
Minden tiszteletem az úttörőké.
(Aláírás, 1995. január 11.)”
Az a bizonyos kérdés pedig mindig a következő: ha az illető anya találkozhatott volna az adott cikkel, nyilatkozattal, műsorral, az vajon elejét vette volna-e ennek a tragédiának? Itt mutatkozik meg az írástudók felelőssége, és akkor még egy idézet is idekívánkozik a Jakab levélből: „Aki teheti a jót, de nem teszi, bűne az annak”. Mert az időjárás-jelentésnek az a dolga, hogy kizárólag tényeket közöljön. A meteorológus nem sámán, csak levelibéka, aki az időt csupán jelzi, de nem fogja megváltoztatni. Viszont aki társadalmi kérdésekben megnyilatkozik ország-világ előtt, az életet és halált osztogat, mert szavára az emberek megváltoztatják a véleményüket: nem ölnek, hanem ölelnek – vagy fordítva.
A „gay pride” kifejezést tükörfordítással adja vissza a „meleg büszkeség”. Csakhogy a magyar fül számára ehhez a gőg, az arrogancia társul. Nem hallja ki belőle azt, amit minden amerikai. A kifejezés „eredetije” ugyanis a feketék emberjogi mozgalmaiban jelent meg. Amikor elegük lett a megkülönböztetésből és öntudatra ébredtek, úgy döntöttek, hogy nem hajlandók magukat alacsonyabb rendűnek tekinteni a bőrszínük miatt. Tőlük a szlogen: „Say it loud: Black and proud!” (Nem tudom, angolos vagy-e: „Mondd hangosan: fekete és büszke!”) Az 1997-es budapesti melegfelvonulás egyik tábláján ez állt: „Buzinak lenni jó!” Ennek szellemi elődje szintén az emancipációjukért küzdő feketék egyik szlogenje volt: „Black is beautiful” (A fekete gyönyörű).
Senkiben nem merül fel a titkos néger-összeesküvés gondolata (néhány hiper-szélsőséges alakot leszámítva). A fenti szövegösszefüggésben nem szorul magyarázatra, mi több, föl sem teszik a kérdést: ugyan miért kell büszkének lenni a fekete bőrszínre? A történelmi-politikai helyzet magáért beszél. Az se merül fel, hogy a feketék értékesebbnek tartanák magukat a fehéreknél: „a fekete gyönyörű” – ebből nem hallják ki, csak a paranoiások, hogy „…szemben a fehérrel”.
Ez az egész jelenség leírható a játékelmélet egyik kifejezésével. A játékelmélet megkülönbözteti a zéró összegű és a nem zéró összegű játszmákat. Zéró összegű az a játszma (pl. a sakk), ahol a felek együttes nyereménye összesen nulla: amennyit az egyik fél nyer, a másik ugyanannyit szükségszerűen veszít. Szemben mondjuk a bújócskával, ahol mindenki jól érzi magát, mindenki nyertesként jön ki belőle. A magyarság szegénységi bizonyítványa, hogy majdnem minden helyzetet – így a melegkérdést is – csak zéróösszegű játszmaként képes kezelni. Azt gondolja az átlagember, hogy „amennyiben X olyan joghoz jut hozzá, amit ma még nem birtokol, akkor az én jogaim sérülnek”. Amikor mi meleg büszkeségről beszélünk, akkor a többség azt – sajnos – úgy dekódolja, hogy a melegek értékesebbnek tartják magukat a heteroszexuálisoknál, holott ez nem igaz. Hogy többletjogokat követelnek, holott semmi mást nem akarnak, csak élni, nyugodtan, az emberi méltóságnak megfelelően, és – ahogy ma mondtam – úgy, hogy ami a többség (a heterók) számára magánügy, az ugyan, hadd legyen már nekik is magánügyük.
De akkor miért hempereg valaki önfeledten a motorháztetőn? – kérdezheted. A válasz erre ugyanaz, mint a transzvesztiták kérdésére. Ahhoz, hogy valaki egy ellenséges világban ki merjen állni a nyilvánosság elé, vagy nagyon mély morális készség kell – vagy némi exhibicionizmus. A nagy megmozdulások értelemszerűen vonzzák azokat, akik amúgy is kedvelik a reflektorfényt, az extravaganciát. Ezt látva a 65 éves, négy elemit végzett Julis néni nem fog tudni distinkciót tenni karnevál és politika, transzvesztitizmus és homoszexualitás között. A média feladata lenne, hogy erre a különbségre releváns módon ráirányítsa a figyelmet. Nem akarom a travikon elverni a port, mert nekik is mind megvan a maguk előélete, és nekik is minden hónapban ugyanúgy ki kell fizetni a villanyszámlát, meg nekik is cukorbeteg az anyjuk vagy tüzel a vizslájuk stb. (vagyis ugyanúgy emberek, mint mindenki más), de az a gondolkodó ember számára világos kell, hogy legyen: a transzvesztiták, a magamutogatók, az agresszorok, HIV-pozitívok és pornósztárok nem nyújtják reprezentatív mintáját a homoszexuálisoknak. A konszolidált polgár fél a szélsőséges megnyilvánulásoktól, és ha a tévében a homoszexualitás szélsőségként jelenik meg, akkor attól is félni fog. Nem tudja azt, hogy a melegek többsége láthatatlan. Nincs különös ismertetőjel, titkos kézmozdulat, kisujjra tetovált kérdőjel vagy egyéb ilyen dajkamese. A homo- és biszexuálisok ott élnek az illető polgár közelében: lehet, hogy az anyjáról nem tudja, lehet, hogy a fiáról, kollegájáról, legjobb ivócimborájáról vagy az imacsoportjának vezetőjéről.
Ebből a láthatatlanságból akarunk kilépni. Mi, melegek annyit tudunk tenni, hogy megmutatjuk magunkat: ilyenek vagyunk. A média viszont minden egyes kiállást egy pillanat alatt meg tud fúrni, amikor nem olyannak mutat be minket, amilyenek vagyunk. Hanem milyennek? Olyannak, mintha a mi életünkre jellemző lenne a magamutogatás, a szexuális agresszió, a HIV-fertőzöttség, a kiskorúakra való ráhajtás… Egy-egy felületesen, rosszindulatúan vagy nem kellő hozzáértéssel összerakott riport életek munkáját, szeretetét, fáradozását teheti tönkre. A homoszexualitás a személyiség egy tulajdonsága, nem politikai állásfoglalás. Vannak liberális és vannak konzervatív melegek. Vannak hívők és vannak ateisták, vannak nemzeti és vannak szocialista érzelműek. Nem kellemes dolog az, ha az ember melegként belekényszerül a politizálásba. Hidd el, 40 fokos hőségben én is szívesebben ülnék otthon, a leeresztett redőny mögött egy hideg sör társaságában, mint hogy az Andrássy úton vagy az óbudai Fő téren mutogassam magam, és kitegyem magam a megalázó beszólásoknak. Amikor az Öt Kenyér Közösség szóróanyagát át akartam adni a Duna TV szerkesztőjének, és megmondtam a közösség nevét, akkor – nyilván a kiegyensúlyozottság és sokszínűség jegyében – nemes egyszerűséggel azon szavakkal utasította vissza szóróanyagunkat, hogy „Na menj a picsába”. Becsületszavamra, nem felemelő érzés. Jézus azonban boldognak mondta azokat, akik éhezik és szomjazzák az igazságosságot. Ez az éhség és szomjúság visz ki minket az utcára, íratja velünk a petíciókat, panaszokat, cikkeket – és ennek sajnálatos mellékterméke, hogy a melegekről kialakul egy olyan kép, mintha alapvetően politikai agresszorok lennének.
„Szervezett támadást” emlegettél, holott ami történt, az a szervezett védekezés volt. Amikor A Hetet láttuk (sok emberrel beszéltem), elfogott minket a félelem. Azt gondolod, hogy a többnapos fesztivál (és annak a több hónapos előkészítése) után még bárkinek kedve lett volna háborúzni? Tényleg ezt gondolod? Elhiheted nekem: utáljuk ezt az egész cirkuszt. Ezt is, a Tarlós-ügyet is. Baromira nem keresek jól, és nagy érvágás volt, hogy ez utóbbi üggyel kapcsolatos telefonálgatások kapcsán majd' hatezer forint lement a kártyámról. Ilyenkor egy csomó ember átvirrasztja az éjszakát, úgy megy be másnap a munkahelyére, ez megy napokon keresztül, verkli, veszekedések, ezredszer elismételni ugyanazt… Én a felmondási időmet töltöm: a mai napra kivett szabadságom már le lesz vonva a fizetésemből… Szóval nem jó befektetés meleg aktivistának lenni. Szervezett támadás? Ugyan. Egyszerűen élni szeretnénk. Élni, nyugton. Nem nagyobbként, de nem is kisebbként a többieknél pusztán azért, mert a kedvesünk ugyanolyan nemű, mint mi vagyunk. Páran rátettük az életünket arra, hogy az elfogadás üzenetét közöljük a világgal. De, ahogy írtam, jöhet egy rosszul sikerült riport, egy koncepciózus összeállítás, egy ügyesen odakent vágókép – és évek, érvek semmivé lesznek… Ilyenkor azokra a homoszexuálisokra gondolok, akiket az inkvizíció meggyilkolt, a náci hatalom koncentrációs táborban pusztított el, akik öngyilkosságba, alkoholizmusba, elmebetegségbe kényszerültek a társadalom ostoba, vak önzése miatt – mert a társadalom nem jutott el Micimackó bölcsességére. Ezekre az emberekre gondolok, akikért senki nem mond gyászmisét, akik kimaradtak a történelemkönyvekből… Fölösleges volt az ő életük és a haláluk? És vajon fölösleges minden szavunk? Az ő életük a mi múltunk. Vajon a jövőnk is ugyanezzel az ecsettel lesz megfestve? Hiába minden szavunk, minden szeretetünk?
Tényleg, hiába?
Kedves Gábor, hadd zárjam levelemet ezzel a meg nem válaszolt kérdéssel. Köszönöm a türelmedet, hogy végigolvastad (ha a könyvemhez is lesz türelmed, külön megköszönöm), és ha esetleg úgy gondolod, hogy ezt a levélben egyoldalúan megkezdett beszélgetést szeretnéd folytatni akár írásban, akár szóban, örömmel állok rendelkezésedre.
Krisztusban testvéri szeretettel köszönt:
(Birtalan Balázs)
Kapcsolódó anyagok:
|
|
